klasszikus lángos és swedengate

Hallgattam az egyik svéd podcastot, amit szoktam, és van mindegyik részben egy olyan rész, amikor a három csaj elmondja, hogy mi volt a héten a rossz/nehézség/bosszantó és a jó/boldogság/apró öröm. Az egyik csaj most azt mondta, hogy a jó dolog a lángos volt. A svédek is ismerik a lángost, általában fesztiválokon és itt-ott lehet kapni, nem olyan gyakori kaja, de szerintem mindenki ismeri. Fun fact: Jack több nyáron is lángost árult a haverjaival fesztiválokon.

Na szóval a csaj kimondta hogy lángos, és mind a hárman elkezdtek ódákat zengeni arról, hogy milyen jó is a lángos, majd megkérdezték, milyet evett, mire mondja, hogy sima klasszikust, teljesen klasszikust. Majd elmondja, hogy milyen is a teljesen klasszikus lángos: először egy jó adag fokhagymás vaj, arra jön a tejföl, arra fekete vagy vörös kaviár, majd végül lilahagyma. Ezen jót nevettem. Szóval ilyen a teljesen klasszikus svéd lángos. 

És ha már kultúrák elferdítése: meséli Jack, hogy az most a téma Svédországban és az interneten, hogy elterjedt a swedengate hashtag, és azalatt az a sztori, hogy a svéd családok, ha a gyereküknél vendéggyerek van, akkor a vendéget nem hívják meg velük vacsorázni, hanem amíg a család eszik, a barát a szobában játszik egyedül. És ezt a sztorit 1) tényként írják le, mintha íratlan szabály lenne 2) kész botrányként, mintha a svédek sóherek, irigyek, barátságtalanok és gonoszak lennének, akik traumatizálják a gyerekeket. Ezt az egészet egy gambiai nő kezdte, aki 11 éves korában költözött Svédországba, és kultúrsokk volt számára ez a viselkedés.

Na most tehát.
Ne általánosítsunk. Én három évig voltam nanny egy családnál, és mindenféle eset előfordult. 1: a vendéggyerek vagy gyerekek (előfordult hogy 2-3 plusz gyerekre főztem) együtt ettek az "enyémekkel" 2: a vendéggyerek hazament vacsora előtt 3: a vendéggyerek nem éhes/nem szimpi neki a kaja/otthon akar enni. Szinte mindig egyeztettek a gyerekek a szüleikkel, hogy hol egyenek, vagy szóltak, ha nálunk akartak enni, mert ki tudja, lehet hogy otthon az anyuka, apuka csak a gyerek miatt főzne, ő meg úgy megy haza, hogy már evett. És ez az egész "jelenség", ha létezik egyáltalán, erről szól. A figyelmességről és praktikusságról, nem pedig arról, hogy a svédek kicsinyesek, és pláne nem arról, hogy gyerekeket éheztetnek.

Amikor a "botrányt kirobbantó" hölgy volt gyerek, akkor nem voltak mobiltelefonok, hogy egyeztessenek a gyerekek a szüleikkel a vacsoratervekről, így egyszerűbb volt, ha a gyerek majd otthon eszik, ahogyan számítanak is rá a szülei. A másik az, hogy a gyerekek az iskolából előbb hazaérnek, mint a szüleik, és a szülő nem tudja, hogy épp ott lesz-e valaki vagy valakik, és nem mindenki tud kapásból 1-3 gyerekkel többre főzni. Aztán ott van az is, hogy a vendéggyerek nem azért van ott, hogy a barátja szüleivel és testvéreivel közösen egyen, hanem hogy videojátékozzon, tévézzen, TikTokozzon, akármi, úgyhogy sokszor maga a gyerek nem szeretne kijönni a szobából enni, mert nem éhes és kínos is lenne neki a családi vacsorán résztvenni, de legalább addig játszik. A haverja meg 10 perc alatt bedobja a kaját, és rohan vissza játszani. És egyébként a gyerekek, ahogy szerintem Magyarországon is, jönnek-mennek, egymáshoz átmennek, a suliudvaron lógnak, császkálnak a városban, és majd valamikor hazamennek. A szülő nem kap egy részletes beosztást és programtervet, hogy mikor ki lesz náluk, mikor lesz az ő gyerekük valaki másnál, és esetleg az épp nála lévő gyereknek milyen allergiái vagy kívánságai vannak.

Szóval nekem ez a "botrány" nevetséges. Oké, hogy kultúrsokk volt ennek a gambiai nőnek, és bunkóság egyáltalán nem megkérdezni, hogy éhes-e a gyerek, ugyanakkor a svédek már gyerekként is nagyon önállóak, élik szépen a kis életüket, és ha éhesek szólnak, vagy könyörgök, hazamennek a családjukhoz vacsorázni. Nem kell ezt túldramatizálni. Hozzáteszem még azt is, hogy Svédországban ingyenes az iskolai étkeztetés kb. 17 éves korig, és nemcsak ebédet, hanem még uzsonnát is kapnak, és ezután este ismét meleget esznek családi körben, szóval éhezni nem szoktak, az biztos.

Felhúzott ez a #swedengate téma, mert felmentem twitterre, és egy csomó hazugságot, eltúlzott dolgot vagy személyes élményt tényként közölnek. Biztosan mindig ilyen az internet és főleg a twitter, csak engem általában nem érdekel, és a twittert meg pláne nem használom. De nemcsak ez a vacsorára nem meghívós sztori terjed, hanem ugyanaz a nő, aki kezdte az egészet, azt is kitweetelte, hogy Svédországban a fehérek vérre menő küzdelmet folytatnak azért, hogy a csokigolyót négergolyónak hívhassák. Na ez is hazugság. Vagyis hát ilyen formában az. Az, hogy az egyik "nemzeti édességüket", a ma már chokladbollnak nevezett sütit egykor négergolyónak nevezték, az igaz. Ahogyan nálunk meg volt négercsók, és ahogyan voltak idők, amikor ezt még senki nem találta sértőnek. Aztán megváltoztak az idők, a név már nem volt megfelelő és tudtommal már senki nem hívja így, maximum pár ostoba, nacionalista öregember, aki azzal érvvel, hogy ez a sütemény a kultúra része és így hívják ezer éve, és ne vicceljünk már, hogy ez sértő (most a svéd sütiről beszélek). Ez szinte ugyanaz, mint amikor szóba jön a politikai korrektség és hogy mit hogy kellene mondani, és egy-két hőbörgő elkezdi felháborodva mondani, hogy akkor a cigánykereket hívjuk romakeréknek? És hasonlók... De az, hogy néhány hülyével azonosítsunk egy egész országot, az elég nevetséges dolog. 

Megkérdezném, hogy ti mit szóltok ehhez, mármint a vacsorás témához, főleg akinek gyereke van, bár eszembe jutott, hogy Magyarországon ebédre szokás melegételt enni, ezért azt hiszem kisebb jelentősége van a közös vacsorának. És mondjuk egy szendvicset megkenni a vendéggyereknek, vagy valami kis kaját adni, az nem olyan nagy projekt, mint az előre tervezett, esetleg pontosan kiszámolt mennyiségű vacsorát kibővíteni, mert épp ott van valaki a gyereknél. De azért mondjatok véleményt nyugodtan, hogy nálatok ez hogy megy. Én nem emlékszem, hogy gyerekként valakinél ott lettem volna vacsoraidőben, ebédelni meg a menzán ebédeltem, úgyhogy hasonló személyes élményem, se pozitív, se negatív nincs.

szusi és mozi

Tegnap munkaszüneti nap volt, bár nekem ennek nincs különösebb jelentősége, hiszen nem dolgozom, amúgy sincs túl sok órám, és ma véget is ért az év. Viszont Jack is szabad volt, tehát együtt tudtuk tölteni a napot. Sajnos elég vacak idő volt, így nem mentünk biciklizni és más komolyabb programot sem terveztünk. Nem is lett túl aktív a napunk, de jó volt így. Főzni sem volt kedvem, úgyhogy Jack elugrott szusiért a szomszédba, ami szerintem a város egyik legjobb szusizója lehet, legalábbis ennyiféle halat és ilyen tálalást én más helyen még nem tapasztaltam. 

Utána pedig moziba mentünk, mert jó kis mozis idő volt, és a Jack nagybátyjától kapott karácsonyi mozijegyekből is volt még két darab, amit eddig azért sem használtunk fel, mert én sosem látok olyan filmet, ami érdekelne minket. Bár most is jobb lett volna, ha azt állapítom meg, hogy nincs számunkra érdekes film, minthogy elmegyünk erre, de hát mindegy. A közeli plázába mentünk, mert ott van egy játékterem, ahol múltkor flippereztünk, és még volt a kártyán 80 korona, amit le tudunk játszani. Szóval mozi előtt beugrottunk flipperezni is. Tök fun, és az is, hogy mindig magasabb pontszámot érek el, mint Jack.

Aztán mentünk a filmre, ami az Everything Everywhere All at Once volt, és én úgy vettem rá jegyet, hogy nem különösebben olvastam utána. Sajnos vagy nem sajnos, én általában hiszek a többség ízlésének, és ha valaminek jó az értékelése az imdb-n, akkor azt gondolom, hogy biztos nekem is fog tetszeni. Kivétel, ha olyan műfajokról van szó, amit nem szeretek, de ez a film a rövid leírás alapján érdekesnek tűnt. Trailereket nem szoktam nézni, bár most megnézhettem volna, mert biztos megállapítom, hogy ez nem nekünk való. Nem is próbálok filmkritikus lenni, én csak annyit tudok elmondani a filmekről, hogy tetszett vagy nem tetszett, és nekem ez nem tetszett, Jack meg konkrétan hazament 1 órával a film vége előtt, mert nem bírta és hosszú is... Idegesítő, amikor van valami dolog, amit a többség imád és nagyon jókat mondanak róla, nekem meg nem tetszik. Ebben két kategória van: nem tetszik, de értem és látom, hogy másoknak, miért tetszik (pl. Trónok harca, Wes Anderson-filmek, olyan műfajok, amiket nem szeretek) és a nem tetszik, de nem is értem, hogy mások miért vannak oda érte (pl. ez a film, Get Out, Élősködők). De mindegy, annyira nem érdekel, majd legközelebb jobban utánanézek, és nem bízok mindent a jó értékelésekre.

Viszont az jó volt, hogy ott volt David Mustard is a moziteremben, pedig összesen 12-en voltunk. Persze ő egy nem igazán ismert ember, de én azért ismerem. Ő egy influenszerpárnak a pasi fele, pont a kevésbé ismert, mert a csaja, Jenny az ismert arc a YouTube-on, viszont van egy közös podcastjuk, amit én régebben éveken keresztül hűen hallgattam... Amíg már nem. Egy bő másfél éve szakítottam velük, mert idegesített Jenny, meg azt hiszem, a podcaston is változtattak, én meg nem szeretem a változásokat, legalábbis amit ők csináltak, az nem tetszett, szóval azóta nem hallgatom, és fogalmam sincs, mi van velük, de most egyszer csak ott állt az előtérben David Mustard és teljesen úgy nézett ki, mint a fotókon, ugyanolyan szettben, mint lenni szokott, szóval könnyű volt megismerni. Csodálkoztam, hogy mit keres ott és hogyhogy csak ő, Jenny nélkül, mert amúgy ők össze vannak nőve és ráadásul Londonban élnek ezer éve. Amúgy azért követtem őket, mert svédek, és amikor ideköltöztem, akkor próbáltam keresni angol nyelvű svéd tartalomgyártókat, és ők voltak az egyik.

Na és ha már ismeretlen ismert emberekbe futás... Ma este sétáltunk egyet a másik városrészbe kajálni, és átmentünk azon a parkon is, ami itt van mellettünk, és amiről az előző bejegyzésemben írtam, hogy a Házasság első látásra reality legutóbbi részében szerepelt, mert az ottani étterem kiülős részén ült az egyik pár, akinek az egyik tagja idevalósi. Átvágtunk a parkolón, és a bokrok között egy kis ösvényen mentünk fel a járdára, ami az étterem mellett van, és ahogy mentünk oda, láttuk hogy ülnek páran kint, és mivel épp pár napja néztük, hogy ott boroztak (még akkor is, ha amúgy tavaly forgatták), Jack viccből megjegyezte, hogy lehet, hogy itt van az a srác a sorozatból... Ahogyan ezt kimondta, kiléptünk a járdára és ott állt előttünk a fickó, de halál komolyan mondom. Én majdnem elnevettem magam, vagy kifutott a számon, hogy tényleg itt van, de valószínűleg csak egy meglepett, kelleténél hosszabb bámulás látszódott az arcomon, mert a srác is megnézett minket, aztán mindenki ment tovább, és amikor picit távolabb voltunk, akkor hitetlenkedve egymásra nevettünk Jackkel, hogy ilyen komolyan nincs.

útközben láttuk ezt a cuki szobrot

home sweet home

Most hogy távol voltunk, Jack apukáját kértük meg, hogy locsolja a növényeinket. Előtte át is jött, hogy megnézze, pontosan mit is kell meglocsolni, úgyhogy komolyan vette a feladatát. Én pedig ha már eljött, meghívtam vacsorára. Lasagnét készítettem, a desszert pedig eper volt vaníliafagyival. Fincsi kaja volt, és a lasagnéból maradt is a fagyasztóban, ami mindig jó dolog future us számára. Az is jó dolog, hogy szépen kitakarítottam a lakást mielőtt elmentünk, és nemcsak jó érzés volt a tisztaságba és rendbe hazajönni, hanem legalább ezzel nem kellett foglalkoznom a megérkezés után. A hűtőben egy kis üveg rebarbaraszörp várt minket hazaérkezéskor. Jack apukája minden évben készít valamilyen szörpöt, sokszor számomra érdekes növényekből. 

Régebben Kathie locsolta a növényeinket és én az övéket, de április végén elköltöztek az új házukba. Szombaton megyek meglátogatni, nagyon kíváncsi vagyok. Még mindig érzem Kathie hiányát a környéken, sokszor jut eszembe, hogy már nem lakik itt. Régebben is, amikor mentem a boltba, gyakran eszembe jutott, hogy akár össze is futhatok vele (sosem futottam) és most is ugyanúgy eszembe jut, amíg be nem ugrik, hogy már 30 kilométerre lakik. Ha még itt lakna, biztos elmentünk volna munka után egy nagy sétára a környéken, és közben megbeszélünk mindent, de most majd sokat kell utaznom a találkozásért. Még most is sajnálom, hogy elköltöztek, és gondolkozom azon, hogy hogy voltak képesek ilyen messzire költözni. Mármint nem úgy, hogy hogy tehették meg, hanem hogy vajon milyen érzés lehet kiköltözni a külvárosba, és nem pár metrómegállónyira lenni a belvárostól. Nem tudom, én szeretném-e, de persze nem szeretés kérdése, hanem a bődületes ingatlanáraké. Nem tudom, mi egyszer hova tudunk majd költözni, ha nagyobb lakást szeretnénk, de én annyira szeretem ezt a környéket. Nézem a svéd Házasság első látásra új évadát, Kathie-vel mindig megdumáljuk, és az egyik szereplő idevalósi, és a hétfői részben a parkban voltak és az ottani étterem hangulatos kiülős részén ültek, ahol mi is megfordultunk nyaranta, és Kathie 30. szülinapján is ott voltunk vacsorázni. Kérdeztem is Kathie-t, hogy milyen érzés volt látni a parkot és nem lett-e "honvágya".

Egyébként Kathie-vel annyi minden történik az utóbbi pár hónapban, hogy még így közvetve hallgatni és részese lenni az eseményeknek is nagyon izgalmas. A házvásárlás, házeladás... Aztán bejelentette, hogy terhes, és Malagában voltam, amikor felhívott az első ultrahangja után, hogy ikreket vár. Annyira izgalmas, olyan szuper. Még most is mosolygok és izgalomba jövök, ha eszembe jut, hogy úristen, két babát vár. És vele izgulok és várom a hétfői vizsgálatot, mert azt mondta, ha akkor minden rendben lesz, akkor túl van a kockázatos részen, és remélhetőleg nem lesz semmi probléma. Jaj nagyon izgi tényleg. Eszébe sem jutott egy pillanatra sem, hogy lehetnek ikrei, végig beszéltünk a babyről, nézegette egy appon, hogy mekkora a baby, aztán kiderül, hogy babies, nem baby.

Tegnap egy hónap után végre telefonáltam anyukámmal, és közben körbesétáltam a tavat. Ahogy az előrejelzéseket elnézem, tegnap volt az utolsó szép, napsütéses nap egy darabig. Kár, pedig holnap munkaszüneti nap van, és tavaly ilyenkor csodálatos biciklitúrára mentünk. Azt reméltem, hogy idén is hasonló lesz, de ha esik, akkor nem valószínű. Szóval nagyon szeretek itt lakni, szeretem a Hosszú-tavat, és tegnap különösen szép volt. Még világosban, este 10-kor értem haza, és a tó körül 9-kor nem voltak túl sokan. Hétfő este elugrottam az IKEA-ba, az is gyorsan megvolt, és 7 után már alig lézengett ott valaki. Ilyenkor a legjobb ott lenni. Mondjuk csak párnát vettem, illetve ha már ott voltam vettem 4 tányért is, mert úgy 2 éve mindössze 3 darab lapos tányérunk van, és én tervezgetem, hogy veszek majd egy szép étkészletet, és azért nem vettem újat, de se az nem történik meg, se a régi tányérokat nem helyettesítjük, szóval kész, vettem 4 tányért 99 koronáért, ezzel tovább halasztva a szép étkészlet vásárlását.

A suli is véget ér a héten. Az osztálytársaim furák voltak, nem is értem. Már múlt héten elkezdtek szervezni egy sulizáró összejövetelt, és volt egy szavazás, hogy mikor legyen. Totál hülye időpontok voltak megadva, mindegyik hétköznap, így én nem is szavaztam. Mivel pénteken ér véget a suli és akkorra van egy beadandó, én azt tartottam volna logikusnak, ha péntek estefelé talizunk, és akkor talán el is mentem volna, de megszavazták a tegnapi napot. De nemcsak kedd lett, hanem a szervező csaj már reggel beírta, hogy ő 1-re megy a parkba, visz plédeket, hangszórót, játékot, miegymást, és BYOB (bring your own bottle). Én már akkor néztem, hogy mi ez, hogy délután 1-kor, kedden? Aztán a következőt akkor néztem, amikor kiderült, hogy délután 4-ig van óránk, de ezek a csajok így is fogták magukat, és az ebédszünetben kivonultak a parkba, és fél 2-kor, miközben én online ültem a suliban, kiraktak egy képet a napsütéses parkból, hogy gyertek, gyertek, mi már itt vagyunk. De miért vagytok ott, miközben óránk van? Mi ez a hatalmas, leküzdhetetlen késztetés, hogy kedd délután 1-kor, miközben megy az óra, ők nekiálljanak inni? Miért nem lehet óra után kezdeni? Így ebédszünet után öt darab emberke volt órán. Mondjuk a parkban annyira sokan nem voltak, szóval nem értem, hol volt mindenki. Hát ilyen furcsa évzárónk volt.

mindenütt jó, de a legjobb otthon

Micsoda klisé mondat... Ráadásul elég sok hely eszembe jut, ahol tuti nem jó, vagy legalábbis én nem szívesen lennék, úgyhogy még hülyeség is. Újból meg is állapítottam, hogy nekem nem túl nagy a komfortzónám, és nem lennék kalandor, utazóblogger, turnézó előadóművész vagy akárki, aki sokat utazik. Munkában sem szeretnék olyan állást, ahol utazgatni kell, még keveset sem, mert nem vonz, sőt... Tuti hozzájárul az is, hogy külföldön élek, és hiába érzem magam otthon Svédországban, akkor is más és új, és hiába értem már a svéd beszédet, akkor sem ugyanaz például a metrón érteni mások beszélgetéseit, mint amikor magyarul van ez. Szóval nekem egy állandó érdekes és külföldi élmény az itteni élet, és talán ezért nincs mehetnékem és nincs bennem erős wanderlust.

Ezenfelül a szokások embere vagyok, és imádom a lakásunkat és az életemet itt. Jack azt mondta egyszer, hogy olyan vagyok mint egy benti macska, mert szívesen eltöltök egy egész napot vagy hétvégét a lakásban, sőt a kanapén és abszolút nem probléma, ha több napig nem hagyom el az amúgy elég pici lakásunkat. Szeretek aktívnak is lenni, különösen Jackkel együtt szinte bármire vevő vagyok, és a spanyol út is szuper volt, de a rutinjaim hiányoztak és alig vártam, hogy felvehessek egy rendszerezett életritmust (a következő útig).

Amit már vártam:

• napi rutin
• edzések Caroline-nal
• az elektromos fogkefém
• a konyha és normális főzés
• egészséges, rendszerezett evés
• a svéd természet
• tiszta lakás (az Airbnb-ben el volt zárva minden takarítócucc, és azért két hét alatt lett kosz)
• svéd csapvíz
• szelektív hulladékgyűjtés - de komolyan... fájt a szívem, hogy minden műanyag, üveg stb. megy egyben az utcán álló konténerbe
• a sorozataim és podcastjaim

Talán a legerősebb home sweet home érzést és a hálát, hogy Svédországban élhetek, az váltotta ki, amikor megláttam a rengeteg zöldet a városban. Amikor elmentünk, még kopaszok voltak a fák, bokrok, de már kezdtek rügyezni. Most pedig minden zöldellik a legüdébb, legzsengébb, legélénkebb zöld levelekkel, és ez a látvány a hosszú tél után megdobbantja a szívem. Nekem Malagában az tetszett legkevésbé, hogy mennyire nincs természet, mármint fák, zöld terület és parkok. Amúgy sem vagyok egy városi ember, és persze más az éghajlat és másfajta növények élnek meg ott, de elsősorban arra gondolok, hogy rengeteg utca van, ahol abszolút semmi fa vagy egy maroknyi földterület sincs, csak faltól falig kövezet, járda vagy autóút. És ez azért zavar a legjobban, az árnyék hiányán túl, mert sok helyen kosz és büdös van a kutyapisi miatt. Nekem baromi undi az, hogy a házfalak és utcák tele vannak pisivel, mert rengeteg a kutya, és amikor leviszik őket, pisilnek a faltól falig utcákon, ahol a pisi folyik végig a lejtős utakon és a szűk sikátorokon, ahol meg beragad a bűz és sok helyen van orrfacsaró szag. A kutyaszart meg sokan nem szedik fel. És még a szeméttárolók is ezeken a szűk utakon állnak, körülöttük ragadós, koszos, pisis a föld, esetleg csótányok rohángasznak... Szóval huh nekem ez durva. Ezek után meglátni a rengeteg zöldellő fát, a dús füvet és a tiszta vizeket... Kiváltságnak érzem, hogy ilyen szép helyen élhetek. Persze másnak meg épp a tengerpart lenne a tökéletes lakóhely, szóval tényleg mázli, hogy nekem Svédország álomország.

Vártam, hogy felvegyem a fonalat, és ahogy hazaértünk 2-kor, el is kezdtem visszazökkenteni magam a megszokott kerékvágásba, ami azzal kezdődött, hogy azonnal kipakoltam a bőröndömet, mentek a ruhák a szennyesbe, a kenceficéket visszapakoltam a fürdőszobai szekrényekbe és minden mást ahogy tudtam, elpakoltam. A kipakolás után összedobtam egy gyors tésztát, mert bár egy részem hajlott rá, hogy vegyünk szusit, és pihenjek az ötórai kelés és utazás után, igazából jól esett meghallgatni valamelyik podcastrészt, kicsit elmerülni és főzőcskézni. Evés közben pedig megnéztük valamelyik részt az elmaradt sorozatainkból.

Ma reggel időben felkeltem, ilyen sem volt egy ideje, és reggel 8-kor már lenyomtam egy lábnapot Caroline-nal. Tudtam, hogy gyesza leszek, mert az utóbbi hetekben nem edzettem rendszeresen, és hát tényleg. Amit máskor súlyokkal csináltam, aközben most súlyok nélkül is remegtek rendesen az izmaim, de baromi jól esett megmozgatni őket. Aztán jött a többi szokásos: zuhany, reggeli, normális kávé (mármint ahogy én szeretem, nem kapszulás) suli, kaja megtervezése, bevásárlólista-írás, bevásárlás (majdnem holát köszöntem az eladónak). Jack a spanyol út előtt megnyitotta a terasz-szezont, tehát összeszerelte a padlót és a bútorokat – bár felavatni még nem tudtuk, mert nem volt jó idő, illetve a párnák el voltak pakolva. Viszont most kihalásztam az ágy alatt tárolt párnákat a kültéri kanapéra. És ha már kipakoltam mindent, rendesen ki is takarítottam az ágy alatt, ami szörnyű egy munka, mert szűk a hely és sok por felgyülemlik, de mikor kész volt, jó érzés volt. Most már csak az IKEA-ba kell elugranom két párnát venni, mert tavaly ki kellett dobnom a korábbi kültéri párnáinkat, ugyanis tollpárnák voltak, és egyszer kint felejthettük őket estére, ahol bepállottak és büdik lettek.

Reggel a lakóház is jó híreket közölt: jövő szerdán ingyenes bicajszerelési akciót tartanak a belső udvarban, ami keretében ellenőrzik a bicikliket, elvégeznek egyszerű javításokat, olajozás, felpumpálják stb. és közben kávét is kapunk. Tavaly is volt már ilyen, tök jófejség. Bírom az ingatlankezelő céget, mert tényleg nagyon igyekeznek a lakók kedvében járni és minden igényt kielégíteni (egyébként patkánycsapdát is hozattak még télen, de végül is nem tudom mi lett Frank the rat sorsa). Minden évben küldenek felmérést, amiben mindenfélére rákérdeznek a lakás hőmérsékletétől kezdve a közös helyiségek felszereltségén át a karbantartásig, továbbá szöveges értékelést, panaszt, tippeket is lehet írni. Utána az év során valóban figyelembe veszik a visszajelzéseket. Például régebben teljes káosz volt a bicajtároló helyiségben, és nem volt bent tároló, csak egy nagy placc volt az egész, ahová össze-vissza behányták az emberek a bicikliket, de egyik évben beszereltek tárolót és rendszerezték a bicikliket. Minden évben tartanak tisztogatást, amikor fel kell címkézni a bicikliket, és a címke nélküliektől (és a roncsoktól, oda nem illő tárgyaktól) megtisztítják a helyiséget. Most meg ez a bicajkarbantartós projekt is szuper. Húsvétkor és karácsonykor pedig szoktunk kapni kis ajándékot és kellemes ünnepeket kívánnak. Régebben volt, hogy kis játékot, például dominót vagy valami díszt kaptunk, de az utóbbi időben egy doboznyi válogatott csokit-cukrot szoktak adni, aminek szerintem mindenki jobban örül. Szóval minden szempontból jó itt lakni.

spanyol útinapló: malagai napok

Többször eszembe jutott a héten a Before-trilógia, különösen a Mielőtt felkel a nap. Nekem nagy kedvencem a filmek, vagyis az első két rész és főleg az első rész hangulata az, ami belém ivódott. Egy európai nagyvárosban gondtalanul sétálni egy fantasztikus emberrel egy nyári napon, naplementében, beszélgetni, nézelődni, betérni helyekre, ha valami érdekes van, megnézni... Szabadnak lenni, boldognak és szerelmesnek. Ilyenek voltak a napjaink Malagában. Mintha beléptünk volna a sorozat univerzumába, és mi voltunk a főszereplők. Észrevettem, hogy gyakran mondom, hogy valami olyan volt az életben, mint egy film, miközben a film olyan, mint az élet... 

Minden délután nyakunkba vettük a várost a koraesti nyári napsütésben, és céltalanul barangoltunk, újabb és újabb környékeket felfedezve. Arra mentünk, amerre a lábunk vitt, vagy ahol láttunk valami érdekeset. Útközben betértünk egy fagyira, ittunk egy pohár friss narancslevet, vagy ahol a helyiek churrosoztak, ott mi is kiültünk a teraszra, és osztoztunk egy forró csoki - churros kombón. Közben fotózgattam, mutogattuk egymásnak, ha valami érdekeset láttunk, beszélgettünk vagy csöndben bandukoltunk, hülyéskedtünk vagy kéz a kézben andalogtunk. Egyszer egy játékterembe botlottunk, akkor bementünk csocsózni. Egyik délután a katedrálist néztük meg, mielőtt lementünk csobbanni egyet a hűvös vízben. A tengerparti sétányon néztük az utcai előadókat: valaki táncot tanított, valaki tangót táncolt, valaki gitározott, trombitált, valaki festett, karikatúrát rajzolt és egy nő tarot kártyából jósolt (mondom én, hogy Before Sunrise). Egy este befizettünk egy turistás egyórás hajókázásra, és a hajón pihengetve néztük a tengert és a várost. Minden napra jutott valami érdekesség.

Jókat kajáltunk, de párszor otthon is főztünk egyszerű tésztás és rizses ételeket. Sikerült elég jól megoldani a főzést úgy, hogy nem maradt felesleg. Csak két része volt a főzőlapnak, sütő sem volt, és semmiféle alapanyag, így azért nem lehetett nagy dolgokat alkotni, de nem is igényeltünk semmi extrát. Sok fagyit ettem és pár spanyol édességet is kipróbáltunk, de a süteményektől nem voltam különösebben elragadtatva néhány kivétellel. Egyik nap olyan sajttortát ettünk, hogy álom volt. Illetve nekem minden, ami dióféléből készül, azt imádom. Fagyiban is meg mindenben. És ezen a környéken egy csomó mandulát árulnak, továbbá mandulás, pisztáciás és egyéb dióféléből készült finomságokat. A Sabor a Espana bolt tele volt prémium minőségű mandulás és egyéb édességcsodákkal. Az 1880 nevű boltban pedig turrónt lehet kapni. Ott aztán tudják, hogyan kell megfogni a vevőt, mert azonnal a kezünkbe nyomtak egy-egy csokival bevont mandulát, aztán megkóstoltatták a teljes turrónkínálatot, és olyan volt, mint a drog. Muszáj volt belőle venni. Csak kár, hogy ezek aranyárban vannak. Nekem a kedvencem, amit megkóstoltam, a pan de Cádiz volt, ami egy puha, omlós marcipán kandírozott gyümölcstöltelékkel.

Találtam egy szuper paellás helyet is, ami annyira jó volt, hogy vissza akartunk menni még egyszer, pedig általában szeretünk újat kipróbálni, és nem ugyanazt enni kétszer, úgyhogy ez mutatja, hogy mennyire bejött. Ott ettem az isteni sajttortát is. Sajnos viszont pont szabira mentek a héten az étteremben, de a jó oldalát nézve a dolgoknak legalább egyszer tudtunk ott enni. Nemcsak a kaja volt szuper, hanem csúcs hangulatos helyen volt, egy templom oldalában egy sikátor mellett. Különleges és csöndes hely volt. A kiszolgálás meg olyan volt, hogy rendeltünk egy-egy pohár sangriát, Jack cavát. Véletlenül viszont egy kancsónyi cava sangriát hoztak ki. Először úgy voltam vele, hogy akkor megisszuk azt ketten, de nekem nem annyira ízlett az, úgyhogy végül is Jack szólt, hogy mi két pohárral kértünk, nem kancsóval. Erre kijött a (gondolom) tulaj, és könnyed, viccelődő stílusban elkezdi, hogy hallja a problémát, de hát nincs probléma, két pohárral kértünk, és ez Jack pohara - mutat a kancsóra. Hát ez ilyen nagy pohár, most mit csináljunk... de mindjárt jön az én poharam is. Aztán kijött az én poharammal is, és lebiggyesztett szájjal mutatott rá, hogy picikeee. Vicces is volt, meg hát tök jófejek. 

Az ajtók után a két kedvenc tematikám: kopogtatók és csempék.

Még volt egy teljes szabadnapunk, de úgy éreztük, már mindent láttunk a városban. Így péntek este, míg Jack bealudt az ágyon, én kicsit nézelődtem, hogy mit tudnánk csinálni, ami új és más, de nem kell hozzá autó, és rábukkantam a Montes de Málaga nemzeti parkra, pontosabban arra, hogy busszal is el lehet jutni az egyik sarkába, ami információt egy kedves Tripadvisor-felhasználó osztott meg a néppel. Aztán azt is olvastam a parkról, hogy kaméleon is él ott. Kaméleon! Szóval szombat reggel ez lett az úti célunk, és a 2-es busz végállomásától indultunk felfelé a hegyekbe. Nem nagyon volt más gyalogos, viszont sok mountain bike-os. Olvastam azt is, hogy lehet bicajt bérelni, de amennyire sikerült feltérképeznem a terepet, úgy értelmeztem, hogy a park lényegi része autó nélkül nemigen közelíthető meg. Meg egyébként sem szerettem volna ilyen nagy projektet, hogy biciklizünk a hegyekben a fülledt melegben. Egyszerűen csak jó volt leváltani a várost erdőre, és látni hogy milyen a spanyol természet. Egészen más, mint a magyar vagy a svéd. Egy ideig bandukoltunk az utakon, nézelődtünk. Láttunk több gyíkot, egy mókust, de kaméleont természetesen nem. Vagy igen, de olyan jól álcázta magát, hogy valami másnak néztem

Örültem neki, hogy rátaláltam erre a másfajta programra. Két órát töltöttünk a nemzeti parkban, folyt rólunk a víz, de aztán gyalog mentünk hazáig, szóval aznap is lejártuk a lábunkat. Délután még megpróbáltunk egyet fürdeni is, de eléggé beborult, nem volt az a nagy hőség, szóval végül kihagytuk. Ekkor volt, hogy vissza akartunk menni a Buenavista Gastrobarba paellát enni, de az már zárva volt. Helyette az El Gastronauta nevű helyet választottam, aminek szintén dicsérték a paelláját. Hát nem panaszkodhatok arra sem, tényleg jó volt az is. Ez volt a búcsúvacsoránk, aztán másnap 5-kor keltünk, 6-ra Ubert rendeltünk, és 2-kor már újra itthon voltunk, a 13 fokos Stockholmban.

spanyol útinapló: granada és nerja

Jack ki tudott venni egy nap szabit a kéthetes távmunkája alatt, úgyhogy így lett még egy teljes napunk kirándulni. Megnéztem, hogy vonattal vagy busszal menjünk, vagy megint béreljünk autót. Találtam tőlünk kb. 2 kilométerre egy kölcsönzőt, amiről jó értékelések voltak, és 31 euróért tudtam egy napra bérelni egy Fiat 500-ast. A nap végén 34 eurót fizettünk a tankolásért, tehát így 65 euróból meglett kettőnknek a daytrip, ami olcsóbb, mint a vonat (a busz 48 euró lett volna), és persze rugalmasabb, szabadabb és több mindent is meg tudtunk nézni.

Granadában van az Alhambra, ami a Világörökség része is, és egy fantasztikus épületkomplexus, amit az 1200-as években kezdtek el építeni. Van ott erőd, palota, citadella, többféle építészeti stílus, és több órát el lehet bent tölteni. A neten több helyen is azt írják, hogy van hogy hetekkel vagy hónapokkal előre kell foglalni jegyet. Lehet, hogy a covid miatt megcsappant a turizmus, mert most sok jegy elérhető, és még csütörtökre is volt jegy vasárnap, szóval megörültem, hogy meg tudjuk nézni. Csak előtte gyors még lefoglaltam az autót... Ami hiba volt, mert mire lefoglaltam a kocsit, és visszamentem a jegyvásárlás oldalára, rákattintottam, hogy két felnőtt, épp elfogyott minden jegy aznapra. Fú de bosszantó volt. Utólag viszont nem bánom különösebben, mert forróság, 34-36 fok volt Granadában (az egyik utcai kijelző 43 fokot mutatott) és az Alhambrával az egész napunk elment volna, nem tudtunk volna megnézni mást.

De vissza az elejére. A napunk úgy kezdődött, hogy fél 9-re mentünk az autóért. Ez a kölcsönzési tapasztalat: egy Record Go nevű hely a vasútállomással szemben. Itt nem volt semmi probléma a debit cardommal, nem köteleztek amiatt további díjak kifizetésére. A biztosítással kapcsolatban azt mondták, hogy vagy 400 eurót zárolnak a kártyámon, amit visszakapok, ha mindent rendben találnak, vagy fizethetek 75 eurót a teljes biztosításért. Komolyan, 75-öt egy napra, amikor a bérlés 31 volt? Mondtam, hogy nem kérem, erre azt mondta a nő, hogy 52 euróért is megkaphatom. De érdekes, micsoda árzuhanás... Így sem kértem. Aztán fizetnem kellett egészen pontosan 77,48 eurót az üzemanyag kauciójaként, amit visszakapok, ha teli tankkal viszem vissza az autót egy 10 km-en belüli benzinkútról hozott blokkal igazolva. Nekem ezek mind furcsa dolgok, az általános kaución kívül sosem kellett fizetnem tankolási kauciót vagy mit.... Miért nem vonják le a 400 euróból, ha esetleg nem teli tankkal viszem vissza? Meg ez a sóherség, hogy vigyem a blokkot, hogy 10 kilométeren belül tankoltam (az nem elég, ha a mutató maxon áll?). Persze drága az üzemanyag, minden csepp számít. Szerencsére amúgy nem volt semmi probléma, nem azért mondom, csak fura volt. Az autó még újabb volt, mint a másik helyen kapott Golf, és régi USB csatlakozó volt benne hehe. Szóval ez sem evidencia, hogy új autó = új csatlakozó. 

Én azt sem tudtam Spanyolországról és erről a déli részről, hogy itt található a Sierra Nevada nemzeti park és hegylánc, ahol Spanyolország legmagasabb hegycsúcsa is található, ami 3479 méter magas (Svédországé 2096 m). Ja, nem ez amúgy a legmagasabb, mert az Tenerifén van, de most azt nem számítom. Granadában meg, ahogy írtam, 35 fok volt, közben látszódnak egyes részeiről a havas hegycsúcsok. Különleges látvány. Mivel az Alhambrába nem tudtunk bemenni, ezért csak sétáltunk egy nagyot, aztán tovább vettük az irányt Nerja felé, ami egy tengerparti város, úgyhogy a tenger hűsítő levegője és a víz hidege lebegett a szemünk előtt.

Útközben még megálltunk egy Embalse de Rules nevű víztározónál/gátnál. Olyan félelmetesek az ilyen mega építmények. Ahogy lenéztem a gát oldalánál a mélybe, olyan távolságok voltak, hogy nehéz volt felfogni a méreteket. 

Kicsit nézelődtünk, aztán mentünk tovább Nerjába, ami tényleg nagyon szép hely, szebbek a strandjai, mint Malagának. Beültünk egy helyre kajálni, és sikerült most az egyszer olyan helyen ülni, amiket máskor látni szoktunk, hogy wow, micsoda helyen esznek azok az emberek, vajon hogy lehet odakerülni és micsoda mázlisták, hogy ott kaptak helyet. Na most mi voltunk azok, akik tengerre néző erkély egyik kis asztalához tudtunk leülni az árnyékban, miközben alattunk a strandolók, a gyönyörű kék víz és a végtelenbe vesző tenger látványa. Ráadásul még a kaja is jó volt és nem is drága. Néztük fentről a vízben lubickolókat, és tökéletesnek tűnt a víz. Aztán amikor mi is bementünk, meglepődtem hogy mennyire hideg volt. Sokan csak feküdtek, vagy lazultak a vízben, ezért azt hittem, hogy kellemes a hőmérséklete, de nekem kb. zsibbadt a lábam. Azért bementünk, de mi nem töltöttünk túl sok időt bent.

Szerencsére egész időben visszaértünk Malagába, így le tudtuk adni az autót zárás előtt. Ezt múltkor nem meséltem, de jár a lakáshoz parkolóhely a ház alatti mélygarázsban, ami elég furán (rosszul) van megépítva. Írta a host, hogy nagyobb autóval nem lehet beállni. Én azt hittem, azért mert nem túl magas, de nem azért, hanem mert van két forduló, ami olyan szűk, hogy nem lehet bevenni nagyobb autóval. Nem tudom, miért ilyenre építették, nem tudom elképzelni hogy nem lehetett volna nagyobb. Annyira szűk az a két forduló, hogy a fal mindkét oldalon tele van festékcsíkokkal, ahol végigkaristolták az emberek a lökhárítóikat, és a bent parkoló autók legnagyobb részének összekarcolt, lekopott, benyomódott a lökhárítója. Szerencsére nekem Jack segítségével nem volt problémám a ki- és beállásnál a Golffal, a pici 500-assal meg még egyszerűbb lett volna, de leginkább annak örültem, hogy nem kellett ma csak azért korán felkelnem, hogy még megtankoljam és visszavigyem az autót. Tegnap a nap végére eléggé kimerültem, mert keveset aludtam, meleg volt, sokat mentünk és azért a vezetés is lefárasztott, főleg az utolsó szakasz a városban, amikor be tudok feszülni egyes helyzetektől. ("Egyes" helyzetektől... úgy értem mindentől.)

spanyol útinapló: gibraltár

Vasárnapra Gibraltárt választottuk úti célnak. Jack már járt ott 6 éve, de szerencsére szívesen visszament, aminek örültem, mert nagyon kíváncsi voltam erre a helyre és a majmokra. Felül is múlta a várakozásaimat, és azt gondolom, hogy az egyik legszebb hely, ahol jártam. Úgy tűnik, nekem bejön a sziklák és a tenger látványa, mert korábban a Wight-sziget nyugati csücskét tartottam az egyik leglenyűgözőbb helynek, ahol volt szerencsém megfordulni, és ott is meredek sziklák, nagy mélység és végtelen kékség van. Amikor először megláttam a sziklát az autópályáról, el sem akartam hinni, hogy ez tényleg ilyen, annyira döbbenetes volt a 423 méter magas szikla látványa a viszonylag sík terep közepén.

Gibraltárról nem tudtam sok mindent, illetve el sem tudtam képzelni, hogy van ez, hogy Spanyolország déli részén van egy icipici terület (mindössze 6,7 km2), ami az Egyesült Királyság része. Én azt gondoltam, hogy nem lesz nagyon más, mint Spanyolország, de nem így volt. Az autót a spanyol oldalon parkoltuk le kb. másfél kilométerre a határtól, és gyalog léptünk be az országba. És mivel már nem EU a UK, ezért még az EU-t is elhagytuk. Gibraltáron az is érdekes, hogy a fél ország egy reptér. Na jó, túlzok a féllel, de rögtön a határon ott a reptér és a kifutópálya. Annyira nincs hely, hogy ha repülő jön vagy megy, akkor le kell állítani az autóforgalmat, mert az keresztezi a leszállópályát.

itt látszik a reptér

Már a határellenőrzéskor brit akcentussal beszéltek hozzánk, aztán pedig tényleg mintha Angliába érkeztem volna. Fekete utcai kukák, mint Angliában, litter felirattal. Aztán egy Waitrose üzlet, ahol anno az aupair évem alatt sokszor vásároltam. A boltban Cadburry csoki, Hobnob keksz, Weetabix és egyéb termékek, amiket utoljára 9 éve láttam (vagy a stockholmi brit boltban). A zebránál pedig, mint Londonban is, felirat figyelmeztet arra, hogy merre kell nézni átkeléskor, csak ez nem a turistáknak szól, hanem a briteket emlékezteti arra, hogy itt jobb oldali közlekedés van, tehát look left. A gibraltári autók rendszámtábláján GBZ a rövidítés, nekem ez is érdekes volt. A főutcán angol pubok, angol üzletek, egy táblán Sunday roastot hirdettek, az árak pedig fontban vannak. Szóval tök izgi volt belépni ebbe az angol világba, ahol Angliával ellentétben csodálatos meleg idő volt, illetve az emeletes házak ablakai alatt száradó ruhák és még azért jó pár dolog spanyol érzetet keltett.

Kicsit körbejártuk a belvárosi részt, fish & chipset ettünk egy helyen, ahol a pincérnő darlingnak szólított minket – ez is de brit – aztán megindultunk a hatalmas szikla és a természet felé. Úgy döntöttünk, hogy megvesszük a jegyet a felvonóra és az egész pakkra, de durván drága, 32 font volt, majdnem 15 ezer forint. Aztán viszont az egész napot sziklán töltöttük, és mindenhova bemehettünk ezzel a jeggyel, szóval ez kicsit enyhített a meredek áron. Egyedül egy-egy Calippo jégkrémet vettünk odafönt, mert iszonyat meleg volt, és basszus még az is 3 font volt (darabja). Szóval az árakat hagyjuk inkább, meg a bazári fílinget is, amit néhol létrehoztak a britek. Igazából minden, ami fantasztikus a helyben, az a létesítmények ellenére van, nem azoknak köszönhetően. Van például egy ún. skywalk, annak sincs sok értelme, mert sokkal szebb kilátópontok vannak a sziget több pontján, és az átlátszó padlónak akkor lenne értelme, ha valódi mélység és látvány lenne alattunk, de ez alig megy ki a domboldal fölé, szóval nem különösebben érdekes lefelé nézni.

Rengeteget gyalogoltunk egész nap és nagyon tűzött a nap, de a baseball sapka, napszemcsi & fényvédő kombónak köszönhetően sikerült leégés nélkül megúszni a napot. Amúgy meg jól is esett egész nap fel-le menni a meredek utakon, találkozni a majmokkal, várni a következő látványosságot, bemenni egy hűvös barlangba, gyönyörködni a tájban, egyszóval nyaralni és kalandozni. Aki nem bírja a sok menést, annak ott vannak a minibuszok, az is jó alternatíva a szikla bejárására. 

A makákók tényleg mindenütt ott voltak. Ebben sem csalódtam, mert pont így képzeltem el, hogy könnyű őket látni, közel vannak hozzánk, nem pedig az, hogy szerencse kell ahhoz, hogy elcsípjünk egyet. Imádtam őket nézni. Annyira jó volt. Az egyik első élményünk velük az volt, hogy az egyik hirtelen ráugrott egy csaj vállára, és azonnal nekiállt kicipzározni a hátizsákját, de olyan gyorsasággal és ügyességgel, mint egy zsebtolvaj. Közben a lány persze pánikolt és sikítozott, mi többiek szájtátva néztük a jelenetet, a pasija meg sietett oda, és ahogy közel ért, a majom visszaugrott a kőfalra. Ezután egy kicsit tartottam tőlük, de más jelenetet nem láttunk, és egyébként totál chillek voltak és nemigen foglalkoztak senkivel. Cuki, hogy néha csak ülnek egy fa tetején vagy egy magaslat szélén a korláton, és nézik az alattuk elterülő világot.

Gibraltár tényleg egy fantasztikus hely, mert változatos és tele van egyedi dolgokkal: városállam, gyönyörű a táj, vannak majmok és történelmileg is nagyon érdekes. Van egy természetes barlang is a sziklán, ami egy cseppkőbarlang. És van két mesterséges barlang/alagútrendszer is, amit a háborúzáshoz hoztak létre az 1700-as évek végén. Ez is nagyon érdekes, eleve bent lenni a folyosókon, elképzelni a háborút és gondolkozni azon, hogy hogy tudták létrehozni ezt több mint 200 éve, de azért is, mert az alagútba nyílásokat is vájtak, amik egyébként messziről, még a reptérről is láthatók. Így a szikla belsejéből ki lehet látni a gyönyörű tengerre és a városra. És van egy 2. világháborús alagútrendszer is, ami kevésbé érdekes, mert nincsenek ablakok, viszont ahhoz is tartozik egy kilátópont.

Szóval volt rengeteg néznivaló és nagyon szuper volt az egész nap. 18 kilométert sétáltunk aznap, és ismét elég későn értünk haza, így hazafelé sajnos már nem tudtunk mást megnézni, de így is láttunk elég szépet, és ez a nap is maradandó élmény lesz számomra.

spanyol útinapló: ronda és marbella

Eljött a hétvége a kemény (nem ám) munkahét után, és reggel a reptér felé vettük az irányt, ahol autófoglalásunk volt. Élmény volt átsétálni a szombat reggeli városon. Kellemes idő volt, nem tűzött a nap, és olyan kihaltság volt, mint Stockholm belvárosában midsommar napján szokott lenni. A máskor turistáktól hemzsegő helyek lerácsozva, asztalok elpakolva, és alig lézengett valaki erre-arra.

Sajnos a kölcsönző nem bizonyult a legjobb választásnak, mert sokáig tartott kijutni, 4 euró volt a buszjegy, aztán háromszor jártuk körbe az egész terminált az autóbérlést jelző nyilakat követve, de folyton újra és újra ugyanoda jutottunk – Blair Witch Project reptéri kiadásban. Végül kiderült, hogy az autóbérlő kisbusszal vesz fel minket és visz el az irodájukhoz. A következő csalódás akkor ért, amikor a bérlés árán felül lehúztak rólunk további 44 eurót, merthogy nem credit, hanem debit carddal fizetek, és ez az összeg fedezi az autó teljeskörű biztosítását is, úgyhogy örüljek neki. Vagy valami ilyesmi. A kocsi már ki volt fizetve, minden adatom megadva, és persze 200 eurót is zároltak, szóval ez az egész debit card duma csak egy kamu szöveg arra, hogy felszámoljanak egy szép summát valamilyen ürüggyel. Már sokszor béreltem autót, de sosem volt probléma azzal, hogy debit kártyával fizetek. Mellesleg kinek jár egyáltalán credit card, mert nekem a magyar és a svéd kártyám is debit, és sosem kérdezték, mit szeretnék, csak kaptam, amit kaptam. Ez van, így legalább nem kellett vállalnom azt a felelősséget, hogy nem veszek teljes körű biztosítást, és izgulni, hogy valami lesz a kocsival... 

Szóval mire az autóba kerültünk két órányi szarakodás után, már kissé feszültek voltunk, aztán jött a következő rossz hír, hogy az autóban újfajta, USB-C bemenet van, mi pedig direkt az én töltőmet vittük el, mert az régebbi, USB-A típusú, és eddig minden autóban, amit béreltem, még az újakban is olyan bemenet volt. Így tehát nem tudtuk tölteni az autóban a telót, a GPS és az internet meg ugye nagyon eszi az aksit, és nem szerettünk volna úgy járni, hogy a visszaútra nincs navigációnk, ezért alig mertük használni a telefonokat. A végén nem volt semmi baj, de azért elég bosszantó volt, mert én úgy terveztem, hogy Jack majd útközben felkészül Ronda városból, és mire megérkezünk, már kész lesz egy teljes útiterv. No mindegy, a kezdeti bosszúságok után elénk tárult a fantasztikus, leírhatatlan szépségű spanyol táj, és filmbe illő utakon gurultunk. Azt hiszem a május kiváló időszak turistáskodásra, mert minden virágba van borulva és zöld a táj, nincs kiégve a fű, mint a nyári hőségben.

Másfél órával később már meg is érkeztünk a kisvárosba, és miután sikerült parkolóhelyet találni a modern részen, az óváros felé vettük az irányt. Megtudtuk, hogy aznap éppen egy, a katonaságnak szervezett 100 km-es bicikliverseny zajlik, aminek a végállomása Ronda, úgyhogy a turistákon felül még rendőrök, katonák, szurkolók, majd később a beérkező biciklisek is hozzájárultak a forgataghoz.
Ronda nevezetessége az, hogy lélegzetelállítóan szép. Tiszta real life Völgyzugoly. Tök jó amikor van egy lenyűgöző látványú, számítógéppel létrehozott helyszín egy fantasyban, aztán kiderül, hogy a valóságban is létezik ilyen, csak még menőbb, mert igazi és több száz éves. A város több mint 700 méterrel a tengerszint felett helyezkedik el, és a közepén van egy 100 méter mély szurdok, ami felett három híd található. 100 méter mély szurdok, felette a Puente Nuevo, vagyis az új híd. Olyan új, hogy 229 éves... A régi meg 400. Szóval na, elképesztő. 

az új híd

és a régi

Azt is olvastam a wikin, hogy Rilke sokat hesszelt errefelé, és azt mondta, hogy álmai városa, Hemingway meg azt, hogy irtó romcsi egy hely. Hát az tuti, csak ne lenne ennyire meleg, pedig most még nem is volt annyira, de nekem már ez is sok volt. Jól esett lemenni a 13-14. századi arab fürdőkhöz, ahol kellemesen hűvös volt. Persze amúgy is érdekes volt, nemcsak a hűvös miatt volt jó. Szóval keresztül-kasul körbejártuk a várost, gyönyörködtünk, és szurkoltunk a felfelé kaptató, izzadó, kimerült bicikliseknek, ha épp elmentek mellettünk. 

Kora este hazafelé indultunk egy másik, tengerparti úton. Odafelé észre sem vettem, hogy milyen magasan vagyunk, de ez az út olyan hosszú szerpentinen vezetett lefelé, mintha valami több ezer méteres hegyről csordogálnánk le. A látvány ismét káprázatos volt. És akkor még egy ponton megláttunk egy nagy ragadozó madarat, ami egyre közelebb és közelebb repült, miközben mi az autóval suhantunk, és végül pár méterre tőlünk, velünk párhuzamosan repült hosszú másodperceken keresztül. Olyan volt, mint valami giccses filmjelenet, hogy gyönyörű kék ég, napsütés, hegyi út, fantasztikus kilátás, és akkor még egy hatalmas madár is mellettünk repül. Jack jól meg tudta nézni, és arra tippelt, hogy valami keselyű lehet, mert furcsa nyaka volt. Rá is keresett, és kiderült, hogy sok fakó keselyű él Ronda környékén. Olvastam, hogy a szárnyfesztávolsága 2,8 méter is lehet. Wow, hát tényleg óriási volt.

Hazafelé még megálltunk Marbellán is, sétáltunk kicsit a nyüzsgő tengerparton, majd az óvárosban is, ami bájos volt és egészen más, mint Malaga. Fehér házak színes ajtókkal, ablakkeretekkel és rengeteg sok növény és virág mindenütt. Ekkor már nagyon éhesek voltunk, de se a telefonon, se útközben nem láttunk olyan helyet, ami igazán megtetszett volna, úgyhogy már ott tartottunk, hogy az autóhoz visszafelé menet a Mr. Noodles nevű helyen eszünk valami gyors kaját. És akkor egyszer csak előbukkant egy hangulatos étterem, mintha csak ránk várt volna. Már kívülről is szimpi volt. A fehér falán sok kék halacska, a kültéri asztalok és székek pedig a várfal árnyékában állnak. A neve: El Rincón de la Muralla, ami a google szerint "A fal sarka". Makes sense. Egy központi, mégis félreeső helyen volt. Nyugodt és csöndes, alig járt arra valaki. Ennél jobbat kívánni sem tudtam volna. A pincér egy New York-i srác volt, aki nemrég kezdhetett, mert ő maga is alig ismerte a kínálatot, nem igazán tudta az angol ételek spanyol megfelelőit és vice versa, de nekünk tökéletes volt, mert angolul jól tudott, és kedvesen mindennek utánakérdezett, és abban a közvetlen, laza, viccelődős, kedélyes stílusban ajánlott nekünk ételeket és szolgált ki minket, amikről az amerikaiak híresek. Szerencsére az ételek épp olyan jók voltak, amilyen jónak kinézett a hely, és nem is fizettünk sokat. 

Ahhoz képest, hogy mennyifelé jártunk és mennyi szépet láttunk, 10 előtt már otthon voltunk, de itt elég későn sötétedik, ezért nem érződik későnek a 10 óra sem. Szuper jó nap volt, ami biztos bekerül az év és az utazásaink egyik emlékezetes napjai közé.

spanyol útinapló 1. rész

Csináltunk egy átlagsvenssonost és elutaztunk Spanyolországba. Jack volt az ötletgazda, márciusban a mosogatásból felnézve azt kérdezte tőlem, hogy ha már mindketten tudunk home office-ból dolgozni, miért nem dolgozunk valami melegebb helyről? Spanyolországot javasolta, ahol ráadásul én még sosem jártam, de egyébként sem volt ellenvetésem. Ő kitalálta, én megszerveztem, és két hónappal később egy malagai lakás nappalijából blogolok tanulok. 

cuki szállásunk

Utoljára 2017-ben voltam igazi nyaraláson és külföldön, mármint ami olyan valódi külföldi élmény, hogy minden új, nem értem a nyelvet és nem ismerem a pénznemet (annak ellenére, hogy két eu-s ország (majdnem) állampolgára vagyok, nekem az euró egzotikus élmény). És hát így még jobban vártam és még izgatottabb voltam és vagyok. Amikor az utcán sétálunk, néha visszafogva kiáltom a világnak (Jacknek), hogy we're in spaaaiiiin! Mert micsoda csoda a napfény, a sikátorok, a levegő, az emberek, a hangulat és a másság.

Nekem még a járvány maradványainak látványa is érdekes Svédországból érkezve, mert a svédek nem, illetve csak minimális szinten használtak maszkot. Rajtam tulajdonképpen csak kórházban és a magyar útjaim során volt maszk. Szóval itt érdekes látnom, hogy sokan még most is hordanak, meg ilyenekre rácsodálkozom, hogy jé, kettő maszk is van a bácsin, meg a karjukon hordják a maszkot, mik vannak. A házunk előtt a falon azért nagy graffiti hirdeti, hogy no hay covid, amit magamtól is kitaláltam, de az iskolai spanyoljával Jack is megerősítette, hogy azt jelenti, nincs covid. A belépés elég laza volt, minket mondjuk pont ellenőriztek, de sokan kisétáltak dokumentumok bemutatása nélkül. Elvileg az oltás 270 napig érvényes, és mi 264 napja voltunk oltva, ami elég mázli. Felvehettem volna a harmadik oltást vagy csinálhattunk volna sok pénzért PCR-tesztet, de ez így mégis egyszerűbb volt. 

Azonkívül hogy leszerveztem a szükséges dolgokat, nem igazán tanulmányoztam a látványosságokat, de napközben úgyis dolgozunk, délután meg rójuk az utcákat a napsütésben különösebb célok nélkül. Na meg persze menet közben is tudunk tájékozódni. Vasárnap lejártuk a lábunkat, felmentünk a Castillo de Gibralfarohoz, ahonnan főleg a kilátás volt csodás. Délután még fürödtünk is a 17 fokos Alborán-tengerben. A kajával egyelőre nem volt sok szerencsénk, de ha az ember nem eszik húst, akkor a plafonról lógó óriás sonkák látványától nem is jön lázba. A tenger gyümölcseivel is mérsékelten vagyok csak jóban, de azért egy jó tapast és paellát szeretnék valahol enni. Van még idő mindenre. Egyszerűen csak élvezem az ittlétet, gyönyörködöm a házakban, a narancsfákban, bámulom az embereket, figyelem a furcsaságokat és lesem a papagájokat a pálmafákon.

odavagyok az ajtókért

ez már a második babakocsis kutyus volt

május 1.

Amúgy már egy hete beteg vagyok. Most már jövök ki belőle, de blehh elegem van. Sok mindent a covidra fogok, például hogy szerintem a covid óta nem a régi a memóriám, vagy mintha minimálisan velem élne a köd. Persze lehet hogy csak beképzelem. De amikor elmondtam egy barátomnak, ő kedvesen azzal válaszolt, hogy nem olvastad, hogy a covid elöli a fél agyat? és linkelte ezt a nature tanulmányt. Szóval lehet, hogy nálam is igaz ez, végül is az absztraktban írják (és többet nem olvastam el, mert nem vagyok orvos, meg hát ezzel az aggyal...) hogy károsodik az a terület, ami az elsődleges szaglókéreghez kapcsolódik. Nekem meg ugye elég tropa a szaglásom a covid óta. Szóval ha ez igaz rám, akkor miért ne károsodhatott volna az agyam más része is. De nem is ezt akartam írni, hanem hogy én azt is a covidra fogom, hogy többet vagyok beteg, mert én eskü a covid előtt utoljára Angliában, 8 évvel azelőtt voltam beteg. Most meg a covid után ez már a harmadik betegségem, és ráadásul olyan, ami lever egy hétre, míg Jacknek vagy másoknak meg sem kottyan. Szóval az immunrendszerem is oda. Persze lehet, hogy véletlen. Remélem csak véletlen.

Szóval nyomorgással és frusztrációval telt a hét, mert utálom, amikor tehetetlen vagyok és olyankor semmihez nincs kedvem. Legalább ledarálnék pár sorozatot, de ahhoz sincs kedvem. Nem haladtam se sulival, se semmivel. Jackkel nézem a Besúgót, és megnéztem a Toxikomát is, amit tavaly könyvben is elolvastam. Jó volt a film, csak én úgy nem bírom Csernust, hogy még színész által eljátszva sem bírtam a fejét, azt meg pláne nem tudtam átérezni, hogy ő valami istendoktor, aki a vitatott, de mégis hatékony módszereivel csodákat tesz. Brr kiráz tőle a hideg. 

Lemaradtam a Valborgról, vagyis a Walpurgis-éjszakáról is, ami esemény errefelé. Nagy máglyákat égetnek a tél végével, vannak kisebb-nagyobb összejövetelek, programok, és a tavasz érkezését jelzi ez a nap. Még igazi nagy Valborg ünnepen sosem vettem részt, ha van egyáltalán olyan, de tök jó lett volna valami nem hétköznapi program. Anyák napjára ismét közösen rendeltünk csokrot házhoz szállítással anyukámnak és a mamáknak. Már többször vettük igénybe ennek a virágboltnak a szolgáltatását. Nagyon szépek a virágaik, megbízhatóak, aranyosak és sok örömet okoznak a címzetteknek a gyönyörű csokrok.

Jackkel végre kimozdultam egy kicsit, mert lassan már felfekvéseim lesznek, annyit fekszem egész héten – Jack szerint pizsamaországban élek. Kicsit sétáltunk a városban, benéztünk pár boltba is. Liljeholmenben van a Flower Garden nevű lakberendezési bolt, ami zsúfolásig tele van növényekkel, bútorokkal, gyertyákkal és mindenféle csodás díszekkel. Szeretek elveszni a labirintusában, és hátul egy külön helyiségben még madarak is vannak, akikre rá szoktunk nézni, ha arrafelé járunk. 

Egy vega helyen ettünk, ahol évek óta nem jártunk, régebben viszont többször is ettünk ott. Rég nem jutott eszembe ez a hely, pedig annyira szuper. Svédasztalos menü van csupa vegetáriánus, főleg közel-keleti étellel. És a legjobb, hogy van baklava is, amire régen és most is ki volt írva, hogy max. kettőt szabad belőle venni, de úristen, ki tud csak kettőt enni belőle. Pont kitettek egy új tálcányit. Frissen sült, meleg, elolvad a szádban baklava. Biztos vannak, akik egyet sem esznek, úgyhogy mondjuk azt, mi megettük az ő részüket is. Ráadásul meglepően olcsó is, 130 korona (4700 forint). Lassan már egy ebédet sem lehet ennyiért találni Stockholmban, ez meg all you can eat + házi üdítő + baklava + kávé, minden egyben ennyiért. Nagyon megéri.

Elsétáltunk egy ház mellett, aminek az udvarán máskor is láttunk tyúkokat és máskor is kiszöktek, mint most is. Az egyiket pont szökés közben kaptuk el, ahogy egyik tákolmányról a másikra, végül a kerítésről a fűre ugrott a szabadságba. Vicces tyúkokat látni a belvárosban. Hazafelé még vettem pár jégkrémet, mert most van az az időszak, hogy féláron van a jégkrém a Pressbyrånban. Majd pedig visszatértem pizsamaországba. 

a bátyám esküvőjén

Azért voltam otthon és jött velem Jack is, mert a bátyám esküvőjére voltunk hivatalosak. Persze már régen megvolt a dátum és régóta készült rá az egész család. Az időjárás kritikus pont volt, én is sokat néztem az előrejelzéseket, de nem annyira, mint anyukám, aki napi négyféle időjárás-jelentést csekkolt napjában többször is (és gondolom választotta ki a legpozitívabbat). Végül azért nem lett lenyűgözően meleg tavaszi időjárás, de legalább nem is esett. Egészen svéd feelingem lett a vendégvárás alatt, mert egy erdei helyszínen volt az esemény, szóval a természet, a hőmérséklet, de még a helyszín dekorációi és a fények is beillhettek volna akár egy nagyszabású midsommar ünnepségnek. Mire lement a vendégvárás és a ceremónia, és jött a fényképezkedés, én már vacogásig átfáztam, mondjuk nálam ez gyorsan megy. Úgy éreztem, hogy a képeken egy merev jégcsap voltam. Még nincsenek meg a fotók, de remélem azért jók lesznek, mert most először készült olyan fotó, amin rajta van az egész nagy család, Jacket is beleértve. Onnantól kezdve viszont végig bent voltunk a melegben, úgyhogy nem számított többé az időjárás. 

Egyébként mit is mondhatnék. Nagyon szuper esküvő volt, jól éreztem magam. Kétszer kellett nagy erőkkel visszaszívnom a könnyeimet, hogy ne maszatolják el a sminkemet. A ceremónia alatt és apukám beszédekor. Apukám olyan szép beszédet írt és olyan jól elmondta. Pedig nagyon izgult előtte, de hát hogy ne izgulna. Mikor mond az ember beszédet száz ember előtt, a fia esküvőjén... Ő úgy tűnik 9 évente, de azért az sem olyan gyakori. Annál a résznél bicsaklott el a hangja, és szerintem könnyezett a fél társaság, amikor azt mondta, hogy egy szülő mindig szülő marad, és egy szülő mindig aggódik a gyerekeiért, akkor is amikor kisgyerekek, amikor kamaszok, amikor felnőttek és még 60 éves korukban is. Nem tudom pontosan idézni, ő szebben mondta. Még az a sor tetszett, hogy ti jó kezekben vagytok egymás karjaiban. Milyen szép, apukámban egy költő veszett el hihi. Azt hiszem, három külföldi vendég volt és anyukám lefordíttatta az angoltanárával a beszédet, hogy ők is értsék. Direkt nem engem kért meg, hogy nekem is meglepetés legyen (cuki). A bátyám is mondott beszédet, amit meg ő maga fordított le, és a szöveget a külföldi vendégek megtalálták a tányérjuk alatt. Ez jópofa meglepi volt. 

Azt hiszem, nem igazán hagyományos magyaros esküvő/lagzi volt, bár nem vagyok jártas lakodalmakban. Csak két esküvőn voltam felnőtt koromban, a gyerekkoriakat meg eléggé elfelejtettem. Nem kifejezetten mulatós zenék voltak, DJ volt, aki mondjuk jó sok bulis trash-t játszott, de bírta a nép a számokat, nagy parti volt. Nem volt vőfély meg mindenféle játékok. Volt azért egyszer vonatozás, épp elugrottam a mosdóba, és amikor kijöttem, az egész vendégsereg egy hosszú vonat volt, és azonnal behúzott valaki a sorba. Aztán limbó is volt, meg volt fotófal jópofa kiegészítőkkel, mint parókák, partiszemüvegek és miegyéb, ahol vicces (és komoly fotókat) lehetett készíteni. Menyecsketánc is volt, a menyecskeruha egyszerűen egy piros szoknya volt fehér felsővel, a bátyámon pedig piros nyakkendő, szóval azt sem tolták túl. A menyasszony ruháját egy barátnője készítette. Mármint rendes szép, fehér menyasszonyi ruha volt, de egy barátnője varrta. Nagyon menő. Az esküvői torta sem háromemeletes, kidíszített torta volt marcipánpárral a tetején, hanem négy csodás torta a Daubnerből. Bárcsak most ehetnék belőlük, és nem késő este, amikor már tele voltam és az iszogatás miatt egyébként sem kívántam az édeset. 

Jack nem volt túl lelkes az esküvővel kapcsolatban, de talán ennek is köszönhetően, azt hiszem kellemesen csalódott. Ő kis túlzással azt gondolta, hogy egész este egy sarokban fog ülni egymagában, ehhez képest végig beszélgetett elsősorban két unokatesómmal, de másokkal is. Az unokatestvéreimmel és keresztszüleimmel most találkozott először, és a mamám sietett elújságolni nekem, hogy mennyire szimpatikus volt nekik. Hát ezt nem is csodálom, Jack igazán jó fiú, aki mindenkivel meg tudja találni a közös hangot. Rám is igencsak jó első benyomást tett, azóta sem múlt el a hatása.

Voltak azért dolgok, amik meglepték az esküvővel kapcsolatban... Kezdve azzal, amikor mondtam neki, hogy a magyar esküvők hajnalig tartanak, és éjfélkor még van ám program, és újabb ételeket szolgálnak fel. Azt hitte, viccelek. Mondtam, hogy nem vicc, átöltözik az ifjú pár pirosba és táncolnak megint. Megint azt hitte, hogy viccelek. Átöltöznek? Pirosba?! Na meg azt sem értette, hogy miért olyan későn szolgálják fel a tortát. Meg eleve, hogy hogy lehet ennyit enni. És aztán jött az, hogy eladó a menyasszony és a pénzosztás, na ott Jacket elvesztettem. Mi az, hogy eladó a menyasszony?! Ezek azok a keresztény értékek, amiket meg akar védeni Orbán az EU-val szemben? Mondta döbbenten, miközben szólt a tuctucosított Eladó a menyasszony még ötszázért nóta. Azért vicces volt az őszinte elképedés a fején. De hát végül is melyik ország hagyományai hangzanak teljesen észszerűnek és magától értetődőnek, ha kicsit jobban elgondolkozunk rajtuk vagy utánaolvasunk a részleteknek? 

Összességében szuper jó nap volt, és Jack örömére (de anyukám bánatára) már 3 előtt eljöttünk. Mi mentünk is aznap a repülőtérre, úgyhogy nekem is bőven elég volt eddig maradni. Jó volt együtt ünnepelni és bulizni a bátyám és a felesége barátaival, régi ismerősökkel, rokonokkal és a tesóm munkatársaival, akik szintén ott voltak. A bátyám és a felesége nagyon szép pár voltak, és boldogok voltak mindketten. Én őszintén örülök, hogy egymásra találtak ők ketten, szuper jól összeillenek, és nagyon szimpatikus lány a felesége, akivel szeretek együtt lenni a családi összejöveteleken. Örültem, hogy Jack velem volt és hogy végül is egész jól érezte magát. A fotókat várom, és nagyon remélem hogy jól nézünk ki rajtuk, mert az esküvői képek az örökkévalóságig megmaradnak. Kábé.