séta szélviharban

Svédországon is végigsöpört a Malik nevű vihar. Reggel még a meleg ágyban fekve hallottam, hogy hatalmas szél fúj odakint, így különösen jól esett kicsit ráhúzni még az alvásra. Aztán reggeli után mégis összeszedtük magunkat, és elbuszoztunk az egyik természeti rezervátumba sétálni egyet. Tegnap igazi lusta napunk volt, még kaját is rendeltünk, először életünkben. Mármint amióta Jackkel élek, se ide, se az előző házhoz nem rendeltünk soha kaját. Bár előtte sem tudom, volt-e erre példa az életemben.

Végre végre végre néztünk egy filmet, ami magával ragadott, lekötött és nagyon-nagyon szerettem. Igazi kedves, szívmelengető film. A CODA c. filmről beszélek, aminek a furcsa címe a Child of Deaf Adults kifejezés rövidítése, és egy olyan fiatal lányról szól, aki az egyetlen halló ember a családjában. Nagyon tetszett ez a film, szuperek a színészek, a karakterek, minden nagyon aranyos. A három filmbeli siket ember valójában is siket és nagyon jó színészek. Felüdülés volt ez a film. Egyébként nekem a Sound of Metal is nagyon tetszett tavaly, ami szintén a siketség témáját járja körül.

Ma meg letöltöttem sok új sorit, mert nem nagyon van mit néznünk mostanában. Az It's Always Sunny in Philadelphia hatodik évadánál járunk, nekem bejön az ilyen beteg humor, nagyon tudok rajta nevetni, de napi egy rész elég belőle. Most elkezdtük Ricky Gervais After Life-jának a 3. évadát. Tudom, hogy sokan odáig és vissza vannak érte, de nekem ez csak so-so kategória. Illetve a This Way Up c. vígjáték 2. évadát is elkezdtük. Az a baj, hogy én teljesen elfelejtem a sorozatok sztoriját és azt sem tartom számon, hogy miket is néztünk, ezért fogalmam sincs, ha valaminek kijön egy új évada. Ha véletlen meg is tudom, akkor meg már tuti semmi nem maradt meg az előzőből. Vígjátékoknál ez nem probléma, de ahol számít a sztori, ott néha nem is tudom folytatni a második évaddal, mert nem emlékszem semmire.

Na de ez az esti pihi volt, előbb délben felültünk a buszra, eldöcögtünk a végállomásig, és sétáltunk egyet az erdőben. A havat néhol úgy vitte a szél, hogy mini tornádókban pörgette az utakon. Aztán leszálltunk, süvített az arcunkba a havas szél, majdnem levegőt se kaptam egy pillanatig. Az erdőben pedig, amikor rázendített, félelmetes morajlással zúgott végig a fákon, amik dülöngéltek az erős szélben. Kicsit félelmetes volt, de később alábbhagyott, és csak az ösvények csúszóssága jelentett kihívást.

Séta közben azon gondolkoztam, hogy bizonyos szempontból jobban szeretem a telet, mint a nyarat, még ha ilyet szinte nem is szabad mondani, legalábbis Svédországban. De ahogy csípte az arcom a hideg, csuszogtam a jeges, fagyott utakon, és közben forró csoki, kuckózás és gyertyafényes sorozatnézés lebegett a szemem előtt, eszembe jutott, hogy nyáron nem is tudok úgy pihenni és úgy kikapcsolni, mint a hosszú, sötét éjszakákon. Írtam is erről tavaly nyáron, hogy amikor hétágra süt a nap, és egész délután be is tűz a nappalinkba, akkor ha akarnék is otthon maradni, akkor sem érezném túl jól magam, mert az erős napfényben és melegben nem lehet csak úgy a kanapén fetrengeni és semmittenni. Szinte kötelező menni, csinálni, aktívnak lenni. Mindig januárban sétálok és olvasok a legtöbbet, mert ilyenkor más program nincs nagyon, de szuper dolog pár óráig, elfáradásig és átfázásig sétálni, aztán pedig jól megérdemelten filmezni, olvasni és egyéb benti dolgokkal foglalatoskodni. Persze imádom a svéd nyarakat is, de néha too much. Túl sok napfény, túl sok meleg, túl sok kihasználandó perc és óra... Ahogy mondtam már, ha lenne pénzem és lehetőségem egész nyáron autókázni, bejárni a svéd városokat, hangulatos erdei házikókban remetéskedni, erdőkben és hegyeken sétálni, áfonyát szedni, tavakban megmártózni, rengeteget biciklizni, akkor tökéletes lenne. De a földszinti, külvárosi kis lakásban sokszor inkább csak úgy érzem, a képembe nevet a nyár.

The Birdie Bar

miért ne etessük a madarakat

Én sosem szerettem, hogy Jack eteti a madarakat. 90%-ban verebek jöttek az etetőre, azok meg amúgy is kit érdekelnek. Néha egy-egy nagy szarka is ideröppent, és nézte, hogy hát ezek a piszlicsárék mit ügyködnek itt, és megpróbált a monstrum testével ő is az etetőre szállni és részesülni a jóból. Az mondjuk vicces volt. De mindig mondtam Jacknek, hogy ne etesse a madarakat, minden cikkben le van írva, hogy a madarakat nem kell etetni, találnak ők maguknak kaját. De nem, szegények már nem, mert ők már hozzászoktak az etetéshez, szóval most már etetnie kell őket. Ooké, akkor etesse őket. Igaz, hogy csupa madárszar az ablak és az ablakpárkány, és tele a föld a bokor alatt azokkal a magvakkal, amikhez túl finnyásak a kis dögök, de jó, etesse, ha akarja. Néha persze én is elnézegettem, ahogy ideröpülnek vagy bunyóznak  egymással a kis madárkák. Látványos tudott lenni:

Amióta viszont felfedeztük a patkányüreget és a patkánylábnyomokat a hóban, Jack leállt az etetéssel. Azt mondta mondjuk, hogy nem a patkány miatt, hanem azért, mert télen több növényt az ablakhoz és a növénylámpa alá hordunk, így körülményes az ablak kinyitása... De egy-két hete látott ideröppenni egy madarat, és enyhe bűntudatot érzett amiatt, hogy szegény madár jött a megszokott etetőjéhez, ami üresen állt. Ezért újra feltöltötte az etetőt, hiába mondtam neki, hogy ne csinálja, mert csak a patkányt eteti... Erre ő azt mondta, hogy nem, csak a vegyes madáreledel volt a probléma, mert abból kitúrtak sokféle magot, és a leesettekett ette a pati, de ha zabot ad nekik, azt nem ejtik le. Ismét beletőrödtem, hogy akkor csinálja...

Tegnap este ülünk itt a kanapén, és egyszer csak Jack elkezdi, hogy nézdnézdnézd nééézd. Én ijedtemben kapkodtam a fejem, hogy merre nézzek, mit nézzek... Azt mondja: van egy állat az etetőben. Odanézek, és látom, hogy ott zabál az óriás patkány, az egész testével az etetőben. A hosszú húsos farka meg lógott lefelé. Le akartam fotózni, felkapcsoltam a vakut is, és akkor kényelmesen elhordta magát. De aztán pár perc múlva láttuk, ahogyan az ablak behomályosított részén kúszik felfelé a falon a nagy patkányárnyék. Pont szemben van velünk egy erős lámpa, ezért tökéletes árnyékot vetett a falra. Szóval láttuk, ahogy felfut a patkány, és újra beveti magát az etetőbe. Jack le is videózta, és kopogott rá, amire végül nagy kegyesen újra elment. Aztán újra visszajött. Megint valami elijesztette, de visszajött újra, és akkor már nem tudtunk mit tenni, mi bent éltük az életünket, kint az etetőben meg ott trónolt őurasága, a hosszú kilógó farkával, és elégedetten lakmározott.

Persze megbeszéltük, hogy majd leszedjük az etetőt, sőt, mindenestül azonnal ki is dobjuk a kukába. Az egyik barátom azt mondta, hogy akkor majd a patkánynak a lakásunkban kell elemózsiát keresnie... Eddig megbíztam a nyílászárók csodájában, de ez a gondolat azért megijeszt. Reggel persze az első gondolatom a patkány volt. Nyugtáztam magamban, hogy most már nappal van, ilyenkor alszanak a patkányok. Majd ha Jack itthon lesz, leszedjük az etetőt. Leültem a kávémmal a kanapéra, de fel-felnéztem az etetőre a saját megnyugtatásomra, hogy már nincs patkány, visszaállt a rend, nyugi. Erre nem azt látom, hogy ott zabál már megint?! Ráadásul egy növény kitakarja innen az etetőt, ezért csak a húsos farkát láttam lógni, és először azt hittem, hogy hallucinálok, de nem-nem.

Jól indul ez a szombat reggel. Amióta újra nincs az etetőben a drága, azóta kellemetlen érzés van bennem, hogy hol is lehet. Mondogatom magamnak, hogy nem tud bejönni, de ki tudja, mire képesek ezek az állatok. Nyilván hétfőn szólunk az ingatlanosnak, amit eddig is megtettünk, de nem vették valami komolyan a problémát, pedig ide profi rágcsálóirtás kell, nem házi praktikák, vagy a lyuk elföldelése... (Mondjuk az is biztosan segít, ha nem etetjük a patkányt. Remélem a szomszédok nem látták!)

úti cél: västerås, steam hotel

Év elején írtam egy listát az idei terveimről, célkitűzéseimről és olyan programokról, amik meg fognak valósulni, vagy szeretném, ha megvalósulnának. Az újévi fogadalmaknak nem annyira vagyok híve, már magát a fogadalom szót hülyeségnek, de legalábbis túlzásnak tartom. Viszont megfogalmazni a terveimet, álmaimat, céljaimat, azt szeretem. Szeretem, ha van egy lista, amit inspirációnak és útmutatónak használhatok, ezenfelül pedig sokkal jobb érzés teljesíteni valami olyat, ami rajta van egy ilyen listán, és előre várhatom, tervezhetem. Amolyan éves bakancslista ez, és máris kipipálhatom az egyik pontot róla, és ezzel együtt az év első kirándulását.

Szinte éves hagyománynak mondható nálunk, hogy egy éjszakára a sötét, hideg időszakban ellátogatunk a japán stílusú Yasuragi wellnesshotelbe, amiről tavaly írtam is. Idén a Yasuragi helyett egy másik négycsillagos, Stockholmhoz közeli wellnesshotelben, a Steam Hotelben foglaltunk szállást egy éjszakára. Ez a Steam Hotel ez valamit nagyon tud marketing terén, mert mindketten hallottunk már róla, anélkül hogy tudnánk, hogy hol is hallottunk róla. De azt mindketten tudtuk, hogy ez valami új, menő és népszerű hotel. Västerås városában van, ami vonattal szűk egy órányira van Stockholmtól, és mint megtudtam, az ország hatodik legnagyobb városa. Szóval foglaltunk vasárnapra wellness-csomagot és oda-vissza vonatjegyet, a hotelezés előtt és után pedig keresztül-kasul bejártuk a várost.

Vasárnap délután meglepő pangás volt a városban, a boltok és éttermek többsége is zárva volt. Aztán megtaláltuk, hogy hol vannak az emberek. A hatalmas tó, a Mälaren befagyott vizén korcsolyáztak vagy kite skate-eltek, a tó partján pedig rengetegen sétáltak. Négy óránk volt a városban a becsekkolásig, ez idő alatt sokat sétáltunk a városközpontban és a tó partján, ahol mindenfelé újépítésű lakóparkok sorakoznak. Egész futurisztikus hangulatú, amikor ennyi modern házat húznak fel egy korábban elhagyatott és/vagy ipari területre. A hotel előtt még bementünk egy kellemes cukrászdába, és az izgalmamat fokozva elsétáltunk a víz fölé tornyosuló 18 emeletes egykori gyárépület előtt.

A Steam Hotel épületét 1917-ben építették és gőzerőműként működött, majd a százéves évfordulón luxushotel és a hotel szomszédjában csúszdapark nyitott meg benne. A yasuragis bejegyzésemben azt írtam, hogy én nem tudok elképzelni jobb hotelt annál. Ennek a hotelnek viszont sikerült megütnie a yasuragis mércét, ami nagy szó. Nem mondom, hogy melyik a jobb, mert más műfaj a kettő. A Yasuragi tematikája a zen, a testi-lelki egészség és a japán világ. A Steam Hotel tematikája pedig a steampunk, a szórakozás és az 1920-as évek. Abban viszont mindkét hotel a maximumot hozza, hogy belépve egy más világ fogad, megszűnik a külvilág és a jelen idő, és úgy érzem magam, mintha egy filmbe csöppentem volna, és olyan boldog vagyok, mint egy gyerek a Disneylandben. 

Én még másnap, a kicsekkoláskor sem tudtam az államat felkaparni a földről, és megszokni a hotel lenyűgöző világát. Maga az eredeti épület, és amit csináltak vele, az is lenyűgöző. Azok a hatalmas terek (összesen 16 ezer négyzetméter), a gőzerőműnek a meghagyott részletei, mint például az irányítóterem, és minden egyes díszlet, kellék a hotelben annyira steampunk, annyira menő. Ott tudtam volna maradni a vonat indulásáig, és játszani a csocsóasztalon, a retro pingpongasztalon, vagy csak ücsörögni valamelyik csodás kanapén a hatalmas csillárok alatt.

Tóra néző hotelszobát foglaltam, ami a 15. emeleten volt. Beszálltunk a liftbe, ami ugyanúgy követi a korai 1900-as évek stílusát, mint minden más a hotelben. Persze csak a külcsín régi, a belbecs modern, és gyors sebességgel száguldott a lift a 15. emelet felé, majd egyszer csak eltűnt az épület fala, és az utolsó emeleteken egy üvegkalitkában folytatta a lift az útját, elénk tárva a gyár és a város látképét. Olyan élmény volt nekem, mintha egy vidámparki attrakcióra szálltunk volna fel. A folyosók és a szoba is ugyanolyan stílusos, mint minden más a hotelben. A 18. emeleten sky bar található, a fürdő pedig a 7. emeleten van. Nagy szauna, beltéri medence, pihenőhelyiségek kényelmes ágyakkal és egy kültéri medence, ami most a mínusz két fokban különösen szórakoztató volt. A vizes hajunk már kezdett megdermedni a hideg levegőben, míg a testünk többi része a meleg vízben kellemesen pihengetett, a város pedig ködbe veszett a téli estén. A hotel zene terén is csillagos ötöst kap. Mindenütt hangulatos, a kor szellemét idéző vagy az adott helyszínhez illő playlistek forogtak.

A foglalt csomaghoz háromfogásos vacsora is járt a hatalmas és szintén ámulatba ejtő földszinti étteremben. Annyi ember dolgozott, sürgött-forgott ott, hogy meg sem tudtam számolni. A személyzet egyenruhája is követi az 1920-as stílust, olyanok a ruháik, mint a Peaky Blindersben a szereplőknek. Drappszínű nadrág, nadrágtartó, fehér ing, mellény - férfiaknak, nőknek egyaránt. Némelyik férfin sapka is volt, az a tipikus simlis sapka, aminek ahogy látom, rikkancssapka a neve (angolul newsboy cap). A kaja is természetesen csúcs jó volt, az is túlszárnyalta az elképzeléseimet. Az étterem hatalmas és tele volt az egész, mégsem kellett az ideálisnál többet várakozni se a kiszolgálásra, se a fogásokra. 

reggeli kilátás a szobából

Reggel Jack már hétkor ébredt, és én sem tudtam sokkal tovább aludni, aminek örültem is, mert kár lett volna alvásra vesztegetni az időt ebben a hatalmas felnőtt-játszóházban. Ilyen fantasztikus kilátású szobában még sosem szálltam meg, pláne nem úgy, hogy karnyújtásnyira van mellettem a hatalmas, földig érő ablak, amin keresztül a befagyott tó, a kikötő, és a még sötét város képe tárult elém. Néztem a hétfő reggel ébredező valódi világot alattam az én álomvilágomból, aztán lementünk a lobbiba. Reggeliidőpontot negyed 10-re kértünk, addig volt egy bő óránk. A pingpongasztalok melletti pihenőrészben is volt kávé, tea, így a várakozás alatt megihattuk a reggeli kávénkat. A kávé mellé egy-egy tálca frissen sült, még meleg croissant-t és pain au chocolat-t is kiraktak. Miután Jack átfutotta a reggeli újságot, pingpongoztunk egy kicsit, aztán felmentünk a játékterem részre, ahol sokféle játék volt, és nekiálltunk csocsózni, ami viccesre sikeredett. Figyelmeztettem Jacket, hogy nagyon jó vagyok, és készüljön a csúfos vereségre, aztán vérre menő csocsócsatát vívtunk, és közben kegyetlenül oltottuk egymást. Amúgy tényleg elég jó vagyok, legalábbis nála egy kicsit jobb voltam, amit ő persze soha nem ismerne be, de ez az én blogom, úgyhogy azt írok, amit akarok.

A reggelinél asztalhoz vezetett minket egy pincér, és körbevezetett minket a kínálaton. Ennek a férfinak valami pincér-díjat kellene kapnia, mert akkora lelkesedéssel és boldogsággal végezte hétfő reggel a munkáját. Sorra jöttek az emberek, és hallottam, ahogy mindenkit ugyanazzal a kitörő pozitivitással vezet körbe, és nevetve mondja minden vendégnek, hogy "és itt találhatók a tiltott desszertek". De nemcsak ő volt ilyen, a hotel összes dolgozója kedves, mosolygós és barátságos volt. Nem tudom, hogy ennyire jók a munkájukban, vagy talán dolgozni is majdnem olyan jó ezen a helyen, mint vendégnek lenni.

A reggeli és a kicsekkolás után is még maradtunk egy kicsit pingpongozni, csocsózni és ücsörögni. Így is volt még három óránk a vonat indulásáig. Megint nagyot sétáltunk, és végül bementünk a városi könyvtárba. Jackkel szokásunkká vált, ha vonattal megyünk valahova, akkor benézünk a helyi könyvtárba. A pályaudvar és a könyvtár általában közel vannak egymáshoz, és a nagyobb városoknak tök jó könyvtáraik vannak, ahol ingyen el lehet ütni az időt. Göteborgban például hatalmas társasos részleg van az alagsorban, így a vonatra várva társasoztunk a rossz időben. 

naplemente a vonatról 15:15-kor

- Hány pontot adnál a hotelnek?
- Tizenegyet.
- Ötből?
- IGEN!

pillanatképek

A csütörtök reggel hóval lepett meg minket, és egyből kivilágosodott a világ. Januárban nem lehet túl sok mindent csinálni, még mindig nagyon korán sötétedik. Pingpongozni elmegyünk néha, de tömegközlekedéssel messze van, több az út, mint a játék. Várom, hogy lehessen újra biciklizni. A covidnak hála ismét lehet potyázni a buszokon, így Jackkel néha felszállunk egyre, elmegyünk egy másik környékre, és onnan hazabattyogunk a havas-jeges, sóderrel behintett járdákon a kivilágított házak mellett, és beszélgetünk mindenről. Beszélünk a jövőnkről, a suliról, a munkáról, ismerősökről, lakásárakról, légből kapott témákról. Nézzük a házakat, és játsszuk a "laknál-e itt" játékunkat. 

Ebédszünetben elmegyek sétálni, ebéd közben pedig rejtvényeket fejtek a rejtvényújságokban, amiket apukám vett nekem a reptéren búcsúzáskor. Jack javasolta, hogy ha ennyire szeretek rejtvényt fejteni, fejtsek svédet is. Találtam egy kezdőknek valót, de az is túl nehéz, így csak akkor veszem elő, ha ott van Jack, és folyton kérdezgetem tőle, hogy melyik szó mi lehet, mint amikor gyerekként ültem a Nők Lapja rejtvényei felett, és az okos felnőttektől kérdeztem meg szinte minden szót.

Esténként korábban bújok be az ágyba, és olvasok. Tíz oldalt a Miért alszunk? svéd változatából. Jó nyelvgyakorlás. Aztán pedig Murakamit, magyarul. Az 1Q84-et. Aomame, Fukaeri, Tengo, japán helyszínek, így alszom el. Reggel japán beszédre ébredek, Jack az idős japán barátjával, Hidével beszélget. Kimegyek álmos szemekkel, Jack reggelit készít, rajta van a fejhallgató, nem hallja, hogy felkeltem. Állok az ajtóban, nem akarom megijeszteni. Visszafordul, észrevesz, felderül az arca, odasiet mosolyogva, és a számra néma puszit nyom, hogy ne hallatszódjon be a hívásba. Leülök mellé a kanapéra, nézegetem a telefonomat, szürcsölgetem a kávét, Jack megsimogatja a kezemet. Tornázok, ő beszél, beszél, aztán előveszi a gitárját, játszogat.

Kathie-vel sétálok két órát a mínusz öt fokban. Átsétálunk a befagyott tavon. December óta nem találkoztunk, akkor is társasoztunk, így régen beszéltünk már az élet dolgairól. Elmeséli a MyHeritage DNS-tesztje eredményét. Érdekes ez a téma, különösen egy amerikainak, akik annyiféle őstől származnak. Ő nagyrészt svéd, német, angol és pár balti országbeli. Kb. annyira svéd, mint a svéd férje, akinek szintén vannak német és angol felmenői. Egy részemet érdekli ez a dolog, de közben nem szeretném elküldeni a DNS-mintámat Texasba valami random céghez.

A héten nosztalgikus hangulatba kerültem, mert mostanában sokat nézegetem és rendszerezem a fotókat a gépen. Rendszerezés alatt főleg azt értem, hogy rengeteget letörlök. Én azért nem vagyok olyan, aki minden fűszálat lefotóz, de így is annyi fotó összegyűlik az évek során. Azokat törlöm le, amikor ugyanaz a kép tízféle verzióban készült el, főleg portrék, és a fele nem jó. Minek őrizzem őket. Mindegyik sokverziósból egyet, a legjobbat tartom meg. Gondolkozom rajta, hogy nekikezdek a képek albumba rendezésének. Anyukám fiatalkora óta albumokba rendezi a fotókat, és ő azon kevesek közé tartozik, aki ebben a digitális világban is "előhívja" a képeket, és vezeti az albumokat. Nekem csak az angliai évemről van egy szép nagy albumom sok fotóval, címkével és pár megőrzött belépőjeggyel, gyerekrajzzal és emlékkel. Sokkal nagyobb eséllyel nézem végig azt, mint a gépen a több száz vagy ezer fotót, bár a héten az angliai videókból is néztem párat. Az ikrek négyévesek voltak, most meg már a tizenkettedik szülinapjuk lesz.

A fordítói gyakorlatom időszakából nézegettem leginkább a képeket, és azt gondoltam, micsoda élet volt az. Tiszta Emily in Paris, csak dizájner ruhák és kavarások nélkül. Sok-sok embert megismertem, és a legfontosabbal azóta is együtt élek. Megtaláltam egy videót, amiben lefilmeztem a szállásomat a szüleimnek. Hallatszik a hangomon, hogy kicsattanok a boldogságtól és izgalomtól. Még a sok vállfáért a szekrényben is odavagyok. De végig így pörögtem 3,5 hónapig, nem csoda, hogy összejöttem Jackkel, mert szerintem olyan kisugárzásom volt, annyira boldog voltam, hogy úgy éreztem, nem létezik lehetetlen. 

Egyszer a hazautamhoz közeledve a helyettes fordítóval és egy másik magyarral ebédeltem, és mondták, hogy lassan véget ér ugye az itteni életem. Én pedig őszinte szomorúsággal mondtam, hogy igen, én elmegyek, és mindenki más és minden más itt marad... Erre az idősebb férfi azt mondta derűsen, hogy látod, mi mind itt maradunk, és éljük tovább ezt az életet, te meg elmész, és egy új életet kezdesz, előtted áll az egész élet és a sok lehetőség... Akkor nem éreztem úgy, hogy sok jó dolog vár rám, de utólag visszanézve igaza volt. Mennyi kalandban volt részem azóta is. Nem is hiányzik az az élet, egyszerűen csak hálás vagyok, hogy megtörtént. 

Ráadásul az elválás a várostól sem volt olyan fájdalmas, mint ahogy akkor gondoltam, hogy lesz, mert januárban visszamentem Jackhez "egy hétre", de amikor a hét végén várt rám a repülőút, mondtam Jacknek, hogy nem szeretnék hazamenni, mire azt mondta, hogy hát akkor maradj. Így ott maradtam két hónapig vele az ő gyakorlata végéig. Míg ő bejárt dolgozni, én a saját kis fordítói karrierem beindításán dolgozgattam.

De nem is ezek a fotók hozták elő a legszebb emlékeket, hanem az a néhány alkalom, amikor Jacknek volt szerencséje pár hetekre visszamenni helyettesként, és a hosszabb alkalmakra én is vele mentem. Ezek voltak azok a fotók, amikről azt gondoltam, hogy micsoda élet volt. Olyan szabadnak éreztem magam, hogy felpattanunk egy gépre, viszem a laptopomat, bárhonnan dolgozhatok, esténként pedig órákig sétálunk a városban, ahol megismerkedtünk, és ahol annyi közös és saját élményünk van. Jókat eszünk éttermekben, cukrászdákban, hétvégén pedig bejárjuk a környékbeli városokat, és miénk az egész világ. Jó volt nagyon, de most még jobb.

északi fény

Már aludni készültem, de rossz szokás szerint még megnyitottam a facebookot, ahol volt egy értesítésem arról, hogy az északi fény oldal, amit követek, élőzött. Rákattintottam, és északi fényt mutattak előben, alatta pedig a kommentelők sorolták, hogy ők is látják, és helyileg hol. Mivel többan írták Stockholmot, ezért izgatott és egyben csalódott lettem, hogy lemaradtam róla, mert az élő 40 perce volt. Tovább néztem a Facebookot, és a helyi csoportban is kitett valaki egy szép fotót az északi fényről a lakhelyem felett, majd egy másik épp most posztolt. 

Kiugrottam az ágyból, felhúztam egy farmert a pizsimre, kabátot a pizsifelsőmre, csizmát a mezítlábamra, és kimentem északi fényt nézni. Még épp elkaptam az utolsó pislákoló zöld fényeit a város felett. Sajnos nagy itt a fényszennyezettség, de még így is nagy élmény volt.

felvenni a fonalat

Ez a hét arról szólt, hogy a háromhetes iskolai szünet, karácsony, otthonlét és betegség után felvegyem a hétköznapok fonalát, és visszaálljak a megszokott ritmusomba és napi rutinjaimhoz. Sajnos még most sem gyógyultam meg teljesen, köhögök és fújom az orrom, de ez már csak felszínes probléma, belül jól érzem magam, és edzettem is a héten. A suliban, mivel új kurzus indult, a hét eleje elég laza volt, úgyhogy tökéletes átmenet volt a pihenés és tanulás között.

reggeleim Caroline-nal

Hétfőn olyat készítettem, amit már évek óta szerettem volna: gnocchit. A Mamámtól krumplinyomót kaptam karira, amit direkt a gnocchi miatt kértem, így most végre készítettem. Jól sikerült, és jó szórakozás volt készíteni a nudlikákat. Mert tulajdonképpen a nudli az a magyar gnocchi, nem? Vagy a gnocchi az olasz nudli... Gnudli. Gorgonzolás szószt készítettem hozzá, gombával és spenóttal. Isteni volt.

Másnap egy régi-új ételt készítettem: enchiladát. Az meg fekete babos volt, és szintén tök jó lett. Ezt a szószt készítettem hozzá, nagyon fincsi.

Szerdán pedig óra után elmentem kicsit császkálni a városba, míg Jack itthonról dolgozott, így elvittem a bérletét, és megspóroltam magamnak két jegyárat. Vettem sportmelltartót, kicsit nézelődtem itt-ott, de semmi másra nincs szükségem, úgyhogy nem vettem semmit. Kivéve semlát, mert arra nagy szükségem volt. Tavaly már írtam a semláról, úgyhogy nem mesélem el még egyszer, hogy micsoda finomság. Tavaly a covid miatt szinte kimaradt a semla-szezon, mert beteg is voltam, az ízlelésem is elveszett és nem is nagyon jártunk a városban, ahol a legjobb semlákat kínáló pékségek találhatók. Most viszont elsétáltam a tavalyi posztban is említett Robert Delselius cukrászdába, és megvettem az év első semláját. Idén későn, március 1-jén lesz csak húshagyókedd, és hagyományosan aznap kellene semlát enni, de ki tud addig várni... 

A napokban néztem pár dokumentumfilmet. Az SVT Playen, a svéd tévé streaming oldalán szoktunk jó dolgokat találni. Különösen szeretem megnézni ott a dokumentumfilm-választékot, mert jó kis gyöngyszemekre lehet bukkanni, amikről máshol nem hallanék vagy nem tudnám megnézni. Csupa lehangoló élettörténet volt, de nagyon érdekesek. Az Ivanna élete egy nyenyec (szamojéd) nőről szól, aki 26 éves és öt kicsi gyerekével él a szibériai tundrán egy 7 négyzetméteres kalyibában. A férje munkanélküli, iszákos, agresszív, de nem is él velük, mert a városban munkát keres (elvileg). Ez a film volt nekem a legérdekesebb, igazán extrém életet mutat be.

A Scheme Birds egy fiatal skót lányról szól, aki egy egykor sikeres, mára szinte szellemvárossá vált városban él. A nagypapája nevelte fel, mert a szülei születésekor lemondtak róla. 18 évesen már terhes, és szintén iszákos, megbízhatatlan, munkanélküli pasija van, mint Ivannának. 

Az Imad gyerekkora egy kurd kisfiúról szól, akit kétéves korában elrabolt az ISIS, és nemcsak kegyetlenül bántak vele, hanem arra trenírozták, hogy legyen egy brutális, szívtelen kis gyilkológép. Négyéves korában megmenekülnek a fogságból az anyjával és a testvérével, de ez a kisfiú totál kattant lett. Mindenkire rátámad, leköp, mindent meg akar ölni. Félelmetes és szívszorító. Aztán persze foglalkoznak vele, és javul a helyzet, de az a baj, hogy egy menekülttáborban élnek, az anyja totál depressziós, az otthonukat elpusztították, az apjáról két éve nincs hír, valószínűleg már nem él. Szóval elképesztően lehangoló helyzetet mutat be a film.

A YouTube-on pedig megnéztem egy dokumentumfilmet a Húsvét-szigetről, miután Pitykegomba blogjában szóba került ez a csodálatos hely. Na, ez legalább nem volt lehangoló, csak lenyűgöző. Annyira érdekes ez a sziget, a szobrok, a kultúra, és hogy mennyi mindent ki lehet deríteni arról, hogy hogyan éltek ott az emberek, és hogy vajon hogy készültek a szobrok. És közben legalább ugyanennyi dolog rejtély marad.

téli csodaország

Ma már csak az utóhatásait érzem a betegségnek, úgyhogy reggel felkeltem időben én is, és felkerekedtünk egy kis sétára a havas erdőben. Alig volt ember akármerre mentünk, még a buszon is egyedüli utasok voltunk a természeti rezervátum felé tartva. Errefelé máskor biciklizni szoktunk, de most bejártunk pár részt, amit biciklivel nem tudnánk nyáron sem megközelíteni. Gyönyörű volt minden, és szuper érzés volt kint lenni a szabadban egy igazi téli napon.

Aztán pont arra a részre kavarodtunk a tó partján, ahol tavaly egy gyönyörű júniusi napon először fürdőztem az évben. Csináltam most is egy képet, aztán előkerestem a tavalyit, és tök jó a kontraszt. Ennél nyáribb és télibb kép nem is lehetne. Már csak egy őszi és tavaszi kellene, és teljes lenne a gyűjtemény.

Hazafelé a buszon ülve pedig láttam a facebookon, hogy egy nő írt a szomszédos (mármint a lakóházas) csoportban, hogy valaki tenne-e egy hatalmas szívességet, és venne-e neki joghurtot, mert karanténban van. Még senki nem válaszolt neki, úgyhogy kaptam az alkalmon, hogy segíthessek egy szegény covidos bajtárson, és írtam neki, hogy én szívesen bevásárolok neki. Tovább is mentem a busszal a centrumig, megvettem neki a joghurtot és a kávét, amit kért, aztán felvittem a szomszédos utcában az ajtajáig. Nagyon kedves és hálás volt, jó érzés volt segíteni valakinek. Írtam neki, hogy szóljon, ha kell még valami, amíg karanténban vannak. 

Svédországban van egy Swish nevű bankos/telefonos alkalmazás, ami olyan, hogy teljesen ingyen akármilyen bankok és telefonszámok között telefonszám alapján pénzt lehet átutalni, 1 koronától akár 150 ezerig. Az országban szinte mindenki használja ezt, nagyon szuper és egyszerű dolog. Amikor eladok/veszek valamit a Marketplace-en, ha bolhapiacon fizetek vagy utcai árusnál szamócát veszek, vagy akár Jackkel fizetnünk kell egymásnak, mindig swishelünk. Most már online vásárláskor is sokszor lehet simán Swish-sel fizetni. Repjegyet is vettem már Swish-sel. Sőt még hajléktalannak is fizettem már Swish-sel. Svédországban szinte senki nem is hord magánál készpénzt, és sok helyen inkább a készpénzes fizetés a probléma, mint a kártyás. Ezt csak gondoltam elmesélem, mert természetesen a nő is átszvisselte a manit. Csak a számomat kell megadni és ka-csing, érkezik a pénz. Még ad is ilyen érmehullás hangot az app, ha pénz érkezik. 

tiszta lappal

Ma sokkal jobban ébredtem, de már három hete tart nekem a szünet, vagyis hogy nem volt suli, otthon is voltam, beteg is voltam, és teljesen kiestem a koránkelés és napi rutinok ritmusából. Eltolódott az alvásom annyira, hogy magamtól 11-ig is tudok aludni, viszont este van, hogy csak 2-kor sikerül elaludnom. Hétfőtől keményen fogom majd magam, és muszáj visszaállnom a reggeli kelésekhez, edzésekhez és a suliban is oda kell tennem magam, mert az utóbbi időben igencsak elhanyagoltam mindent. A lelkesedésemet is meg kell újra találnom. Most új kurzus és új tanár lesz, aminek örülök, mert a fő tanárunkkal nem vagyok megelégedve. 

Szeretném az újévi céljaimat is áttekinteni, mert bár nem hiszek az újévben és a fogadalmakban, mint csodaerővel bíró jelenségben, de mégis jó alkalom az évkezdés arra, hogy átgondoljam az életemet. Olyan változás, változtatás, szokás viszont nem jut eszembe, amit az újévnek köszönhetek. Ha valamin változtattam is, vagy sikeresen beültettem az életembe, mint például az ötéves naplót, vagy hogy nem eszem húst, a blogolást, vagy ősszel a heti 5 edzést Caroline-nal 15 héten keresztül (és majd most folytatva), vagy akármi mást, ami ilyen újévifogadalom-szagú dolog, az csak úgy megtörtént, és nem köthető semmi nagy fogadalomhoz vagy rákészüléshez. 

Már másodszor említem az ötéves naplómat, biztos azért is, mert most régi-új izgalomban vagyok, mivel majdnem öt év után újat kezdek. 2017. október 7-én vettem a régi naplót a Mall of Scandinaviában, a nanny munkámban töltött első hetem után. Akkor kezdődött el a svéd életem valódi időszámítása. Amikor meglett az a munkám. Nemcsak azért, mert az volt az első svéd munkám korrekt fizetéssel, és kinyílt előttem Stockholm, hanem mert a munkának (adófizetésnek) köszönhetően lett svéd személyim és személyi számom, ami itt kulcs az élethez. Azóta élek itt hivatalosan. Ez a szürke napló röviden és tömören, de mindent tartalmaz, ami azóta történt, és bizony rengeteg olyan dolog van benne, amit nem szívesen olvasok vissza. Ugyanakkor nem bánok semmit, mert minden küzdelem mesébe illő módon jó véget ért. És amúgy is normális, hogy küzdelmes az új élet külföldön, egy új kapcsolat és a húszas évek.

Most viszont már a harmincas éveimet taposom, és boldog vagyok, hogy sínen van majdnem minden, és nyugis az élet. Mivel október 7-én kezdtem a régi naplót, ezért mindig akkor értem körbe, így van most is kilenc hónapnyi üres hely, de vagy a következő naplót is akkor kezdem, és idegesítő lesz, vagy kimarad három hónap, amit nem szeretnék. Így vettem egy újat, szép pirosat a szürke helyett, és megkezdem a következő öt év feljegyzését. Öt évnyi tiszta lap, ami megtelik majd ki tudja milyen élményekkel és eseményekkel. Ez az új napló továbbfejlesztett, és van az elején hely ötéves terveknek, bakancslistának, céloknak. Én amit még szívesen látnék, de az nincs, hogy öt évnyi hely újévi terveknek, céloknak, mert tök jó lenne oda feljegyezni, majd az év végén áttekinteni, hogy hogy alakult.

Így néz ki egy-egy nap, be lehet írni az évet, a napot és még időjárást is (amit általában csak extrém idő esetén töltök ki). Aztán öt sornyi hely az adott naphoz. Általában a napi dolgokat írom bele, hogy mivel telt a nap, de van hogy az adott napot, időszakot meghatározó érzéseimet, problémáimat írom le. Amikor körbeér egy vagy több év, akkor láthatom visszamenőleg, hogy mit csináltam egy, két, három stb. éve ilyenkor. Általában nem szoktam nézegetni, de néha amikor beírom a napot, elolvasom a fölötte lévőket, és érdekes. 

Nem vagyok következetes, hogy minden nap írjak bele, van hogy tíz napig elmarad, és olyankor tíz napra visszamenőleg töltöm ki, és mérges vagyok magamra, mert az unalmas hétköznapokon általában már fogalmam sincs, hogy mit csináltam másfél hete kedden. Persze ha viszont nyaralás van, vagy hazautazom, akkor pontosan tudom két hétre visszamenőleg is, hogy melyik napot mivel töltöttem. De legalább abban következetes vagyok, hogy több mint négy éve írom. Mindig a még gimiben kapott töltőtollal. 

Hát ennyi. Ti írtok kézzel vagy akárhogy, akármilyen naplót, bullet journalt, ilyesmit? Írtok egyáltalán kézzel? Vannak emberek, akik azt mondják, hogy nem is emlékszenek rá, mikor írtak utoljára kézzel valamit az aláírásukon kívül.

szörnyű évkezdés

Szörnyű ez az évkezdés. Volt két napom, az elseje és a másodika, amikor jól voltam, de hétfőn cseberből vederbe estem, torokfájással ébredtem, mert elkaptam Jacktől a megfázását vagy mi ez...  (Nem covid, negatív lett a hétfői PCR-tesztem). Neki enyhe tünetei voltak, kicsit náthás, kicsit köhög, aztán hipp-hopp jól is lett. Nekem meg bámmm mega tünetek, és ötödik napja vagyok nyomoromon. Mostanra sebesre és fájóra fújtam az orrom, és fájdalmas köhögőrohamok jönnek rám. Literszámra vedelem a mézes teát, pedig nem is különösebben szeretem a teát, de már azzal is álmodtam, mert az a pár pillanat a legjobb, amíg iszom a meleg italt. 

Fekszem, ülök, tetriszezek, de már azt is utálom, de nem bírom abbahagyni mégsem. Meg úgysem vagyok képes többre. Nézem az Emily in Paris második évadát. Nem tudom, hogy a sorozat lett gagyibb és irritálóbb, vagy én vagyok irritált és cinikus a jelenlegi állapotomban, de most kevésbé jön be, mint az első évad. Azért vannak jó pillanatok benne, és hálás vagyok, hogy legalább van egy olyan sori, amire pont most szükségem van. Esténként meg Jackkel egy feelgood kis svéd sorit nézünk, ami szintén napjaim fénypontja. Jack gondoskodik rólam, bár étvágyam az nincs, csak muszájból eszem. 

Na de nem is ez a probléma, hogy most beteg vagyok egy kicsit, bár idegesítő. A probléma az, hogy nekem most nem itt kellene lennem az ágyban, betegen, hanem otthon Magyarországon. Nekem ma ötkör kellett volna kelnem, hogy rajta legyek a 9:20-as budapesti járaton. Hogy este a tesómékkal hazamenjek, és meglepjem apukámat a 60. szülinapján. Október 3-a óta van meg a repjegyem erre a hétvégére, és három hónapja készülök, készülünk gondolatban és tettben erre a napra. Annyiszor elképzeltem a három hónap alatt, hogy micsoda meglepetés lesz, hogy egyszer csak ott állok a nappaliban, és apukám meglát. Hogy mennyire fog örülni. Hogy milyen jó lesz a hétvége. Hogy mennyire megéri a kétszer hajnalban kelést és a sok utazást. Mindent megér. Olyan jó lesz. Az én drága apukám szülinapján.

Azt hiszem, mostanra végigmentem a gyász öt szakaszán, és eljutottam az elfogadásig. Muszáj volt, miután nélkülem ment el a gép. Valahol még jó is, hogy még ma is ilyen vacakul vagyok, mert ha úgy ébredek, hogy csak kicsit vagyok náthás és nem köhögök, akkor azt éreztem volna, hogy mégis mehettem volna. De ez most így alakult, el kellett fogadnom. Hátha máskor sikerül meglepni apukámat a mostani helyett. Még az is vigasztal, hogy idén már van tervben több nagyobb családi program, szóval látjuk még egymást. Persze az nem ugyanaz, de most már nem emésztem magam ezen.

Felhívtam apukámat, és mondta, hogy úgy örül, hogy hívtam... Megszakadt a szívem, és mondtam neki a könnyeimet visszatartva, hogy nem ez volt az eredeti terv, hanem ma hazamentem volna... És akkor ő is majdnem sírt és én ís, és felváltva volt boldog, hogy erre készültem, és szomorú, hogy nem sikerült. Gondolom sok volt így hirtelen ez az információ. Úgy sajnálom, hogy így alakult.

2021-es áttekintés

Elolvastam a naplómban a 2021-es év összes napját, és kigyűjtöttem a főbb eseményeket. Szeretem, hogy vezetem az ötéves naplót, mert így minden napról van valami feljegyzésem, még akkor is, ha semmi különös nem történt. Amikor így áttekintem az évet, mindig megállapítom, hogy csakis az élmények számítanak, és valahol ironikus az, hogy ami a hétköznapokban fontos téma (mennyit aludtam, mikor keltem, sportoltam-e, mit sportoltam, mit főztem, takarítani kell), annak egy év vagy még több idő távlatából annyira nincs jelentősége. És mégis mennyire fontosak ezek a dolgok, és a napok valójában erről szólnak, nem pedig a kalandokról. 

De amikor visszatekintek az évre, akkor meg az számít, hogy hány biciklitúrán voltam, hány kiránduláson, hány erdőben, hányszor aludtam nem a saját ágyamban, hányszor sátorban (egyszer sem), hányszor fürödtem svéd tavakban és a Balatonban, és hányszor sétáltunk nagyot. Legalábbis én így érzem, hogy a legjobb és legmaradandóbb emlékek ezek, és nem az elolvasott könyvek, a megnézett sorozatok, a kirakott kirakók, a megevett éttermi kaják, a tisztára nyalt lakás, a lenyomott edzések, a hazacipelt bevásárlások, a megfőzött ételek. És mégis azok mindennek az építőkövei, amik nélkül nem lehetne hab a tortán a hab a tortán. Na és persze az emberi kapcsolatok. Mindenesetre azért tényleg sok mindent kell egyensúlyozni ahhoz, hogy az élet szép legyen, de szerencsére a 2021-es évem szép volt.

Tavaly háromszor is sikerült hazautaznom, így összeadva picit több mint egy hónapot töltöttem Magyarországon. Egészségügyi szempontból is eseménydús volt az évem a februári coviddal kezdve, ami két hónapra kiütött erőnlét szempontjából. A szaglásomat meg talán örökre megnyomorította, de azért reménykedem, hogy egyszer visszatér a régi formájához. Néha meg úgy gondolom, hogy a memóriám sem a régi, mintha az a márciusi covid ködösség is velem lenne. Mintha semmi nem maradna meg olyan élesen, mint régen. De ezt nem tudom bizonyítani, csak néha bennem motoszkál ez az érzés. A két covid-oltás mellett kullancs elleni védőoltást is kértem, és voltam a sürgősségin a szétvágott avokádós tenyeremmel (ami azóta egy pici puklival, de él és virul).

Az év nagy feladata az volt, hogy kitaláljam, mit szeretnék tanulni, jelentkezzek oda és fel is vegyenek, és ezt sikerült teljesítenem. A házvezetői állásomat befejeztem, és hiába dolgoztam ott szeptemberig, olyan mintha az egész meg sem történt volna. Ez is egy ilyen ködös dolog, amire szinte alig tudok visszagondolni, bár az is lehet, hogy annyira felesleges emlékek ezek, hogy az agyam nem tárolja őket.

Na és most hónapok szerint pár esemény. Minden hónaphoz választottam egy fotót, ami jelképezi a hónapot. Igyekeztem olyat választani, ami még nem szerepelt a blogon, de vannak ismétlődések.

Január
Szép havas a január és sok szuper sétára megyünk mindenfelé (Tyresta Nemzeti Park, Södermalm, Djurgården, Gömmaren és a környéken). Veszek egy ukulélét, amit a betegségem miatt elhanyagolok, és azóta sem vettem kézbe. De a happy birthday dalt megtanultam rajta, és a barátnőm 30. szülinapjára küldtem neki videót, úgyhogy nem volt hiábavaló. Átveszem anyukám karácsonyi csomagját, és küldök apukám szülinapjára én is. Visszaadom a lakás- és autókulcsot a gyerekeknél, és ezzel végleg lezárul a náluk töltött időszakom. Elkezdődik a féléves svédkurzusom. Jacket felveszik teljes állásban, újranézzük a Star Wars filmeket és sokat Tetrisezünk. Megnézzük a svéd-olasz baráti pár lakását és Catanozunk náluk.

covidos catan

Február
Társasozunk Tobival a hó elején. Sétálunk a befagyott tavon, YouTube-videókra (még nem a csodálatos Caroline-ra) edzem. Kapok rózsát Valentin-napra. A hó végén is társasozunk Tobival, és én egyre jobban köhögök, de mondom neki, hogy biztos nem covid, aztán persze kiderül, hogy mégis covid, de ő akkor már duplán be volt oltva, és nem is kapta el. Kezdődik a covid-nyomor.

Március
Tíz nap bezártság után végre kimegyünk egy sétára. Elmegyünk az év első bicajtúrájára 5 fokban, de a covidos fejem nem igazán bírja. Szenvedek a kurzuson, mert nem vagyok még annyira jól, hogy végig tudjam ülni (az ágyamon) az órákat, de azért én küzdök (de hogy minek). Visszamegyek takarítani, de az is csak szenvedés, és nem bírok pár óránál többet dolgozni. Bár ne erőltettem volna, és pihentem volna többet! Elmegyünk a Yasuragiba, a japán wellnesshotelbe egy éjszakára. Kitaláltam végre, mit szeretnék tanulni, és beadom a jelentkezésem a választott képzéseimre.

Április
Jack első kenuzása az évben, ami személyi sérüléssel nem járó autóbalesettel zárul, miközben én a családommal szülinapi skype-olok. Az első felvételi az egyik suliba. Babanézőbe megyünk a svéd-olasz párhoz. 2 fokban bicótúrára megyünk a kedvenc gofris helyre, most már nincs covid-nyomor. Néha elmegyek futni is. Catanozunk Kathie-ékkel is.

Május
Saltsjöbaden biciklitúra, ami az egyik kedvencem a tavalyi évből. Szerzek covid-igazolást a hazautamhoz. Körbefutom a tavat, jól megy a futás. Másik kedvenc biciklitúra a Haninge-kastélyba és a tengerpartra. Harmadik kedvenc, ottalvós bicajtúra Sigtunában és Uppsalában. Másik suliba a felvételi első része. Első hazautam majdnem másfél év után. Mamám 80. szülinapi ünnepsége otthon. Mini programozás kurzus kezdete.

midsommar boldogság

Június
A svéd kurzusom véget ér, miközben a szüleimnél vagyok, közben a programozós kurzussal is foglalkozom, és a felvételire csinálom a feladatot, illetve felvételizek otthonról. Találkozom a családdal és a barátnőimmel is. Visszamegyek Stockholmba, elmegyünk egy laza bluesos szabadtéri koncertre. Először fürdök az évben az egyik környékbeli tóban, aztán más tavakban is. A programozás kurzus egyre kevésbé érdekel, és egyre nagyobb részben az okos barátom segít a feladatokban. Felhív a mostani ofőm, hogy felvettek, és hogy az én felvételim lett az egyik legjobb, amitől kiugrom a bőrömből a boldogságtól. Meg is győz, hogy az ő sulijukat válasszam, és ne a másikat, amiben már nem vagyok biztos, hogy jó döntés volt, de abban sem, hogy rossz. Midsommar az erdőben Tobiékkal. Bicókázások és fürdések mindenfelé.

Július
Én is megkapom az első oltást. Elindulunk tök jó sátoros túrára, de a tenyérelvágós balesetem hamar véget vet neki. Szenvedek a sebes tenyerem miatt, de aztán autót bérlünk és irány a kedvenc szállásunk Svédországban. Ott veszik ki a varratokat, meg defektet is kapunk, de amúgy minden nagyon szuper, megmászunk egy vagy két hegyet, sokat túrázunk, és megtöltöm magam a gyönyörű svéd tájak látványával. Visszafelé úszunk a tengerben is Hudiksvallnál, és minden olyan szuper. Locsolgatom Kathie növénykéit, míg ő Amerókában házasodik, megkapom a 2. kullancsos oltást is, véget ér a programozás kurzusom. Elmegyünk egy második mini nyaralásra.

scrabble anyukámmal

Augusztus
Második hazautam előtt Jackkel romcsi meglepetésvacsi egy olasz étteremben. Családi éttermezés otthon a szüleim házassági évfordulójára. Megnézzük a szüleimmel az (újjá)épülő nyaralót, nagyot úszom a Balcsiban, találkozom az egyik barátnőmmel. Visszajövök Stockholmba, megkapom a második covid-oltást. Sokat szenvedek a munkában, de néha jókat beszélgetek a taxisokkal az utakon. Megyünk még most is biciklizni. Beadom a felmondásom a munkahelyen.

Szeptember

Elkezdődik a suli, tök jó csapatépítő, ismerkedős programok vannak az első két héten. Sütök tortát Jack szülinapjára. Kicsit hűvösebb időben, de még mindig megyünk bicajtúrára. Elkezdem a csodálatos EPIC III programot, ami hamar kihívássá válik, és büszkén teljesítem mind az 50 edzést 10 hét alatt, aztán a hazaútig az EPIC II első felét. Eljárunk pingpongozni a suliudvarra.

Október
Az év első és egyetlen mozija (Dűne). Foglalok decemberi és szilveszteri repjegyeket, bécsi szállást és szilveszteri vacsit. Sok pingpong nemcsak a suliudvaron, hanem beltéri asztalon is. Jackkel kajálunk pár jobb étteremben, és mászkálunk sokfelé. 

November
Elég eseménytelen volt ez a hónap. Egész hónapban a hülye projektmunkát csinálom a csapatommal, és utálom az egészet. Elmegyek a fürdőbe, ami Jack szülinapi ajándéka volt nekem. Szülinapomon elvisz egy szuper olasz helyre. A suliban van Halloween parti, de nem túl nagy szám. Befejezem az EPIC III-at, és elkezdem az EPIC II-t.

December
A sulival kapcsolatos lelkesedésemet elveszítettem a projektmunka alatt, és nem nagyon tudok figyelni az órákon. Vacillálok a hazaúttal kapcsolatban. Jacktől kapok cuki random ajándékot. Átjönnek Kathie-ék Catanozni, forralt borozni, aztán Jack apukája is. Végre hozok döntést az úttal kapcsolatban. Egyedül megyek haza karácsonyozni. Jackkel is elmegyek a fürdőbe, aztán egyedül is. Veszek ajándékokat karira, és készülődöm a hazaútra. Otthon vagyok 10 napig, jól telnek a napok, csak kár, hogy megbetegszik a fél család, köztük én is. A szilvesztert itthon töltjük, de a tűzijátékot megnézzük, és az azért jó. 

újévi séta

Öregesen töltöttük a szilvesztert, nem mentünk társaságba. Azért készültünk egy kis szilveszteri menüvel. Jack vett a halasboltban homárkrémlevest és skagenrörát (majonézes, kapros rákocskák), amit főtt tojásra tettünk. Plusz készítettem lazacos krémsajtos tekercseket és leveles tésztában sült vega virsliket. Ezek mind gyorsak és finomak voltak. Ezt leszámítva eseménytelen és kicsit unalmas is volt az este. Néztünk egy klasszikus svéd vígjátékot (Sällskapsresan). Éjfél előtt elsétáltunk a vízpart felé, felmentünk a sötétben egy dombra, és úgy harminc svéd társaságában ott vártuk az éjfélt. Jó nagy területre ráláttunk onnan, és még volt tíz perc éjfélig, de a horizonton folyamatosan lőtték a tűzijátékokat. Aztán a mellettünk lévő társaság elkezdte kántálni, hogy fem, fyra, tre, två, ett..... és akkor felrobbant a város, pedig én azt hittem, hogy már így is sokat lőttek, de éjfélkor amerre csak láttunk, közel és messze annyi tűzijáték ropogott, hogy én ilyet még nem láttam. Volt azért jó feelingje ennek, ahogy mellettünk a csapat megőrült, és kiabált, hogy gott nytt år, egy srácot beterítettek pezsgővel, és közben az a hatalmas ünneplés a városban. Aztán hazasétáltunk, és részünkről ennyi volt a szilveszter.

Másnap délben pedig felkerekedtünk a városba. Leszálltunk a Gärdet állomásnál, átsétáltunk a parkos részen, ahol egy csíkban sífutópálya van kialakítva, és többen már ott rótták a köröket. Folytattuk tovább a Kaknästornet felé, a lovacskák mellett, át a Djurgårdsbrunn-hídon, ahol annyiszor vezettem át, amikor még a gyerekeknél dolgoztam. Aztán be a tölgyfákkal teli királyi erdőbe, el a Rosendal-kastély mellett, a befagyott vízű öböl mellett, át a Kék kapu alatt. Ekkor már nagyon éhesek voltunk, és továbbsétáltunk a városközpont felé, a régi környékem mellett, a gyerekek utcáján át a karácsonyi fényekben és díszekben pompázó boltokhoz. Cartier, Louis Vuitton, csillogás, luxus. Éles kontraszt a hidegben fagyoskodó lovacskák látványa után. Végül egy indiai étteremben sikerült kajálnunk, ami nagyon jól esett ennyi séta után a -2 fokban.

a sípálya

a Djurgårdsbrunn-hídról

a Rosendal-kastély

az östermalmi vásárcsarnok