karácsonyos

El vagyok maradva az írással, én még csak most fogok beszámolni a karácsonyról, miközben már mindenki teleette magát töltött káposztával és bejglivel és már a szilveszterre készül. Idén nem volt nagy karácsonyi hangulatom, a vásárlást sem vittem túlzásba. Jackkel nem szoktunk karácsonyozni, nincs adventi koszorúnk se, fánk se meg semmink se és ajándékokat sem adunk. Ez van, lehet nyugodtan ítélkezni hogymámilyenekvagyunk. Mézeskalácsot viszont sütöttem idén is, svéd recept alapján - az ropogósabb, inkább olyan mint egy keksz. Finom is és szép is lett. Aztán otthon is díszítettem a mézeskalikat, ez minden évben az én reszortom.

Hazautam előtt még egyszer bent voltam az irodában, amikor volt évzáró meeting és megbeszéltük, hogy mi volt jó idén és mit szeretnénk jövőre. Én mondtam, hogy az volt jó hogy itt lehetek és az lenne jó, ha itt maradhatnék. Természetesen. Legalább most már mindenki hallotta. Ezt leszámítva nem éreztem jól magam az utolsó napon. A svéd sem ment jól, fejben már a másnapi hazautamon járt az eszem, és én vagyok az egyetlen nemsvéd és egy meg nem értett kívülállónak éreztem magam. Csak nekem kell utaznom, csak nekem él máshol a családom. Ezek azt sem tudják, mi az a bejgli vagy a szaloncukor vagy hogy a jézuska hozza az ajándékokat... De végtére nem is érdekli őket, hogy mi van ott Bulgáriában (ezt szoktam mondani azt kifejezendő, hogy úgysincs fogalmuk róla, honnan jövök, és ha tudják is hogy Magyarország, az úgyis egykutya Romániával, Bulgáriával és egyéb ilyen országokkal. Kit érdekel). 

Csak este ment a gépem és volt még egy utolsó jó megbeszélésem azzal a nővel, akivel most együtt dolgozom az izgi projektemen. Majd fogok szerintem külön írni erről. Szerencsére a tesómékkal tudtam hazamenni a reptérről, így nem kellett a szüleimnek értem jönni. Ennek nagyon örültem, főleg hogy pont aznap este ocsmány idő volt, köd is volt, eső is volt. Félelmetes ilyen időben vezetni a keskeny, kátyús utakon. Így legalább anyukámnak is több ideje volt készülni, így is a megérkezésünkig csomagolta azt a sok ajándékot, amikkel készültek. Ja igen, Jack nem jött velem. Én ezt idén egyszerűen lerendeztem magamban. Amikor kezdtem volna ezt a karácsonyi mizériát, hogy jöjjön-e, ne jöjjön, mikor menjek, mikor menjünk, hogy lesz, mint lesz... Akkor lejátszottam magamban egy egyszerű párbeszédet: Jack szeretne menni? Nem. Te szeretnél menni? Igen. És el volt intézve az egész. Mindenkinek jobb volt így.

Aztán egyszerűen csak jó volt otthon lenni. Mézeskalács- és fenyőfaillat lengte be a gyönyörű karácsonyi díszekkel csinosított házat, úgyhogy én ezért sem erőlködöm itthon karácsonyi dolgokkal, mert otthon bőven van az ünnepi hangulatból. Különböző napokon érkeztek és távoztak a családtagjaim. Az egy hét alatt 3 és 13 között mozgott a létszám. Tudtam találkozni több barátommal is. Pontosabban csak egy barátnőmmel nem tudtam találkozni, akivel még szoktam ilyenkor. Persze ezek csak rövid találkozók, vagyis hát ennél sokkal többet is tudnék beszélni mindenkivel, de a lényeg hogy láttuk egymást. Nekem jólesik, hogy van 4-5 barátnőm, akikkel bár évi csak 1-2-szer látjuk egymást, azért még mindig ajándékozunk egymásnak karácsonykor. Nem is tudom mikor és hogy kezdődött ez a szokás, de szerintem tök cuki. Az is nagyon jólesett, hogy 24-én a gyerekek anyukájától kaptam egy sms-t, amiben küldött egy képet a fiúkról és a kutyusról és boldog karácsonyt kíván. Tudom, hogy ez egy sablon sms volt, amit elküldött sok mindenkinek, de akkor is jólesett, hogy nekem is elküldte. A két fiú öltönyben, nyakkendőben, tökéletes frizurával ül az egyik dizájner bútorukon, a számomra értelmezhetetlen, de bizonyára méregdrága kortárs műalkotás előtt, közöttük pedig piros ruhácskában a család tacskója. Tényleg olyanok, mint két kisherceg, bírom hogy én ezt a családot ismerem. Jut eszembe, nem is válaszoltam neki. Na, szép.

Mi is volt még... A karácsonyozás jó volt a családdal. Apukám egyméteres csillagszórót vett a fára, a gyerekek megbabonázva nézték (aztán majdnem füstmérgezést kaptunk hehe). Unokahúgom tök cuki volt, egyből magától és egyedül elkezdte énekelni az oviban tanult karácsonyi dalokat. Olyat is énekelt, amit mi nem is ismertünk, és akkor hátrafordult a 10 felnőtthöz és nagy mozdulatokkal vezényelni kezdett, hogy tessék már énekelni hé. A szüleimnek élményajándékot szoktunk adni. Idén is színházjegyet és éttermi utalványt kaptak. Na meg persze a szokásos évi naptárat, amit mindig az adott év családi fotóiból állítok össze. Én kaptam a szüleimtől olyan puzzle-t, amit nekem már sokszor reklámozott a facebook. Fából van (talán), én ezt az oroszlánosat kaptam, és a kirakódarabok maguk is egy-egy állatot ábrázolnak. Izgi és menő, de attól tartok hogy ebbe bele fog törni a bicskám, mert nagyon nehéznek tűnik.

Idén nem nagyon társasoztunk közösen. Néhányat Azuloztam anyukámmal és öcsémmel. Meg amikor elment mindenki, akkor megnéztük a Pinokkió filmet, az animációsat, de bénaság volt. Csak este ment a gépem, előtte meghívott minket a bátyám magukhoz, ahova öcsém is átment a barátnőjével, úgyhogy ott megint találkoztunk. Az tök jó volt, a bátyám felesége készített mártogatós kajákat, padlizsánkrémet és házi hummuszt sok friss zöldséggel. A visszautam fárasztó volt, csak 2-re értem haza, mármint este 2-re, de nem dolgoztam másnap, úgyhogy aludhattam sokáig. Tegnap elmentem megnézni az autócskámat, hogy jól van-e. 26-án Jack kiment Tobival átparkolni, mert csak keddig állhatott ott, ahova parkoltam. Igazán kedves tőle, vettem neki csokit köszönetképpen. Csak azt nem találtam ki még mindig, hogy Kathie-nek és a férjének mit adjunk az autóért köszönetképpen. 

Most úgy érzem, mintha kezdenék megbetegedni. Remélem, hogy nem, de csoda is volt, hogy eddig nem lettem beteg, mert az irodában is folyton beteg a fél társaság, repültem is, az unokaöcsém is beteg volt, úgyhogy volt hol elkapnom. Most pogit fogok sütni, megyünk Jack egy barátjához szilveszterezni. Már máskor is sütöttem pogácsát a svédeknek, de nem tudták értelmezni. Pontosabban igazán kreatívak voltak vele. Kettévágták és megtöltötték kaviárral és majonézes rákocskával. Ez a magyar-svéd fúziós konyha.

karácsonyi ebéd

Volt céges karácsonyi ebéd, amivel kapcsolatban mérsékelten voltam lelkes. Csak egy hete volt az afterwork és annyira azért nem vagyok szociális lény, hogy hetente vágyjak ilyenekre. Inkább havonta, kéthavonta. A kaja miatt viszont vártam, mert még nem vettem részt igazi éttermes svéd karácsonyi ebéden. Itt az a szokás, hogy már november vége felé kezdenek az éttermek julbordot, vagyis karácsonyi asztalt kínálni. Tuti hogy innen ered a svédasztal kifejezés, pontosabban ez a karácsonyi asztal tökéletesen illusztrálja azt, hogy miért svéd a svédasztal.

Julbordra elmennek együtt kollégák, családok vagy barátok is. Általában 2-3 órás intervallumra kell helyet foglalni, és az idő alatt lehet ott lenni és eszegetni. Elég drága, a jobb helyeken akár 50 ezer forint/fő + italfogyasztás, de az átlagos ár is olyan 30-35 ezer forint. Jackkel talán ezért sosem voltunk. Én legalábbis nem vagyok akkora kajamániás, hogy elverjünk 70-80 ezer forintot egy étkezésre. Illetve a julbord inkább társasági program, szóval ha nagyobb társaság szervezné, akkor elmennék, de kettesben, csak a kaja miatt szerintem nem éri meg.

A lényeg hogy így részt tudtam venni rajta céges szervezésben, egy igazi klasszikus helyszínen. Na meg az sem volt hátrány, hogy nem kellett bemennem az irodába, az ebéd már 11:30-kor kezdődött, úgyhogy munka nem volt és korán is végeztünk. Elég sokat problémáztam előtte azon, hogy miben menjek erre az eseményre. Kár volt, mert kb. mindenki abban volt, amiben az irodában is lenni szokott. Mondjuk ez azért furcsa nekem, azt hittem hogy kicsit kiöltöznek. Először arra gondoltam, hogy biztos csinosban kell menni, aztán átgondoltam magamban a dolgot és arra jutottam, hogy ha választani kell, akkor jobb alul-, mint túlöltözöttnek lenni. Még szerencse, hogy erre jutottam. Nem lett volna tényleg jó túlöltözöttnek lenni, szerintem végül pont jó volt az öltözékem.

A legrosszabb az volt, hogy sokan betegek voltak, úgyhogy egy lányon kívül senki nem volt ott, akivel el tudtam lenni. Még jó hogy ő ott volt! Én azt hittem, hogy nagyobb lesz a mozgás, sokakkal beszélgetünk meg lesz közös akármi, beszéd vagy ilyesmi, de az sem volt. Külön asztaloknál ültünk és végig csak azokkal beszéltünk, akikkel együtt ültünk. Ami nekem ez a lány volt és négy srác. Szinte meg sem szólaltam végig, és a beszélgetéseket is nehezen tudtam követni. Pedig pletykáltak is a cégről, néhány vezetőről, a vezérigazgatóról... Szóval hegyeztem a fülem, hogy halljam az izgi dolgokat, de sok mindent nem értettem vagy úgysem tudtam, kiről van szó. 

A kaja viszont jó volt. A menülap szerint hétszer kell fordulni és szedni, megadott sorrendben. Először a heringfélék; aztán a lazac és a tojás; aztán hideg sültek, pástétom; aztán egy másik halfajta (lutfisk); aztán meleg húsok mint virslik és húsgolyó; végül pedig a desszertek; sütemények és csokoládék. Persze mi nem fordultunk ennyiszer, így is a legmacerásabb része kimászni az asztaltól, sorban állni, szedegetni - a melegételek kicsit ki is hűltek, mire leültem enni. Nagyjából megszámoltam a honlapon a választékot, több mint 100-féle étel, ételvariáció, köret, mártás, desszert stb. volt, és ez csak a klasszikus kínálat. A vegán részlegen még kb. 60-féle étel volt. Vagy a klasszikus fogások vegán változata vagy olyan ételek, amik a másik részlegen nem voltak.  

Összességében 2,5/5 pontot adnék az egész ebédélménynek. A legjobb az volt benne, hogy már 14:30-kor vége volt, ezért rövid napom volt, utána beugrottam egy boltba venni pár apróságot karácsonyra és még aludtam is délután. Az étterem a Djurgården szigeten van, ahol az összes főbb múzeum is van. Ez a Nordiska múzeum, számomra a Városháza mellett a másik legszebb épület. 

az első autóút

Ááá van autóm! Kaptam egy autót. Néha hirtelen eszembe jut, hogy van ez az autó, ami áll valahol és van hozzá kulcsom és ez az én autóm és felelősségem. Szokatlan még. Főleg hogy nem is terveztük, hogy legyen autónk. Sőt, inkább örültem neki és egy picit talán büszke is voltam rá, ha lehet ilyet mondani, hogy nekünk nincs autónk és anélkül is mindent megoldunk. De hát ha az élet, vagyis a jó barátok megajándékoznak eggyel, azt az ajánlatot nem lehet visszautasítani.

Két oldala van az autónak. Az egyik a jó dolgok, a másik a negatívak és a vele járó feladatok. És én még egyikhez sem szoktam hozzá. Még szoknunk kell azt a gondolatot, hogy milyen lehetőségekeink is lettek. Hogy mostantól autóval kirándulhatunk hétvégente, hogy olyan helyekre is eljuthatunk, ahova tömegközlekedéssel vagy bicajjal nem tudnánk, hogy elmehetünk nagybevásárolni, nagyobb dolgokat is meg tudunk venni, autóval mehetünk pl. midsummerezni vagy ha valaki meglátogat, vele is kocsikázhatunk stb. 

A másik amit szoknom, vagyis tanulnom kell, az maga az autó. Hogy mire kell figyelni vele. Például problémás a parkolás. Nincs sok parkolóhely a környéken, és minden utcán van egy adott nap, amikor úgy 8 órán keresztül tilos a parkolás, ezért ha találok is parkolóhelyet, észben kell tartanom, hogy meddig állhat ott. Ma negyedórával ébredés után ki kellett vonszolnom magam a -8 fokba, le kellett tisztítanom róla a havat, beülni és átparkolni egy másik helyre. Aztán például amikor hazamegyek karácsonykor, akkor is át kell majd parkolni és mivel Jacknek nincs jogsija, ezért ez is problémás volt, de végül Jack egy barátja rendi módon vállalta, hogy eláll vele. 

Ezenkívül semmit sem értek az autókhoz. Tegnap felhívott apukám és elmagyarázott pár dolgot, például az ablakmosó és a hűtőfolyadékról. Anyukám is hallgatta ezt a beszélgetést és hallottam ahogy mondja apukámnak, hogy "biztos nem is tudja, hova kell betölteni a hűtőfolyadékot..." mire nevettem, hogy "jaj mert azt hitted, hogy az ablakmosót tudom hova kell?" De majd (remélem) megtanulok szépen mindent.

Az hogy megvan az autó, azt is jelenti, hogy láttam végre Kathie ikreit. Mikor mentem hozzá, azt hittem hogy annyi megbeszélnivalónk van, hogy nem is érünk a végére egyetlen találkozás alatt. Ehhez képest úgy éreztem, hogy miután elmesélte a szülést és hogy milyen az élet a babákkal, én pedig röviden a gyakorlatomat, ki is fogytunk a témákból. Vagy azért, mert a babákon kívül most nincs semmi más az életében, vagy azért mert annyira más most az életünk. Én bár szívesen meghallgattam a szüléstörténetét és hogy milyen anyának lenni, mégis ez egy teljesen más világ, amivel azonosulni nem tudok. És talán most ő is szívesebben beszélget olyanokkal, akik átélték már mindezt. Természetes, hogy most minden a babákról és az új szerepéről szól és el tudom képzelni, hogy mennyire nem tudja most érdekelni az, hogy velem mi van. Munkahelyi sztorik... Nem baj egyáltalán, van más akit azzal traktálhatok, és szívesebben is hallgatom őt, minthogy én beszéljek, mert azért ahhoz képest hogy neki lett két gyereke, az én dolgaim jelentéktelenek. Biztos változni fog ez is, és majd el fog jönni az az időszak, amikor majd tud és szeretne is a gyerekek nélkül lenni egy kicsit és pont örülni fog, hogy végre nem róluk szól minden. 

Vasárnap pedig el is mentünk az első autós útra. Ezek a fotók onnan vannak. Jack találta ki, hogy Dalarö falucskába menjünk, ami egy üdülőfalu a tenger partján. Ha jól emlékszem, az volt kiírva, hogy évközben 2 ezer lakosa van, nyáron viszont 15 ezer. Igazán mesebeli hely hangulatos házikókkal, kacskaringós, dimbes-dombos utcákkal, kikötővel, tengerrel, szép kilátással. Nem is tudom, hogy nyáron vagy most, hóval borítva lehet szebb a hely, mindenesetre gyönyörű volt most minden és jól esett egy nagyot sétálni a hidegben.

25%

Hihetetlen hogy már eltelt 6 hét a gyakorlatomból és a negyedénél tartok. Nem teljesen a negyedénél, mert a gyak után következik egy nyolchetes vizsgamunka, amit ugyanitt fogok elkészíteni. Összességében minden szuper, továbbra is nagyon tetszik és nagyon szeretnék itt dolgozni, de azért nem minden nap érdekes vagy különösen jó. Nem minden nap érzem magam ügyesnek, hasznosnak, sőt... És a home office miatt gyakran érzem magam elhanyagolva és nem túl produktívnak. Ha az irodában vagyunk, akkor oda tudok sompolyogni hozzájuk, hogy mizuka van, mit csináltok és akkor megmutatják, odahúzok egy széket és elvagyunk. Vagy megkérem, hogy nézzen rá a monitoromra, leokézza és ennyi elég.

Chaten viszont nehezen veszem rá magam, hogy írjak. Hiába érzem bizonytalannak magam, szeretnék megerősítést kapni, vagy egyszerűen csak hiányzik hogy valaki szóljon hozzám, nincsenek olyan konkrét kérdéseim, amit úgy érzem, leírhatnék chaten. Először mindig akarok valahova jutni, valami kézzelfoghatót mutatni, és aztán írni, de ez nem jó, mert előfordult, hogy nem is jól indultam el és ki tudja mennyi időt tettem bele teljesen feleslegesen. A héten fogalmazódott meg bennem, hogy muszáj határozottabbnak lennem és többször írni. Nem félénknek lenni meg úgy hozzáállni, hogy ők az elfoglalt fontos emberek, én meg csak a gyakornok vagyok, aki csak gondnak van.

Nem vagyok elégedett magammal, mert sokkal-sokkal szorgalmasabb is lehetnék és folyamatosan hasznosan tölthetném el az időmet, de sajnos nem így teszem. Csomószor csak telik az idő, nézegetem a telefonomat, elmosogatok, kattintgatok jobbra-balra és gyakori hogy a nap végén elégedetlen vagyok magammal. Vagy azt gondolom, hogy ma túl sok volt az időhúzás, holnap már 8-kor kezdek és tovább dolgozom, hogy behozzam amit ma elfecséreltem, de ez sem történik meg. Ezt én érzem így, azt nem hiszem hogy a mentorom így gondolná, de én tudom hogy sokkal többet is tehetnék. Magamtól is gyakorolhatnék, olvashatnék cikkeket és folyamatosan tömhetném a fejem okosságokkal, de érdekesebb megnézni, hogy írt-e valaki új blogbejegyzést. Azért vagyok ilyen az utóbbi 2-3 hétben, mert habár vannak feladataim amikkel elszöszmötölhetek, olyan 80%-ban már kész vannak és már good enough-ok. Ahhoz nincsenek teljesen kész, hogy szóljak hogy nézzék meg, ahhoz viszont eléggé kész vannak, hogy ne legyen kedvem foglalkozni velük. Na de mondom, majd jövő héttől ez máshogy lesz. (Persze.)

Az is volt, hogy amikor mentünk az aw-re, akkor Eleonor azt kérdezte, hogy ő nem érti ezt a toborzást, miért nem én vagyok a 4. vagy 5. személy? Mert az van, hogy az én munkakörömbe jövőre ÖT új embert fognak felvenni, és amióta itt vagyok, azt hallgatom Pontustól, hogy épp kivel interjúzott, milyen volt, kivel interjúzik legközelebb, kit vett fel az első helyre, a második helyre, a harmadik helyre és már a negyedik jelölt is megvan... Én meg ilyenkor egy kicsit mindig meghalok belül, mert igen, én is azt gondolom, hogy engeeem, engem vegyél fel, ne azokat. És nem is akarom hallgatni, hogy kik jönnek, meg hurrá, van új ember, mert én akarok az új ember lenni. 

Jól esett, hogy Eleonor felvetette és hogy így áll hozzá hogy hát persze hogy én legyek az egyik. Mondtam nekik, hogy én is így vagyok ezzel és szeretnék maradni, de azt gondoltam, hogy még korai erről beszélni. Mire biztattak hogy beszéljek csak Pontusszal, mondjam neki, mert jó ha tudják és szerintük a munkaadónak is az az ideális, ha valaki szeretne a cégnél dolgozni és amúgy is már itt van stb. Szóval másnap fogtam magam és írtam is Pontusnak, hogy lassan már 6 hete itt vagyok és tudom hogy ő rengeteg energiát fordít az interjúztatásra és keresésre és én nem lehetnék-e az egyik akit felvesznek, illetve nekem ez a célom és álmom és mit tudnék ennek elérésében tenni, van-e rá esély stb. Azt írta vissza, hogy megérti hogy ez foglalkoztat, beszéljünk holnap. 

Rendi volt hogy rám szánta azt a fél órát és még kérdésekkel is készült. Végül is ő a supervisorom és amúgy olyan sok mindent nem csinál, szóval így nézve viszont ez a minimum. Kérdezte hogy hogy érzem magam a cégnél, mi a jó, miben szeretnék fejlődni, majd a végén felhozta az álláskérdést is. Lényegében azt mondta, hogy ő nem tud nekem állást ígérni, most fel kell vennie 5 embert, erre van budget és az hogy jövőre mi lesz, azt nem tudja és ez nem úgy van hogy itt vagyok gyakorlaton és automatikusan kapok munkát utána (de mé' nem?). De hogy mindenki bír engem, Peter is, Lisa is, Marie is kedvel engem (ajánlom hogy ez igaz legyen és nem csak udvariaskodás!) és tök jó hogy szeretnék maradni meg hogy felhoztam ezt és hogy beszélünk és beszéljünk is mostantól rendszeresen, de tényleg nem tud semmi biztosat mondani. 

Meséltem az egyik barátomnak, aki hasonló helyzetben volt a gyakhelyével úgy 8 éve. Emlékszem hogy nagyon szeretett ott lenni, ráadásul ő egy évig volt ott és szeretett volna maradni, de végül nem vették fel. Azt mondta, azért mert a gyakorlat végén volt olyan szinten, amilyen szintről indulnia kellett volna ahhoz hogy egy év után maradhasson. Szóval nem az hogy nem volt rá keret, hanem nem volt azon a szinten. Amit szerintem sokkal nehezebb feldolgozni. Azóta sokat gondolok erre, hogy én is járhatok így. Úgy érzem hogy nem nagyon vagyok még semmilyen szinten és ha seniort szeretnének, akkor nem fognak felvenni az épphogy junior skilljeimmel, akarhatok én bármennyire is maradni. 

Szóval igyekszem úgy lenni vele, hogy megteszem a tőlem telhetőt, tanuljak minél többet, és ha felvesznek, örülünk, ha nem akkor legalább növelem az esélyeim, hogy más helyre bejussak. Mire mondta, hogy ő is így volt ezzel, én meg kérdeztem hogy akkor emiatt megbékélt azzal hogy nem vették fel, vagy így is rossz volt? Azt mondta hogy nem békélt meg, nagyon-nagyon rossz volt és volt olyan munkatársa, aki sírt amikor elmondta neki hogy el fog menni. Ezt nem volt jó hallani, de új karriercélom hogyha nem maradhatok, akkor legalább sírjon valaki, mikor elmegyek haha. 

Igyekszem nem ezzel foglalkozni, de szar azért ez a bizonytalanság. Főleg hogy közben mindenbe bevesznek, hívnak, kérdezik hogy ugye jövök, a múltkori meetingen külön megkérdezett a részlegvezető, hogy kaptam-e meghívót a januári kick-offra, mert ha nem, akkor intézi. Szóval egyrészt úgy érzem, mintha ténylegesen itt dolgoznék, másrészt viszont telik az idő és lehet hogy a vég felé közeledem. Mármint a gyakorlat vége felé, azért nem lesz végem attól, ha nem vesznek fel. Csak akkor ahelyett hogy végre lenne szupi munkahelyem és fizum, kezdhetek állást keresni és ki tudja mikor és milyen lesz...  Na de most még csak december van, éljek a mának, legyek a jelenben meg ilyesmi. 

Egyéb említésre méltó munkahelyi siker: az első Kahooton amin részt vettem, 11 emberből a 3. helyen végeztem, Petert is legyőzve. Minden péntek délután van hangout a csapattal és minden héten valaki készül egy kb. 15 kérdéses kvízzel. Akármilyen témában, totál random kérdések lehetnek. Én csak most játszottam először és 3. lettem. Igyekszem mostantól mindegyiken részt venni, mert mókás volt. A svédek amúgy ahogy én látom, irtó nagy kvízjáték-rajongók. Például van egy kvízműsoruk, ami 35 éve megy, az a neve hogy På spåret, lefordítva sínen/pályán és ezt a mai napig 2-2,5 millió néző nézi, szóval minden 4. vagy 5. ember az országban. És ahogy látom, ezek a heti kahootok is igen népszerűek.

reggelitől AW-ig

Hangulat & soundtrack:

Miközben vettem a kabátom, tekertem magamra a sálam és felkészültem, hogy kilépjek a meleg, zajos kocsmából a -7 fokba, épp ez a szám szólt, és annyira, de annyira megfogott, hogy arra gondoltam, hogyha én ezt a számot most nem shazamozom le, és nem tudom meg mi ez, akkor még hetekkel később is azon fogok gondolkozni, hogy mi lehetett az a jó szám. Azóta loopon hallgatom. Mekkora feeling. Ez pont a piros metró vonala, amivel én is járok. A klipet is megnéztem többször, figyelve az emberek arcát.

Na de vissza az elejére. Régóta vártam már a szerdát a jó programok miatt. Nem is csalódtam, sőt! Már 7 előtt teljes sötétségben, csípős hidegben sétáltam a metró felé. Reggelivel egybekötött "műsorral" kezdődött a nap. Amikor 8-kor beléptem az étkezőbe, minden porcikámat átjárta az a fantasztikus hangulat, ami ott fogadott. Odakint még épp csak kezdett az ég a lusta, fél 9-kor ébredő napnak köszönhetően világosodni, bent viszont karácsonyi fények, zenék, díszek és ételek. Karácsonyos pulóveres, mikulássapkás, rénszarvasagancsos emberek nyüzsögtek a felszolgált ételek körül. Forraltbor mazsolával és hántolt mandulával, ahogyan a svédek fogyasztják; Luca napi sáfrányos kalács; mézeskalács; fahéjas-cukros tejberizs, ami szintén karácsonyi csemege errefelé. Na meg a többi megszokott reggeli-hozzávaló.

Együtt megreggeliztünk a csapattal, aztán következett a műsor. Igazából a részlegek tartottak rövid beszámolót a jövő évi terveikről, de nekem olyan volt, mintha egy szórakoztató tévéműsort néznék élőben. Volt egy Ördög Nóra-szerű műsorvezető, a jobbfej részlegek vicces videókkal is készültek, és többen be is voltak öltözve. Egy ceremóniamester-féleség is jelen volt, akinek leginkább az volt a szerepe, hogy a beszámolók közben feltartott egy-egy táblát, amire olyan szavak voltak írva, mint VÉGRE! WOOOW! HURRÁ! EZ NEM LEHET IGAZ! amiket kórusban kellett mondanunk, amikor az adott táblát feltartotta. Ezenkívül még szilveszteri trombitákat is kaptunk, amiket szintén az adott tábla feltartásakor kellett megfújnunk. Kissé esetlen, komikus volt ahogy egy teremnyi felnőtt nem túl nagy lelkesedéssel, ám szófogadóan kántálta a szavakat.

A nap maradék része is hasonlóan nem túl fárasztó, munkának nehezen nevezhető programokkal telt. Meetingek, másfél órás szusiebéd, értekezlet, 2 órakor ismét az étkezőben ücsörgés, ekkor valami céges eredményt megünneplendő tortázás céljából. Még csak 3 óra volt, de a kollégáim már azon tanakodtak, hogy mivel üthetnénk el az időt az AW előtt. AW, vagyis afterwork. Megkérdeztem az egyik barátomat, hogy magyarul is van olyan, hogy AW, vagy ez egy svéd dolog? Mire visszakérdezett, hogy mire gondolok, szóval ebből úgy veszem, hogy ez egy svéd dolog. Azt Kathie-től tudtam meg valamikor, hogy az afterwork kifejezés nem igazi angol, csak angolul van, de amúgy angolban sincs ilyen, hogy after work. Pszeudo-anglicizmus. Az afterwork itt az, amikor munka után beül az ember  a munkatársaival egy kocsmába, bárba, étterembe inni, dumálni, ellenni. Vagy igazából bármi program, amit az ember munka után a kollégákkal csinál. 

Végül 4 után az egyik csaj autójával elindultunk, és nem sokkal nyitás után elsőkként ott is voltunk. Én azt eltervezve mentem oda, hogy max 3 piát iszom + a kaja és remélem 500 koronából meglesz az este. Aztán amikor odamentem a pulthoz rendelni, és nyújtottam volna a kártyámat kifizetni a 145 koronás GT-t, kérdezte a pultos, hogy én is a céggel vagyok-e és ez is mehet-e Pontus nevére. Mondom micsodaaa a cég fizet? Hát akkor keep 'em coming – mondtam volna, ha eszembe jut kapásból ez a válasz. De végül is így is lett, mert úgy alakult az este, hogy Eleonorral végigkóstoltuk az összes sört. Na jó, nem is, túlzok, de majdnem. Ez egy hipster hely, ami alatt azt értem, hogy minden kaja és pia egyedi, furcsa és drága. Szóval ha mindenért én fizettem volna amit az este folyamán fogyasztottam, akkor meghárom- vagy négyszereztem volna a kitűzött költségvetésem (persze akkor tényleg csak 2-3 italt ittam volna, mert utálom túlárazott alkoholra költeni a pénzem – annál jobb viszont ingyen inni a túlárazott alkoholt). Az összes sör érdekes volt, olyanok amik nekem is bejöttek. Mindenféle gyümis ízek: maracujás, mangós, szedres, dinnyés, kókuszos, ilyesmik. 

A kaják annyira nem jöttek be, de azok is érdekesek voltak. Osztrigával kezdtünk, amit én még sosem ettem, de megmaradt bennem az a jelenet a Jóbarátokból, amikor Phoebe pasija, akit Alec Baldwin játszik, erőlteti Phoebe-t hogy kóstolja meg az osztrigát, ő maga viszont azt mondja, hogy ő még sosem kóstolta és nem is szeretné, mert olyan undi. Nekem eddig is ez volt az egyetlen osztrigareferenciám, mostantól pedig tudom is hogy tényleg undi. Jó kis este volt, sokat dumáltam. Tudtam hogy az alkoholtól megered majd a svéd nyelvem. A lányok, Lisa és Eleonor annyira annyira annyira. Annyirák. Annyira klasszak, jófejek, lazák, cukik, stílusosak, kedvesek, nyitottak, érdeklődők. Kár hogy mindketten el fognak menni pár hónapon belül. Persze lehet hogy én sem maradok és akkor mindegy is. 

Én még néha most sem fogom fel azt, még azt sem hogy Stockholmban élek, nemhogy azt hogy tudok svédül, egy svéd cégnél dolgozom ("dolgozom") és AW-ra megyek a svéd kollégáimmal, akik ráadásul befogadóak, kedvesek, érdeklődőek és szeretnek engem (legalábbis úgy érzem). Vagyis nem az hogy nem fogom fel, hanem néha olyan, mintha ez nem is a valóság lenne. Jó értelemben, de totál unreal.

cuccok

Tegnap végre találkoztam volna Kathie-vel és a babákkal, de lemondta reggel. Pedig pénteken sütöttem neki megint mandulás csókot Náray könyvéből. Egy adagot lefagyasztottam, remélem jó lesz úgy is és akkor jövő héten tudok neki vinni. A neki csomagolt adagot pedig Jack odaadta a nagybátyjának, úgyhogy örültem hogy valakinek azért örömet okoz így is. Amúgy is olyan mutatósak és mivel cukorba vannak forgatva, ezért nekem karácsonyosak is, mint hófedte csúcsok. A másik ami miatt izgi lett volna elmenni hozzá az az, hogy azt mondta, jó lenne ha elhoznám a kocsijukat már most. Habár félek is az autótulajdonosságtól, főleg az anyagiak miatt, azért mégis jó lesz az autó nyújtotta szabadság. Amúgy is remélhetőleg már csak egy fél év és lesz állásom és akkor már nem is jelent akkora problémát az autó fenntartása.

Az utóbbi egy-két hétben több mindent is vettem. Először is vettem Kathie babáinak egy-egy plüssnyuszit a gyerekek nevével a fülében. És hogy ingyenes legyen a szállítás, vettem már most egy harmadikat (név nélkül, bár már tudjuk a nevét) leendő unokahúgomnak, mert úgyis vennék majd neki is egy plüsst, és ezen látszott hogy nagyon jó lesz. És tényleg az, olyan pihe és puha és cuki és muki, hogy majd olyan leszek, mint Joey a Jóbarátokban a pingvinjével és nem akarom a kisbabának odaadni.

A black weekes kedvezményeket is egész jól kihasználtam. Nem vettem semmi olyat, amit amúgy nem vennék, viszont vettem több olyat, amit mindig szoktam vagy amire amúgy is szükségem volt, csak most 25-50% közötti kedvezménnyel jutottam hozzá. Az egyik ilyen az egy őszi szövetkabát. Évek óta szeretnék egyet, és már tél van, szóval igazából megint lemaradtam róla, de amiket a boltokban láttam, nem tetszettek. Gondoltam megnézem a Zalandón, úgyis sok minden akciós, bár nem gondoltam, hogy sikeres lesz felpróbálás nélkül. Ráadásul ha amúgy tetszik, csak a méret nem jó, akkor leértékelve már nem fogom tudni újra megvenni a megfelelő méretben. De végül jó lett, úgyhogy azt hiszem megtartom, bár még rajta van a címke és gondolkozom rajta a színe miatt. Persze imádom a narancssárgát, csak ez a szín nehezebben kombinálható más színekkel (Jack szerint sárgarépa kabát).

Megkértem Jacket, hogy lepjen meg a Triss adventi naptárával. Amúgy is ő szoktatott rá a Trissre, a svédek kedvelt kaparós sorsjegyére és néha vesz nekem egyet-egyet. 24 ablakot kell lekaparni, de vasárnaponként extra játék is lapul az ablakok alatt. Jó szórakozás ezzel kezdeni a napot a sötét reggeleken, és egészen 24-ig remélhetem, hogy valamiből kijön a 3 egyforma és nyerek. Persze én három Mikulást szeretnék, mert az az egymilliós fődíj.

Aztán vettem egy vezeték nélküli fülhallgatót is. Ennek is ideje volt, a vezetékest kezdtem olyan elavultnak érezni, mint egy CD-t a Spotifyhoz képest vagy valami ilyesmi. Nem fogom sokat használni, mert folyton Jack nagy fejhallgatóját használom amúgy. Szerintem napi átlag 2-3 órát van a fejemen. Amikor főzök, takarítok, boltba megyek, munkába megyek, sétálok, telefonálok valakivel stb. Imádom. A fülhallgatókat nem is annyira szeretem, mert kényelmetlen, de sportoláshoz jobb + most hogy hideg van, azt sapkával is tudom hordani. Olyat vettem, ami Jacknek is van, de az enyém szép mentazöld. Dán márka, Jabra a neve. Anno sokat olvastam róla, hogy melyik a legjobb és ezt találtam. Olyan okos, van hangáteresztő és zajszűrős funkciója is, egy kattintással lehet váltani köztük és szuperül működik mindkettő.

Vettem pár arcápoló terméket is, mert engem is elfogott a skincare mánia egy ideje, és most 25-30% kedvezménnyel lehetett ezeket a termékeket is venni. Az egyik boltból ahonnan szoktam rendelni, lehet választani hogy milyen két termékmintát küldjenek ajándékba a rendelés mellé, és ennek köszönhetően felfedeztem egy fantasztikus fényvédőt, ami úgy viselkedik, mintha egy könnyű arckrém lenne. Csodálatos. Elég drága, de 25% kedvezménnyel már nem annyira vészes, úgyhogy vettem egyszerre kettőt, az jó sokáig kitart.

Eszembe jutott az is, hogy veszek otthonra anyukámnak olyan mézeskalácsformákat, amiket egy vagy két éve magamnak vettem, mert otthon nincs olyan sok jópofa forma és ebben a fajtában 12-féle van. És ekkor még mindig black week volt, úgyhogy ha már ott voltam, kedvezménnyel tudtam venni pár szükséges konyhai kiegészítőt. Ezeket tavaly sütöttem, de idén is tervezek készíteni egy adaggal:

Tegnap sétáltunk egyet a városban, és szintén anyukámnak vettem egy ajándékboltban kézzel festett stockholmi házikós mécsestartót, amit múltkor már kifegyeltem, hogy milyen szuperek. A bal alsó pirosat vettem, ami az Óvárosban a Stortorgeten (Nagy tér) áll és anyukám kedvenc két házikója – itt oldalt a blogon is van róluk fotóm. Jövőre esetleg megveszem a sárga házat is, hogy párban legyenek.

Tavalyelőtt indult egy új éves program, installáció, a Nobel Week Lights névre hallgató fényshow, ami szép fényeket és épületek ki- és megvilágítását jelenti egy héten keresztül a Nobel-díj ünnepségének hetén. Tavaly és tavalyelőtt lemaradtam róla, de most képben voltam, hogy szombaton 16:00 órakor kapcsolják fel először a fényeket, és mi épp 15:58-kor voltunk az óvárosban az egyik hídon, amiről rálátni a Városházára, úgyhogy vártunk két percet, hogy elkezdődjön a show. Ez az az épület, ahol a bankettet tartják, az én egyik kedvenc stockholmi épületem, ami jövőre 100 éves lesz és ahol hozzámegyek majd Jackhez. Ennek az épületnek a legszebb a kivilágítása, úgyhogy örültem hogy láthattam. Ezek nem az én fotóim, az instáról szedtem őket, de ezt láttuk mi is:

 

Végül, de nem utolsó sorban: ismét áll a gävlei kecske, amiről tavaly írtam. Kövessétek az instáját, ha elsőként szeretnétek értesülni a vele kapcsolatos hírekről. Vajon idén is felgyújtja valaki? Én arra tippelek, hogy nem.