hogyan léptem le szó nélkül a munkából

Na egészen érdekes fordulattal zárult a karrierem a nagykövetségen. A sütőtakarítós-követelőzős telefonhívás óta több kommunikációm nem volt a nagykövet feleségével, csak a menedzseremmel, akitől megtudtam, hogy hétfőtől heti kétszer fog járni hozzájuk a takarító vállalat, így azt mondta, ne foglalkozzak a sütővel és egyéb nagytakarítási kérésekkel. Gondoltam, hogy most már a feleség is tudja, hogy hétfőn hivatásos takarítók veszik át a munkámat, így biztosan nincs jelentősége az utolsó napjaimnak. Viszont ahogy megérkeztem, egy levélke várt engem a mosógép tetején (szó szerint fordítottam).

Jó reggelt!

A következőkre gondoltam mára és csütörtökre.

Ma:

• M. és a mi szobánkban alapos takarítás, ágyneműcsere. Alaposan töröld fel az összes padlót (szedd fel a szőnyegeket).
• Ugyanez a konyhában és a nappaliban/előszobákban + padlók mélytakarítása, a szőnyeg és a kanapék alatt is
• Konyha: takarítsd ki a sütőt és a borhűtő és a konyhapult közötti rést (koszos, de nehéz hozzáférni)

Csütörtök:

• K. és P. szobáinak mélytakarítása + ágyneműcsere. Ugyanez a vendégszobában
• Az alagsor, beleértve a tv-szobát, a szauna előtti részt és a mosókonyhát, mélytakarítása + súrold fel az összes padlót.

+ a szokásos takarítási feladatok a konyhában, bejáratnál, vendégvécénél stb.

kisvirág (rajz)

Hát eldurrant az agyam. Vagy hát nem is tudom, hogy mit éreztem, de felment bennem a pumpa. Nem akartam elhinni, hogy annak ellenére, hogy jövő héten jönnek a takarítók, én megkapom ezt a listát és az utolsó két munkanapomon súroljam tisztára az egész házukat? Bele sem gondoltam a részletekbe, mint például, hogy komolyan, egymagam álljak neki az összes bútort elmozdítani a helyéről és feltekerni a szőnyegeket? Mellesleg a kollégám még a munkám elején a lelkemre kötötte, hogy meg ne próbáljam egyedül a kanapékat tologatni, hogy a végén még lesérüljek.

Nekiálltam a munkának, de nem nagyon ment. Helyette elküldtem a listáról a fotót az egyik barátomnak, és neki dühöngtem. Csak ültem az egyik gyerek szobájában és telefonoztam. Végül fogtam magam, és elküldtem a listát a menedzseremnek annyi kommentárral, hogy ezt a listát kaptam a nagykövet feleségétől. 

Elkezdett írni, és soronként jöttek a válaszok. Jézusom, miért nem írja azt, hogy mélytisztítsd az egész házat? Utána pedig minden soron kiakadt. Miért kellene a gyerekek szobáját nagytakarítani? És amúgy ebbe ők beleegyeztek? A sütőt nem kell csinálnod. A borhűtő melletti rész???!?!?! Ez komoly? Ahhoz ki kellene húznod a hűtőt. Hogy kell amúgy egy padlót mélytakarítani? Hagyd az összes mélytakarítási kérést, csak csináld a normál feladatokat. Jaj, nagyon sajnálom!!! Ha szeretnél most hazamenni, és szept. 22-re előhozni a felmondásod, én támogatlak ebben. Ez a lista megalázó, kegyetlen és szívtelen. A helyedben fognám a cuccom és lelépnék. Ne mondj neki semmit. Tiltsd le és töröld a számát. Én kiállok melletted, és elintézem a többit.

Én csak álltam, és olvastam az üzeneteit, ahogy sorról sorra érkeztek. Közben otthon volt a feleség, és attól tartottam, hogy mindjárt kijön a dolgozóból. Mit csináljak, mit csináljak, mit csináljak. Jaj, ki ne jöjjön most. De akkor már tudtam, hogy nem fogok tudni maradni és végigdolgozni 2x8 órát. Meghunyászkodni ez előtt az undorító nő előtt, aki a teljes munkaidőm alatt így bánt velem, annak ellenére, hogy mindig is megbízhatóan és jól dolgoztam. És pláne, hogy majd kijön a szobájából és elkezd velem bájologni. Látni sem akartam. Undorodok ettől a nőtől, és utáltam minden percet, amikor beszélgetnem kellett vele. Semmit nem akartam mondani neki magamról. Azt akartam, hogy hagyjon békén, ne szóljon hozzám.

Megfogtam a táskám, felhúztam a cipőmet, és kisétáltam a házból. Írtam a menedzseremnek, hogy eljöttem, ő pedig azt írta, hogy büszke rám. Meg hogy beszélni fog a nagykövettel erről a listáról. És írjak neki egy e-mailt, amiben megváltozott körülményekre hivatkozva kérem az utolsó munkanapom korábbra hozatalát. 

Persze dolgozott bennem az adrenalin, így eszembe sem jutott taxit hívni, hanem elindultam ezen a gyönyörű őszi napon gyalog a metró felé. Közben felhívtam anyukámat. Valakinek el akartam mesélni, mi történt, és nem akartam egyedül lenni. Anyukám lelkendezett. Nagyon tetszett neki, hogy otthagytam ezt a rohadék nőt, ahogy ő hívja. Megbeszéltük, hogy pszichopata vagy szociopata vagy valami ilyesmi lehet. De tényleg. Bájolog, közben rideg, közömbös. Soha semmilyen érzelmet nem láttam rajta. Üvöltözik a gyerekeivel. Visszaél a hatalmával. Mindenkit irányítani akar. Végül is mindegy, hogy mi, de hogy nem százas az tuti. Huh, micsoda elégtétel így eljönni. Viszlát nagykövetség, viszlát te zsarnok nő.

beiratkozás

Pénteken elkészítettem a mákos baklavát Mautner Zsófi receptje alapján. Finom lett, de ronda. Nem értem, hogy a receptnél hogy működhetnek az arányok, mert én még több réteslapot is használtam, így több mákot is, szirupból viszont a megadott mennyiséget, és még így is túl sok volt a szirup és eléggé eláztatta a sütit. Azt sem értem, hogy minek tesz a mákos töltelékhez keményítőt is, amikor így is több tejet kellett használnom a megadottnál, mert annyira sűrű volt a massza. Na nem baj, az a lényeg, hogy nagyon finom lett, és még a mákhoz nem szokott fiúknak is ízlett. Főételnek pedig lasagnát sütöttem, amit friss salátával és Jack által a "kertben" termesztett paradicsommal szolgáltam fel. Nagy sikere volt ennek is.

Ma pedig megvolt az első napom a suliban. Izgultam miatta, és vártam is. Jobb volt az első benyomásom, mint amire számítottam. Szépen fogadtak minket egy irodaszerű osztályteremben. Kaptunk kávét, gyümölcsöt, üdítőt, több ember is ott volt az intézményből, és a beiratkozáson felül mindenféle infót elmondtak. Ja, és be is kellett mutatkoznunk. Mikor lesz az, hogy nem érzem hátrányban amiatt magam, hogy külföldi vagyok? Mármint mikor lesz az, hogy nem téma az, hogy svédül kell beszélnem és mások is svédül beszélnek? Hogy nem a nyelv a fő kihívás számomra, hanem maga a feladat? Biztos eljön majd ez a nap, mert angolban is eljött, de addig marad ez, ami most van.

22-en voltunk diákok és csak négyen külföldiek. Volt egy ukrán, egy libanoni, egy japán és én. Egyébként mindenki értelmesnek nézett ki. Nem voltak nagyon fura arcok. Korban azért többségük fiatalabb, mint én, de vannak hasonló korúak és idősebbek is. A bemutatkozáson kívül nem kellett beszélni, de azért meg voltam szeppenve a leendő csoporttársaim között. A nyelvi akadályok miatt. Kívülállónak érzem magam. Nem tudok magam lenni, amikor nem tudom magam nyelvileg kifejezni, és ez olyan frusztráló érzés. Hiába mondják nekem emberek, hogy megy nekem a svéd, én belül nem így érzem. Én tudom, hogy nem tudok magam lenni ezzel a limitált nyelvtudással. Aki hall beszélni, az viszont nem tudhatja, hogy ez nem teljesen én vagyok. Vagy hogy bennem van ez a frusztráció, hogy belém ragadnak gondolatok, hozzászólások, mert nem tudom kifejezni magam.

De ahogy írtam, biztos egyre jobb lesz. Ezt kell mantráznom magamban, és kilépni a komfortzónámból. Túl kell lépnem azon, hogy biztos nyominak tűnök, vagy hogy nem helyesen mondok dolgokat, és csak arra koncentrálni, hogy mondjam akkor is, ha ijesztőnek tűnik. Illetve azért szeretném is fejleszteni a svédemet a suli mellett. Az tuti, hogy az utóbbi időben nagyon elkényelmesedtem, és nem emlékszem, mikor léptem ki utoljára a komfortzónámból. Persze a covid nagyban hozzájárult ehhez, mert nem is nagyon lehetett mit csinálni. Így most extra szokatlan az, hogy új emberekkel kell találkoznom, megmutatni magamat. Nem csak egy fej leszek a zoomon, mint a svédkurzusnál volt. Lesz néhány ismerkedős program a következő 2-3 hétben, és ki kellett tölteni egy kérdőívet, hogy melyikre megyünk. Én mindegyikre felírtam magam, de közben egy részem szeretett volna megfutamodni, és nem feliratkozni. 

sátor

Jövő héten lesz Jack szülinapja, de már előre odaadtam az ajándékát, mert reménykedtem, hogy hátha tudjuk használni a hétvégén. Persze nem, mert szörnyű idő van hetek óta. Egy kétszemélyes sátrat kapott tőlem, mert a régi sátrunk tönkrement. Amikor otthon voltam, akkor két napot töltöttem azzal, hogy sátorértékelős cikkeket és videókat néztem, hogy megtaláljam a tökéletes sátrat kettőnknek. Jacknek az a fontos, hogy minél könnyebb legyen, nekem pedig az, hogy minél szebb haha. Mindig nevet rajtam, hogy kommentelem a túrafelszerelései színét, de hát olyan szépek tudnak lenni. Vettek végül a haverjával packraftot, ami egy kicsire összecsomagolható, könnyű gumicsónak, amivel össze lehet kötni a túrázást a csónakázással. Teljes szerelemben vannak a csónakjaikkal. Jacké zöld, Tobié piros. Olyan szépek.

Szóval volt olyan sátor, ami nekem azért nem jöhetett szóba, mert libafos színe van. Végül megtaláltam a tökéleteset, csupa jó értékelést kapott, Big Agnes a márkája, Copper Spur HV UL2 a neve és a színe is gyönyörű. De sehol. Nem. Kapható. Mindenütt elkelt az összes darab. Az egyetlen, amit meg tudtam volna venni, az egy olyan változata, aminél a sátor plafonjába LED égősor van rögzítve, így beépített világítás van a sátorban. De emiatt 200 grammal nehezebb a sátor, meg amúgy sincs szükség egy ilyen funkcióra. Hát nem gyönyörű? A túrabot csak extra, de anélkül is felállítható.

Feliratkoztam az egyik online boltban, hogy küldjenek értesítést, ha lesz raktáron ebből a típusból, de mivel külföldi és svéd oldalakon egyaránt ki volt fogyva, és a szezonnak is vége, azt gondoltam, hogy nem lesz, így a második választásomat rendeltem meg, ami MSR márkájú, a Hubba Hubba NX. Ez pedig így néz ki:

Ez sem csúnya azért. Ennek is két ajtaja van, és még azért tetszik, mert önmagában is felállítható, szóval nem szükséges hozzá a cölöpöket használni. Az egyetlen, ami miatt elbizonytalanodtam ezzel kapcsolatban az az volt, hogy némelyik értékelésben azt írták, hogy nekik beázott. Mások viszont írták, hogy nekik nem volt ilyen problémájuk. Szóval bízom benne, hogy az csak véletlen volt vagy gyártási hiba vagy fake news.

Jack olyan, hogy amikor adok neki ajándékot, akkor felemeli és megrázogatja a csomagot, és azonnal kitalálja, hogy mi van benne. Ezért azt gondoltam, hogy ravasz leszek, és a sátor mellé becsomagoltam a súlyzóról egy súlyt, hogy jó nehéz legyen a csomag. Azt hittem, hogy így majd nem fogja kitalálni, de ahogy átadtam neki, azonnal azt mondta: szerintem ez egy sátor! Szóval mit sem ért a megtévesztő hadműveletem. Örült a sátornak, szerencsére jóváhagyta a választásomat, főleg miután kiderült, hogy Tobinak teljesen ugyanez a sátor van meg, csak az egyszemélyes változatban. 

Persze a sors iróniája, hogy tegnap elvittük a szelektívbe a kartondobozokat, és ahogy dobtuk ki a dobozt és a papírt, még utoljára megkérdeztem Jacktől, hogy ugye akkor megtartjuk a sátrat, és tuti nem küldjük vissza? Erre ma kaptam az e-mailt, hogy érkezett a raktárba a Big Agnes sátorból. Szóval, ha eddig tudtam volna várni, akkor meg tudtam volna rendelni az álomsátrat és még meg is érkezett volna a szülinapjára. Na mindegy. Úgy csinálok, mintha ezt nem is láttam volna.

utolsó szabadnapok

Persze a sütőt nem fogom kitakarítani. Végül is mi lenne, ha nem takarítanám ki, kirúgnak? Tudtam, hogy a kollégám mérges lesz a nőre, hogy ilyeneket kért tőlem, és így is lett. Továbbította a menedzseremnek, aki este rám írt, hogy hallotta, mit kért tőlem a nő, és nem kell ám megcsinálnom ezeket a dolgokat, hiszen szeptember 6-tól heti kétszer fog menni a takarító vállalat, és nem tudja, honnan vette a nő, hogy heteket kell várniuk rájuk, és három napot talán túl lehet élni nekik is takarító nélkül. Nem tudom én sem... De nekem az a sejtésem, hogy attól függetlenül, hogy mikor jönnek a takarítók, ez a nő ki akarta használni az utolsó munkanapjaimat. Mintha bántaná, hogy "csak úgy" elmegyek.

Tegnap és ma Jack hosszú-hosszú idő után bement az irodába. Rendelt monitort, egeret és billentyűzetet itthonra, a cégeset pedig bevitte az irodába, hogy akár itthon, akár ott dolgozik, legyen megfelelő munkakörnyezete. Nekem heti négy nap lesznek óráim a suliban, ebből három nap online lesz és csak heti egy nap lesz az iskola épületében. Sajnos a hálószobánk annyira pici, hogy oda még egy kis asztalt sem tudnánk betenni, így egyikünknek megint az ágyról kell dolgoznia, ha mindketten itthon vagyunk. Bár a legjobb az lenne, ha Jack azon a két napon járna be az irodába, amikor nekem online vannak az óráim, és akkor csak egy nap lenne, amikor mindketten itthon vagyunk.

Várakozó módban vagyok. Még másfél hét, hogy elkezdődik az iskola. Néha izgulok és izgatott vagyok miatta, de amúgy nem tudom, hogy készüljek rá. Nem tudom, mire számítsak. Nehéz volt meghozni a döntést, hogy felmondok, mert ijesztő volt elengedni a bevételi forrásomat, de amikor beláttam, hogy nincs más megoldás, és eldöntöttem, hogy így lesz, akkor olyan jó volt. Akkora megkönnyebbülés. Jó érzés, hogy most nem kell semmi mással foglalkoznom, csak a tanulással. 

Anyagilag meg úgy van, hogy kapok egy kisebb összeget amolyan ösztöndíjként, illetve a maximális diákhitelt is felveszem. Így egész jó összeget kapok havonta. Nincs olyan sok kiadásom, és a legtöbb közös – a lakbér, rezsi és a kaja. Ezekbe most Jack nagyobb arányban száll be. Ezenkívül a mobil-előfizetésem a fix havi költség, de más fixen nincsen. Most már/még "bkv" bérletet sem kell vennem, mert heti egyszer kell csak a suliba járni, és olyankor mehetek vonaljeggyel vagy biciklivel, de akár még gyalog is, mert 4 kilométerre lakom a sulitól. Ez annyira jó. Persze mindig felmerülnek ezenkívül más kiadások is, de ezeket bőven futja a pénzből, amit kapok.

Gondolkoztam, hogy beiratkozzak-e megint a konditerembe. Szerettem oda járni, de szerintem nem fogok visszamenni. Ki tudja hogy lesz megint a coviddal. Amúgy meg van tornaszőnyegem, Jack súlyzókat is vett, és nekem tök jól bevált, hogy a laptopot a konyhaasztalra tettem, és azzal szemben, a kanapé és a hűtő közötti téren tornáztam. Persze van sok előnye a konditeremnek is, de azt hiszem, egyelőre folytatom az itthoni edzéseket. Kedden is elmentem Jackkel futni és a közeli kültéri kondiba. Kb. 15 perc futás és 15 perc a szereken. Vele együtt meg jó élmény. Szóval lehetőségből van bőven, csak csinálni kellene rendszeresen.

Tegnap elugrottam a liljeholmeni bevásárlóközpontba nézelődni. Ilyet is régen csináltam. Nemcsak a covid miatt, de amúgy sem nagyon kötnek le már a boltok, hogy ez külön program legyen, hogy boltról boltra járok, és nézelődök. Szeretem a szép lakberendezési mütyüröket és a papír-írószer boltokat például, de nem szoktam elcsábulni. Biztos a lakás mérete miatt is van így. Nekem többet jelent, hogy legyen letisztult minden (így sem annyira az, mint szeretném), minthogy megvegyek mindent, ami jól néz ki. 

Azért is mentem ebbe a plázába, mert van ott egy nagy és nagyon rendezett használtbolt. Valahogy kedvet kaptam, hogy végignézzem a ruhákat. Aztán megláttam, hogy épp a bolttal szemben nyílt egy másik nagy, szintén szépen berendezett, kulturált secondhand üzlet. Még a férfiruhákat is megnézegettem, és találtam két kifogástalan állapotban lévő, jó minőségű pulóvert Jacknek. Aztán magamnak is találtam egy tök jó mango márkájú blúzt és még egy farmernadrágot is, pedig általában a nadrágokat nincs kedvem átnézni. Jók lettek a pulcsik is, úgyhogy tiszta sikerélmény volt. Egyébként a bolt felét sem volt erőm végignézni, mert így is egy órát töltöttem bent, és nekem az bőven elég volt. A másikba meg be sem mentem már.

Utána még bementem a nagy ICA szupermarketbe. Ott szoktam venni réteslapot baklavához. Anyukám adott nekem mákot, amikor jöttem vissza, és mákos baklavát fogok készíteni. Lehet, hogy a hétvégén átjön Jack egyik haverja. Szegény srácot dobta a menyasszonya. Vagyis hol meggondolja magát, és visszamegy, hol megint szakít. A srác teljesen maga alatt van. Nem tudom, ízleni fog-e nekik a mákos süti. Nekem az a bolt olyan, mintha a jövőben járnék. Nemrég fel is újították és átrendezték, és még jobban néz ki, mint korábban. Nem is tudom, hogy írhatnám le. Már a bejáratnál a gyümölcsös-zöldséges részleg úgy néz ki, mintha az ember megérkezne a kánaánba. Minden van, amit az ember csak el tud képzelni, és minden gyönyörű halmokba rendezve. Egy vizuális gyönyör, ahogy az a rengeteg, óriás rakás színes gyümölcs és zöldség sorakozik egymás mellett. És utána is, bármilyen részlegre megy az ember, mindenből olyan hatalmas választék van, amit el sem lehet képzelni, és minden glédába van állítva a fekete polcokon. A sajtrészlegen szerintem több sajt van, mint egész Franciaországban. A húsok, a kenyerek, a péksütemények... Minden, minden roskadásig tele van friss, és esztétikusan elrendezett termékekkel. Olyan ez a bolt, mint egy múzeum. Vagy nem tudom... Lehet, hogy csak furcsa vagyok, hogy én így tátom a számat egy szupermarketben, de én ilyet tényleg nem láttam még máshol. Végül egyetlen réteslappal kisétáltam az óriás üzletből.

itt a vége

Na jó, még nincs vége a munkámnak, de már majdnem, és úúúgy várom. Ahogy végleges lett, hogy agyőt intek a helynek, elszállt belőlem minden arra tett igyekezet, hogy a jót lássam a munkában, illetve hogy lássak valami jót. Hatalmas megkönnyebbülés, hogy nem kell többet mennem a házba, és újra és újra és újra ugyanazokat, a soha véget nem érő munkákat végezni.

Ma utoljára átjött a kollégám, akivel nagy ritkán találkozni szoktam. Azért ő rendes, de azt nem mondom, hogy hiányozni fog. Hozott kettőnknek fahéjas csigát, mint mindig szokott, de most nem a benzinkútról, hanem egy jó pékségből. Hozott magával egy vászontáskát a nagykövetség nevében, amiben mindenféle nagykövetséges jóság volt. Kaptam egy termoszos kulacsot (lehet hogy még fogom is használni, mert terveztem venni), egy baseball sapkát az ország logójával (ezt valószínűleg nem fogom), egy csomag édességet (erre kíváncsi vagyok), egy kis tütyőben jól kinéző kézkrémet és szappant, két tollat, egy nagyon elegáns, de elsőre használhatatlannak tűnő irattáskát és egy rikító türkizkék sálat, ami tök szupi lenne, mert 100% merinoi gyapjú és pihepuha meleg, de a színe miatt esélytelen, hogy használjam. Ez viszont jó lehet a mindig fázós Mamikámnak tévénézéshez a derekára (vagy max. túrázáshoz nekem). Cukik persze, hogy adtak ilyen csomagot.

A nagykövet felesége hű volt önmagához. Nem mondom azt, hogy engem már nem tud meglepni, mert de. Sosem tudnám kitalálni, hogy mivel áll elő legközelebb. Hogy képzelnék egy normális reakciót a távozásomra? Ó, nagyon sajnáljuk, de nagyon jó döntés, hogy tanulsz, sok sikert kívánunk! Mikor jössz utoljára? Jövő héten? Jó hát akkor a szokásos beosztás és feladatok. Ne törd magad, ez az utolsó heted, majd lesz más úgyis, aki átveszi a dolgokat. 

Ezzel szemben a nagykövet felesége felhívott a tegnapi szabadnapomon, hogy megbeszélje velem az utolsó heti beosztásom és feladataimat, és 12 percen keresztül beszélt: a nagykövetség már intézi, hogy a Hemfrid, tudod, a takarító vállalat jöjjön, amíg nem lesz új ember, de egyelőre nem tudják, mikor tudnak embert küldeni, mert nagyon be vannak táblázva. Éppen ezért jó lenne, ha mielőtt elmész, meg tudnál csinálni pár nagytakarításos feladatot is a normál takarításon felül. Például a sütőt és az ablakokat, de majd körbenézek, és írok listát, hogy még mit. Mert nem tudom, mikor tudnak embert küldeni, és hogy minél inkább át tudjuk hidalni azt az időszakot, amikor nincs senki. Lenne erre időd, ha jönnél kedden és csütörtökön egész napra?

Mondom, hogy hát lenne, mert kedden a 8 óra alatt az egész házat ki tudom takarítani, és csütörtökön akkor már csak a plusz feladatokra koncentrálhatok. 

Az nem jó, mert csütörtökön is kellene a szokásos takarítást is végezni... Tudod, milyen gyorsan koszos lesz minden... A gyerekek, tudod milyenek... Szóval akkor lehetne, hogy mindkét nap a normál takarításon felül 2-3 órában a plusz feladatokat csinálod? Mint a sütőt? Meg majd még írok listát, hogy mit... 

Tehát nem elég, hogy a legutolsó munkanapom az utolsó percig ki akar használni, töltsem sütőtakarítással a napot... Mert tudjuk, hogy milyen létfontosságú kérdés, hogy egy sütő ki legyen takaritva MOST, és nem, tegyük fel egy hónap múlva... De ő még abba sem tudna beletörődni, hogy az utolsó nap, amikor kitakarítom a házat, az a kedd legyen. Ne! Két napra rá is takarítsak. Meg a sütőt is. Mindent!!!

ősz eleji hétvége

A hétvége úgy kezdődött, hogy meg akartuk ismételni a hazautam előtti éttermes randit. Még amikor otthon voltam, egyik nap írtam Jacknek, hogy eszembe jutott, milyen jó volt az az este, ő meg írta, hogy ő is gondolt rá valamelyik nap, és tényleg tök jó volt és ismételjük meg valamikor. Aztán máris javasolta a pénteket, és megint foglalt meglepi helyet. Sajnos most az idő nem volt olyan szép, mint legutóbb, de azért csavarogtunk egy kicsit a városban vacsora előtt. Most egy kínai fúziós étterembe vitt és dim sumot ettünk. Nagyon jó volt ez is.

Kathie-vel is szívesen taliztam volna a hétvégén, de ő picikét körülményes ember, legalábbis én annak látom. Neki valahogy olyan dolgok tudnak mindent felülíró programmá válni, amik nekem jelentéktelen események. Például a mosás vagy a második oltás. Én is a héten kaptam a második oltásomat, kedden. Elbicikliztem az oltópontra, beadták az oltást és hazabicikliztem. Ennyi volt. Kathie meg már szerdán arról írt nekem, hogy nem tudja, hogy áttegye-e az oltását péntekről hétfőre, mert a kollégáinak szörnyű mellékhatásai voltak a második oltástól, és még jatlegje van és a menstruációja is a hétvégén fog megjönni, és fél, hogy ha neki is erős mellékhatásai lesznek, akkor ő azt már nem bírja ezeken a dolgokon felül. De ha meg átteszi az oltást, akkor nem alakul ki a védettség, mire mennek nyaralni, meg hát hétközben lennének a mellékhatások, és betegszabit kellene kivennie.

Mondtam neki, hogy ne foglalkozzon azzal, hogy a kollégáinak milyen mellékhatásai voltak, én is most kaptam az oltást, nekem sem volt semmi bajom, és jó sok emberről tudok, akinek szintén nem volt semmi baja. Nem is lett semmi baja, de mindenesetre mivel már eldöntötte, hogy ő a szombati napot "lábadozással" tölti az oltás miatt, így aznap nem találkozhattunk. Vasárnap pedig kaptam tőle egy fél 2-es időpontot a találkozóra, ami nekem nem volt jó, mert akkor se előtte, se utána nem tudok hosszabb programot tervezni Jackkel. Írtam neki, hogy nekem később jobb lenne, mire írta, hogy rendben, később is lehet. 4-től foglalt időpontot a mosodában, de Erik is beindíthatja a mosást és akkor nem kell sietnie. Erre írtam, hogy én inkább úgy 5-re gondoltam, de akkor ezek szerint az túl késő? Mire válaszolta, hogy igen, az túl késő. Hát jó, így nem lett találkozó Kathie-vel, mert hát mégiscsak oltás másnap és mosás.

Jackkel viszont elmentünk biciklizni vasárnap. Azt találta ki, hogy vigyük a kempingfőzőt, biciklizzünk el egy tóhoz, ahol letelepedhetünk, ő horgászgat, főzünk, eszünk, ilyesmi. Mivel egész hétvégén a könyvemet faltam, ezért gyorsan beleegyeztem a tervbe, mert örültem, hogy míg ő horgászik, én olvashatok. Az egyik barátnőm ajánlotta ezt a könyvet. A címe The Silent Patient (Néma tanú), egy pszichológiai thriller. Egy nőről szól, aki állítólagosan öt lövéssel megölte a férjét, és onnantól kezdve egy szót sem szólt senkihez. Se a tárgyaláson, se barátoknak, se évekkel később a pszichiátriai intézetben, ahova börtön helyett került. Egy pszichológus a fejébe veszi, hogy ő szóra tudja bírni ezt a nőt, és felveteti magát abba az intézetbe, ahol kezelik, hogy ő lehessen a terapeutája, és megkezdi vele a terápiát. Szóval lehet gondolni, hogy tipikus letehetetlen könyv, amit pár nap alatt végigdaráltam, mert megevett a kíváncsiság, hogy mi is az igazság.

Érdekesre sikeredett a kirándulás, mert kiderült, hogy a tó körül, ahova mentünk egy Walk in art, with nature nevű művészeti rendezvény folyt, így a megszokott csend és magány helyett sok ember volt az erdőben. Az ottani lovasfarm amolyan hippitanyává változott és mindenféle sátrak és kiállítások voltak. Letettük a biciklinket az erdő szélén, ahonnan gyalog indultunk helyet keresni a tó partján. Az erdei ösvényen úgy 20 ember állt és nézett egy pontba, pedig teljes csönd volt. El nem tudtam képzelni, mit néznek ezek az emberek, ha közben ilyen csönd van. Egy nő gesztikulált eltorzult arccal és mindenféle pofákat vágott, miközben furcsán mozgott és ugrált. Mindez néma csöndben. Én az ilyen művészetet abszolút nem értem, tök fura volt az egész és nem kaptam kedvet hozzá, hogy beálljak a nézők közé. 

A tó mellett egy szuper kis helyet találtunk. Volt tűzrakó hely is, egy pad asztallal és kellemes lankás rész a víz mellett. Senki nem volt ott, így letelepedtünk a cuccainkkal, és nekiálltunk vizet forralni a kávéhoz, amikor egyszer csak megjelent két nő két gyerekkel és mit sem törődve velünk odabicikliztek mellénk, ledobták a négy biciklit a víz mellett, a két nő hangos beszélgetésbe kezdett, a gyerekek meg fröcskölték egymást vízzel, dobálták a botokat, kiabáltak, harcoltak. Jackkel egymásra néztünk, hogy ilyen nincs. Egyébként már amikor odabicikliztek a mi magánszféránkba, mert oké, hogy nyilvános terület, de azért nem volt olyan nagy az a hely, és közvetlenül mellénk jöttek, akkor arra gondoltam, hogy ezek tuti nem svédek, mert a svédek nem osztozkodnának az erdőn másokkal, hanem keresnének magunknak saját helyet. Igazam is volt, mert talán oroszul beszéltek ezek az emberek. Olyan nagy zajt csaptak. A gyerekek folyton valamit rosszalkodtak, a két nő meg messziről kiabált nekik megállás nélkül. 

Miután ez a hangos csapat végre elment, azután is sokan sétáltak felénk, szóval talán most először nem sikerült nyugodt, természetközeli, emberektől mentes helyet találnunk a hétvégi túráink során. Egy ideig ott voltunk, főztünk, ettünk, én olvastam, de aztán tovább álltunk. A fák közül ének hallatszott. Ütemes, fülbemászó dallamú ének. Nem láttuk, hogy honnan jön a hang, de gondoltuk, hogy ez is a program része. Sétáltunk tovább, és megint csak álldogáló és egy pontba néző embereket láttunk a fák között. Amikor közelebb értünk, megláttuk, hogy mit néznek. A domb aljában a vízben guggolt egy anyaszült meztelen férfi, mellette pedig egy farönkön egy (felöltözött) nő hasalt, és ők énekeltek, adtak ki furcsa hangokat, mozogtak furán, és adtak elő valami újabb furcsa dolgot, amin én csak vakarni tudtam a fejemet. Ennél furcsább dolgot még nem láttam, hogy picit távolabb a fák között van két ember, az egyik meztelen és furcsa hangokat adnak ki, furcsán mozognak, a domb tetejéről pedig úgy 8 ember nézi őket. Ha nem lett volna egy előadás része ez, akkor mindenki gyorsan elsétál tőlük, gondolva, hogy ezek dilisek, így meg mindenki nagyon komoly arckifejezéssel figyelte őket.

Hazafelé még elmentünk fagyizni, és ahhoz képest, hogy nem volt túl hosszú a túránk, én tisztára kidöglöttem. Biztos hozzájárult az is, hogy szombaton elmentünk futni és az edzőparkba edzeni. Szeretnék rendszeresen futni és/vagy edzeni (mint mindig...), és ez volt az első alkalom nagyon hosszú idő óta. Ez is Jacknek köszönhető, mert elhívott magával. Szóval jól elfáradtam, de azért még főztem és mostam is, mert én este 7-re foglaltam időpontot a mosodába. 10-re lett vége. Ha ezt Kathie tudná!

felmondtam

Hát véget ér a fantasztikus álommunkám, a cselédségem a nagykövetségen. Az egész munka jó nagy csalódás és szenvedés volt, úgyhogy nem fog hiányozni, az tuti. Még 2019 őszén kezdődött a munkával való kapcsolatom, amikor is a nanny állásom mellé másik részmunkaidős állást kerestem, és olyat, ami mellett tudnék a jövőben tanulni is. Általában nem is válaszoltak vissza semelyik helyről, ahova jelentkeztem, szóval nem volt túl biztató a kép. Aztán felbukkant ez a hirdetés, angol nyelven, és olyan követelményekkel, amiknek nem csak megfelelek, de túl is szárnyalom őket. Úgy örültem a lehetőségnek, mert nemcsak olyan állás volt, amire úgy gondoltam, nagyon is van esélyem, de annyira jól is hangzott. Egy nagykövetségen dolgozni félállásban, rugalmas beosztással. Tök jó hely lehet, jól mutat majd az önéletrajzomon is, és akár a tanulmányaim végéig ott lehetek. 

Nagyon szép CV-t és motivációs levelet írtam, megadtam a módját. Ugráltam örömömben, amikor behívtak novemberben interjúra. Az interjú sem akármi volt. Mennem kellett a nagykövetségre, ahol olyan biztonsági ellenőrzés volt, mint a reptereken. Sőt, a táskámat és mobilomat nem is vihettem be magammal az épületbe. Bent már vártak, kaptam látogatói kártyát is, amin a nevem is rajta volt. A hátuljára még az is rá volt írva, hogy bombariadó esetén mi a teendő. Vagy valami ilyesmi. Ültem a váróban 9 előtt, és érkeztek munkába a nagykövetség dolgozói. Olyan volt, mintha nem is Svédországban, hanem abban az országban lennék. 

Bevezettek az irodába, ahol az összes leendő munkatársam dolgozott, majd egy kisebb tárgyalóterembe vezettek, ahol egy hosszú asztalnál velem szemben ült a nagykövet, a felesége és a későbbi menedzserem. Minden nagyon hivatalos volt. Elegánsan voltak felöltözve, előttük papírok és toll, és megkezdték az interjút. Majdnem egy órán keresztül tették fel felváltva a kérdéseiket. De mintha nem házvezetőnek, hanem egy magas, fontos pozícióba jelentkeznék. Nem is kellett bemutatkoznom, vagy röviden beszélni magamról, hanem egyből mindenféle konkrét dologra kezdtek rákérdezni. Például hogyan dolgozom stresszhelyzetben (ebben a munkában sosem volt amúgy stresszhelyzet), hogyan kezelem a stresszt általánosságban, dolgoztam-e multikulturális közegben és milyen volt, dolgoztam-e rendezvényeken, hogyan állok ahhoz, amikor nem tudok valamit a munkában, amikor problémám van valakivel, amikor utasításokat kell követnem, amikor önállóan kell dolgoznom, amikor változik a vezetőség stb. Meg aztán ilyenek is, hogy mondjam el, hogy hogyan készítenék elő egy ebédlőt egy ebédre. És ilyen kérdések sora csak jött és jött. 

Így, hogy tudom, hogy valójában milyen ez a munka, az egész interjú eléggé eltúlzottnak és feleslegesnek tűnik. Így hogy tudom, amit tudok, inkább átverésnek és beetetésnek tűnik. Jól eladták nekem a munkát, aztán amikor ott voltam, kiderült, hogy mennyi minden más a valóságban. Jó, nem lenne korrekt ezt így állítani, mert a covid nagyban felforgatta ezt a munkát is, és azt hiszem, nagyon más lett volna, ha nem jön a járvány. Nekem is rossz volt az elképzelésem a munkáról. Én azt hittem eleve, hogy a nagykövetségen kell dolgozni. Ami egyébként a gyerekek házától 15 perc sétára van, ezért is tetszett ennek a két munkának az összekötése. Azt nem tudtam, hogy a nagykövet családja házában lesz a munka, és én soha, de soha nem megyek a nagykövetségre vagy találkozom a csapattal.

Januárban kezdtem csak a munkát, amikor a család még szabin volt. Tudták, hogy nem vagyok takarító, és azonkívül, hogy az aupair évemben takarítottam is, és nyilván a saját háztartásomat vezetem, nincs hivatalos takarítói tapasztalatom. Direkt nem takarítót akartak, hanem egy olyan embert, aki például a rendezvényeken is tud segíteni az előkészületekben és a vendégfogadásban. Előttem takarítóvállalat dolgozott a háznál, tehát úgy gondolom, hogy ebben az új pozícióban ez utóbbi volt a fontosabb szempont, és a takarítás másodlagos volt. Vagy úgy voltak vele, hogy takarítani mindenki tud, de angolul beszélni, kommunikálni, kiállni diplomaták elé nem mindenki. Na ez lett volna a munkám érdekes és élvezetes része, amit a covid eltiport. 

Tehát tudták, hogy úgy megyek oda, hogy fogalmam sincs arról, hogy egy "profi" takarító mégis mit csinál, de ennek ellenére nekem senki nem mondott semmit. A két kollégám körbevezetett a házon, megmutatta, mi hol van és ennyi volt a "betanításom". Ezután mondták, hogy good luck és ott is hagytak egyedül a nagy házban. Így kezdődött a munkám, és kezdtem el takarítgatni úgy, ahogyan én gondoltam, és amit én takarításnak gondolok. Gondoltam, majd szólnak, ha valami nem jó vagy valamit nem csinálok, amit kellene. Egyszer-kétszer szólt is a nagykövet felesége a szokásos rigolyás dolgairól. Ilyenek, hogy az ágyneműket ne kifelé fordítva, hanem a színükön hajtsam össze. És a törölközőket ne tegyem a szárítógépbe. Igazából semmit se tegyek egyik szárítógépbe se. És a törölközőket, ágyneműket 60 fokon, 1200-as fordulatszámon és két órán keresztül mossam (én 60 fokon, 1400-as fordulatszámon és 1:40 órán keresztül mostam). Meg hogy a kivasalt ruhákat oda tegyem, ne ide. Mert a nagyfia lelöki őket onnan, amikor kikap a stóc aljáról egy pólót (mi lenne, ha inkább a nagyfia nem lökné le a ruhákat?)

Szóval különösebb kérések és utasítások nem érkeztek felém, míg nem úgy 3 hónap múlva behívott a menedzserem a "szokásos félévi értékelésre" (amiből érdekes módon azóta sem volt egy sem – ez csak kamu volt, hogy ne azt mondja, hogy panaszkodtak rám, és beszélnünk kell). Ekkor aztán kiderült, hogy a nagyköveték totál elégedetlenek a munkámmal. Úgy beszélt velem a menedzserem, mintha én szándékosan hanyagolnám a kötelezettségeimet és lógnék a munkából. Hideg zuhanyként ért ez az egész. Soha senki nem tanított be vagy mondta el pontosan, hogy mit is várnak el tőlem, három hónapon keresztül abban a hitben voltam, hogy én megfelelően végzem a munkámat, hiszen senki nem mond nekem semmit, se jót, se rosszat, aztán a nagykövet felesége a hátam mögött egyenesen a menedzseremnek panaszkodik rólam?!

Utólag már tudom, hogy valóban teljesen más elképzeléseink voltak arról a feleséggel, hogy mi az én munkám. Ő tulajdonképpen azt szeretné, hogy folyamatosan, a munkaidőmet kitöltve állandóan takarítsak valamit, keressem az apró koszfoltokat a falakon, ajtókon, padlókon, suvickoljak, rendezgessek, takarítsak megállás nélkül. Minden alkalommal, amikor ott vagyok, az összes szoba legyen makulátlan állapotban. Gondolom én... Mert egyszer odamormogta nekem, hogy a "halószobákat heti kétszer kell kitakarítani". Számomra pedig ezek a dolgok érthetetlenek. Én úgy takarítottam náluk, ahogy aupairként is takarítottam vagy otthon takarítok. Heti egyszer rendbe tettem a dolgokat és kész. Úgy gondoltam, nem szállodai bejárónő vagyok, aki minden nap kitakarítja a szobákat, de úgy tűnik, a nagykövet felesége ezt szerette volna. A menedzseremet pedig csak az érdekelte, hogy mindenki legyen elégedett, és őt hagyjuk békén, tehát részletkérdésekkel sosem foglalkozott. 

Számomra teljesen érthetetlen, hogy miért kellene a konyhájukat heti háromszor, a fürdőket és szobákat heti kétszer takarítani? Hogy miért vessem be a gyerekek ágyát a szobákban? Ez is olyan dolog volt, amit a munkám elején nem csináltam. Úgy voltam vele, hogy amikor ágyneműt cserélek, akkor persze szépen teszem rá az ágyukra, de miért mennék be a szobájukba az ágyneműjüket igazgatni minden nap, amikor ott vagyok? Az az ő személyes terük, minek piszkáljam? 

Na tehát azt hiszem, teljesen más elképzeléseink vannak erről a munkáról. És tulajdonképpen sosem éreztem azt, hogy elégedettek velem. Sosem mondta a nagykövet felesége, hogy de szép lett ez vagy az. Csak néha vártak a kedves kis levelei a mosógép tetején. Hogy például legyek szíves a mai napon alaposan port törölni az egész házban. És az ágyak alatt is porszívózni. És mivel olyan dolgok álltak a papíron általában, amiket egyébként is megcsinálok, mindig szarul éreztem magam... Mit látott és hol, ami nem tetszett neki? Ami miatt külön leírta kis fecnire az óhaját-sóhaját? 

Az egyszer biztos, hogy nagyon más lett volna ez a munka, ha a nagykövet felesége nem olyan, amilyen. De nemcsak benne, másban is csalódtam. A munkahely nagyon messze van. Majdnem másfél óra odaérni. Lidingö szigetén van, ami egy kicsit elszigetelt hely, mert csak egy híd vezet oda, és nincs arrafelé már metró. Kérdezték tőlem az interjún, hogy probléma-e, hogy ezen a helyen van a rezidencia. Én meg mondtam, hogy nem, mert mit lehet erre mondani... De a pontos címet csak akkor adták meg, amikor már elkezdtem dolgozni, és akkor derült ki, hogy a metróállomástól még fél órányira van a házuk egy olyan busszal, ami óránként csak kétszer jár. Kérdezték azt is, hogy szeretem-e az állatokat vagy nem vagyok-e allergiás. Mondtam, hogy szeretem persze és nem vagyok allergiás. De más dolog szeretni az állatokat, és más azért egy agresszív 35 kilós kezeletlen kutya mellett dolgozni, aki később kétszer is rám ugrott.

Azt is sokszor hangsúlyozták a kollégáim, hogy én is ugyanúgy a csapat része vagyok, attól még, hogy én máshol dolgozom. És mindenbe be fognak vonni, mindenről tudni fogok, ne érezzem magam kirekesztve. Ez is kamu volt, és igenis kirekesztve éreztem magam. Már jó bő egy éve úgy érzem magam, mint a nagykövet feleségének személyes szolgája és egyáltalán nem úgy, mint egy nagykövetségi alkalmazott. A menedzserem sosem néz felém. Egyetlen szabadságom után sem írt rám, hogy megkérdezze, visszatértem-e épségben, jól vagyok-e, mi újság. Csak kötelező kérdéseket kérdez. Például múltkor, hogy be vagyok-e oltva (nem muszáj válaszolnom). Válaszoltam neki, ő pedig semmit nem ír a válaszomra. Még egy nyomorult okét sem. És ez is rendszeres. 

Még az is eszembe jutott, hogy amikor a szülinapom volt, akkor milyen jól esett, hogy kaptam tőlük ajándékot. Egészen addig, amíg nem jött a többiek szülinapja, és kértek engem, hogy szálljak be 150-200 koronával. Az én teljes ajándékom maximum 200 korona lehetett (egy üveg alkoholmentes pezsgő, egy doboz csoki és egy kártya), de a többieknek személyes, átgondolt és nagy értékű ajándékokat vettek (hiszen ismerik egymást), és ebbe szálljak be én is. Ezután nyilván más színben láttam az én klisé kis ajándékcsomagomat, és rosszul esett, hogy én beleszálljak azoknak az embereknek a drága ajándékába, akikkel amúgy sosem találkozom, és valószínűleg a fizetésük úgy a négyszerese az enyémnek, de amikor nekem vettek valamit, akkor se figyelmességben, se pénzben nem volt az övékéhez mérhető az én ajándékom. Akkor inkább hagyjanak ki az egészből, és ne szóljanak csak azért a többiek szülinapjakor, mert kell a pénzem.

Összefoglalva tehát csalódás volt a munka és a kollégáim is. Nyavalyogtam Jacknek, hogy rossz érzés felmondani úgy, hogy én semmit sem kaptam ettől a munkától. Ő meg nevetett, hogy pénzt kaptál, mit akarsz még... (Ja meg covidot). Persze igaza van. Biztos ez a naivitásom, hogy többet várok egy munkahelytől, mint az anyagiakat. Hogy szerettem volna egy csapat része lenni, szerettem volna elismerést vagy megbecsülést. Vagy legalább azt, hogy elmúljon a pandémia, és olyan legyen a munkám, mint amire felvettek. Diplomáciai rendezvények, közös programok a kollégákkal, afterwork a nagykövetségen, üres ház, mert a család iskolában/munkában. De hát eddig nem jutottam el, mert mégsem tudom ezt a munkát folytatni a suli mellett, és a pandémia még most is tart. És egyébként egyáltalán nem bánom. Sőt... De azért jó lett volna egy picit kapni abból, amire elvégre is jelentkeztem, hogy ne ilyen keserű szájízzel távozzak.

Az viszont rendi dolog volt a menedzseremtől, hogy "szabadon" mondhatok fel és a felmondási időre felhasználhatom az összes megamaradt szabadnapomat. Így szeptember 27-ig leszek alkalmazott, de szeptember 6-tól már nem dolgozom. Ez azt jelenti, hogy majdnem egy teljes havi fizetést még megkapok, miközben már tanulok és nem dolgozom. Így azért mégsem olyan rossz dolog, hogy tartogattam a szabijaimat. 

piactéri kalandok

A kirakók után most a tankönyveimet árulom a facebook piactéren. Még nem volt sok érdeklődő, mert nem kezdődött el a kurzus, de biztos vagyok benne, hogy amikor elkezdődik, és rájönnek a tanulók, hogy már meg kellett volna venni a könyveket, akkor majd jönnek a kétségbeesett üzenetek, hogy ők megvennék mind. Legalábbis én így voltam vele januárban, és remélem ők is így lesznek.

A programozós könyvet is feltettem 300 koronáért, és beleírtam a leírásba, hogy a lakhelyemen lehet átvenni. Még aznap rám írt egy fickó, hogy ő megvenné, és mikor veheti meg. Írtam, hogy holnap délután például. Erre írta, hogy jó, de neki sok a 300 korona, ő 250-et adna, és találkozhatunk-e a központban. Visszaírtam, hogy nem megyek a központba és 300 a könyv. Egyébként a fickó úgy néz ki, mint valami amerikai gengszterrapper wannabe. Nagydarab fickó vastag láncban, és a fotói is sötétek és naggyon keménygyerekesek. Ahhoz képest, hogy az árról és az átvétel helyéről is alkudozni akart, azonnal válaszolt, hogy rendben, akkor holnap 4 körül találkozzunk a metrónál. Mondtam, hogy oké, és hogy írja meg a pontos időpontot, amikor már úton van. Aznap, mivel a munkát már letudtam és nem is aludtam jól, ezért gondoltam, úgy fél 4-ig ledőlök egy picit. Amikor 3 után felkeltem, azt láttam, hogy ez a gengszterfejű 6 perc alatt 3-szor hívott a telefonomon, egyszer a messengeren + küldött egy sms-t és rám is írt a messengeren. Miaf... komolyan. Ha meglógtam volna a 300 koronájával vagy nem lettem volna ott a megbeszélt időpontban, még akkor is túlzás lett volna ez a zaklatás. Visszaírtam neki a messengeren, erre ezt válaszolja: miért nem veszed fel a telefont, ha hívlak? Hogy tessék?? Miért nem veszem fel a telefont? Na szerinted miért... Esetleg mert nem érek rá?

Ezután kezdtem megbánni az eladást, és arra gondoltam, hogy majd jön ez a keménygyerek, kikapja a kezemből a könyvet, és odaszól nekem, hogy sétáljak szépen el. Vagy hogy ő csak 250-et fizet, és int, hogy taka. Még nem is volt fél 5, a megbeszélt időpont, de már megint hívott ÉS írt, hogy már ott van. Aztán amikor én is odaértem, már messziről láttam, hogy ez nem is a nagydarab, hanem valami gizda kis alak. Ahogy odaértem a - gondolom - csicskájához, az rögtön telefonált, mormogott valamit a telefonba, megnézegette a könyvet, és mondta, hogy mindjárt küldi a pénzt. Álltunk ott némán, kínosan, én pislogtam, hogy mi történik... Majd szerencsére megérkezett a pénz a gengsztertől, mondtam, hogy megjött, a csicska meg lelépett a könyvvel. Úgy éreztem magam, mintha fényes nappal drogot adtam volna el a helyi maffia emberének. Pedig csak egy nyamvadt Java könyv volt.

otthoni beszámoló

Ez van, amikor nem írok sokáig. Nehéz felvenni a fonalat. Hol is kezdjem. Voltam otthon 10 napot. Nem volt különösebben eseménydús a hét, de végül is leginkább azért megyek, hogy a szüleimmel legyek, és mivel tavaly a covid miatt egész évben nem jutottam haza, így mindenképp szerettem volna a nyáron még egyszer menni, mert a következő lehetőség  karácsonykor lesz. Már ha a vírushelyzet is engedi.

Az a rossz a hazalátogatásokban így felnőtt fejjel, hogy én hiába vagyok otthon és szabin, mások attól még dolgoznak, és nincs rám idejük. Sőt a kisvárosi élet velejárója az, hogy a többség máshol köt ki felnőttként, szétszélednek az emberek, ezért nemcsak a szabadidő hiánya, de a távolságok is megnehezítik a találkozást. Most nem voltam Budapesten, vagyis nem tudtam meglátogatni az ürömi barátnőmet. Amióta megszületett a kisfia, a két gyerekkel eléggé el van havazva, és ráadásul a nagymamája is elhunyt a múlt héten, úgyhogy szegény most nem könnyű időszakot él meg. 

Picit azért voltam a nagyvárosban, mert most a bátyám jött ki értem a reptérre, aztán elvitt ebédelni. A Dobrumbát választotta miattam, ahol közel-keleti ételek vannak, így sok a vega opció is. Ráadásul a másik két tesóm is úgy intézte a dolgait, hogy ebédre ott lehessenek. Nekem három tesóm van, ezt még nem hiszem, hogy írtam. Elnevezték ezt az ebédet az első nemzetközi testvértalálkozónak. Egyébként szerintem soha nem volt olyan, hogy mi négyen együtt ebédeljünk, vagy bármilyen programot csináljunk, csak mi. A kaja tényleg nagyon jó a Dobrumbában. Nekem a mezzék közül a sültpaprika-krém jött be a legjobban, de a hummusz is enyhén szólva más minőség, mint a bolti, amit venni szoktam.

Ebéd után mindegyik tesóm dolgozott még, én mentem tovább a bátyámhoz. Már nagyon rég nem voltam a lakásában, el is felejtettem sok részletét, hogy milyen is. Akkor még az előző barátnőjével lakott ott, most pedig már az újjal, illetve menyasszonyával. Én 4 után keltem, szóval eléggé be voltam lassulva. Hazafelé jött velünk az öcsém is, és este mindenki hazament a szüleimhez hétvégére. Éttermeztünk, és megünnepeltük a szüleim házassági évfordulóját. A tesóm gyerekei 3 és 1 évesek, és múltkor egész jól tudtam játszani mindkettőjükkel, de most két hónap után rám se hederítettek, és abszolút semmivel nem lehetett megragadni a figyelmüket. Nem baj, az ő bajuk. Majd rájönnek, hogy tök jó fej vagyok. Este a Tabu társassal játszottunk. Nekünk még a régi kiadás van meg, és rrrrengeteget játszottunk vele az elmúlt úgy 20 évben, de egy ideje már nem, úgyhogy jól esett újra elővenni.

Miután elment a kiscsapat, és csak én maradtam a szüleimnél, már nem volt túl sok programom. Meglátogattam a mamikáimat. Úgy örülnek, amikor megyek, de én is örülök, amikor mehetek. Ezenkívül csak egy barátnőmmel sikerült találkoznom, de az is nagyon jó volt, zárásig beszélgettünk egy helyen. Így kettesben nemigen szoktunk találkozni, mert van egy négyes csapatunk, és általában csak akkor találkozunk, ha mindenki jön, de vele nagyon jól el tudok beszélgetni kettesben is.

Ja, egy nap lementünk a Balatonra is. Megnéztük a nagy projektet, az újjászülető családi nyaralót. A dédapám vette ezt a házat '57-ben, és hát az utóbbi évtizedekben elég hányattatott, és egyben kalandos története volt ennek az örökségnek. Én gyerekként minden nyarat ott töltöttem, de akkor még víz sem volt bevezetve. Se fűtés nem volt. Az udvaron volt egy csap, és onnan vittünk be vizet, és lavórban mosakodtunk. Most pedig teljesen fel lesz újítva. Modern, télen-nyáron lakható lesz. Nagyon izgalmas az egész. Úsztam egy nagyot a Balcsiban a szüleimmel, a régi strandon. Ettünk finom sült halat és fagyiztunk, úgyhogy egy pár órába belesűrítettünk egy teljes Balaton-feelinget.

Elvittek a szüleim vasárnap reggel a reptérre. Az olyan rossz, amikor egy vidám, dumcsizós reggel és autóút után átmegyek az ellenőrzésen, és hirtelen egyes egyedül maradok. Apukám olyan cuki volt, mert nagyon nézegette a reptéren, hogy nyitva van-e valamelyik újságos. Azt hittem, lottót akar venni. Végre talált egyet, ami nyitva volt, és amikor visszajött, egy rejtvényújság volt nála. Nekem vette, mert a hétvégén az Autósélet hátuljában lévő rejtvényt és sudokut fejtegettem, és órákon keresztül ültem felette. Mondta, hogy nem is tudta, hogy én szeretem a rejtvényeket, de akkor legyen mit fejteni Stockholmban is. És akkor átmegyek a kapun, ők integetnek és elmennek, és olyan nagyon magányosnak érzem magam olyankor. Ha tudtam volna, hogy az új részről megy a repülő, és hogy van ott egy Café Frei, akkor biztos beülök egy kávéra, és ott várakozom, de nem tudtam... Így csak tengtem-lengtem a boltok körül, és vártam, hogy kiírják a kaput.

Elég rosszkedvű voltam a gépen is, aztán meg a buszon is. Tömve volt a busz, és sikerült valami ultra bunkó fickó mögött ülnöm, aki egész úton hangosan ontotta a szót a haverjának. És amit hallottam, az nagyon durva volt. Egyrészt minden második szava a bazmeg volt, de már-már paródiába illően, másrészt csupa durva, agresszív dolgokról beszélt. Borzalmas volt, hogy nekem ezt kell hallgatnom, amíg eszembe nem jutott, hogy nálam van a fülhallgatóm, és akkor megkönnyebbülten és sietve nyomtam a fülembe, hogy megszűnjön ez az agresszív, obszcén monológ, ami megerőszakolja a nyugalmamat a hallójárataimon keresztül.

A repülőút, a buszút és a metróút után vettem egy hambit hazafelé menet, hazabattyogtam és megeszegettem egyedül az üres lakásban. Tudtam, hogy Jack nem lesz ott, illetve írogattunk egymásnak, de attól még nem volt kevésbé lehangoló a szeretetteljes reggeli elbúcsúztatásom után órákon keresztül egyedül lenni, aztán pedig megérkezni az üres lakásba. Az sem segített, hogy nagyon kimerült voltam, így amikor Jack megérkezett a túráról, akkor sem csattantam ki az energiától és a jókedvtől, hiába örültem, hogy újra együtt lehetünk. De hát ez ilyen. A hazautak előtt és után is egy kicsit felborul bennem minden.

búcsúeste

Ismét úton vagyok egy hazalátogatásra, de most picit rövidebb lesz. A múltkorihoz képest most jóval lazább vagyok. Jó, múltkor másfél év után mentem haza, és hosszabb időre is. Most csak egy kisebb hátizsákkal megyek. Nem is vittem semmi ruhát, mert otthon annyi ruhám, cipőm, mindenem van. Tök fura ez, nem is tudom, hogy történt. Na jó, tudom hogy úgy, hogy amikor az EU-s gyakorlatom volt, akkor is sok ruhám otthon maradt, de közben vettem újakat. Aztán Svédországban ugyanez. Szóval otthon van mindenféle ruhám, cipőm, tisztálkodási szerek meg ilyesmi. Most laptopot sem kell vinnem szerencsére. 

Tegnap olyan jó romcsi esténk volt. Jack javasolta, hogy menjünk el valahova csütörtök este, és meghív vacsorára. Meglepetés volt, hogy hova foglal. Olyan cuki. Ezer éve nem volt ilyen városi, éttermes randink. Szépen kiöltöztem, felvettem a nyár elején vásárolt kék virágos rucimat, a szülinapi nyakláncomat (szinte az egyetlen ékszerem), a Jacktől kapott, szintén egyetlen parfümömet (Miss Dior), kicsit extrább smink, és nagyon jól éreztem magam a bőrömben Jack oldalán, aki pedig olyan szerelmesen nézett rám, mintha ez csak a néhányadik randink lenne. Elolvadok tőle.

Sétáltunk egyet az étterem előtt, és végig izgatott voltam, hogy hova megyünk. Az volt a megérzésem, hogy olasz helyre fogunk menni, mert Jack tudja, hogy a tésztaételek a kedvencem, de nem gyakran szoktunk amúgy olasz étterembe menni. Igazam is lett, egy Hosteria Tre Santi nevű helyre vitt. Mindenki elegánsan volt felöltözve, és maga a hely is elég elegáns volt. Tök jó kaját tudtunk rendelni, két személynek való tésztatál háromféle tésztaétellel. Nekem az ilyenek a kedvenceim, mert tök jó, amikor nem kell egyféle kaja mellett "elköteleződni", hanem többfélét is meg lehet kóstolni. Ah nagyon finom volt az egész. Pestós tészta, tenger gyümölcseis és gombás bélszínes tészta, nekünk bélszín nélkül.

Vacsi után hazamentünk, de még vettünk a boltban fagyit, és megeszegettük miközben megnéztük az Office 6. évadának utolsó két részét. Nekem az Office a top 3 sorozatomból az egyik, és már harmadjára nézem végig, de most is úgy nevetek rajta, mint először. Néha még jobban is, mert néha előre nevetek.

Szóval ez a tegnapi este olyan jó búcsú volt. Nem mintha olyan sokáig lennék távol, de azért mindig szomorú vagyok, amikor nem vagyok Jack közelében. Még amikor nem is voltunk együtt, csak ismertem őt, akkor is úgy volt, hogy minden nap, amiben ő benne volt, az jobb, érdekesebb, színesebb, élvezetesebb, viccesebb és emlékezetesebb volt. És minden nap, amiben nem volt benne, egy kicsit szürkébb és feledhetőbb. És ez az érzés egy cseppet sem fakult azóta sem. 

covid és a szaglás

Szerintem már mindenki kiütést kap a covid-témától, én biztos, de ez azért érdekes nekem. Biztos azért, mert engem érint. Szóval nemrég, és ez is furcsa, hogy tényleg csak nemrég, pedig 5 hónapja voltam covidos, rájöttem, hogy a szaglásom még mindig gázos. Azt eddig is tudtam, hogy nem kaptam vissza a régi kopószaglásomat. Olyan a szaglásom a covid óta, mint a látásban a rövidlátás. Ami szintén van nekem. Szóval most már homályos a látásom ÉS a szaglásom is, "hurrá". De nem is ezt akartam írni, mert ezt már máskor is írtam, hanem azt, hogy a nyaraláson fedeztem fel, hogy bizonyos ételeknek furcsa, kellemetlen illata, vagyis inkább szaga lett. 

Már itthon is felfigyeltem egy ideje arra, hogy valami furcsa, szokatlan, korábban ismeretlen, inkább kellemetlen szagot érzek a konyhaszekrényben, ahol sok élelmiszert tárolunk. Gondoltam is rá, hogy körbeszaglászom a dolgokat, és megkeresem, hogy mégis minek van ilyen szaga, de annyira azért nem érdekelt a dolog, hogy eljussak idáig. Aztán amikor nyaraltunk, az első szálláson Jack készített egy instant kávét, és egyszer csak megcsapta az orromat a "konyhaszekrényszag". Ekkor fedeztem fel döbbenten, hogy az a kellemetlen szag a kávé új illata. Őszintén szólva megdöbbentett ez a felfedezés. Az is, hogy mindegy hogy őrölt kávé vagy instant kávé, a szag ugyanaz volt. Azon is csodálkoztam, hogy előtte annyiszor ittam otthon kávét, akkor hogyhogy nem kapcsoltam össze a rejtélyes szagot és a forrását. Később, amikor egy friss csomag kávét bontottam fel, kíváncsian vártam, hogy érzem-e azt az erős és finom aromát, de csak az új kellemetlen szagát éreztem. Ennek ellenére azért továbbra is iszom kávét, de mióta rájöttem a felfedezésemre, azóta jobban tudatosul bennem az is, hogy ízre sem ugyanaz, és nem tudom már úgy élvezni a reggeli kávékat, mint régen. 

Egyébként azt is el tudom képzelni, hogy ez a változás mostanában történt a szaglásomban, és azért nem vettem észre. Nem azért, mert öt hónap kellett hozzá. Olvastam, hogy a szaglósejtek helyre tudják állítani magukat. Szóval lehet, hogy kalibrált valamit az orrom, és ezt sikerült alkotni.

Na de van rosszabb is, mint a kávé. Ezt is a nyaraláson fedeztem fel, és ez tuti akkoriban történt, mert ezt biztos észrevettem volna korábban is. Kajáltunk, és volt salátapult, ahol megcsapta az orromat valami nagyon kellemetlen szag. Mintha romlott lenne az étel. Úgy tudnám leírni, hogy izzadság és pinceszag.  Leültünk a teraszon, és néha újra és újra éreztem ezt a nagyon kellemetlen szagot, és majdnem az ételt sem tudtam megenni, mert olyan érzésem volt, mintha romlott ételt ennék. Aztán amikor hazajöttünk, már megint éreztem ezt a szagot. Olyan rossz volt, hogy nekiálltam nyomozni, és végül felfedeztem, hogy a lilahagymának lett ilyen a szaga számomra. Ez már kifejezetten kellemetlen szag, és az a durva, hogy olyan intenzíven érzem, hogy a városban sétálva is néha megcsapja az orromat ez a szag, és akkor tuti, hogy van a közelben egy hambis vagy egy pizzás. Ezenkívül nagyon enyhén a vöröshagymának is ilyen az íze/szaga, de ha jól megpárolom olajban, akkor nem annyira. A fokhagyma ugyanez. És még a tojás is! Na, azt viszont sajnálom, mert én szeretem a tojást, erre ilyen fura szaga és íze lett. Azóta nincs kedvem enni.

Ma már rá is kerestem a dologra. Nem tudom már mit írtam be a keresőbe, szkeptikus is voltam, hogy ilyen baromságra keresek rá, de azonnal kijött egy csomó tavalyi és idei covidos cikk. Az első egy olyan emberről szólt, akinek minden kaja szemét- és hagymaszagú. Na, nekem meg a hagyma szemétszagú. Egy másik cikkben pedig konkrétan ezeket az általam is leírt élelmiszereket sorolták fel: kávé, hús (azt nem fogyasztok, csak halat, de az amúgy se túl rózsaillatú), hagyma, fokhagyma és tojás.

Tudom, hogy van valami szaglásterápia vagy mi, amiben mindenféle dolgokat vagy négyféle illóolajat kell szaglászni napi kétszer pár percig, de ah... Semmi motivációm nincsen hozzá, meg valahogy nem hiszek benne. Én így is érzek szagokat, illatokat, csak nagyon gyengén. De például különösen az édes illatok, mint például a fahéj, nem változtak semmit. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy még jobban kívánom az édességeket, mint valaha. Egyszer úgymond belekezdtem ebbe a szaglászósdiba, de túl lusta vagyok hozzá, meg olyan idétlen az egész. Így is érzek illatokat, és amikor érzem őket, az is tréning, nem? 

Amúgy ma megkaphattam volna a második oltást, de pénteken megint hazaugrom, és eszembe jutott, hogy lehet, hogy belázasodnék az oltástól, és mennyire gáz lenne, ha lekapcsolnának a reptéren a hőemelkedésem miatt, és mehetnék karanténba. Egyébként most az az összeesküvés-elmélet jutott eszembe, hogy mi van, ha ezt az egész szaglástorzulást nem is a covid, hanem az oltás okozta. Július 1-jén kaptam az oltást, és a nyaralás első napja 9-én volt, amikor is felfedeztem a kávészagot. Hmm érdekes. 

a nyaralás óta

Kicsit szégyellem, de én már várom az őszt. Időjárásilag már meg is érkezett Stockholmba. Tegnap jöttünk haza egy ötnapos mini nyaralásból, és ha az egész nyár nyaralás lenne, kalandozások egy kisautóval, különböző szállások, hotelreggelik, új városok, éttermek, erdei túrák, mezei séták, málna- és áfonyaszedés a vadonban növő bokrokról és persze ez mind Jackkel, és az a sok nevetés, hülyéskedés és felszabadultság, akkor egy picit sem várnám az őszt, hanem azt akarnám, sose legyen vége a nyárnak. De sajnos nem vagyunk milliomosok, hogy ez lehessen az egész nyár.  Így meg, amikor nem ez van, hanem a megszokott meleg albérlet és a nyamvadt munka, akkor nem igazán élvezem a nyarat. Amikor jó volt az idő, akkor szuper volt a nap végén eltekerni csobbanni valahova, vagy fagyizni, de sokszor csak frusztráció volt bennem, amikor odakint 28 fok van, és én semmit sem kezdek a nappal. 

És erre még rájön az, hogy Stockholm szellemvárossá válik júliusban. Itt ugyanis az van, hogy az emberek legnagyobb része kiveszi a teljes júliust szabinak, de legalábbis 3 hetet egyben, és vagy beköltöznek a nyaralójukba, vagy külföldre mennek, vagy össze-vissza utazgatnak, vagy én nem tudom, hogy mit csinálnak, de júliusban kiürül a város. Egy csomó étterem, kávézó és kisbolt bezár, kiírják az ajtóra, hogy szabadságon vagyunk, július végén nyitunk, vagy tegnap olyat láttam, hogy "horgászni mentem, augusztus 9-én jövök". És nagyon szuper, hogy megtehetik ezt az emberek, és lehet felnőttként is igazi nyári szünetük, és feltöltődhetnek, csak az a szar érzés, ha te vagy az egyik szerencsétlen, aki a városban ragadt. Ezt éreztem a két nyaralás közötti időszakban, hogy valamit nagyon elrontottam, mert senki sehol, én vagyok az egyetlen hülye itt a nyár közepén a városi lakásban. 

Kathie a pasijával egy hónapig az USA-ban, Jack elment kenuzni pár napra, és én is szabin voltam, de betették azt a hülye programozás vizsgát egyetlen időponttal péntekre, ezért muszáj volt itthon kuksolnom egyedül és úgymond tanulni rá, de valójában a házik nagy részét és a vizsga egészét az okos barátom csinálta meg. Nem mondom, hogy megbántam a kurzust, egyrészt mert így tényleg belekóstoltam ebbe a számomra teljesen új világba, másrészt érdekes volt, harmadrészt pénzt is kaptam érte. Nem megbántam, hanem bánom azt, hogy az egész 100%-ban önálló munka volt, és senki semmit nem segített, nem tanított, ránk sem nézett, és ha nincs a barátom, akkor nemcsak a rengeteg kérdésemre nem kapok választ, de még meg is bukok. De ő meg olyan volt, hogy felhívott elmagyarázni dolgokat, a vizsga előtt rám írt, hogy szeretnék-e ismételni, mert akkor felhív. Amikor mondtam neki, hogy őszintén szólva azt sem tudom, hogy mit ismételjek, mert nem igazán tanultam semmit, akkor azt mondta, hogy azt csak bízzam rá, és mindenféle fontos dolgot érthetően és röviden elmondott nekem. Aztán tulajdonképpen az egész vizsgát megoldotta nekem, de azt mondjuk bírtam, hogy nem ám beírta nekem egy az egyben a választ, hanem a logikai felépítést mondta el, szóval összetenni azért nekem kellett. 

Aztán mikor vége lett a vizsgának, az egyetlen dolognak, ami miatt nem valami fun programon voltam Jackkel, ő pedig egyedül kalandozott, én nem tudtam semmihez kezdeni magammal. Főztem, aztán átmentem Kathie növényeit meglocsolni, mint minden nap, amíg ő otthon van. Ahogy baktattam a szellemutcán és a szellemjárdán, és sehol nem volt senki, és se Kathie, se Jack, se senki, nagyon magányosnak éreztem magam. Este megnéztem a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre c. magyar filmet, amire kíváncsi voltam, de nagyon nem tetszett. Aztán pedig megnéztem Az apa c. filmet. Írtam Jacknek, hogy épp egy Oscar-díjas filmet nézek Anthony Hopkinsszal. *Mármint ő a filmben van, nem a kanapén ül. Höhö, nagyon vicces, tudom. Na szóval miután a kihalt városban elfogott a magányosság, megnéztem ezt a filmet, ami az abszolút, teljes, elviselhetetlen és megmásíthatatlan magányosságról szól, az ép elme elvesztéséről, az emberek elvesztéséről, az apád elvesztéséről még az életében, a biztonság elvesztéséről, és minden ilyenről, ami a demenciával és a szellemi leépüléssel jár, na akkor egyedül éjfélkor az üres sötét lakásban úgy éreztem fulladozok, csak nem levegőért kapálózom, hanem emberekért, pozitív érzésekért, egy ölelésért, és valamiért, ami kihúz abból az érzésmocsárból, amibe a film taszított. Biztos nem ez a legjobb ajánló a filmhez, pedig fantasztikus film, de ez olyan nagyjából, mint holokausztos filmre azt mondani, hogy tök jó film, ajánlom. Az ilyen szívszaggató filmeket nem lehet csak úgy ajánlani, de azért én ajánlom, mert fantasztikus tényleg.

Aztán ma meg munka volt, és ott is azt érzem, hogy bárcsak kivettem volna az egész nyarat, de legalább négy hetet egyben szabinak, mert szörnyűek ezek a nyári munkanapok. De én annyira félve használom a szabadnapjaimat, mintha nem lenne még most is 20 vagy 23 szabadnapom, és közben az is lehet, hogy egy hónap múlva már nem is dolgozom ott. Már múlt héten, a nyaralásomon zaklatott a nagykövet felesége az e heti beosztással és teendőkkel. Azt is írta, hogy csak a nagyfia lesz a héten otthon. Jó, szuper. Annak a gondolata mindig feldob, ha nem kell vele, mármint a feleséggel találkoznom. Erre megyek ma a lakásba, síri csönd, mint mindig, mert 9-kor még alszanak a gyerekek, ha otthon vannak. Először elpakolom a megszáradt ruhákat, aztán összekészítem a kis takarítós motyómat. Így szoktam kezdeni a napomat. Aztán körbemegyek a házon, begyűjtöm a kimosandó törölközőket, vagy akár lehúzok pár ágyneműt, hogy egyből mehessen a mosásba. A kisebb fiú ajtaja tárva nyitva volt, így oda is bekukkantottam felmérni a terepet, hogy mit/mennyit kell takarítani. Aztán visszahőköltem meglepettségemben vagy ijedtségemben, amikor ott feküdt valaki az ágyban, aki ráadásul nem a kisebb fiú volt. Ezután felmentem az emeletre, ahol mindkét háló ajtaja kilincsre volt csukva. Amikor reggel fél 10 van, és egy hét távollét után be kell "osonnom" valaki házába úgy, hogy fogalmam sincs, hogy ki van ott és hol, főleg azután, hogy egy idegen fekszik a nyitott ajtajú szobában, akkor nem állok neki ajtókat feltépni, és belesni mindenhova, hogy hahó, ki van itt, hanem nem tudok mit kezdeni magammal.

Azt a pici munkakedvemet is, ami volt, elveszítettem ezek után, mert annyira kellemetlen érzés, hogy megyek dolgozni, és minden hálószoba ajtó csukva, tehát az az érzésem, hogy mindenütt van valaki (ez valóban így volt), egy idegen gyerek fekszik a másik szobában, és én ezekről semmi infót nem kaptam. Lehuppantam a székbe, és elmeséltem pár embernek ezt a kínos helyzetet, aztán végül a nagykövetnek is írtam, és megkérdeztem, hogy ki van a házban és hol, mert nekem a felesége azt mondta, hogy csak a nagyfiú lesz itthon, ehhez képest besétáltam egy alvó idegenre a másik gyerek szobájába. Erre azt írta, hogy elvileg csak a nagyfia van otthon, de akkor lehet, hogy itt aludtak a barátai, és lessek be minden szobába, hogy van-e ott valaki. Ez komoly?? Szerinte az normális, hogy én, a takcsinő lessek be minden szobába délelőtt 10-kor, hogy ugyan van-e ott valaki?! Dehogy lestem be... Írtam neki, hogy kösz (a semmit - ezt nem írtam).

Bementem valamiért a mosókonyhába, és egyszer csak egy idegen félmeztelen gyerek ment el a folyosón, be a vécére, amit épp takarítottam. Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban a másiktól, de rajtam legalább volt póló. Na, és amikor bementem utána a vécébe, hogy folytassam a munkát, azt látom, hogy ez az idegen gyerek (17 lehet, mint a nagykövet fia) körbehugyozta a vécéülőkét. Ez komoly. Kérdezte a barátom, hogy "és szóltál neki?". Persze már, mit szóljak neki? Fiacskám, gyere csak ide, és töröljed le szépen a húgyodat innen, ha már anyád nem tanított meg, most majd én? Nem szóltam neki, én már hozzá vagyok szokva az ilyen dolgokhoz, bár a lehúgyozott vécéülőke új volt nekem is. 

Aztán nagy nyűggel és nulla kedvvel takarítottam tovább, és egyszer csak lejön a lépcsőn egy lány, aki úgy néz ki, mint egy modell, és úgy is öltözik, mint egy modell. Barbie baba lábak, rövid szoknya, a feszes napbarnított hasa kivan, a Calvin Klein bugyija meg nagyon feltűnően kilóg a nadrágból. Én ilyet még csak Justin Biebernél láttam. Én meg rángatom épp a porszívó zsinórját a házimanó outfitemben a csapzott hajammal és izzadtságtól gyöngyöző homlokommal, és ez a tündelány megkérdezi tőlem bájosan, hogy takarító vagyok-e. Ha nem lett volna épp elég az alvó idegen, a lehugyozott vécé, a "titokzatos" csukott ajtók, akkor már csak ez hiányzott a jó közérzetemhez. 

De aztán az volt a jó, hogy váratlanul beállított a skót kollégám a szintén egyhónapos szabija után. Kérdezte, mi a helyzet a házban, erre mondom neki, hogy nem tudom, vannak itt emberek, de nem tudom ki, hol és hányan, de nem igazán tudok így dolgozni. Erre kiakadt, hogy ez nem oké, majd bejött a nagykövet fia, így abbahagytuk ezt a beszélgetést, és kiültünk egy kávéval a teraszra, és ez a kollégám azonnal belekezdett a lelkizésbe, mintha a terapeutájával találkozott volna egy hónap után, és minden perc számít. Én nem értem ezt az embert. Alig találkozunk, majdnem 60 éves, és olyan dolgokat zúdít rám, amiket én csak a legközelebbi barátaimnak mondanék el. Szeretném azt hinni, hogy ez azért van, mert olyan kedves és megbízható fejem van, de ez a pali csak mondja, mondja, és az az érzésem, hogy válogatás nélkül mindenkinek előadja a válása történetét, meg hogy most milyen a kapcsolata a gyerekeivel, a mostani feleségével és a volt feleségével. Ami engem nem zavar, én tényleg jó hallgatóság vagyok, és olyanokat mondok, hogy "az biztos nagyon nehéz lehetett", és validálom az érzéseit, és még kérdéseket is teszek fel, ha épp sikerül megszólalnom. Az zavar inkább, hogy én nem jutok szóhoz. De már rájöttem, hogy kicsit erőszakosabbnak kell lennem, és csak azért is elmondani, amit akarok. Most elmondtam ezt, hogy nekem tök kínos alvó emberekre bukkanni a házban, és megkérdezte, hogy elmondhatja-e ezt a menedzseremnek. Nem tudtam, mit mondjak erre, mert az volt az érzésem, hogy csak egy jó sztorit akar, és amúgy sajnálom a fiút, ha a végén esetleg úgy jön le a dolog, hogy nekem vele és a barátaival van bajom (bár a hugyoskával tényleg van, de ezt nem mondtam a kollégának). De mindegy, mondtam hogy mondja, mert ezt már máskor is említettem, hogy nekem gáz, amikor nem tudom, hogy ki van otthon és hol. Szerencsére a kollégám sem szerint normális az, hogy a nagykövet azt mondta, hogy csak nézzek be mindenhova. 

Na mindegy, igazából mindig egy nyűg a munka, és mindig nagyon sokat tudnék róla hisztizni, de ez olyan, mint a fájdalom volt a kezemnél, hogy elmúlik, és akkor már annyira lényegtelen az egész. Ha már szóba hoztam, a kezem szuperül meggyógyult. Egy héttel a varratszedés után már tök normálisan nézett ki. Azért a biztonság kedvéért elmentem megnézetni, mivel az ápoló azt mondta, de már én is láttam rajta, hogy jó ez. Azóta meg már alig látszik. Egészen hihetetlen. 

És még azért várom az őszt, mert nemcsak Stockholmban van üresség, hanem semmi nem működik a megszokott dolgok szerint. Mindenki össze-vissza szabin van, el vannak tűnve az embereim, nincsenek a kedvenc podcastjaim, vagy csak szórványosan, nem írnak a bloggerek se, én se írok, nem történik sehol semmi. Uncsi! Én várom az őszt, mert nekem mindig is a szeptember volt az igazi újév. Kérdezte is a minap Jack viccesen, hogy mik az újévi fogadalmaim, mert tudja, hogy nekem a szeptember az újév. Hát persze, hogy az, amikor januárban soha semmi új nem történik, még az évszak is ugyanaz, mint az óévben. Bezzeg a szeptemberrel eljön az ősz, a nagy változás, és az életemben 17 évnyi vadiúj iskolaév kezdődött tele izgalommal, vagy ha izgalommal nem is, de új tanárokkal, esetleg új diákokkal, új órarenddel és tiszta lappal. Ha az ovit is beleszámolom, akkor 20 év. És még életem két legnagyobb kalandja, az aupair évem és az EU-s fordítói gyakornokságom is szeptemberben kezdődött. A nanny munkám meg október 1-jén. Szóval várom az őszt, a tiszta lapot és az új iskolát. Talán túl sok mindent várok tőle, mert szeretném, ha lenne a suliban egy jó közösség és valami szociális élet, és ettől valamiféle megváltást is várok. Egy újabb fordulópontot a svéd életemben. De ha ez nem is történik meg, és ebben csalódok, a rutin akkor is visszaáll. Lehet rendszerezetten élni, napi és heti tervekben gondolkozni. Lesznek podcastok és blogbejegyzések (remélem!). Az emberek a "helyükön" lesznek. Lesznek kihívások és újdonságok és változások.