mi van?! költözünk?

Nem is tudom, hogy kezdjem ezt a sztorit, csak a címben lévő kérdésekkel tudom kifejezni az érzéseimet, de ahhoz is inkább csupa nagybetűt és jóval több írásjelet kellene használnom. Stresszesek ezek a napok most, miközben életünk – talán mondhatjuk úgy – legnagyobb döntését próbáljuk meghozni, Loki miatt mégsincs idő és lehetőség nyugodt körülmények között, megfontoltan átgondolni, beszélgetni róla. 

Kezdjük az elején. Az én szemszögömből nézve Jack egyik nap úgy ébredt fel, hogy nekünk vennünk kell saját lakást, és el kell költöznünk innen, de nagyon gyorsan. Én erre értetlenkedéssel, idegességgel, felháborodással és tagadással reagáltam. Kiakasztott, hogy mi ez az egész, honnan jött egyáltalán, miért beszél erről, én sehova nem akarok menni, hagyjon békén, ne küldözgesse nekem az isten háta mögötti házakat, meg se akarom nézni őket. Többször fagyos is lett a hangulat köztünk, mert ő mérges volt rám, hogy én nem is nézem meg a házait, nem veszem komolyan az egészet, én meg csak olyanokat tudtam mondani, hogy miért kellene komolyan vennem. Attól még, hogy ő kitalálja hirtelen, hogy el kell költöznünk, nekem miért kellene osztani ezeket a gondolatait, és hogy ő ugyanúgy nem veszi figyelembe az én nézeteimet és érzéseimet, vagyis hogy nem akarok elmenni innen.

Kicsit ugrunk az időben, és most ott tartunk, hogy úgy tűnik, veszünk egy házat egy isten háta mögötti helyen. A fenébe, hogy nekem nem sikerült papucsférjet nevelnem, mégis csak ő győzött. Na jó, nem. Nagyon remélem, hogy a józan ész győzött, de épp ez az, aminek a napokban a végére kell járnunk. És ez nehéz. Az a helyzet, hogy az albérletünk szinte tökéletes, és mindezidáig elnéztem az aprócska hibái fölött a sok-sok pozitívuma miatt. Amit Jack a mínusz tizedik naptól fogva gyűlöl, vagyis hogy az autópálya mellett van, hogy (szerinte, de talán tényleg így van) rossz itt a levegő és káros a folyamatos háttérzaj, valamint hogy nem lehet ablakot nyitni, mert annyira hangos az autópálya... Mindezek számomra most kezdtek zavaróvá válni. 

Nem csak az autópálya a probléma, hanem azzal együttvéve, hogy ez a lakás nagyon meleg. Nagyon. Itt volt például év elején a nagyon hideg tél, mi mégsem kapcsoltuk be a radiátorokat egyetlen nap sem. Soha, semelyiket, mert így is végig elég meleg volt, éjszakánként pedig túl meleg is. Nyáron meg mi van? Konstans 26-28 fok, akkor is, amikor odakint csak 20-22 fok van. Nem jön be a hűvös, soha nem hűl le a lakás. Két éven keresztül eltekintettem ettől, apró bosszúságnak vettem, de mostanra belátom azt, hogy ez azért több egy apró bosszúságnál. Nem lehet nyáron csokit venni, mert nem lehet tárolni ebben a hőségben. Hát mi ez, ha nem katasztrófa? 

A második pálfordulásom akkor volt, amikor a szüleimmel elmentünk körbenézni Loki bölcsijénél, ami az autópálya másik oldalán van. Mindhármunkat sokkolt, hogy mennyire hangos az autópálya az udvaron, pedig az egy vasárnap délelőtt volt, nem is egy nagyobb forgalmú napon. Lehangoló volt belegondolni, hogy ebben a folyamatos zajban fog játszani a gyerekem. Jack úgy fogalmazott, hogy ő nem akarja, hogy a kisfia az autópálya mellett nőjön fel, mint egy városi galamb.

A harmadik érv pedig az anyagiak. Belátom én is, hogy hülyedrága az albérletünk. A havi költségeink alacsonyabbak, hasonlóak vagy kicsivel lennének magasabbak (az aktuális kamattól függően), ha hitelt törlesztenénk, nem pedig "az ablakon dobnánk ki havonta a lakbért", ahogy mondani szokás. Cserébe pedig szép lassan egyre nagyobb részben lenne saját lakásunk, amit remélhetőleg egy napon majd haszonnal tudnánk eladni, és így még jobbat venni. Ilyen lehetőség nincs, ha albérletben lakunk.

Mindezek a gondolatok és érzések csak azután kezdtek el kialakulni bennem, hogy Jack végre mutatott olyan házat is, amitől nem futkosott a hideg a hátamon. Bár elsőre erről a házról sem akartam hallani, mert ez is messze van mindentől, de most mégis ott tartunk, hogy a vásárlás felé dől a mérleg nyelve. Egy ikerházról van szó egy 30 lakásos lakóparkban (?), amit még csak most építenek.

Előnyök

• újépítésű ház, így nem lennének felújítási, javítási költségek pár (remélhetőleg sok) évig
• 128 négyzetméter és ÖT szoba
• kategóriájában jó árban van
• a természet lágy ölén található, fákra néznek az ablakok; természeti rezervátum, nagy erdő és egy idilli tó mellett fekszik, ahol anno többször fürödtünk is
• lenne saját udvarunk, még ha kicsi is
• ingyenes parkolóhely (a mostani 50 ezer forintos havi díjjal szemben)
  
• közel a házhoz a buszmegálló

A legnagyobb hátránya, hogy messze van a várostól. Jack munkahelyére bő egy óra beérni három tömegközlekedési eszközzel, nekem forgalom nélkül 40 perc kocsival, de dugókkal egy-másfél óra, és dugók mindig lesznek. Ehhez a ponthoz mondjuk hozzátartozik, hogy nekem jelenleg csak heti egyszer kell bejárnom (csak ez ne változzon!), Jacknek pedig valószínűleg elfogadják, ha heti 2-3 alkalommal megy be a jelenlegi 4-5 helyett. De a barátaink és Jack apja is messze lenne tőlünk, és a reptér is a mostani fél óra helyett egy-másfél órára. Következő probléma, hogy nincs semmi szolgáltatás gyalogos távolságra. Se egy kisbolt, se bölcsi, se iskola, se posta vagy egy pizzeria. Kocsival 12-13 perc a legközelebbi bolt, a bölcsi/ovi és iskola 8 perc, busszal pedig 20 perc.

Igazából ennyi a fő hátránya. Amúgy apróságok vannak, úgy mint, hogy nincs biciklitároló (jelenlegi ismereteink szerint), hogy az alaprajz szerint a fönti egyik szobán nincs ajtó, mert fönti nappalinak tervezték, vagy hogy az udvar egy része (vagy az egész?) ferde, mert egy domb kezdődik ott. Továbbá zsákbamacskát kell vennünk, mert a házak még most épülnek, de már azelőtt el fogják adni őket, hogy meg lehetne nézni őket rendesen. Ez sajnos így megy az újépítésűekkel, a mostani albérletünk is zsákbamacska volt. 

A fő aggályom az, hogy elszigeteltek és magányosak lennénk ott. Ugyanakkor, amikor leírtam a távolságokat és a számokat, akkor belegondoltam abba, hogy a legtöbb ember így él, akár nagyvárosban, akár falun, hogy mindenért utazni kell. Talán nincs abban semmi, ha pár percet autózni kell az oviig, vagy ahelyett hogy 5 perc alatt elsétálok a Lidlbe egy-egy elfelejtett dologért, alaposabban meg kell tervezni a heti menüt, és gondoskodni a nagybevásárláskor arról, hogy semmi se maradjon ki. Azt is remélem, hogy ott a kis lakóparkban sok másik gyerek lenne, Lokinak lennének játszópajtijai és talán mi is összebarátkoznánk valakivel. Ezt bizonytalanul mondom, mert a mostani épületünkben is rengeteg kisgyerekes család lakik, de senkivel nem barátkoztunk össze.

Jack egyszerűen odáig van a gondolatért, hogy erdő és tó mellett élhessünk. Neki ez a minden, ő csakis ilyen ingatlanokat néz. Most már én is azon vagyok, hogy ha megkérdezem magamtól, hogy hol lenne Lokinak jobb az élete első 10 évében: autópálya mellett, egy városi közegben, vagy egy pici faluban egy természeti rezervátum közepén, akkor nem hiszem, hogy a jelenlegi lakhelyünket mondanám. És igazából én se vagyok nagyvárosi típus, főleg amióta Loki megszületett. Alig metrózom már, alig megyek a városba, és gyakran akkor is inkább rossz élmény, mint jó. Napjaim legnagyobb részét pedig otthon töltöm, így azt hiszem, fontosabb egy otthonosabb, szeretett otthon, mint hogy van-e bolt a közelben vagy nincs.

Persze ez a ház csak egyetlen opció, van még sok-sok más – gondoltam én. De mostanra már sok időt töltöttem az ingatlanoldalak böngészésével, Jack pedig még többet, és megállapítottam, hogy hacsak nem bukkan fel az a nigériai herceg, aki nekem ígérte a vagyonát, akkor a mi költségvetésünkből tényleg ez tűnik a legjobb lehetőségnek. Vagyis hát lehet választani aközött, hogy 128 négyzetméter udvarral egy erdőben, vagy 80-90 négyzetméter egy emeletes házban, de cserébe van sétatávolságra ovi, bolt és minden ami kell. És ez a nagy kérdés, amire nincs jó vagy rossz válasz, ez tényleg csak személyes ízlés és döntés kérdése. Mivel most úgy élünk ahogy, ezért nehéz elképzelnem a hétköznapjainkat egy teljesen más helyszínen, más életmóddal, de az nem jelenti azt, hogy ne lenne az is jó vagy még jobb. Én kisvárosban nőttem fel, ahol minden volt és mindenhova biciklivel mentem, szóval az is más, és abból sem tudok kiindulni.

Lesz ma egy kis happening az ingatlannál, amire Jack elmegy. Mi már kedden elmentünk megnézni a környéket, és hát épp a legjobb arcát mutatta, hiszen meleg nyár van, gyönyörű a természet, a játszótéren játszottak a gyerekek, teniszeztek a pályán, a strandolók pedig törölközőben és papucsban slattyogtak a vízhez. Szóval tiszta idill és üdülőhely feeling volt az egész. Novemberben igazán más benyomásom lett volna a helyről. A házakat még csak most építik, úgyhogy ma sem leszünk sokkal okosabbak, de legalább be lehet menni az építkezési területre, illetve minden kérdésre válaszolnak. Gondolkodási időnk körülbelül egy hét van (amiből már csak pár nap maradt) ugyanis már lefoglaltuk az egyik házat, miután megtudtuk, hogy a 20 ikerházból máris elment 8. Ekkor idegesek lettünk, mert ha tényleg ide költöznénk, akkor az erdő és nem az út melletti oldalon szeretnénk lakni. A foglalás még nem végleges, de nem sokáig tartják nekünk a házat anélkül, hogy aláírnánk egy előzetes szerződést, aminek a felbontása másfél millió forint lenne, úgyhogy azért azt jó lenne nem bejátszani.

Úgyhogy kb. most ez van. A legrosszabb, hogy ilyen gyorsan, kapkodva kell meghozni egy ekkora döntést. De mindig ez van a lakásvásárlással, mert a nagyon jókat hamar el szokták vinni, úgyhogy ha nem ezt vennénk meg, valószínűleg akkor is stresszes és nehéz lenne a döntés. Én azt hiszem, hogy már úgy 90%-ban eldöntöttem, hogy költözünk, de majd Jack ma megnézi az udvart és tovább tájékozódik, és meglátom, olyanokat hall-e, ami megerősíti a döntésben, vagy ami elbizonytalanítja. 

megérkezett a nyár

Hosszú beszámolóval jövök, elmesélem, mik is történtek az elmúlt bő egy hónapban, amióta nem írtam. A munkában már nem mondhatom magam újnak, belerázódtam mindenbe. A tempó továbbra is lassú, és a nyár megérkeztével még lassabb lesz. Bár nem is leszek sokat, mert jövő héten nyaralás, majd egész júliusban szabi, aztán augusztusban pár nap beszoktatás a bölcsibe. Nem is baj, hogy a nyár nagy részéről lemaradok, mert a többség olyankor nem dolgozik, nincsenek meetingek, önállóan kell dolgozni valamivel, és emlékszem más nyárra, amikor szinte semmit sem csináltam, vagy hát egy feladatot pofozgattam, és olyan rossz érzés, amikor kellene is valamit csinálni, de mégsem lehet sok mindent, és csak várom, hogy teljen az idő.

Már mondtam, hogy a jelenlegi élethelyzetben számomra tökéletes ez a munka, mert nem nagy munkahelyi kiteljesedésre vágyom, hanem hogy minél több időt Lokival tölthessek a munka ellenére is, és ez meg is valósul. Persze nem csak ez az egyetlen pozitívum, amúgy is jól érzem magam. A kollégáim rendesek, segítőkészek és kedvesek mint mindig. Érdekes terület, izgalmas termékekkel dolgozunk. Van sok ügyes kollégám, akitől tanulhatok. Összekerültem egy idősebb (50 éves), 10 éve a cégnél lévő dizájnerrel. Ő alkotta meg az egész alkalmazás dizájnját, szóval szakmailag a toppon van, de emberileg is. Úgy érzem, egészen a szárnyai alá vett, sokat foglalkozik velem, tanít, útmutatást ad, de közben azt szeretné, hogy önállóan oldjak meg mindent amit tudok, ő csak ott van támogatásnak, amikor kell. És olyan kedves velem, vagy hát általánosságban kedves ember, csak mivel többet dolgozom most vele, többet is részesülök a kedvességéből. Úgyhogy tényleg nem panaszkodhatok a munkámra.

(...)

Most megnézem az elmúlt 5 hét fotóit, hogy lássam, mik is történtek. Voltunk egy ismerősünknél gyerekes összejövetelen annak apropóján, hogy az utcájukban lévő vegán cukrászda szervezett egy kis bulit ugrálóvárral és zenével. Ekkor még elég hűvös volt, úgyhogy a legjobb az volt, amikor felmentünk a barátaink szép lakására beszélgetni, Loki meg játszott az ötéves lányuk játékaival. 

Loki végre megtanult stabilan és ügyesen menni. Először április 18-án ment bátran egyedül, aztán történt valami visszalépés, és pár hétig csak a kezünket fogva mert és volt hajlandó sétálni. El szoktunk menni vele egy nagy játszóházba, ahol puha a talaj, és végül ott jött meg az önbizalma, és 1-2 alkalom után otthon is megindult egyedül. Tehát úgy 16 hónapos korára tanult meg önállóan menni. És micsoda életminőségbeli ugrás ez mindannyiunk számára! Ő is élvezi, hogy bárhová el tud jutni a lakásban vagy a szabadban, számomra pedig lezárult egy fejezet, a babás időszak, amikor mindenhova hozni-vinni kell. Óriási különbség, hogy szólhatok neki, hogy jöjjön ide és jön, vagy mondom neki, hogy menjen a szobájába és odamegy. Mindent megért és szófogadó is.

Sokat "beszél" már. Még mindig csak szótagokat vagy sajátos hangokat használ, de már nehéz lenne felsorolni, hogy mennyit is mond. A legviccesebb, hogy Jacket mamának hívja, egyébként már december óta. Egyszerűen nem is próbálja kimondani azt, hogy papa. Pedig mondja azt, hogy pa. A lámpa, a cipő, a cumi, a paprika, a paradicsom vagy a palacsinta mind pa, de a papa az mama. Akkor vált számomra egyértelművé, hogy amikor ő azt mondja, hogy mama, akkor határozottan úgy érti, hogy papa, amikor egy könyvben volt egy papagáj, és ahogy kimondtam, hogy papagáj, ő vidáman "megismételte", hogy mama... Azóta is következetesen mondja a papagájra, hogy mama. Egyszer biztos megtanulja, hogy papa, de addig is édes, ahogy napjában több tucatszor elhangzik a szájából a mama szó Jackre értendően (azt hiszem, Jack már kicsit unja, hogy fél éve ő a mama). 

A mamán kívül még csak kettő szót mond, ami két szótagú. Az egyik a tészta, amit a legtisztábban, a leginkább hasonlóan mond (téta), a másik pedig a pitypang. Néha megfogja egy-egy szó, és szereti mondani. Ilyen a nád, amit egyszer mondtam neki, és egyből megismételte, hogy ná, és azóta is minden könyvben felismeri a nádat, és mondja, hogy ná. A pitypang pedig pikam lett, és minden virág pitypang neki, és ez a szó is sokszor elhangzik egy nap. Nem csak a szabadban, de a könyvekben és a lakásban mindenütt észreveszi a legapróbb virágmintát is, és lelkesen mutat rá, hogy "pikam!". 

pitypangvadászat

Szóval a beszéde cuki, nagyon élvezem. A kétnyelvűsége lenyűgöző számomra. A legtöbb szót magyarul mondja, de van pár, amit svédül. Ma reggel mutattam az egyik könyvében a kukoricát, ő pedig mondta, hogy "ma" (svédül majs és ezt a szót svédül tanulta meg). Ez is meglepett, mert nem sokszor mondtam neki még ezt a szót, de ő tudta, hogy mi is az svédül. Nem csak azt érti meg, amikor hozzá beszélek, hanem ha mással beszélek, akkor is figyel. Egyszer a mamámmal telefonáltam, és kérdezte, hogy van-e a közelben játszótér, és meséltem, hogy van az udvarban homokozó, mire Loki megindult az előszobába, hozta a cipőjét, és adta azt a kérlelő hangot, hogy akkor menjünk homokozni. Vagy amikor az ágyon ugrált és apukám kérdezte, hogy csináljon-e belőle palacsintát a takaróval, akkor hirtelen lemászott az ágyról, és masírozott a konyhába. Rájöttünk, hogy palacsintára számít ott. A szüleimet még inkább lenyűgözi a kétnyelvűsége, hiszen ők nem értik Jacket, és hihetetlen számukra, hogy ez a pöttöm meg igen.

Jaj, nagyon sokat tudok róla beszélni, sőt, szinte csak róla tudok beszélni. De vissza az elmúlt hónaphoz. Még az is volt, hogy Lucáék két hónap magyarországozás után visszatértek. Azt hittem, hogy végleg haza fognak költözni, de végül egyelőre maradnak. Ennek örülök, mert szinte sétatávolságra lakunk egymástól, és már többször találkoztunk spontán. Luca cuki kislány, aranyosak együtt a gyerekek. Mivel már Luca anyukája is elkezdett dolgozni, ezért kevesebb a szabadidőnk, de hétvégente próbálunk összefutni. Az uppsalai magyar barátaink is meglátogattak minket, az ő kislányuk Lucával egyidős, úgyhogy Lokinak csak lány magyar barijai vannak, viszont legalább egyidősek.

Volt nálunk anyósom is, negyedszerre vagy ötödszörre Loki születése óta. Mindig nehezen jut el hozzánk, hetekig próbálkozik vele, mire sikerül elhagynia a lakást, de amikor végre itt van, akkor jókedvű és aranyos. Loki is barátságos volt vele, annak ellenére, hogy nem sokat találkoznak. Itt volt Noemi is a lányaival. Ők is cukik voltak. Ebédre klasszikus svéd menüt készítettünk, és hangulatos volt hatosban ebédelni. A legjobb az volt, hogy nem volt semmi nagy felhajtás, egyszerűen csak itt voltak, ettünk, dumáltunk és jó volt. Kathie-vel is találkoztam, Loki születése óta először kettesben. Már nemigen lehet Loki mellett beszélgetni, és amúgy is jólesett egy kis saját program. Ez az új kedvenc helyemről a kilátás:

Egyik hétvégén elmentünk egy erdőbe piknikezni. Egy tisztáson ettünk, hotdogot készítettünk. Ekkor volt először igazán nyári feelingem az évben. Nagyon jó volt. Loki közben mászkált a réten, kereste a pikamokat, felmászott a lapos kövekre és idilli volt az egész. Biciklizni is voltunk párszor, Loki nagyon szeret. Ha meghallja a bicikli szót, akkor a rövid kis kezeit a feje búbjáig emeli, ami a bukósisakot jelenti. Vagy pedig oda is megy a bukósisakjához, és hozza nekünk, hogy induljunk biciklizni.

Múlt hétvégén eljöttek a szüleim, spontán látogatás volt, amit két héttel előtte találtak ki. Nem bírtak tovább várni, hogy lássák a kisunokát. Nagyon örültem, hogy eljöttek, főleg hogy a márciusi látogatás olyan szerencsétlenre sikerült Loki 6 kibújó fogával, a rosszkedvével és mindennel együtt. Akkor nem volt kedves a szüleimmel. Most ég és föld volt a különbség. 100% magát adta, imádnivaló volt és barátságos, nyitott. Főleg a végére tök jól összebarátkoztak, úgyhogy sajnálták, amikor menniük kellett.

Jack pedig kihasználta a lehetőséget, és elment Tobival három napig kenuzni, sátorozni és gyerek nélkül lenni a természetben. Loki sokat emlegette a "mamát" hétvégén. Minden reggel kérdezte, hogy mama? Ha mondtam neki, hogy megyünk haza, ő úgy válaszolt hogy mama! Ha elmentünk a bicajtároló mellett, mutatott oda, hogy mama. Ha kinézett az erkélyről a hídra, ahol Jacket szoktuk látni biciklizni, mondta hogy mama. Mama, mama, mama. Nagyon édes volt, hogy ennyit gondolt az apjára, de közben jókedvű volt, nem ténylegesen hiányolta. Jack mondta, hogy amikor az irodában vagyok, engem is szokott keresni (a másik mamát).

A szüleimmel szupi volt. Péntekre szabit vettem ki, elmentem értük a reptérre. Egész nap csak itthon voltunk, főztem, beszélgettünk, játszottak Lokival, hoztak neki ajándékokat, nekünk meg sok finomságot. Elmentünk a játszótérre, aludtak a hajnali 3:30-as kelés után, ilyesmi. Szombaton pedig a svéd nemzeti ünnep volt, és ezen a nap szokott lenni nemzeti vágta a város melletti óriási füves részen. Ez nem olyan, mint a Geszti-féle nemzeti vágta, hanem "rendes" lóverseny. Aggódtam, hogyan tudunk tömegközlekedéssel odajutni, mert a buszokra csak néhány babakocsi fér fel. Nem is volt alaptalan az aggodalmam, mert az elsőre nem fértünk fel, és jó sokat kellett várni a következőre (közben legalább láttuk a királyi lovas testőrségét hazafelé vonulni az istállóba, mert ezen a napon a királyi család is felvonult szép hintókban és népviseletben).

Ez a vágta rendezvény kisgyerekkel végülis so-so program lett. Először is enni akartunk valamit, mert úgy találtam ki, hogy a food truckokban veszünk ebédet, de rengeteget kellett várni. Sok idő telik el a futamok között, maga a futam pedig 2-3 perc alatt lemegy, és az ember épp csak addig látja a lovakat, amíg elfutnak előttünk (hacsak nem a kivetítőt nézzük). A sok ember miatt pedig nem is mentünk túl közel a kordonokhoz. A felvételeken sokkal jobb az egész. Ott végig lehet látni a lovakat, nagyon szép a környezet, látványos minden, sok az ember, jó a hangulat. De azért mégis láttunk lovakat, pónikat, illetve sok kutyát, sok embert, szólt zene, meleg volt, Loki gyűjtött kavicsokat, és azokkal sétált, úgyhogy nem volt rossz. Apukám tökéletesen leírta ezt az eseményt: ez a stockholmi falunap.

fotók: svenskgalopp.se

Utána elsétáltunk fagyizni, metróval hazamentünk, és mindannyian kipurcantunk a fáradtságtól. Ja, kivéve Lokit, aki ugyanakkora energiával hordta nekünk a könyveket, hogy meséljünk neki. A kimerítő nap után vasárnap ismét lazultunk, sokat voltunk otthon, csak játszóterezni mentünk le, ebéd után pedig az új kedvenc helyemre (ami a képen van fentebb) szintén fagyizni. Hétfőn már dolgoztam, de azért tudtam a szüleimmel lenni, és el is vittem őket a reptérre. Legközelebb júliusban találkozunk, amikor megyek haza Lokival.