programok

Voltunk idén is hajókázni Jack ismerősével. Lokival nem lehet túl hosszú útra menni, de elég is volt ennyi. Jack is kormányozta a hajót, kikötöttünk, fagyiztunk, aztán visszamentünk a Pampas Marina kikötőbe. Egyik hétvégére meghívtuk magunkhoz vacsorára Björnt, Jack finom ramennel készült, de végül lemondta Björn, mert migrénje volt. Most pedig már visszament a Fülöp-szigetekre vagy Dubaiba vagy hol is él most éppen, úgyhogy legfeljebb jövő nyáron találkozunk újra.

Két hete még meleg nyári idő volt, így strandolni is tudtunk, habár idén a gotlandi kék lagúnát leszámítva egyszer sem fürödtem. Loki sem szívesen megy be a vízbe, csak a parton homokozik és hordja a vizet a kis vödrével a gödörbe és mederbe, amit ásunk neki. Tekeregtünk párszor bicóval is, amit Loki egyszerűen imád. Ha mondjuk neki, hogy biciklizni fogunk, akkor a következő pillanatban már az ajtónál van, próbálja magának feltenni a bukósisakját, hozza nekünk a miénket, nyomkodja a kezünkbe, és szinte sír, hogy induljunk már. Ma kettesben mentem vele egy reggeli körre, mert Jack valamiért úgy ébredt, mint aki másnapos. Nem is tudom miért, pedig 6:15-ig aludhatott. Eltekertem a Bullar&Brödbe, ami egy szuper pékség. Nemigen adunk cukros ételt Lokinak, de ilyen alkalmakkor ő is ehet egy kicsit.

Eljöttek hozzánk Kathie-ék az ikrekkel. Nagyon igyekeztem szabadtérre szervezni a találkozót, mert szét szokták szedni a lakást a fiúk, amit nem igazán élvezek. Végül mégis hozzánk jöttek, mert lógott az eső lába. Hát megint nem volt jó élmény, de most apuka is hozzájárult ehhez, ugyanis vizet töltött a játék kávéfőző kannájába, és a két 3 (majdnem 4) éves gyerek a gyerekszobában töltögette a vizet. Szerintem ez elég gáz program, főleg vendégségben, bár lehet, hogy van olyan gyerek, aki szépen játszott volna – csak ők nem épp az a kategória. Nyilván azzal végződött az egész, hogy egyik gyerek az összes vizet magára, a kiskonyhára és a padlóra borította, aztán ordított. Szerencsére én ott se voltam, Jack takarította fel és próbálta megvédeni a fa játékkonyhát és az elemes alkatrészeit. Nem csak ez volt, amúgy is mindennel csúnyán játszottak, vadultak, a szüleikre rámásztak, nyúzták őket, a fülük botját se mozdították, ha valamiért esetleg rájuk szóltak a szüleik, majd végül úgy 2,5 óra után totálisan összeomlottak, merthogy igazából aludniuk kellene még délután, de már nem szoktak.

Ezer éve nem sütöttem, de egyik nap elmentek a fiúk a Cedergrenska parkba, ami egyben egy kis botanikus kert, illetve 50-féle gyümölcsfa is van. Itt szedtek almát, amit Loki nagyon élvezett. A barna almákra kidugja a nyelvét és bleeehh hangot ad, a szépekre meg lelkesen mondogatja, hogy "ma! ma!". Ezekből a picike, kissé savanyú almákból sütöttem egy rácsos tetejű, amerikai almáspitét, amit vaníliasodóval ettünk. Isteni volt. Azt hiszem nekem egy ilyen meleg, frissen sült almás sütemény kenterbe veri a csokitortát és egyéb finomságokat is.

Egyik hétvégén összejött a tali Lucáékkal is. Annyira jó, hogy teljesült a vágyam, hogy lett egy magyar, kisgyerekes anyukaismerősöm a közelben, akivel mi is és a gyerekeink is hasonlóak vagyunk. És erre elköltöznünk *eyeroll*. Nagyon cukik a gyerekek együtt, de más az érdeklődési körük, mert Loki a hídon szeretne állni, és kavicsokat dobálni a patakba, Luca pedig hosszú sétára szeretne menni. Szegény csak várakozott, és mutatta Lokinak, hogy induljanak, míg végül aztán egymaga elbandukolt a mező végéig, és messziről nézett vissza ránk, hogy megyünk-e vagy mi lesz. Ő is most kezdte a bölcsit, de ő "családi gyerekfelügyeletbe" jár, ami egy speciális oviforma, amit valaki a saját otthonában, kis létszámú gyerekkel üzemeltet. Náluk két felnőtt és 10 gyerek van a család házában és udvarán, ők főznek és van egy kutya is, ami tök jó bónusz.

Voltam egy hambizós programon is pár kollégámmal, ami annak apropóján volt, hogy Elsa helyettesének lejárt az egyéves szerződése. Igazából nem is miatta mentem, mert nem kerültem túl közel hozzá, de gondoltam, legyek már kicsit szociális a munkatársaimmal. Jólesett kimozdulni, még akkor is, ha nem sok és nem is a kedvenc embereim voltak ott. És megvolt az első vabom is, vagyis vård av barn, vagyis gyerek gondozása. A svédeknél a vab és vabozás a magic word arra, hogy nem dolgozol, mert beteg a gyereked. Nem mondom, hogy sajnáltam hogy meghosszabbodott a hétvégém egy nappal, amikor éjjelre belázasodott Loki. Főleg hogy amúgy se nátha, se köhögés, se levertség nem volt nála, csak ez a rejtélyes láz két éjszaka. Bár azt még nem tudom, hogy holnapra teljesen jól lesz-e, pedig nem szeretnék még egy napot kimaradni a munkából, és azt se hogy ne menjen bölcsibe, nehogy elszokjon tőle, épp amikor kezd belejönni.

Ja, és soriból a Pluribust néztük, ami az utóbbi idők legjobbja volt számomra. Könyvet továbbra is csak hangoskönyvben fogyasztok mostanság, és nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy Moa Herngren Válás-trilógiája már nem trilógia, hanem "A nézőpont sorozat" lett, amikor a hónapban megjelent egy negyedik kötet, ami a barátságról szól. Most ezt hallgatom, és persze ez is tök jó, mint a többi rész.

a bölcsi és a beszoktatás

De nem szeretem ezt a beszoktatás szót. Olyan rideg. Nem is vártam a bölcsikezdést. Szomorúan gondoltam arra, hogy eljött az az idő, hogy az én kicsi gyerekemből intézménybe járó nagy gyerek lett. Azért nem írtam korábban, mert viaskodtam az érzéseimmel, hogy végülis mit is gondolok a bölcsiről – konkrétan arról is, ahova jár és úgy általánosságban a bölcsibe járásról. 

Ahogy már említettem, Svédországban nincs külön bölcsőde és óvoda, hanem 12 hónapos kortól 6 éves korig ugyanoda járhatnak a gyerekek, viszont nem kötelező (így is kb. 90% jár). Az óvoda fizetős, és az ára lakhelytől, életkortól, jövedelemtől és a gyerekek számától eltérő. Nekünk ~50 ezer forintba kerül havonta és ez kb. a legdrágább árkategória (1 db 1 éves gyerek). Ahova Loki jár, az magánovi, de ennek nincs jelentősége, se árban, se másban. Egyszerűen vannak helyek, amiket az önkormányzat üzemeltet és vannak magán üzemeltetésűek, de minőségbeli különbség nincs közöttük. Hozzánk csak magánovik vannak közel, ez az oka, hogy Loki ilyenbe jár.

A mi ovink pici. Egy nagy, századfordulós családi ház földszintjén üzemel, az emeleten pedig az ovit alapító, már nyugdíjas nő lakik. A teljes létszám 35 fő. A kiscsoportba 10 db 1 és 3 év közötti gyerek jár és 3 pedagógus van (bocsánat, de nem is tudom pontosan, hogy Magyarországon milyen megnevezések és pozíciók vannak egy bölcsiben, azt meg pláne nem, hogy Svédországban mi minek felelne meg). Ami még nagyon szuper, hogy saját konyhája és szakácsa van az ovinak. Szerintem erről külön posztot fogok írni, mert így is hosszú ez a bejegyzés.

Ovinként eltérők a beszoktatási menetrendek, de abban megegyeznek, hogy figyelnek a gyerekek igényeire, és ettől függően lehet gyorsabb vagy lassabb. Nálunk két hét van kitűzve erre az időszakra, és mi sokakhoz képest kifejezetten gyors tempóban haladtunk. Az első nap 9-12-ig voltam ott Lokival, és a második napon már ott is aludt, sőt a bölcsis néni altatta el. Én haza is mentem és 2-re mentem vissza. A 3-5. napon is hazamentem ebéd után, ők altatták el, én pedig 3-ra mentem vissza. A második héten végig egyedül volt ott 9-15-ig. 

Aludni az udvaron alszanak. A picik babakocsiban egy szín alatt, a nagyok egy kisházban matracokon. Amióta a sportrészt használjuk, Loki maximum véletlenül aludt csak a babakocsiban, de nem szokásunk abban altatni, és nem tudtam hogy itt ez lesz. Szerencsére nem lett így sem probléma, a legtöbbször percek alatt elalszik, hiszen ott majdnem dél van, mire alszanak, itthon pedig már 10 körül kidőlt. Azt gondoltam volna, hogy nem tud hosszan aludni, mert a szabadban majd felébreszti valami zaj, de többször is aludt már 2 órát, és olyan még egyszer sem volt, hogy idő előtt felébredt volna.

A napirend nagyjából úgy néz ki, hogy érkezéstől fél 10-10-ig, időjárástól is függően, az udvaron vannak. Kint, padokon ülve eszik a tízórait, ami gyümölcs. Nekem ez is egy parás pont volt, mert Lokinak mindig szép apróra szeletelve adtuk a gyümölcsöt, főleg a keményeket. Itt viszont simán a kezükbe adnak egy negyed almát vagy egy nagy körtedarabot, akár héjastól is. Amikor ott voltam, árgus szemekkel, ugrásra készen figyeltem a gyerekemet, hogy mikor fog túl nagy darabot leharapni, félrenyelni vagy leesni a padról, mert olyan helyen se ült gyakran, aminek nincs háttámlája. Azóta már itthon is treníroztam – igazából magamat – hogy így adjam neki a gyümölcsöt, és látom, hogy boldogul vele. Ez is csak tipikus aggodalmaskodás volt a részemről, illetve hogy leragadok egy szinten, és nem jövök rá, hogy a gyerekem annál már többre is képes lenne egyébként. 

Amikor 10 körül bemennek, akkor a teremben játszanak ebédig vagy van valami foglalkozás. Ebéd előtt van egy ütemezett pelenkacsere is, és 11-kor van az ebéd, ugyanabban a szobában. Az én gyerekem mondjuk már 10-kor éhen akar halni, és leül szépen a kis székre az étkezőasztalhoz azzal a logikával, hogy ha evéskor leülünk, akkor leüléskor evés lesz. Ilyenkor szoktak kapni az éhező gyerekek egy kis klasszikus ropogós svéd kenyeret, hogy kibírják ebédig. Ebéd közben már több gyerek szinte belealszik a tányérjába, így ebéd után azonnal viszik őket a babakocsijukba. Miután felébredtek, megint az udvaron van játék és evés, amíg haza nem visznek mindenkit a szüleik. 2 körül kapnak uzsonnát, ami tudtommal vajas kenyér, de lehet hogy más is szokott lenni, ezt nem tudom, mert a délutáni órákban sosem voltam ott. 4 órakor ismét gyümölcsöt kapnak. 

Nagyjából így néz ki a kicsik minden egyes napja, hiszen ők nem mennek még játszótérre és semerre. Nekem unalmasnak hangzik, hogy minden nap ugyanott vannak 8-9 órán keresztül, de állítólag nekik nem az. És persze nem csak szabadjára vannak engedve, hanem foglalkoznak is velük. Nekem talán a szabadjára engedés résszel volt a legnehezebb szembesülnöm. Amikor látom azt a sok (pedig nem is olyan sok, mert az első héten csak 15 volt) gyereket az udvaron kóborolni, bóklászni. Kicsik-nagyok ugye együtt, és az udvar abszolút nem az a bababiztos hely, hanem tipikus svéd óvodaudvar sziklákkal, amik eltávolíthatatlan része a svéd természetnek; meredek lejtőkkel; farönkökkel; épületekkel, amik mögött nem látszódnak a gyerekek stb. 

Loki eddigi élete során kis túlzással árnyékként követtem őt, hogy mindig ott legyek, ha valami veszélyesebb mutatványra készül. Itt meg a beszoktatás alatt láttam, hogy van olyan, hogy egyedül felmászik valahova (tornácra vagy egy farönkre), miközben minden pedagógus valami mással, valaki mással van elfoglalva és senki nincs ott. Ez is egy parás pont volt nekem. Még most is furcsa nekem, amikor megyek érte, és látok egy két év körüli gyereket a kukák körül ténferegni, egy másik épp a babakocsikat piszkálja stb. Közben mindig jön-megy egy pedagógus, vagy valamennyire a közelben van valaki, szóval túl sokáig senki sem marad észrevétlenül, de azért mégsem arról van szó, hogy minden pici folyamatosan kartávolságra van egy felnőttől. 

Ezekkel a dolgokkal kapcsolatban arra jutottam, hogy jobb is, ha nem látom. Rosszabb volt, amikor a beszoktatás alatt ott ültem a padon, és mindent láttam, mint amikor itthon vagyok az áldott tudatlanságban. Megbízom, vagyis muszáj megbíznom a szakemberekben, nekik ez a munkájuk, évek óta ezt csinálják, és jobban tudják hogy működnek a gyerekek, mint én az egy gyerekemmel. 

Ami még nem annyira tetszik, hogy udvar sok része egy portenger. Legalábbis most a nyári melegben az volt. Persze, hát rohangál ott a sok gyerek, nem marad meg a fű, de nagyon poros az egész. És oda, a porba kiraknak játékokat, ezekkel játszanak. Mikor jön haza, úgy néz ki a gyerekem, mint egy koszos utcagyerek, aki napok óta nem fürdött. Poros arc és végtagok, a körmei alatt fekete, a cipője színe felismerhetetlen és fél kiló homok jön ki belőle, amikor leveszem. Tudom, hogy Svédországban ez van, hogy a gyerekek szinte minden időt kint töltenek, és az esős időben meg majd úgy jön haza, mint egy lápi troll, de a por még annál is rosszabb.

De visszatérve konkrétan a beszoktatásra: jobban ment, mint gondoltam. A bölcsis néni (csaj) is pozitív volt Lokit illetően. Remélem, hogy őszintén elmondaná azt is, ha lett volna sok sírás vagy bármi nehézség, mert csak azt mondta, hogy nem volt semmi gond, minden jól ment, hamar elkezd játszani, miután elmegyek, már más gyerekekkel is játszott, és általában egész nap jókedvűen, gyakran mosolyogva sétálgat, csak ebéd környékén szokott nyűgös és fáradt lenni. Ennek én nagyon örülök, és szerintem hozzájárult a beszoktatást megelőző két hét Magyarországon.

Az én beszoktatásom kevésbé ment jól. Ahhoz képest, hogy rosszabbra, több sírásra számítottam Loki részéről, mégis nehezebben viseltem, mint gondoltam. Én csak a sírás részébe gondoltam bele korábban. Hogy biztos nehéz lesz sírva otthagyni, de abba nem gondoltam bele, hogy milyen rossz érzés nem tudni, hogy mit csinál 7-8 órán keresztül. Hogy ott nem kap annyi figyelmet, ott nem értik a kis szavait, a saját nyelvét. Hogy lehet, hogy nem is mer szólni, hogy éhes, hogy szomjas, hogy kér még. Hogy mutatja a kis dolgait büszkén, de nincs kinek, mert épp senki észre se veszi. Mert senkit sem érdekel úgy minden mozzanata, minden szava, minden kis ötlete és gondolata, mint minket. Senki sem biztatja és dicséri úgy, senki sem lesi minden kívánságát. És mi annyi mindenről lemaradunk. Ez a legnehezebb.  

Most már barátkozom a helyzettel, hogy ez ilyen. Ez egy gyászfolyamat vagy nem tudom mi. Azt is fel kell dolgoznom, ez volt a düh része a gyásznak, hogy az ismerőseim pozitív nyilatkozatai miatt nem volt bennem reális kép arról, hogy milyen lesz ez számomra. És jéé, érdekes, most bezzeg mindenki mondja és bólogat, hogy milyen nehéz és rossz a beszoktatás, és főleg, amikor ilyen picik. Régebben meg mindenki csak azt sorolta, hogy mennyire imádja a gyereke a bölcsit. Úgy érzem, hogy át lettem vágva. A duzzogásomban arra gondolok, hogy mindenki magát is hitegeti azzal, hogy a 12, 15, 20 hónapos gyereke meeeennyire imádja a bölcsit, hiszen senki sem jókedvéből, hanem szükségből "dugja be" oda. 

Jack mindig leállítja ezeket a kesergéseimet, már a ChatGPT-vel is elmondatta, hogy nem lesz baja a gyerekemnek attól, ha bölcsibe jár. Meg azt mondja, hogy én másban szocializálódtam, de ő is 12 hónaposan kezdte a bölcsit. Ezek engem nem győznek meg, egyszerűen rezignáltan elfogadom, hogy ez van, úgysincs más opció. Igyekszem a jóra fókuszálni, amiből van is sok, és persze segít az is, hogy igazából Loki kiválóan "teljesít". 

bizonytalanság

A bölcsis bejegyzést akartam közzétenni, de most szükségem van rá, hogy ventiláljak itt egy sort. Tegnap a bölcsiből hazamenet, jókedvűen, hogy kezdek belejönni ebbe az egész bölcsis gyerek és munka dologba, kettő perc késéssel fejhallgatón becsatlakoztam abba a meetingbe, ami kéthetente szokott lenni, és céges híreket, terveket, eseményeket mondanak el benne. 

Elkezdem hallgatni. Már az furcsa volt, hogy nem a szokásos férfi tartja, hanem egy nő beszél, és olyan szavakat kezdek el hallani, mint hogy szervezeti átalakítás... tudjuk, hogy ez most egy nagyon nehéz lesz... Megértjük, hogy mindenkiben aggodalmat kelt ez a hír... Mindent meg fogunk tenni, hogy a lehető leggyorsabban és a körülményekhez képest a legjobban kezeljük... A döntés nagyjából 30-pár embert fog érinteni... Ahogy tavasszal, most is meg fogjuk próbálni első körben más munkakörbe helyezni az érintetteket... Tudjuk, hogy mindenkit megüt most ez a hír, és szeretnénk ha tudnátok, hogy a menedzserek is mindenki mással együtt, most értesültek róla.

Teljes hidegzuhany. Amikor már megkönnyebbültem, hogy "túléltem a tavaszi tisztogatást", a cég történetének első leépítését, amikor mindenki visszatér a nyárból és újult energiával vág neki a munkának, akkor bedobják ezt a bombát, hogy a pár hónappal ezelőtti 16 elbocsátás tetejében most több mint 30 következik. 

Nagyon megijedtem, elkeseredtem és szorongani kezdtem, és azóta sem sikerült beleállni abba az állapotba, hogy ne foglalkozzak vele, úgysem lehet most még tudni, lesz ami lesz, reméljük a legjobbakat stb. Éjjel is többször felébredtem, folyton eszembe jutott. 30 ember, 30 ember. Ez pörgött a fejemben. (Ez összesen ~10%-ot jelent a teljes létszámot tekintve.)

Próbálom az esélyeimet latolgatni, de fogalmam sincs semmiről. Vannak, akik jól átlátják a cég felépítését és működését (és meg se lepődtek ezen a híren), vagy más munkahelyekről már van egy képük arról, hogy mi várható, de nekem semmi ilyen tudásom nincsen. Én csak azt tudom, hogy véleményem szerint túl sokan vagyunk a csapatban, és ennél kevesebb ember is el tudná végezni a rendelkezésre álló munkát. És azt is tudom, hogy utolsó előttinek vettek fel a csapatba, ami nem egy életbiztosítás, ha esetleg az utolsónak be, elsőnek ki elv érvényesül. Vagyis, hogy ha valakit el kell küldeni a csapatból és egyforma tudással rendelkeznek (mint én és négy kollégám), akkor az megy, aki utoljára jött. Hiába voltam ott gyakornokként 5 másik ember előtt, a szerződésem utolsó előttiként köttetett.

Egyik pillanatban arra gondolok, hogy a dizájn egy fontos terület, hiszen egy online cégről van szó, és nagyon sokat nyom a latban a felhasználói élmény, és ráadásul teljes arculatváltás előtt állunk, aminél szintén fontos lesz a dizájnerek szerepe. Másik pillanatban meg azt, hogy nincs szükség ennyi emberre, ha akár csak kettőt rúgnának ki, az nem olyan sok, a maradék megoldaná a feladatokat, és miért ne lennék benne abban a kettőben, ha az egyik utolsóként érkeztem, az utánam jövő srác pedig senior. Ismerősöm azzal jött, hogy terhesen nem fognak kirúgni, de sajnos ez nem így van. Az ugyanúgy diszkrimináció lenne, csak pozitív, ha azért maradnék én, mert én épp terhes vagyok, ha más indokok alapján rám esne a választás. 

Persze folyton elszaladnak a gondolataim mindenféle sötét jövőképek felé. Igazából nem is kellett ez a hír ahhoz, hogy szorongjak a munkámon, mert amióta visszajöttem, nem voltam túl optimista a céggel, a tudásommal és az állásommal kapcsolatban. Folyton csak az imposztor szindrómát érzem és folyton az jut eszembe, hogy ha elveszteném az állásomat, tuti sehova se vennének fel, mert nincs elég tapasztalatom, közben pedig rengetegen keresnek állást. Ott van az a lány, aki a helyettesem volt és szintén terhes lett, így közben lejárt a szerződése és most munkanélküli, pedig én ügyesebbnek gondolom őt magamnál és anyanyelvi svéd is, amit szintén előnynek tartok. Ott van a volt osztálytársam, aki a gyes alatt veszítette el az állását, és szintén nem talál semmit, pedig szintén svéd, egy nagyon klassz csaj és ugyanannyi tapasztalattal rendelkezik, mint én. 

És ha nem lenne elég alapjában ez a bizonytalanság, ott van az a hülye házvásárlás, amiről kedvem sincs írni, de legrosszabb esetben, ha elveszíteném a munkámat, akkor akár a bank nem hagyná jóvá a lakáshitelt, amivel buknánk egy csomó pénzt, mert egy előzetes szerződést már aláírtunk. Úgy volt, hogy szeptemberben elkészül a gazdasági terv, amire a banknak szüksége van ahhoz, hogy döntsenek a hitelről, de a héten tudtuk meg, hogy nem lesz kész szeptemberben; helyette októbert ígérnek. Októbert, ami egybeesik azzal, amikortól az új szervezeti felépítés működésbe lép, vagyis az elbocsátott emberek el lesznek bocsátva addigra. Vagyis HA elveszíteném az állásomat, akkor nem lenne munkaszerződésem, amit felmutathatnék, és előfordulhat, hogy ez a banknak nem tetszene. Az a baj, hogy Jack nagyon rápörgött erre, mert ő amúgy is mindig a legrosszabb forgaókönyvekre készül, szóval nem tud biztatni, hanem lehúz ő is, amikor elkezd százezer koronák elvesztéséről beszélni. Meg hogy ez nem is jöhetett volna rosszabbkor ésatöbbi. Pedig én azt hittem, hogy épp elég stressz a költözés és szülés, de ehhez képest hirtelen az egy egyszerű dolognak tűnik, ami felé örömmel szaladnék, csak ne veszítsem el az állásomat (erre majd emlékeztetem magam, ha esetleg mégis megmarad az állásom, és visszatérek az ezzel kapcsolatos szorongáshoz hehe).

Azt írta a főnököm és a részlegvezető is, hogy habár őket is váratlanul érte ez a hír és ők sem tudnak semmit, tudjuk hogy ott vannak nekünk és bármikor forduljunk hozzájuk, keressük meg őket támogatásért vagy ha ventilálni kell. Elsőre majdnem írtam Pontusnak, aztán meggondoltam magam. Ha megmarad az állásom, akkor feleslegesen nyavajogtam neki, ha pedig én leszek az egyik szerencsétlen, akkor nem úgyis mindegy? Persze előadják, hogy így nehéz nekik, meg úgy támogatnak, de valójában mindenki, aki marad, megkönnyebbül, hogy nem ők lettek a kiválasztottak és az élet megy tovább. Így volt ez tavasszal és ez így lesz ősszel is. Nincs semmi illúzióm arról, hogy bárkit túlzottan érdeklek. 

Csak éljem túl. Csak éljem túl. Már eldöntöttem, hogy ha megmarad az állásom, akkor ugyanúgy meg kell ünnepelnem valamivel, mintha most vettek volna fel.

fiú vagy lány?

Másodszor is eljött ennek a nagy izgalomnak az ideje, de most később, mint Lokinál. Egyébként 1-2 hét különbséggel minden ugyanakkor történik a második terhességemben, viszont Lokival elmentünk genetikai szűrésre, ahol bónusz volt, hogy így korán kiderült a neme. Most viszont nem mentünk ilyen vizsgálatra, így ki kellett várnunk az ultrahangot. Lokinál, ha emlékeztek, nem voltam semleges a nemet illetően, hanem inkább fiút szerettem volna. Most viszont azt éreztem, amit az első babánál is illet volna érezni, vagyis hogy mindegy hogy fiú vagy lány. Mindkettő mellett és ellen is voltak gondolataim, de közben egyik sem túl komoly. 

Ami a lány mellett szól, az az, hogy akkor lenne egy lányom is. Daa. Na szóval, hogy akkor megtapasztalhatnám az anya-lánya kapcsolatot, ami szerintem szorosabb, mint egy anya-fia kapcsolat. Erre volt, aki mondta, hogy dehogyiis, merthogy a fiús anyukák így meg úgy, meg hogy ő ismer több felnőtt srácot, akinek mennnyire jó a kapcsolata az anyjával. De erről nekem inkább az anyuci pici fia vagy mama hotel típus jutott eszembe, amilyet meg nem szeretnék. Akinek viszont simán szuper kapcsolata van a fiával, az szerintem sosem lesz olyan, mint egy simán szuper kapcsolat a lányával. Mert egyszerűen a fiúk fiúk és mások, mint a lányok. És ha lenne egy lányom, és annak gyereke, akkor az ismét csak egy szorosabb és különlegesebb kapcsolat lenne, mint ha a fiamnak lenne gyereke. Én ezeket így gondolom, akkor is ha megosztó vélemény vagy ha valaki full máshogy látja. It's okay.

A gyerekkor kapcsán előny lenne egy lánnyal, hogy a lányok többségében ügyesebbek, gyorsabban fejlődnek, szófogadóbbak, összeszedettebbek, szabálykövetőbbek, figyelmesebbek, mint a fiúk. Általánosságban igaznak gondolom, hogy kevésbé agresszívak, vadak, kevésbé kapják szét a házat és ilyesmi. Nyilván ezek mind csúnya általánosítások és sztereotípiák, hiszen van egy Lokim, aki nem vadóc, agresszív, vakmerő, hanem óvatos, szelíd, szófogadó, figyelmes és jólelkű. De mégis azt gondolom, hogy ha a második lány lenne, akkor nagyobb eséllyel rendelkezne a klasszikus lányos, visszafogottabb tulajdonságokkal, mint egy fiú.

Egy lánynak nagy valószínűséggel több hozzám közel álló érdeklődése lenne. Szívesebben sütne, főzne, alkotna, mélyedne el valami kis projektben, motyogna a szobájában, olvasna, lehetne neki mindenféle hobbi dolgokat venni, együtt kipróbálni ezt azt. Tudom, hogy ez is igaz lehet a fiúkra, de ennek is kisebb a valószínűsége. Ja, és szeretne lovagolni, és akkor újból lóközelben lehetnék. Ezt már kitaláltam magamnak, hogy milyen jó lenne egy lovas lány. Lovas fiúk léteznek? Gondolom olyan szinten, mint fiú balett táncosok.

Ami még a lány mellett szól, úgy hogy fiam már van, az az hogy egyszerűen más lenne és kitágítaná a tapasztalataimat. Ha van egy fiú és egy lány, akkor a lehetőségek, problémák, kihívások és élmények teljes skáláját megtapasztalhatnám, nem csak az egyik oldalt. Egy másik fiúval egy teljes világból kimaradnánk. 

Ami a fiú mellett szól, azok leginkább praktikussági szempontok úgy, hogy már van egy fiunk. Egyrészt a teljes ruhatár, amit megörökölhet (na nem idősebb korában, szegény nem fogja egész életében a bátyja levetett gönceit hordani), másrészt a játékok, könyvek, programok, időtöltések nagyobb eséllyel esnek majd egy halmazba, ha a második is fiú. Persze sok olyan tevékenység van, amit mindkét nem szeret, de azért a fiú-lány aupair ikreimnél és a tesóm lányánál és fiánál is azt látom, hogy rendesen eltér egy csomó érdeklődés, és ha nem is egész gyerekkorban, de azért van jó pár olyan év, amikor all-in kell menni a nagyon fiú és nagyon lányos dolgokkal. 

De a legnagyobb érvem egy második fiú mellett, az az hogy az én véleményem szerint az azonos nemű testvérpárok kapcsolata a legtöbbször jobb és szorosabb, mint az ellenkező neműeké. Nyilván erre is lehet ellenpéldát találni, én is ismerem Monica és Ross Gellert és Billie Eilish-t és Finneast, igaz hogy kb. ezzel véget is ér a felsorolásom, ami a remek fiú-lány testvérpárosokat illeti, de biztos van még sok másik is. A környezetemben viszont azt látom, hogy akik két fiú vagy két lány (három és több testvérnél már megint más a dinamika, úgyhogy az nem számít), azoknak felnőttként is sokkal jobb a kapcsolatuk, mint a fiú-lány tesóknak. És ez nekem szent meggyőződésem, amitől nem tud eltántorítani egy-egy ellenpélda.

Szóval amikor én mindezeket átgondoltam, akkor arra jutottam, hogy végülis egy fokkal mégis csak jobb lenne egy öcsike, mint egy hugica, még akkor is, ha azzal örökre kimaradnék a lány-élményből. De Loki miatt, na és a leendő tesó miatt, mégis úgy lenne jobb. Mert úgy gondolom, hogy akkor kis BFF-ek lennének, és mindig ott lennének egymásnak, jóban-rosszban. És nem csak a gyerekkorra gondolok, hanem még 70+ évesen is, mint Jack apja és nagybátyja. 

***

Még azt is elmesélem, hogy Elsa mesélt a második babájánál a nub elméletről, ami egy olyan módszer, amivel a hozzáértők a 12-14 hetes ultrahangkép alapján 70-85% sikerrátával meg tudják állapítani a baba nemét. Vannak facebook csoportok, ahol a "szakértők" megmondják neked a tutit. Jack természetesen full szkeptikus az ilyesmivel kapcsolatban, ő ezt leasztrológiázta, hiszen ha orvosilag és tudományosan nem bizonyított valami, akkor annyit is ér. Én viszont kíváncsi voltam rá, és azt gondolom, hogy a 70-85% egyáltalán nem rossz arány, illetve azt, hogy csak azért, mert orvosilag semmi nem indokolja azt, hogy kutatásokat végezzenek egy ilyen korai nem-megállapító módszer kifejlesztésére, az nem jelenti azt, hogy ne működhetne. Meg amúgy is, veszíteni nem veszíthetek vele. Úgyhogy a 13. heti ultrahangképet feltöltöttem egy ilyen csoportba, ahol négy admin írta azt, hogy fiú. Semmi bizonytalanság vagy kérdés, csak egy biztos fiú mindegyiktől.

Ennek ellenére azért nem éltem magam bele ebbe, mert nem jó dolog heteken keresztül meggyőződni valamiről, hogy aztán az ellenkezője derüljön ki. De nyilván elültették a bogarat a fülembe, és nem tudtam többé úgy érezni, hogy 50-50 hogy mi lesz. (Egyébként saját megérzésem semmi nem volt, ahogyan Lokinál se – belőlem, úgy tűnik, hiányzik ez a fajta intuíció.)

Tegnap volt az ultrahang, és micsoda showman volt az ultrahangos nő! 40 percen keresztül nézegette a babát, méricskélte a szerveket, csontokat, ereket, véráramlást és mindent, amit csak látni lehet, de a baba nemét a végére hagyta. Bár bevallom, hogy a kis jóslónőim válasza alapján én már ilyen szemmel vizsgálgattam a monitort, és néztem, hogy látok-e fiúcskára utaló jeleket, és egyszer-egyszer mintha elkaptam volna valamit – de tőlem aztán simán lehetett volna a köldökzsinór is vagy a lába vagy akármi más. 

Így hát megvártam, hogy a csajszi végre felfedje azt, amit izgatottan vártunk. Ja, közben nem mellesleg elmondta, hogy minden rendben van, minden testrésze, szerve és ami kell, teljesen jól néz ki. Úgyhogy végre rátért a tárgyra. Próbálta élőben egy jól látható szögben megmutatni nekünk a nemi szervét (mármint a gyerekét), de akkor épp nem sikerült, ezért előhívott nekünk egy képet, amit korábban sutyiban lementett. És hát az olyan volt, amiről csak egy vak nem látná, hogy Lokinak kisöccse lesz. (Mondjuk mi pont vakok voltunk, mert útközben simán lemaradtunk erről a nagyon egyértelmű képről.) 

Úgyhogy ez van, ez lett az én sorsom: fiús anyuka leszek. És lehet megint gondolkozni a fiúneveken és a blogos nevén is. Blogos névötletem mondjuk már van, de ha az lesz az igazi neve, akkor valami mást találok ki. 

otthon, édes otthon

Tavaly is ugyanezt a címet tudtam adni az otthonlétről szóló bejegyzésemnek. Hát kreatívabb nem lettem, viszont az otthonlét az egy évvel idősebb Lokival, ha lehet, még jobb volt. Két teljes hetet voltunk most, és annnnnyira jó volt! A megérkezés után egyből jött a "mélyvíz". Az egész család otthon volt, úgyhogy voltak ingerek rendesen. Lokit ez nem izgatta, ő maga köré húzott egy láthatatlan buborékot, amiben épp csak az adott játék létezett, és másokról nemigen vett tudomást. A legfiatalabb unokatesója 3 éves, és olyan kis goni volt vele. Be kell vallanom, hogy vártam, hogy hazamenjenek, mert bár Loki nem vette fel ezeket, nekem szülőként nehéz volt néznem és idegesített, hogy egész hétvégén gonoszkodott vele. Akármivel játszott, azzal ő akart játszani, kivette a kezéből, elvette előle, nyafogott, hogy az nem Lokié. Olyanokat mondott neki, hogy ne gyere ide, ne nézzél minket. Biztos most ilyen életkorban van, meg szerintem előtte a tesómék fellelkesítették, hogy milyen jó lesz majd Lokival, és aztán csalódás volt neki, amikor rájött, hogy amúgy nem jó Lokival, mert Loki nem játszik vele, Loki nem beszél, Loki rá se hederít. És akkor inkább már idegesítette őt.

A sok ember ellenére is nyugis volt a hétvége. Persze ilyenkor senkivel nem tudok túl sokat beszélgetni, és hipp-hopp eljön a vasárnap délután, amikor mindenki megy vissza dolgozni. Nekünk viszont ekkor kezdődött az igazi pihenés és otthonlét. Loki csütörtökre barátkozott össze anyukámmal. Akkor jöttek a barátnőim, anyukám meg elvitte, hogy tudjunk beszélgetni, és olyan sok időre eltűntek, hogy már elkezdett hiányozni, és gondolkoztam, hogy hol vannak és mit csinálnak. Anyukám egy varázsló, minden gyerekkel megtalálja a hangot, és úgy játszik, olyan energiákat belefektetve, ahogy én soha.

Ráadásul tele játékszoba a mi régi játékainkkal és sok újjal, úgyhogy tiszta játszóház az egész. Van egy kis konyha, amit anyukám készített még úgy 6 éve, de tartja magát. Ahhoz a szokásos kellékek, és sok sárga és piros korong, amik "tészták" és "paradicsomszósz". Ez lett Loki kedvenc játéka, a tésztás, és minden nap csillogó szemekkel, lelkesen mondogatta anyukámnak, hogy tészta, tészta, így kérve, hogy menjenek fel játszani. És ha anyukám mondta, hogy jó, megyek, akkor Loki verdesett a karjaival és majd' kiugrott a bőréből örömében. 

A másik csoda az udvar és a macskák voltak. Loki minden alkalommal teljes izgalomba került tőlük, és boldog kis sikongatások közepette ment utánuk. Picit meg is simogatta őket, de félve. A kedvence az etetés volt, és mindig akart nekik adni tápot, és mondogatta, hogy hamm-hamm. A robotfűnyírót is szereti nézni, és ahogy megy körbe, neki az is hamm-hamm. Ő kitalálta, hogy az a kis robot megeszi a füvet az udvarban. Végülis igaza van. A szomszédban pedig csirkék vannak, amiket anyukám etet konyhai maradékkal. Ez is hamm-hamm volt. Volt hogy füvet is húzott nekik anyukám, és amikor nem volt más hami, akkor Loki maga letépett egy mikroszkopikus méretű fűdarabot, és boldogan vitte a kerítéshez a csirkéknek. 

Szerencsénk volt, mert az első héten szuper idő volt, mármint nem volt még 40 fok, így sokat tudtunk kint lenni. Többször mentem vele játszótérre, és megállapítottam, hogy milyen jó kis dolgok vannak a városomban. Milyen öreg vagyok, hogy az én gyerekkoromban még csak azok a gyilkos fém mászókák voltak, nem ám ezek a modern, biztonságosak, mint ma. Meg amúgy is sokat szépült a város, vannak jó dolgok, habár elég kihaltság van, és sajnos nem mindent használnak ki az emberek, amit lehetne. De azért nem lehet rossz ott gyerekkel élni. 

Egy idő után olyanok lettek a napjaim otthon, mint a Bill Murrays Groundhog Day filmben, hogy minden nap újraindult és igazából teljesen ugyanaz volt minimális variációval. Szóval semmi nagy és különös nem történt, de a szüleim és a mamáim kijátszották magukat Lokival, és ez a lényeg. Nagyon élvezem ezt az életkort (is), már igazán lehet Lokival játszani, sok mindent megért, sok mindent mond a maga módján, sokat lehet vele és rajta szórakozni, és a legtöbbször egy mini partner a dolgokban, és nincs vele sok probléma. Ennek ellenére nagyon fárasztó is az egésznapos játék és szórakoztatás. Van hogy belemerül a játékba, de olyan is van, hogy félpercenként a következő szórakozást követeli, hogy aztán azt is otthagyja. Anyukám megállapította, hogy ő az első unoka, aki nincs odáig a hintázásért. Az első napokban még sokat ücsörgött ott, de később már semmit. Ő jobban szeret aktív lenni, pakolni, rendezkedni, homokozni, tolni, rakosgatni dolgokat, de a kedvence a pacsálás és a locsolás volt. Mindennap meglocsolták anyukámmal az utcán a hajnalkát és a többi virágot. Na meg a lábát. Nagyon cuki volt.

Szóval sok-sok élmény, sok vidám perc, szórakozás vele. Ezt nem lehet elmesélni, és leírva nem is érdekes, de még nekem is tele a fejem a sok emlékkel, hát még a szüleimnek. Csak olyan kár, hogy ő ezeket el fogja felejteni. Hátha azért emlékszik majd valamire jövő nyáron is, a szüleimet pedig, remélem, hogy most már nem felejti el. Legközelebb 3 hónap múlva találkoznak. Hazafelé a reptéren, amikor már indultam a kapu felé, de elkezdtem keresni a beszállókártyámat, Loki elszaladt tőlem és a kis kacska lépteivel a legnagyobb mosollyal az arcán szaladt vissza anyukámhoz. Na ezt már anyukám sem bírta könnyek nélkül. Ilyenkor persze szomorú vagyok a távolság miatt, de mindig arra gondolok, hogy vagy ez van, Lokival, vagy otthon élek és Loki nem is létezik. És nem is konkrétan ő, hanem simán el tudom képzelni, hogy otthon nem alakult volna így az életem, és lehet hogy még párom sem lenne, nemhogy gyerekem. Úgyhogy ez van, ez a sok boldogság, amit Loki hoz az életünkbe, és néha ezek a keserédes búcsúk és a szomorkodás a távolság miatt. 

***

Azt hittem, hogy nem fogom tudni behozni magam, de most végülis csak ennyit szerettem volna elmesélni, és drukkoljatok, mert Loki holnap kezdi a bölcsit, és nagyon izgulok. Nagyon nehéz ez, 19 hónap után otthagyni egyedül, másokkal. Én nem állok erre készen. De lehet egyáltalán? Majd mesélek a beszoktatásról is. Kedden pedig az is kiderül, hogy Lokinak húga vagy öccse lesz. Olyan izgi! Majd azt is megírom.

repülés egy másfél évessel

Miután hazajöttünk, Jack 3,5 hónap után újra elkezdett dolgozni, amit egyikünk sem várt. Szuper, hogy ilyen sokáig itthon lehetett, és annyira jó munkát végzett, nem csak Lokival, hanem a háztartásban is. El voltam kényeztetve, mert szinte minden bevásárlást elintézett, én kb. csak heti egyszer főztem, és a konyhát makulátlan tisztaságban tartotta. Nem is tudom, mi lesz mikor mindketten dolgozunk, mert annyira hozzászoktam a jóhoz. 

Tehát miután hazajöttünk, én voltam pár napot Lokival. Szerencsére az idő jó volt, úgyhogy el tudtam vele menni a strandra vagy épp műszaki vizsgáztatni a kocsit (bár ez az időjárástól független program volt). Amúgy side businessnek ezeknek a helyeknek be kellene tenniük egy gyereksarkot a műhelybe, és a fiús szülők beadhatnák 1-2 órára a gyereküket, hogy nézzék, ahogy jönnek mennek a kocsik, felemelkednek a magasba meg ilyenek. Legjobb program volt Lokinak.

Pénteken pedig eljött a hazaút napja, amit nagyon-nagyon vártam! Már megint stresszelt a pakolás, főleg hogy odafelé a Norwegiannel repültem, akik egy 5 kilós feladott poggyászt adnak pluszban a baba mellé, visszafelé pedig a WizzAirrel, akik meg egy kisméretű fedélzetit. Szóval jött a mibe pakoljak, hogy pakoljak, mit pakoljak stb. kérdéskör, de végül csak megoldottam. Egy hátizsákot adtam fel a ruhákkal, amit visszafelé fel tudtam vinni a gépre. Minden a terv szerint alakult, az egyetlen bosszantó dolog az volt, hogy hazafelé a budapesti reptéren a Frei kávézóig kellett elcipelnen a hátizsákot, a másik táskát, a kajás szatyrot és a válltáskát, plusz a gyereket, aki nem akart annyit menni – mert mindenütt máshol ki volt fogyva a babakocsi. De amúgy imádom a magyar repteret, hogy kisgyerekkel elsőként mehetek mindenhova és olyan figyelmesek. Tiszta VIP érzés. A játszósarok és a babaszoba is jó helyek.

Amúgy meg a gyerekemmel nem stresszes a repülés, egyedül a cipekedés rossz. Luca anyukája beijesztett azzal, hogy ő tuti nem repülne egyedül, mert milyen rossz Lucával repülni, nyűgös, rugdossa a széket és nem lehet vele bírni. De Loki együttműködő, érdeklődő, élvezi a repülőket, a nézelődést és szépen viselkedik. Egy fickó kérdezte tőlem indulás előtt, hogy hogy fog majd viselkedni a fiatalember, majd hozzátette, hogy mert Horvátországba repültek, és végigbőgte egy baba az utat. Nem tudom, engem ez irritált. "Uhh verte volna pofán a kis piszkot" – mondtam volna neki. Vagy nem tudom igazából, hogy mit várt. Egy másik kisgyerekes szülőnek panaszkodik felszállás előtt, hogy neki legutóbb milyen szörnyű útja volt? Egy másik magunkfajta miatt. És ha az én gyerekem is sírt volna, akkor szórta volna rám a türelmetlen, szúrós pillantásokat, hogy mikor hallgattatom már el? Csak hogy még tovább tetőzze az idegességemet?

Amúgy sajnálnom kellene, hogy beszáll egy gépbe és másfél óra múlva a horvát tengerparton van, hogy nyaralhasson? Az emberek elfelejtik, hogy milyen privilegizált dolog repülni. És közben a legrosszabb utazási forma. Beszállsz egy fémkalitkába, ami felmegy 10 km magasra, és össze vagy zárva 100-200 emberrel nagyon kicsi helyen. Közben folyamatosan bemondanak valamit a hangosba, szól a jelzőhang, zúg a gép, elzsibbad a lábad, a nyakad, valaki ki akar menni vécére, te nem mehetsz ki, amikor akarsz, mert épp nem szabad felállni vagy tele a folyosó. Túl hideg van vagy túl meleg, rossz a levegő, szűk a vécé, turbulencia van stb. De ez mind oké, csak az nem oké, ha sír egy baba. Vigyen a bácsi füldugót és/vagy zajszűrős fejhallgatót. Vagy pedig üljön be egy autóba és vezessen 600 kilométert 6 órán keresztül Horvátországba, és akkor nem kell síró babákat hallgatnia. Most ez a rant nem csak róla szól, hanem a neten is népszerű repülőkön síró babákra panaszkodni – vagy lehet, hogy csak az én algoritmusom mutogatja nekem az ilyen cikkeket. 

A gyerekemmel nem volt egyébként semmi gond. Amikor ébren volt, akkor beszélt, adtam neki kisautót meg eszit, aztán aludt másfél órát, és amikor felébredt, megint beszélgettünk és játszott. Jött is a végén a kiértékelés az úrtól, hogy nagyon jól viselkedett. Tudom hogy nem gonoszságból mondta, neki biztos ez egy kedves kis small talk volt, de hiába volt jó a korábbi 5 repülőút Lokival, nem tudhatom, hogy nem lesz-e valami gikszer épp majd most, és egy ilyen kérdés csak nyomást helyez rám, hogy márpedig az én gyerekem meg ne mukkanjon, különben... Na de minden jól alakult, és most jó ideig nem tervezek repülni, és majd ha igen, akkor már két kisgyerekkel fogok, fogunk. (Mindig arra gondolok, hogy a másodikkal tuti nem lesz ilyen szerencsém, ő majd hozza mindazt a nehézséget, amitől Loki megkímélt. Tudom, tudom, nem szabad így hozzáállni! Még meghallja!)

nyaralás északon

Na, itt vagyok, csak eltűntem a nyárban és a csodálatos öthetes szabadságban. Voltunk egy hetet Åreban, ami Stockholmtól északra 600 km-re, a norvég határ közelében fekszik. Ez egy nagyon népszerű üdülőhely, tele van stockholmiakkal és norvégokkal télen-nyáron, bár leginkább télen népszerű a síelés miatt. Már negyedszer voltunk ott, ugyanazon a szálláson. Kétszer a sikertelen síkarrierem során, egyszer pedig nyáron. Ezek olyan régen voltak, hogy akkor még nem is blogoltam. Most visszatértünk ide, mert a szállás is szuper, még szauna is van a lakásban. A főépületben pedig van játszóház és élményfürdő. Úgyhogy gondoltuk, hogy itt rossz idő esetén is elleszünk.

Rossz idő volt is, és el is voltunk, úgyhogy minden a tervek szerint alakult. Az első napokban sokat esett és egyszámjegyű volt a hőmérséklet (legalább pluszban), viszont ennek ellenére is jól éreztük magunkat. Nyugis volt az egész, amúgy sem lehet túl sokat tervezni egy másfél éves gyerekkel, de legalább szép környezetben voltunk. Aki szeret, az tudott kavicsokat dobálni az Åre-tóba, a bolt pár percre volt, így bármikor el tudtunk ugrani, ha valami hiányzott. 6-kor, amikor kinyitott a játszóház, ott voltunk 1-2 órát – Loki persze el se akart jönni. Néztük a vonatokat az ablakból és az állomásról. Felsétáltunk a felvonókig, ahol azt néztük, ahogy a mountain bike-osok mennek fel a biciklijeikkel, aztán meg zúznak le a hegyen.

Elmentünk a helyi fürdőbe és egy másikba is Östersund városában. Ott jót ettünk egy svédasztalos helyen, kicsit sétáltunk a városban és elkocsiztunk egy harcászati repülős múzeumba, ahova nem is kellett belépőt vennünk, mert annyi repülő és egy nagy játszótér is volt az udvaron, hogy az bőven elég volt.

Megnéztük Svédország legnagyobb vízesését, és amikor megérkezett a jó idő, tudtunk egy minit túrázni, majd a legszebb napon mi is felmentünk a felvonóval az 1300 méteres hegyre. Gyönyörű volt a látvány onnan, Jack és Loki kövekből tornyot épített, én pedig néztem a hegyről folyamatosan induló siklóernyősöket. Hátborzongató és mesés látvány, ahogy futnak a semmi felé, aztán egyszer csak eltűnik a lábuk alól a hegy, és onnantól már repülnek. 

Odafelé pedig Kilafors falucskában egy golfpálya mellett szálltunk meg. Az is jó hely volt, finom reggelivel, Lokinak meg érdekes volt a golfozókat és a labdaadagolót nézni. Dörgött az ég, először hallott olyat, és a mai napig azt hiszi, hogy a mennydörgés valamiféle golfos hang, mert miközben ütötték a labdákat, akkor hallotta. 

Hazafelé pedig Sundsvallban, egy nagyobb városkában szálltunk meg, már harmadjára ott is. Jack nagyszülei ebben a városban éltek, így sokat volt ott gyerekkért, ráadásul most az apja is épp ott volt, mert van egy gyerekkori barátosnéja, akivel évi párszor meglátogatják egymást, együtt járnak koncertre meg ilyesmi. Szóval találkoztunk velük, legalább volt valami program. Mivel még márciusban foglaltam a szállást, ezért már el is felejtettem, és kellemes meglepetés volt, hogy délután süti, kávé, este meg svédasztalos vacsora is járt a szobához a reggeli mellett. Nagyon örültem neki, mert előtte már fél órája kerestem, hogy hol is együnk, de nem csak semmi szimpit nem találtam, de drága is lett volna, akárhol is eszünk. Így viszont kaptunk vacsorát, és jobbat is, mint amit bármelyik étteremben megengedhettünk volna magunknak. A gombakrémlevest azóta is emlegetjük. Hazafelé az ottani ingyenes Skansent is megnéztük, ami szintén szuper volt.

Úgyhogy nekem ez a nyaralás tulajdonképpen tökéletes lett, nagyon kedves emlék a nyárból.