bicajtúra májusi napsütésben

Tegnap munkaszüneti nap volt Svédországban, és ráadásul még jó idő is volt. De nagyon jó. 21-22 fok, napsütés. Tiszta nyár. Mi mást csinálnánk egy ilyen napon, mint egy szuper bicajtúrát. A svédek olyanok, mint a gyíkok. Ha jó az idő, megjelennek a szabadban, és süttetik magukat a napfényben. Tegnap is olyan érzésem volt, hogy egyetlen svédországi lakos nem tartózkodik lakásban, hanem mindenki kivonult a napra. 

Jack reggel gyorsan összerakott egy újabb szuper tervet, aztán összekészültünk és indultunk is. Nekem idén az a fogadalmam, illetve elhatároztam, hogy sokkal jobban fogok figyelni a fényvédelemre, és elsősorban nem szeretnék soha többet leégni, mint például tavaly az első szabadban alvós kenutúránkon, amikor visszafelé szuper meleg és napos volt az idő, és rajtam semmiféle védelem nem volt, és rákvörösre égtem, és ahh ilyet nem akarok már többet. Se a rövid-, se a hosszútávú következmények miatt. De a leégés a legrosszabb eset, és attól eltekintve is igyekszem fényvédőt használni az arcomon, ha tudom, hogy hosszabb ideig a szabadban leszek. Na szóval ennek fényében (höhö) már indulás előtt bekentem magam és el is vittem magammal az arcra való fényvédőm az övtáskámban. Milyen jól is tettem, később büszke voltam magamra, hogy az első nagyon napos napon sikerült megvédenem magam (és Jacket).

Aztán szokás szerint indultunk Älvsjöbe, a vonatállomáshoz, ami tőlünk 15 percre van biciklivel. Most elvittük magunkkal a biciklis táskát, amit még szeptemberben vettünk. Bepakoltunk vizet, diákcsemegét, a pulcsimat, a többi cucc meg az övtáskámban volt. A vonaton nagyon sokan voltak. Nekem osztálykirándulás-feelingem volt, merthogy a hét közepén, a suli végéhez közeledve nagyon jó időben megyünk valahova sokan. Jack valahogy eltévesztette, hogy melyik állomáson kell leszállnunk, és eggyel tovább mentünk. Engem mondjuk nem zavar és nem is tudtam volna, ha nem mondja. Szép helyeken tekertünk, nekem mindegy, hogy merre megyünk, csak menjünk. 

Aztán megérkeztünk egy kastélyszállóhoz, és azt beszéltük, hogyha van étterem része, akkor együnk ott. Hát volt, és a hely meg full luxi volt, pont ebédidő volt, úgyhogy telitalálat volt. Nagyon előkelő hely, csupa gazdag, elegáns, ingbe öltözött úr és csinos ruhákat, sminket és magassarkút viselő hölgy ücsörgött a teraszon. Miközben várakoztunk, Jack kiszúrta, hogy egy híresség is megérkezett. Ő mindig kiszúrja és felismeri a hírességeket, és mondja nekem, hogy ott egy híres ember, én meg kérdezem, hogy ki, ő meg mondja, hogy nem ismered. Szóval nekem nem olyan érdekes általában. Ja, és kb. mindenkinél volt egy kutya. Lehet, hogy ez valami kutya-paradicsom, mert amikor körbetekertünk a birtokon, ott is csupa kutyás ember sétált. Na de vicces volt, hogy mindenki ilyen posh, mi meg bicajjal érkeztünk (és kutya nélkül), és rajtam se smink, még a hajam sem mostam meg, mert úgyis beizzad a sisak alatt, a régi kopott sportcipőm van rajtam, amit már csak bicózáshoz használok, meg egy H&M-es szintén régi leggings és egy futós póló. 

kutyafelségeknek fekvőhely

Rendesen égetett a nap mindenkit a teraszon, és egy napernyő sem volt felállítva, mert ezek a gyíkok inkább leégetik a bőrüket, minthogy elbújjanak a hosszú sötétség után a várva várt nap elől. A kaja nagyon jó volt. Én toast skagent rendeltem, ami rákocskás majonézes kapros cucc pirítóson, és nagyon-nagyon finom, és egyben mindig nagyon drága is, de itt úgyis minden drága volt, szóval ki sem lógott a sorból. Ja és volt helyben, helyi almából készített almalé is, ami egy pohár átszámítva 2500 forint volt. Alapból nem szeretek túlköltekezni kajára, de van az a hely és alkalom, amikor semmi értelme sóherkedni és jól esik a treat yo'self. Meg arra szoktam gondolni, hogy más mennyit költ arra, hogy a kocsiját etesse. Hát akkor már jobban megéri saját magunkba tölteni a finom, minőségi üzemanyagot, amivel jól megy majd a motor, ami a bicajkerekeket hajtja.

A csodás ebédszünet után körbetekertünk a félszigeten, ahol végig lovagló út volt, szóval a patanyomoktól rücskösre száradt saras erdei és mezei utakon döcögtünk. Ez nem a legjobb bicajút volt, viszont nagyon szép volt. Folytattuk az utunkat, és hamarosan egy jó nagy katonai területhez értünk, ahol sorompóval lezárt út volt és egy nagy tábla térképpel és információkkal. Az információs táblán ki volt téve erre a hétre vonatkozó információ azzal kapcsolatban, hogy melyik területeken szabad a bejárás, illetve tartanak-e lőgyakorlatot meg ilyesmit. Jó sokáig álltunk a tábla előtt és próbáltuk értelmezni a szöveget, ami nem volt túl egyértelmű. Egyrészt azt írták, hogy nincs tilalom, másrészt azt, hogy mindenkori tilalom vonatkozik két területre, és azt a két területet nem találtuk a térképen. Végül mégis úgy döntöttünk, hogy menjünk, mert inkább úgy hangzott, hogy nem probléma bemenni, és nagyon nyugodt volt minden. Elég hosszan tekertünk a katonai területen, ahol végig az út mellett ki volt írva, hogy "kockázati terület", és sok lőpálya mellett tekertünk el, ahol furcsa építmények voltak. Én azért paráztam rendesen, de Jack csak nevetett, és kérdezte, hogy min izgulok, szerintem mégis mi fog történni. Mondtam hogy nem tudom, csak olyan érzés, mintha nem szabadna itt lennünk, és félek hogy egyszer csak itt lesz egy fegyveres katona, és leszid minket vagy kikérdeznek vagy nem tudom mi. De aztán nem történt semmi, és az út végefelé szembe biciklizett velünk egy hivatalos katonai biciklis ruházatot viselő férfi, de ránk sem hederített, és akkor megnyugodtam, hogy mégis szabad itt lennünk. 

Ezután pedig elértünk a tengerpartra, ahol sokan napoztak és volt, aki a vízbe is bement. Mi csak egy jégkrémet ettünk, pihentünk, aztán mentünk haza. Otthon még összedobtam egy pestós, spenótos diós tésztát, ami feltette az i-re a pontot.