kenuzás a båven tavon

Nagyon jó volt a 9-10 napos nyaralás, de nekem kellett volna egy rövidebb nyaralás utána, amiben kipihenhetem az első nyaralást, mert mi nem azt a medence/tenger partján, nyugágyban pihengetős, koktélozós szabadságot nyomjuk, hanem a 7-kor kelünk és 9-10-ig megyünk, napi 20 ezer lépést megteszünk kiadást. De ez csak nekem fárasztó, miközben Jack olyan, hogy mikor este 9-kor érnénk vissza a szállásra, akkor ő kéri hogy tegyem már ki itt a túravonalon, mert ő inkább gyalog megy haza, mert mégis mit csináljon a hotelszobában ilyen korán. Én nem bírom az ő tempóját, benne túlteng az energia, és az alvásigényem is kb. 2 órával több mint az övé. De hát ez van, azért valahogy megtaláljuk az arany középutat kettőnk igényei között.

Ha rajta múlott volna, akkor hazaérkezésünk után egy napot szánt volna a pihenésre, vagyis inkább pakolásra, és a következő nap már indult volna a következő kalandra. Én viszont kimerült voltam, és a lakás is kissé kaotikus volt. Szerettem volna kicsit elrendezni a dolgokat, mielőtt újból útnak indulunk. Így a kompromisszum az lett, hogy egy nap helyett kettőt pihentünk, bár Jacknek már nagyon mehetnékje is volt szerdán. Egy kenutúrát nézett ki következő programnak, és az is talán kompromisszum volt a részéről, hogy csak egy éjszakára vállalkoztam. Nem éreztem a tettvágyat, hogy mint tavaly, idén is két éjszakát töltsek a "vadonban", főleg hogy az időjárás sem ígérkezett túl jónak.

Szerdán összepakoltunk, aminek úgy 90%-át ő intézte, és másnap 11-re mentünk egy Skebokvarn nevű helyre, ahol lehet kenut bérelni, és fuvart is kaptunk a kiindulási pontig, ahonnan egy 25 km-es utat tudtunk megtenni vissza az autóig és a kenubérlőig. 

indulás!

Az időjárás igencsak változónak tűnt az előrejelzések alapján: pár órán belül volt napsütéses, felhős, esős, meleg, szeles, viharos stb. idő, szóval teljesen kiszámíthatatlan volt hogy mi lesz. Az első nap nagyon szerencsénk volt, mert keveset esett, és az is jókor. Gyönyörű vizeken eveztünk, ami Svédországban megszokott. 

nagyon-nagyon halvány, lapos szivárvány

Nagyjából az út felét igyekeztük megtenni az első nap és 6 óra körül már azt néztük, hogy melyik szigeten tudunk megszállni. Kinéztünk a térképen egy helyes kis szigetet, ami estére az otthonunk lehet, de amikor jó félóra evezés után a közelébe értünk, akkor a fák között mozgást és embereket láttam. Így természetesen nem maradhattunk ott, hiszen az nem lehet hogy más emberek közelében legyünk! Ezt félig viccből mondom, de amúgy tényleg tökre nem lenne oké senkinek, hogy odatolakodunk melléjük. Amúgy nem olyan régen tudtam meg, hogy Svédországnak van a világon a legtöbb szigete. Szóval nehogy már ne jusson nekünk saját sziget egy éjszakára... Így hát folytattuk az evezést az esőben és a csapkolódó tavon, szemünk előtt a céllal, a következő szigettel. Többféle sziget is volt körülöttünk és messzebbről nehéz megmondani, hogy melyik lehet alkalmas a sátorozásra, de végül is sikerült egy nagyobbacskát találni, amin tűzrakóhely is volt és tökéletes hely volt arra, hogy ott töltsük az estét. Amúgy csak a többi ottani szigethez képest volt nagy, valójában olyan kicsi volt, hogy a Google Maps nem is tud a létezéséről, úgyhogy azt megnyitva úgy látszott, mintha a víz közepén lennénk.

A kiszámíthatatlan időjárás és a vészesen közelgő sötétség miatt nem volt időnk tétlenkedni, egyből nekiálltunk kipakolni a kenut, a partra húzni felfordítva, felállítani a sátrakat, majd vacsorát készíteni. Két sátrunk is volt, mert Jack mindenre gondol, és a kenu málhás szamárként funkcionál, így bátran pakolhatunk annyi mindent amennyit csak szeretnénk, hiszen nem nekünk kell cipelni az extra súlyokat. Az egyik sátorban aludtunk, a másik sátrat azért hozta, hogy az alá tehessük be a cuccainkat az eső ellen, vagy oda tudjunk ülni és akár főzni, ha esik az eső. 

Ahogy írtam, szerencsénk volt az időjárással, mert egész este nem esett, így nagyon kellemes esténk volt. Jack fogott két halat is, sügért, amiket megtisztított és végül azt ettük vacsorára. A szabadban nagyon gyorsan telik az idő, mert mindig van valami teendő és minden sokkal tovább tart, mint amúgy. Szóval mire kész lettünk a sátrakkal, a pakolással, a főzéssel, a vacsorával, majd a mosogatással, már igencsak ránk sötétedett. 

22:42-kor

Szerencsére már korábban szépen elkészítettem a fekhelyünket, így csak alváshoz kellett felöltöznöm, ami mondjuk szintén sok időt vett igénybe, mert a sátorban nem a legegyszerűbb átöltözni. Na meg persze jó pár réteg ruhát magamra húztam, nehogy fázzak este, bár most még csak olyan 10 fokig hűl le a hőmérséklet. Jack azért is a legjobb útitárs ezeken az utakon, mert van sok jó cucca, és mindenből nekem adja a legjobbat, hogy a lehető legjobban érezzem magam. A legmelegebb, legminőségibb túraruháit, a legvastagabb hálózsákot, a legpuhább matracot stb. 

a sátorban

De amúgy is nagyon jó útitárs Jack, sőt úgy gondolok rá ilyenkor, mint egy túravezetőre. Ha ő nem értene mindenhez, én sosem vállalkoznék ilyen sátorozós kalandra. Annyi mindent kell tudni és sok döntést kell meghozni. Én teljesen rábízom magam, és követem az utasításait, mert nekem ötletem sem lenne hogy amúgy mit és hogyan csináljunk. Ő olvassa a térképet, követi az útvonalat, ügyesen irányítja a kenut, kiválasztja a legjobb szigetet az éjszakához, aztán a sátorhelyet... Aztán elmondja, miután kikötöttünk hogy most mit hogy csináljunk, mivel kezdjünk, és mit fog ő csinálni és mit csináljak én. Szóval így jó dolgom van.

Egyáltalán nem fáztam és 8-ig aludtam, úgyhogy nem panaszkodhatok. Jackéknek van egy kifejezésük a vadonban való élet egyik nagy problémájára, a hátfájásra, ami abból fakad hogy az ember mindig hajolgat, guggol, görnyed, a földön ül és fekszik és soha sehol nincs egy jó háttámasz. Ezt hívják ők forest backnek, vagyis erdőhátnak, ami szerintem nagyon vicces és egyben hasznos kifejezés. Szóval az erdőhátat leszámítva nem volt problémám. Reggel is szerencsénk volt még az idővel, mert le tudtuk bontani a sátrat és meg tudtunk reggelizni, mielőtt esni kezdett. Ekkor még behúzódtunk a türkiz sátor alá, de mikor kicsit alább hagyott az eső, akkor útnak indultunk, mert az út még hosszabb része előttünk állt. 

Az időjárás továbbra is változékony volt, hol felhős, hol napos, hol pedig esős. Persze felkészültünk az esőre, mert a svédek tudják, hogy nincs rossz idő, csak nem megfelelő öltözék, de azért akkor sem a legjobb dolog esőben evezni. Viszont még mindig jobb, mint szélben, és az eső ellenére szél szerencsére nem volt. Sőt, volt egy időszak, amikor a tökéletes szélcsend miatt tükörsima lett a tó felszíne, és annyira tükröződtek benne a nagy felhők, hogy ahogy eveztem, teljesen olyan illúzióm volt, mintha alattam egy nagy mélység lenne, vagy én ég és föld között csak lebegnék. Leírhatatlan és a képek sem adják vissza azt az érzést, de álomszerű volt.

Mikor tartottunk egy pihenőt, még szuper időnk volt és már csak olyan másfél órányi evezés várt ránk, de nem sokkal az indulás után rosszabbra fordult az idő. Egyre sötétebb felhők gyülekeztek körülöttünk, majd a távolban hallottuk az ég morajlását, egyre közelebb és közelebb. Mi kitartóan eveztünk, haladtunk szépen előre, de a vihar egyre közelebb került, és egyszer csak a szemünk előtt csapott le egy villám, amit pár másodperc múlva dörgés követett, és én eléggé megijedtem ettől, mert épp nyílt vízen voltunk, és nem túl szerencsés a legmagasabb pontnak lenni viharban. Szóval kértem Jacket, hogy azonnal menjünk a partra, mert semmi értelme kockáztatni és tovább evezni a viharban. Így hát teljes gőzzel a partra eveztünk, miközben tovább dörgött az ég. Végül behúzódtunk egy meredekebb, sziklás-köves parthoz, ahol a fák alatt ülve vártunk (és néztük a víz alatt, a köveken megbúvó édesvízi rákokat). Szakadt az eső, nem semmi látvány volt a vízen, de mi eléggé fedett helyen voltunk a fák alatt. Vártunk egy darabig, és mikor úgy ítéltük meg, hogy már messzebb csapkodnak a villámok, akkor elindultunk az esőben.

Eveztünk, eveztünk és persze csurom vizesek voltunk, de az tartotta bennem a lelket, hogy már nem sok volt hátra. Nem zavart az eső sem, mert tudtam hogy nemsokára szárazon lehetek, és hogy a csomagjaink mind szárazak a hordóknak és vízálló hátizsáknak köszönhetően. Viszont ha két éjszakára mentünk volna, és így elázva, átfázva kellett volna újra sátort verni és még egy éjszakát eltölteni, hát azt nem tudom hogy bírtam volna...

a finisben

Így viszont megérkezve már "csak" annyi dolgunk volt, hogy a partra húzzuk a kenut, visszavigyük a helyére, átöltözzünk, bepakoljunk az autóba és indulás. Kb. 150 méterre volt a ház a víztől, odáig kellett cipelni a kenut, ami Jack szerint nem nehéz, nekem viszont majd' leszakadt tőle a karom és derekam... Kb. 35 kiló egy ilyen kenu, amit én egyáltalán nem neveznék könnyűnek, és nincs is rajta jó fogás, és mivel vizes volt a kenu is és a kezem is, ezért csúszott is, szóval úgy éreztem hogy én nem tudom olyan messzire elvinni. A nyavalygásomra Jack azt tanácsolta, hogy vegyem akkor a vállamra, úgy könnyebb. Vegyem a vállamra. Hát ez vicces. Amit megemelni is alig bírok, azt vegyem a vállamra. Én nem tudom hogy gondolta ezt, de a további sápítozásomra azt mondta, hogy nálam sokkal kisebb és gyengébb nők is tudnak vinni egy kenut, csak a technikán múlik... Hát végül is mindegy hogy min múlik, ha nekem nincs a birtokomban az a valami, de nem a 13 fokban, esőben és szétázva fogok nekiállni elsajátítani a csodamódszert kenu cipelésére... Mindenesetre mikor végre odaszenvedtem Jack segítségével a kenut a helyére, akkor azt mondta nekem, hogy te most menj szépen oda a verandára, egyél egy kis csokit, vegyél fel száraz ruhát és ülj be abba a kényelmes fotelbe, én meg majd jövök. És minden mást egyedül elintézett a szakadó esőben. Letisztította a kenut, felfordította a helyére, odacipelte az összes csomagot az autóhoz, mindent bepakolt, végül ő is átöltözött és indulhattunk. 

Kalandos lett az út vége, de nem panaszkodhatok ilyen útitárs mellett, mint Jack. Ő szerintem nem mondhatja el ugyanezt rólam, mert néha úgy érzem, én inkább csak hátráltatom, mint segítem őt, de ő persze azt mondja hogy én vagyok a legjobb útitárs és örül hogy velem is gyűjthet ilyen élményeket, nemcsak a srácokkal. 

kristianstad, växjö és västervik

A következő úti célunk és szállásunk volt a legtávolabb Stockholmtól, és az ezután következő két hely már visszafelé volt. Ez a város Kristianstad volt, ami a legdélebbi megyében, Skånéban van. Ez a Skåne közel van Dániához, így talán ezért is olyan furcsa a skånei dialektus, amit már említettem hogy nehezen értek. Van az egyik csapatomban egy skånei srác, úgyhogy miatta gyakrabban hallom ezt a nyelvjárást, bár azért azt nem mondom, hogy azóta jobban értem. Ők Kristianstad nevét sem úgy ejtik, ahogy kiolvasva mondanánk, hanem úgy hogy "krihanszta". És amúgy a fejemben teljesen keveredik Kristianstad, Karlskrona, Karlshamn és Karlstad város, hogy melyik hol is van és micsoda (pedig Karlstad teljesen máshol van). Ugyanígy képtelen vagyok bármilyen módon a sokféle -köping város között különbséget tenni: Nyköping, Norrköping, Linköping, Lidköping, Köping, Söderköping és ez még csak nem is az összes volt... Mindegy.

Szóval Kristianstad egy nagyobb, 40 ezres város, aminek a központjában volt a hotelünk. Az épület és a lobbija gyönyörű volt, mint egy kastély és délután leülhettünk oda kávézni-teázni a szép fotelekbe és ez tök jó volt. 

Este körbejártuk a várost, de nem volt különösebben lenyűgöző és nem volt semmi említésre méltó benne. Végül egy olasz helyen vacsiztunk, az viszont nagyon jó és autentikus hely volt olasz pincérekkel. Kértem egy aperolt és sajttállal kezdtünk, ami mellé vaníliás paradicsomlekvár volt. Ezt a menüt szívesen elfogyasztanám újból.

Itt csak egy éjszakát voltunk, és másnap már hazafelé indultunk. Hazafelé az ország belsejében, nem a vízparton mentünk és Växjö (ezt meg nagyjából úgy kell mondani hogy "vekhő") város külterén egy tó mellett szálltunk meg. Útban ide megálltunk egy Wanås nevű helyen, ahol van egy kastély és szoborpark az udvarán. Nem tudtuk, hogy belépős a hely, és 170 korona, 5600 forint lett volna a felnőttjegy, és annyira azért nem érdekelt minket ez a hely, hogy ennyi pénzt kiadjunk rá. De nem szép módon így is belógtunk egy kicsit, mert elég nagy területen van ez a park és nem volt külön bejárat. Mivel nem fizettünk, nem néztük meg az egészet, de kicsit azért sétáltunk a parkban.

ilyen érdekes alkotások voltak ott

Växjöben ismét egy egyszerűbb kempingszállóban szálltunk meg, de szép volt a környék és jót sétáltunk egy régi várig, ami sajnos már nem látogatható. 

Este pedig bementünk a városba, ahol egy hangulatos sörkertet találtunk és ott vacsiztunk. Az ilyen sörkertek nem annyira jellemzőek Svédországra, úgyhogy nekem ritkaságszámba megy. Jó volt az idő, szuper zenék szóltak és isteni volt a pizza. Kedvem lett volna ott ücsörögni még és meginni 1-2 kézműves sört vagy valamit, de a sofőrök nem isznak... De legalább volt egyedi alkoholmentes italuk, ami valami fermentált almás-bodzás szénsavas akármi volt. Ide is szívesen visszamennék.

És az utolsó szállásunk hazafelé Västervikben volt, de előtte átmentünk az Üvegbirodalomnak nevezett térségen, amit hívnak így, mert többszáz éve foglalkoznak errefelé üveggyártással és ma is több mint 10 üveggyár üzemel a térségben. Mi a Kosta nevű, egyik legnagyobb gyárhoz látogattunk el, ami 1742 óta üzemel. Van itt múzeum és bolt is, illetve be lehet kukkantani a gyárba és élőben lehet nézni az üvegfúvást. 

üveghangszerek a múzeumban

Nagyon érdekes volt az egész hely, és az üvegfúvást sokáig el tudtam volna nézni. Az első alkotás amit végignéztünk, egy kertitörpe volt, a második pedig egy kancsó. Olyan gyorsan és ügyesen készítik el. Ketten együttműködve készítték el a tárgyakat, és olyan jól összehangolva dolgoznak, anélkül hogy különösebben beszélnének egymással, hogy épp hol tartanak, vagy mi kell nekik.

Az utolsó szállásunk volt a legjobb, nagyon kényelmes hotelszobával, és Västervik városka is elég szép hely. 

útközben egy pihenő (kafé tre systrar)

västervik egy utcája

Még egy utolsó kép néhány különleges állatról, amit útközben láttunk: sok-sok medúza volt Tjärö szigetén és Kristianopelnél is. Nem volt olyan meleg idő, hogy kedvünk legyen fürdeni, de a medúzák miatt amúgy sem lett volna. A szarvasbogár nagyon nagy volt, de szegénynek hiányzott néhány lába, úgyhogy gondolom azért is volt olyan helyen, ahol ilyen jól látható. A sünikét Växjöben láttuk átkelni az úton. Kisebb tömeg örvendezett neki, és mindenki nézte, merre megy. Karlskronában pedig egy híd lábánál volt összekuporodva az a három állatka. Jack szerint nyércek. Ott pihengettek a reggeli napsütésben.

ronneby, järnavik, tjärö

Másnap még a kicsekkolás után elmentünk egy újabb hajókázásra, ami egy körtúra volt egy kisebb folyón. Elsőként szálltunk fel a hajóra, így megszereztük a legjobb helyet, ahol csak ültünk és néztük az elúszó tájképeket, mint egy élő slowtv-műsort. 

a nättrabyån folyón

A következő szállás felé Ronneby városkában álltunk meg, ahol van egy jó nagy városi park. Nagyon szép a park is, és a benne található házak, épületek, múzeumok, kertek és tavak. Pedig a város nem olyan nagy, és nem is volt különösebben szép, de tök jó lehet ha az ember kisvárosában van egy ekkora rendezett zöld terület. 

A következő szállástól nem voltam elragadtatva, nekem olyan volt a szoba, mint egy börtöncella. Jó, ez azért túlzás, de nagyon pici ablak volt rajta, ezért sötét is volt, nem is szellőzött, és a szoba olyan kicsi volt, hogy a bőröndöt alig lehetett kinyitni. Igazából nem zavar bármilyen fapados szállás, ha tudom hogy mire számíthatok, de ez a szállás elég sunyin mutatja be magát a bookingon. Van ugyanis egy főépületük, 2,5 kilométerre attól az épülettől, ahol mi kaptunk szállást. Igaz hogy ez más néven van feltüntetve, de honnan tudnánk hogy ez mit jelent? Utólag visszanézve a fotókat látom, hogy a mi fapados épületünkről és annak szobáiról egyetlen kép nem szerepel a bookingon. A képek tágas, világos, bájos szobákat mutatnak be szép kilátással, a mi szobánk meg az egyik legvacakabb hely volt, ahol valaha megszálltunk és ahhoz képest nem is volt olcsó. Az egyetlen jó a szállásban a szép környék, a nagy legelő és a lópajtásaink voltak, akikhez kijártunk almát adni nekik. Nem is csoda, hogy két nap alatt együtt öt kullancsot szedtünk össze, mert bejártunk hozzájuk a susnyásba.

Az mondjuk már a saját bénaságom, hogy sikerült kizárnom magam a szobából. Este 9 volt, Jack még elment egyet sétálni, én meg összeszedtem a kis fogmosós cókmókomat, papucsot húztam és elindultam a közös fürdőszobába, arra gondolva hogy nincs értelme bezárni a szobát, mert lehet hogy közben Jack is hazaér... Persze csak mikor becsuktam az ajtót akkor derült ki számomra, hogy ez olyan ajtó amit csak kulccsal lehet kinyitni. Bent volt a telefonom és a kocsikulcs is, Jack meg valamerre sétálgat... Hajjajj. Épp álltam ott tanácstalanul, amikor egy fickó kijött a szobájából, és kétségbeesésemben megosztottam vele a problémámat, miszerint kizártam magam a szobából. Mint kiderült ő dán volt. Ezek a dánok mindig olyan magabiztosan beszélnek a svédekhez dánul, mintha értenénk őket... Az első ötlete az volt, hogy a ház mellett álló kölcsönbiciklikkel biciklizzek el a 2,5 km-re található recepcióra. Hát ez az ötlet több okból sem tetszett. Késő volt, fáradt voltam, papucsban voltam, nem volt nálam meleg ruha, Jack meg megérkezik, miközben én biciklizgetek és azt se tudja hol vagyok. Arról már nem is beszélve hogy lehet hogy senki sincs a recepción, szóval mire megyek vele, ha elbiciklizek oda. Biztos látta az arcomon, hogy nem tetszik nekem az ötlete, és akkor azt javasolta, hogy elvisz autóval. Kedves felajánlás volt részéről, de továbbra sem értem miért mennénk a recepcióra, ha azt sem tudjuk, hogy van-e ott valaki... Ezután szerencsére odajött a felesége, aki úgy tűnt, kettőjük közül a nagyobb ész, mert ő fogta magát, kikereste a szállás telefonszámát, felhívta és odaadta a mobilját hogy beszéljek velük. A telefonban lévő hang elmondta nekem, hol tartják a pótkulcsokat, így azonnal megoldódott a helyzet. Szóval igazából nem volt nagy para, bár ha a dánra hallgatok, és felkerekedem biciklivel, akkor hosszadalmasabb és keservesebb történet kerekedik ebből. 

Másnap egy közeli helyen sétáltunk egy nagyot, mert esős időt mutatott az előrejelzés. Szerencsére nem esett olyan sokat, és azt is átvészeltük a fák alatt egy védett helyen, végül pedig szép kilátás mellett tudtunk kávé és csoki társaságában megpihenni. 

Délután pedig harmadjára is hajóra szálltunk és egy másik kis szigetre, Tjäröre mentünk át. Ezt a szigetet a másik szigeten, a gallériánál lévő bácsi is ajánlotta. Mindössze 15 perces volt a hajóút és egy cuki kishajó vitt bennünket. Mivel mi estefelé mentünk át, ezért felszálló utasként rajtunk kívül nem volt senki, így a kapitánnyal együtt hármasban mentünk át. A kapitány egy fiatal, hawaii inges, bő rövidgatyás, flipfopos, halállaza csávó volt. 2-3 óránk volt a szigeten az utolsó hajóig, és ez elég is volt arra hogy körbejárjuk az egészet.

torhamn és karlskrona

A kutyás-farmos szállás után Karlskrona felé vettük az irányt, de előtte még kimentünk a csücsök, mármint félsziget végébe, és megálltunk egy vízparti, madárfigyelős részen a tengernél. 

Kávéztunk a Måsen, vagyis Sirály nevű kávézóban, ami a tenger partján van és a rákocskás szendvicsükről híres (vagy nem, de az útikönyvünk megemlítette, szóval mondjuk azt hogy igen). Nekem a legjobban viszont ezek a gyönyörű csészék tetszettek, amiben a kávét kaptuk.

Nem messze a kávézótól van egy sziget, ahova ingyenes komppal lehet átjutni, úgyhogy megkompoztattuk Saabinát, és megnéztük a szigetet is. Ezen a területen találhatók a bronzkorból fennmaradt sziklarajzok is, amik olyan 1500-2500 évesek. Körbefestik őket, hogy jól láthatóak legyenek, és mellékeltek hozzájuk mindenféle lehetséges magyarázatokat és értelmezéseket arra, hogy miket is ábrázolnak ezek a rajzok. Némelyik szerintem hülyeség (mármint az értelmezés), úgyhogy szerintem mindenki azt gondol ezekről a rajzokról, amit akar. Ezek hajók, azt elhiszem: 

A következő állomásunk a csodálatosfantasztikus Karlskrona város volt. A leeegjobb napot töltöttük itt. Egyrészt mert szuper jó ez a város, de másrészt biztosan azért, mert egész nap bicikliztünk, és biciklivel minden sokkal jobb. 

7-kor keltünk... amúgy én munkaidőben fél 8-8 körül mászok ki az ágyból, szóval az hogy én a szabadságomon felkelek 7-kor, nemnormális dolog. Szóval hősiesen 7-kor keltem és 9-kor már a kölcsönbiciklinkün ültünk és nem volt megállás. 

Körbebicikliztük a várost, megnéztük és bementünk a hajókba a tengerészeti múzeumnál, és a külvárosibb részekbe is eltekertünk. 

Délután pedig áthajóztunk az egyik szigetre, ugyanis ahogyan Stockholm körül, itt is van szigetvilág és mindenféle hajójáratok. Aspö szigetét néztük ki, mert az talán az egyetlen olyan sziget, ami autóúton nem megközelíthető. Vittük magunkkal a biciklit, így körbe tudtuk tekerni a szigetet is. Karlskrona amúgy egy haditengerészeti bázis, és ezen a szigeten is egy nagy erőd fogadott minket.

A szigeten kb. 500 állandó lakos lakik, de nyáron ennek két-háromszorosa. Volt a szigeten egy templomból átalakított művészeti galéria, ahol helyi amatőr művészek állítják ki és árulják az alkotásaikat. Egy fickó őrizte a helyet és mesélt nekünk róla. Neki szintén ki voltak állítva a képei, és mellesleg 3 metrómegállóra lakunk egymástól a "való életben". 

jön értünk a hajónk

Mikor 7-kor visszaértünk a városba, még eltekertünk egy Cyberzone nevű helyre flipperezni. Mostanában a flipper a gyagyánk, és mindig keressük a jó flippereket. Itt jobbak voltak, mint eddig Stockholmban bárhol, úgyhogy Karlskrona ebből is ötöst kap. 8-kor visszavittük a bicókat, mert ha 12 órán belül vagyunk, akkor csak 25 koronát kell fizetni, ami irtó jó ár. És ekkor még elmentünk moziba. Csak egy gagyi horrorfilmet néztünk, mert akkor még nem játszották az Oppenheimert vagy a Barbie-t, de azért elvoltunk. 

road trip délen

A svédek úgy nyaralnak, hogy általában az összes szabijukat kiveszik nyáron egy blokkban. Több kollégám is most 6 hétig távol van. Nekem ez azért furcsa. Megvan persze az előnye, mert az ember egy igazi szünetet tarthat a munkában, amikor teljesen ki tud szakadni a mókuskerékből, majd abból visszatérve új évként kezdheti a nyári szünet utáni szezont. Nálunk legalábbis a cégnél abszolút megvan ez a nyári szünet, aztán pedig évkezdés feeling. Júliusban szinte megállt az élet, annyira, hogy a szabim előtti egy héten semmi dolgom nem volt. Az első napokban próbáltam még kitalálni ezt-azt, hogy tudjam tettetni a munkát, de csütörtökön és pénteken szinte nem is ültem már a gépnél, hanem a nyaralásra készültem. 

Alig van, aki dolgozik júliusban, mert annyira az van a kultúrában, hogy a július a szabadsággal egyenlő. Ez egy általános svéd dolog, és nem ritka, hogy éttermek és kisebb üzletek is 2-4 hetes nyári szünetet tartanak, amikor be is zárnak teljesen. Szóval megvan persze az előnye a hosszú nyári szünetnek, de nekem lehangoló lenne az a gondolat augusztusban visszatérve a munkába, hogy mostantól egyetlen napot sem vehetek ki, és a következő rendes szabim jövő júliusban lesz. Mi most 3 hétig vagyunk szabin, de csak az első hétre volt konkrét tervünk, amikor dél felé vettük az irányt és 9 estét töltöttünk 6 szálláson, bejárva a Götalandnak nevezett déli országrész néhány megyéjét, ami főleg Småland és Blekinge volt. 

Az első szállást 450 kilométerre foglaltuk, hogy közelebb kerüljünk a célterülethez (most belegondoltam, hogy Magyarországon 450 kilométerrel szinte akárhonnan indulva, akármilyen irányba haladva egy másik országban kötünk ki, legyen ez jó vagy rossz... mindenesetre Svédország hatalmas).

első etap

Útközben megálltunk Söderköping városában, amiről kiderült hogy egy festői és igencsak népszerű turistahely. Itt végződik a 190 km hosszú Göta-csatorna, amin az ország nyugati partjától, Göteborgtól kezdve el lehet jutni a keleti parton a Balti-tengerig. A 190 km-ből 87 kilométert mesterségesen hoztak létre, és mivel ez az 1800-as évek elején volt, ez azt jelentette, hogy kézzel ásták ki. 22 évig dolgoztak rajta, összesen 58 ezer ember. Szerintem ez lenyűgöző, és az is hogy a mai napig használatban van a csatorna és nagyon is népszerű. 

Szóval itt álltunk meg egyet pihenni és ebédelni. Körbejártuk a barátságos házikókat és a vízpartot, ahol egymás után sorakoznak az éttermek, kávézók és bazári árusok. Kicsit Balatoni feelingje volt az egésznek. 

Ezután még megálltunk Oskarshamn városban is, ami szintén egy kikötőváros, de inkább ipari stílusban, úgyhogy ez a hely közel sem volt olyan bájos, mint a másik, és hamar továbbálltunk. Az első szállásunk egy olcsó, egyszerű szállás volt. Egy gazdaság/lovarda egyik épületében alakítottak ki két szobát szállásnak. Volt ott egy kis "minibár" is, pontosabban egy hűtőbe tettek pár terméket, például házi tojást, üccsiket, csokit stb. és becsületkassza alapon ment a fizetés. És amúgy minden bolti áron volt, úgyhogy ez csak egy apró figyelmesség volt a szállásadó részéről, nem pedig a nyereségre mentek. Nem is találkoztunk ott emberrel, csak bementünk az ajtóban hagyott kulccsal, és birtokba vettük a szobát. Viszont várt ott minket azért valaki, aki Lisa volt, egy fekete-fehér kiskutya. Ő nagyon megörült nekünk, és ahogy kinyitottuk a szobánk ajtaját, ő bestartolt, felugrott az ágyba és végig velünk volt. Mikor elmentünk egy nagy körre a környéken, akkor is jött velünk és jó nagyot sétált.

Másnap a közelben lévő Kristianopel nevű helyre és a környékbeli természeti rezervátumba mentünk el.

Amiből rengeteg van ezen a környéken, az a lakókocsis turista. Sok német, dán, norvég, svéd és holland lakókocsi, lakóautó és kempinghely volt akármerre is jártunk. 

Úgy volt, hogy ezután visszamegyünk a szállásra pihenni, de helyette elmentünk Kalmarba, ami egy közepesen nagy város több látnivalóval. Így inkább ott sétáltunk, hambiztunk, fagyiztunk és csak este értünk haza. Kalmaron egyszer már áthaladtunk 5 évvel ezelőtt, de az a télies áprilisban volt, és akkor Öland szigete volt a fő úti célunk, így rendesen még nem láttuk ezt a várost.

Kalmar-kastély