bicajtúra: a napos oldal

Ez a Jack fiú olyan ügyesen tud útvonalakat kitalálni és megtervezni, hogy igazán nagyon el vagyok kényeztetve ezzel a szolgáltatással. Tegnap csak kívánnom kellett, hogy menjünk ma valami jó kis bicajtúrára, és reggel 9-kor pikkpakk összerakott egy teljesen új, szuper tervet. Megnézte, hogy az egyik vasúti vonal járataira fel lehet-e vinni biciklit. Stockholmban többféle vonat/villamosszerű járat van, és a metró is sokszor megy a föld felett, szóval nekem kicsit átláthatatlan, hogy mit hogy hívnak. Hogy ez most a metró vagy vasút vagy villamos... Mindenesetre ez a Saltsjöbanan nevű vonal olyasmi, mint a HÉV Budapesten. Szerencsére fel lehet vinni bicókat erre a járatra is, úgyhogy azzal kezdtük, hogy eltekertünk a legközelebbi állomáshoz (ez megint csak egy másik típusú vonat), ahol lehet biciklit is felvinni. Leszálltunk a városközpontban, Södernél, és onnan eltekertünk ehhez a HÉV-szerű járatig. 

Jack az olyan, hogy képtelen várakozni. Már a várakozás gondolatától is ideges lesz, és előre próbál elkerülni minden lehetséges várakozást. Már a vonaton azt nézte, hogy a 20 percenként járó HÉV mikor megy legközelebb és megállapította, hogy a következő 13 perc múlva megy, és a Google szerint 12 perc odáig az út szóval simán elérjük a korábbit is, és muszáj elérnünk, mert mégis mit csinálnánk ott 20 percig, amíg nem jön a következő? Hát tényleg, mit... Esetleg nézelődnénk, ücsörögnénk? Vagy nem tekernénk úgy át fél Söderen, mintha az Amazing Race versenyzői lennénk? Nyilván ez ki van zárva, úgyhogy ment a 13 perces visszaszámlálás és száguldás a belvároson keresztül. Na de ezért is szeretem Jacket, mert vele sosem unalmas az élet. El is értük volna a hévet, ha nem csukják le az orrunk előtt a kis sorompót, hogy ne tudjunk átmenni a peron másik oldalára. Tipikus. De azért szerencsére nem kellett Jacknek húsz teljes percen keresztül ülnie egy padon... Felmentünk addig egy kis magaslati városrészhez és körbenéztünk. Ezt láttuk:

Ezután a végállomásig mentünk a hévvel, ami nagyon hangulatos volt, főleg amikor az erdőben ment. Arra emlékeztetett, amikor még régen járt vonat a városomba, és gyerekként néha együtt jöttem a Mamámmal az ő városából a szüleimhez, és döcögtünk a Kis Piroson, ahogy mi hívtuk. Micsoda kaland volt a vonatozás! Majdnem mint most. 

Aztán leszálltunk a híres-neves Saltsjöbadenben. Ez a városrész arról híres, hogy ultragazdagok lakják, és hogy a svédek kedvenc vígjáték kultsorozata, a Solsidan itt játszódik és parodizálja ki ezt a gazdag stockholmi embertípust. A Solsidan azt jelenti, hogy napos oldal, és ez a városrész neve és egyben a sorozat és a film címe. Először volt 5 évad sori, aztán 2017-ben kijött egy film is, ami magyarul is megjelent Az élet napos oldala címmel. A Solsidan tényleg a legjobb vígjátéksorozat, amit a svédek csináltak, és sajnálom, hogy otthon csak a filmet lehet megnézni. Egyébként ez tényleg minden svédnek alapmű és nekem is nagy kedvenc. Kétszer néztem végig. Egyszer, amikor még alig értettem svédül és egyszer, amikor már jobban, de szerintem újra fogom még nézni, mert megunhatatlan. És nekem az is egy mérföldkő és nagy pillanat volt a svéd életemben, amikor 2017 decemberében a moziban egy teltháznyi svéddel együtt néztem meg a filmet, és nekem ez olyan jó érzés volt, hogy ott ültem közöttük és néztem az ő imádott sorozatukból készített várva várt filmet. Ezért is örültem, hogy Jacknek erre a helyre esett a választása és élőben is láthatom a sorozatból ismert helyszíneket. 

Grand Hotel

Ez a környék tényleg olyan, mint a filmben. Itt úgy van az embereknek yachtja, mint másoknak biciklije. Olyan házak, hogy néha csak csóváltam a fejem, hogy ilyen nincs... Azért feljegyeztem mentálisan, hogyha választhatok helyszínt a következő életemre, akkor Saltsjöbadent nem fogom visszautasítani. Fantasztikus utakon gurultunk fel és le, vagy épp toltuk a biciklit, mert olyan meredek kaptatók is voltak. De aztán a kilátás kárpótolt. Itt lakni, de komolyan. Fantasztikus helyek.

Ezután bekeveredtünk erdős-mezős részre is, ahol egy gazdaságon át vezetett az utunk. Svédországban van egy olyan törvény, ami szabad átjárást, szabad hozzáférést biztosít a nyilvános területekhez. Ez azt jelenti, hogy a magánkerteket és a házak közvetlen környékét leszámítva mindenhol szabad kirándulni, biciklizni, átsétálni, sátrat verni, úszni, csónakázni, virágot, gombát szedni, ilyesmi. Természetesen a természetet tisztelve, nem szemetelve, nem rongálva semmit és a tűzrakás szabályait is betartva. Szóval amikor ehhez a nagyobb gazdasághoz értünk, simán átbicikliztünk a területén. Ezután egy mezőre értünk, ami körbe is volt kerítve és kapu zárta le az utat, de csak azért, mert ahogy a tábla figyelmeztetett, szabadon levő szarvasmarhák lehetnek a területen. Mi mondjuk nem találkoztunk velük, csak áttekertünk a nagy mezőn, aztán az alacsony, elektromos kerítésen átemeltük a bicókat, átléptünk rajta, és visszatértünk a civilizációba.

berki szellőrózsa, a tavasz hírnöke

Ezután pedig körbebicikliztük a Tyresta nemzeti parkot, ahol nem először járunk. Ez már megint csodálatos egy útvonal volt keskenyebb autóúttal, ami tökéletes volt biciklizéshez. Minden tisztáson őzcsordák legelésztek. Ezen a ponton mondjuk már eléggé ment felfelé a fáradtság-mérőm. Jack mindig szokta kérdezgetni, hogy mennyire vagyok kipurcanva, mennyit bírok még. Én döntöttem úgy, hogy ne a rövidebb úton menjünk egy kávézóig, hanem menjünk körbe a nemzeti parkon, és utána kajáljunk. De azért megjegyeztem a jövőre nézve, hogy máskor mindig vigyünk magunkkal csokit, mert jól esett volna egy kis energia. Mondjuk így meg extra jól esett az egyébként nem különösen kiemelkedő minőségű pad thai Jordbo központjában, a padon fagyoskodva. Addigra már úgy elfáradtam, hogy alig bírtam elvánszorogni a padig, de aztán a kaja feltöltött. A vonat pedig 5 percnyire volt onnan, és aztán vissza is értünk a kiindulási és szokásos állomásunkra, ahonnan még 4 kilométer van hazáig. 

Sokszor ez a 4 kilométer nagyon gyilkos, mert amikor lenyomtunk 50 kilométert, mint ma is, aztán 20 percig regenerálódom a vonaton, akkor nem igazán akaródzik még arra a 15 percre sem visszaülni a bringára. Ilyenkor mindig azt tervezgetem, hogy mit fogok inni/enni, amikor hazaérek. Jack ezen mindig nevet. Szerinte vicces, hogy még otthon sem vagyunk, de én már pontosan kitalálom, hogy mit is fogok inni vagy enni. Pedig ez a legjobb része. Megérkezni, lehuppanni a kanapéra gyümilével/kávéval/kakaóval vagy csokival, sütivel épp ami van, és nézni egy sorit. Ma hála a kollégámnak volt egy tábla csokink, mert a héten bedobott a teraszunkra pár tisztítószert, amit kértem a munkához, és a csomagban megbújt egy Marabou is. Cuki.

jutifalatok