Már előre parázok a holnapi munkától. Erről már panaszkodtam, nem is egyszer, de mivel a probléma azóta is fennáll, ezért továbbra is panaszkodhatok. A hülye munkaidőm és beosztásom... Régen minden délután a gyerekekhez mentem, ezért alap volt, hogy max. 3-ig tudok maradni, és senkinek semmi problémája nem volt ezzel. Aztán jött a kurzusom, és a menedzserem az órarendemhez alkalmazkodva kitalálta ezt a hülye beosztást, hogy hétfőn 4-5 óra, szerdán 8 óra és csütörtökön is 4-5 óra munka. És minden héten az a bajom, hogy mégis mit csináljak 8 órán keresztül, amikor hétfőn is már takarítottam 4 órát + 8 óra alatt az egész házat ki tudom takarítani, de akkor meg mit csinálok csütörtökön 4 órán keresztül?!
Először gondoltam, hogy holnap szépen mindent kitakarítok, hogy legalább az idő teljen, de tényleg akkor mit csinálok csütörtökön megint? Múltkor is egy ilyen 8 órás szerdai napon, amikor volt úgy 4 órányi tényleges munkám, annyira felemésztett az időhúzás és az unalom, hogy a végére az életkedvem is elment. Gondoltam arra is, hogy holnap a konyhaszekrényeket és fiókokat takaríthatnám ki, de az is baj, hogy otthon vannak a családtagok. Teljesen változó, hogy csak a két fiú, valamelyik fiú és az anyjuk, csak az anyjuk, vagy mindhárom gyerek, vagy az apjuk is vagy épp ki. Hétfőn épp az összes gyerek otthon volt és még az apjuk is beállított. Szóval ha holnap is otthon lesz az összes gyerek, akkor pláne nem tudom, mivel töltöm a napomat, mert a szobájukat sem biztos, hogy ki tudom takarítani. Ha igen, akkor is csak gyorsan... De szóval mivel a konyhába mindenki bejár, ezért nagyon nincs kedvem elkezdeni deep cleaninget a konyhában. Épp elég simán kitakarítani a konyhát, úgy hogy sikerüljön épp akkor és úgy, hogy ne jöjjön be közben senki. Semmi kedvem 3-4 órán keresztül szöszmötölni a konyhájukban, miközben reggeliznének vagy ebédelnének. Tudom, hogy ők legalább annyira nem szeretik, hogy én ott vagyok, mint én.
A pandémia ilyen nehezen elviselhető, teljesen más munkává tette ezt a munkát, mint amire jelentkeztem. Arra mondjuk nem panaszkodom, hogy több mint egy éve taxival járhatok, mert nagyon messze van ez a hely, és tömegközlekedéssel leggyorsabb esetben 70 perc, de óránként csak kétszer jár a busz, tehát ezt is hozzá kell igazítani. Szóval így, hogy 2,5 hónapig jártam tömegközlekedéssel és 13 hónapja járok taxival, már el sem tudom képzelni, hogy a 25 perces háztól-házig utak helyett megint bumszlizhatok majd át a városon.
De nem is tervezek sokáig maradni. Remélem, hogy felvesznek ősszel a suliba, ahova jelentkeztem, és amellett nem hiszem, hogy lesz időm itt dolgozni. Így pláne nem, hogy nem túl rugalmas a beosztás és hogy ennyit kell utazni. De ha felvesznek, beszélek a menedzseremmel és meglátjuk, mi lesz. Jack azt javasolja, hogy keressek másik munkát. Olyat, ami közelebb van hozzánk, és ami rugalmasabb. Igaza van, és tényleg jobb lenne egy környékbeli munka, de nincs például bolti vagy felszolgálói tapasztalatom. Amikor anno kerestem részmunkaidős állást, sokfelé jelentkeztem. Kávézókba, boltokba, autós futárnak. A legtöbb helyről nem is kaptam választ. Egyetlen csoportos interjúra jutottam be, az Espresso House-hoz, de ott sem jutottam tovább. Úgyhogy azért is örültem ennek a mostani állásnak, mert éreztem, hogy erre van esélyem, és amúgy nem egy szar munka, már ami a fizetést és a munkakörülményeket jelenti. Olvastam beszámolókat az Espresso House dolgozóitól, és az igazán nem volt vonzó. Sok-sok fizetés nélküli túlóra, szar fizetés, néha akár 4:30-as kezdés, bunkó vendégek stb.
Na de meglátom, hogy mi lesz. Egyelőre csak vegyenek fel a suliba, és aztán jöhet a többi. Nem nagyon fogom sajnálni ezt a munkát. Vannak benne jó dolgok, és azt hiszem, egyfajta védekezési mechanizmus, hogy a jóra koncentrálok, mert így könnyebb elviselni az egészet. De azért vannak csalódások is. Például az, hogy egyáltalán nem érzem magam a csapat részének, vagy hogy törődnek velem, annak ellenére, hogy sokszor elmondták, hogy én is a csapat része vagyok. Ehhez képest a menedzserem felém sem néz (mármint WhatsAppon), és semmiről nem tudok semmit. Amikor az az egy rendezvény volt tavaly, arról is a nagykövet felesége szólt nekem, pedig nekem is volt dolgom rajta.
Az egyetlen barátom a munkában január óta a család macskája. Úgy szeretem azt a dögöt. Két szerencsétlen rabnak érzem magunkat. Én, akinek ott kell güriznie a házban és ő, aki szó szerint be van zárva, és sóvárogva néz ki az ablakokon át, de nem mehet ki. Úgyhogy helyette én vagyok a kis barátja és szórakozása. Azt szoktam gondolni, hogy én vagyok a kedvence, mert sokat játszunk együtt. Három kedvenc játéka van:
3. hely: a felmosó levadászása.
2. hely: a strucctollból készült portörlő kergetése.
1. hely: az ágyneműcsere, mert olyankor letámadja a lepedőt meg mindent, ami mozog, és azt szoktuk játszani, hogy a takaró alatt mozgatom a kezem, ő meg ugrik a mozgásra. Egyszer be is ágyaztam az ágyba a gumis lepedő alá. Ott őrültködött az ágyon, én meg szépen tettem fel a lepedőt, egyik sarokra a másik után, míg nem a macska ott maradt alul, bezárva a lepedő fogságába. De nem zavartatta magát. Annyira vicces volt, mert ott kommandózott a lepedő alatt, és még akkor is megtámadta a kezem. Nem kell aggódni, egyáltalán nem zavarta tényleg. Úgy kellett levennem az ágyról utólag, mert semmi kedve nem volt kijönni onnan.
Na szóval ilyen sivár az én munkám, hogy jövök-megyek a házban és a macska az egyetlen társaságom és barátom.
Ez amikor mosdóba megyek, és ő kint ragad. Végig nyúlkál be a kis lábaival, és még ilyenkor is játszani akar. Haláli. Mondjuk először a frászt hozta rám, mert olyan mint valami szőrös óriás tarantula.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése