turistás nap

Megint olyan napom volt, amikor turistának érezhettem magam a csodás Stockholmban. Ilyenkor tényleg kiváltságosnak érzem magam, mert olyan gyönyörű ez a város, főleg ősszel és nekem nem csak pár nap jut belőle, mint az igazi turistáknak, hanem minden évszakban van szerencsém látni a különféle arcait. Nyáron is gyönyörű, de nekem ősszel a legszebb, mert a házak eleve őszies színűek, így ilyenkor a természet és az épületek összeöltöznek.

Reggel előtte azzal kezdtünk, hogy Jack meglátott egy olyan bolhapiacot a facebookon, hogy egy elhunyt ember a házát egy macskamenhelyre hagyta, akik most kipakolták és eladják az ingóságait a házában. Mivel 10 percre lakunk ettől a háztól, elsétáltunk arra, hátha találunk érdekességeket, valami kincset. Nem vettünk semmit, de a kíváncsi természetemnek érdekes élmény volt besétálni valaki otthonába, körbenézni belül és megnézegetni, hogy milyen tárgyai voltak. Olyan volt, mint egy időutazás az 50-es 60-as évekbe. Elég nagy volt a ház, és rengeteg-rengeteg mindenféle volt kipakolva. Csak karórából volt vagy 20 darab a konyhaasztalon. Valahol persze szomorú volt ott lenni, furcsa belegondolni, hogy ez a sok tárgy egykor valakinek fontos volt, most pedig a többsége használhatatlan. De leginkább arra gondoltam, hogy mennyire semmi értelme felhalmozni mindenféle vicket-vackot... Hogy aztán egyszer meghalljunk és egy macskamenhely önkéntesei árulják a kacatjainkat vadidegeneknek. 

Na de ez nem volt része a turistás élménynek. A program, amit én találtam a hétvégére az az volt, hogy Stockholm egyik új múzeuma most hétvégén ünnepli az egyéves szülinapját és ebből az alkalomból ingyenes a belépés. Ez a múzeum a Vrak, vagyis a hajóroncsok múzeuma. A Vasa múzeum mellett nyílt meg. Meséltem már a Vasa múzeumról, ami Skandinávia egyik leglátogatottabb múzeuma, amiben egy 1628-ban épített hajó van kiállítva, amit akkor a valaha létezett leglenyűgözőbb, legkorszerűbb hadihajónak neveztek, ám elsüllyedt az első útján. Ennek köszönhetően állhat most múzeumban, mert az egyesek által "a svéd Apollo-programnak" nevezett mentés során az 1950-60-as években megtalálták, majd kiemelték a roncsot, végül pedig több évnyi munkával visszaállították a hajót többé kevésbé az eredeti formájába, és a '90-es évek óta látogatható ez a lassan 400 éves hajó. Így lett az ország legnagyobb fiaskója a modern kor legnagyobb látványossága.

Szóval van ez a híres és népszerű múzeum, és tavaly nyitottak egy másik hajóroncs tematikájú múzeumot is. Nekem kicsit vicces, olyan mintha valaki azt gondolná, hogy "úgy tűnik az emberek imádják a roncsokat, adjunk hát nekik még többet". Mintha valaki azt mondaná, hogy olyan népszerű a Mona Lisa, festek én is egy mosolygó nőt, ha ez kell a sikerhez. Amúgy elég drága a belépő, szóval nem hiszem hogy elmentem volna máskor, de most kaptunk az alkalmon, hogy ingyen megnézzük. Több elsüllyedt hajóról van bent szó és interaktív, modern az egész. Az első teremben például hologramokon vetítik ki egy hajó maradványait. Egy másik teremben egy filmet játszanak, ami körben a falra és a plafonra van vetítve és tengerekről, óceánokról, hajókról, ilyesmikről szól. Ez elég látványos, mert olyan sokszor, mintha mi a teremben a tenger fenekén, a vízben ülnénk és felettünk az elúszó hajók és emberek látszódnak. Jól megcsinálták.

Az emeleten modernkori hajókról van szó, így helyet kap az MS Estonia is. Most meg is ragadom a szót, hogy az Estonia hajóról írjak, mert nyáron kissé rákattantam a történetére, miután megnéztem a discoverys dokumentumfilmet erről a hajókatasztrófáról (magyar címe: Az MS Estonia komphajó katasztrófája). Érdekes módon nem is olyan ismert (biztos mert erről nem készített filmet Hollywood), pedig ez nem is olyan régen, 1994-ben történt, Európában és arányaiban tragikusabb katasztrófa, mint a Titanic, mert az Estonián borzalmas módon a hajón tartózkodók majdnem 90%-a életét vesztette, míg a Titanicon olyan 70%, bár haláleset valóban több volt. Röviden a története az, hogy ez egy nagy komphajó volt Tallinn és Stockholm között és majdnem napra pontosan 28 évvel ezelőtt egy viharos estén elsüllyedt rajta 989 emberrel, akik közül 852-en életüket vesztették. 

A tragédiát a mai napig rejtélyek és összeesküvés-elméletek övezik. A hivatalos jelentés szerint a vihar és egy mechanikai hiba miatt felnyílt a hajó orra (ahol az autók be tudnak menni a hajótérbe), a hajó megtelt vízzel és elsüllyedt, ennyi a történet. Azonban olyan furcsaságok követték a katasztrófát, amik azt érzékeltették már akkor is az emberekkel, hogy a hatóságok valamit el akarnak titkolni és nem vizsgálják ki az okokat megfelelően. Az első ilyen az volt, hogy az a döntés született, hogy nem emelik ki a vízből a hajót és a halottakat sem hozzák felszínre. Majd ezek után, elvileg a halottak védelme érdekében a hajó környékét sírhelynek nyilvánították és több ország aláírt egy egyezményt, amiben elfogadják hogy merülési tilalom vonatkozik arra a területre. Ezenfelül még úgy is döntöttek, hogy több ezer tonnányi sóderrel, kaviccsal betemetik ezt a 150 méter hosszú hajót úgy ahogy van. Mivel hatalmas felháborodást váltott ki az, hogy nemhogy otthagyják a halottakat (a búvárok szerint a többségüket gond nélkül fel lehetett volna hozni), hanem betemetik az egészet, végül abbahagyták ezt a műveletet.

De nem ezek voltak az egyedüli furcsaságok, hanem például az hogy a hivatalos nyomozás eredménye nem egyezett a túlélők élményeivel és beszámolóival, sőt a többségüket ki sem kérdezték a történtekről. Régóta mondogatták hozzáértő emberek, hogy a hajó nem süllyedhetett el ilyen gyorsan és olyan módon, amit a hivatalos nyomozás állít. Ezek a szakértők váltig állították, hogy egy ekkora hajó csak akkor süllyedhet el ilyen gyorsan, ha lyuk keletkezett az oldalán. 2020-ban kijött ez a Discoverys dokumentumfilm, aminek a készítői a merülési tilalmat megszegve lemerültek kamerás gépekkel a roncshoz, a lyukat keresve, aminek a helyét nagyjából be is tudták azonosítani, akik ki tudták számolni, hogy a süllyedést figyelembe véve hol kellene lennie. És mit találtak a nyomozók? Egy 4 méter hosszú, 1 méter széles hasadást a hajó falában.

A dokumentumfilm további furcsaságokra, rejtélyekre és lehetséges magyarázatokra vet fényt és döbbenetes a történet. Nem mesélem tovább, és amúgy sem emlékszem már a részletekre, mert nyáron néztem a sorozatot. De azt azért leírom, hogy mi a legnépszerűbb elmélet arra, hogy mi okozta a hasadást és a hajó elsüllyedését: orosz tengeralattjárós támadás. Több rejtély is volt a hajó körül, például hogy illegálisan katonai eszközök szállítására használták ezt az egyébként utasszállítót, és egyesek szerint az oroszok is tudtak erről és nem nézték jó szemmel. Talán egyszer kiderül a teljes igazság. Ebben a múzeumban tehát volt egy terem az Estoniának szentelve. Ott természetesen a hivatalos tényeket tárták a látogatók elé és nem volt szó a különféle elméletekről. 

A múzeum után nagyot sétáltunk Djurgården házai és parkjai között, majd a városban a Történelmi Múzeumba is bementünk, ahol főleg a kiállított arany tárgyakat nézegettük. Majd tovább sétáltunk és a nemrégiben felújított, elegáns vásárcsarnokba is benéztünk. Itt csupa különleges luxustermék található, nem házi portékákat árulnak nénik-bácsik. Szeretek nézelődni, de nem vettünk semmit. Az a kedves hal a képen egy ördöghal.

A Rice nevű helyen ettünk, ahol all you can eat van elég baráti áron ázsiai kajákkal, szusival, sokféle desszerttel és minden jóval. Hogy kicsit lesétáljuk a lakomát, az óvárosig mentünk és onnan metróztunk haza. A parlament előtt néhány elegáns ruhába öltözött politikust és a testőreiket láttuk és Jack mondta, hogy a férfi az aki Svédország következő miniszterelnöke lehet (még nincs végleges döntés hogy ki lesz a következő). Összességében volt mindenféle ebben a napban és egy kicsit olyan volt, mintha egy nyaralás napja lett volna.

ez a parlament egyik oldala

névváltoztatási gondolatok

Még nem döntöttem el, megváltoztassam-e a nevem házasságkötéskor. Én korábban mindig is úgy voltam vele, hogy én biztosan nem változtatnám meg a nevemet, mert az az én nevem, azzal nőttem fel, azon ismernek, miért változtatnám meg csak azért, mert hozzámegyek valakihez. Erre most hogy aktuálissá vált a kérdés, és nem csak úgy beszélek bele a levegőbe, hanem valóban meg kell hozni ezzel kapcsolatban egy döntést, hirtelen már nem is tartom olyan egyértelműnek a választásomat.

Nekem amúgy is kedvelt témám a nevek témája, mindig kíváncsi vagyok, hogy ki milyen nevet választ a gyerekének. Elgondolkozom, hogy tetszik-e, milyen is a név, milyen a vezetéknévvel együtt, milyen a rövidsége, hosszúsága, hogyan lehet vagy nem lehet becézni. Szeretem megnézni a jelentését, az eredetét és a gyakoriságát is. És szeretek a nevekről beszélni, kibeszélni őket. Hogy kinek melyik mostani divatos babanév tetszik, nem tetszik, milyen neveket fogadtak el, utasítottak vissza vagy milyen furcsa vagy vicces vezetéknevek vannak. Így tehát azt is érdekesnek tartom, hogy házasság után egy nő felveszi-e a férje nevét, ha igen akkor hogyan, ha nem akkor miért nem és kinek milyen gondolatai vannak ezzel kapcsolatban. Magyarországon meg pláne érdekes, mert többféle opció van. Nem is tudom miért van az, hogy van ez a né-s dolog és hogy régen teljesen elveszett a nő neve a férje nevében (Takács Jánosné pl). 

Világszerte sokféle szokás van, ezekről is olvasgattam most. Spanyolországban mindenkinek két vezetékneve van, az apja vezetékneve és az anyja vezetékneve, és a pár gyerekeinek a vezetékneve a két szülő apai vezetéknevéből áll össze. Itt egy ábra hozzá. Tehát ők nem veszik fel a házastársuk nevét, ahogyan sok másik országban sem szokás vagy olyan is van, hogy kifejezetten nem is engedélyezett. Kínában, Görögországban, Franciaországban, Hollandiában vagy Koreában például megmarad a nők leánykori neve. Ezzel szemben Japánban kötelező, hogy a házaspárnak azonos legyen a vezetékneve. Az izlandi helyzet is érdekes, mert ott a vezetéknév az apa keresztnevéből jön. Például ha Gunnar az apa, akkor a fia vezetékneve Gunnarsson, a lányáé pedig Gunnarsdóttir. Lehet választani azt is, hogy az anya nevét kapja meg a gyerek, de az ritkább. És a nők nem veszik fel a férjük nevét házasságkötéskor. Szóval az sem univerzális és egyértelmű, hogy a nők minden kultúrában "elnyomottak" és fel kell venniük a férjük nevét. Svédországban egyébként egy 2015-ös statisztika szerint még mindig az a leggyakoribb (64%) hogy a feleség felveszi a férje nevét, a második leggyakoribb (21%) pedig az hogy mindketten megtartják a saját nevüket.

Két dolog miatt gondolkoztam el azon, hogy megváltoztatnám a nevemet. Az egyik a praktikussági szempont, hogy ne külföldi nevem legyen Svédországban. Múltkor is tök hülyén félreértette valaki, meg általában persze nem értik. Egyszerűbb lenne az élet svéd névvel, viszont a hátulütője az, hogy a nevem alapján svéd lennék, és talán úgy érezném, hogy megvezetem az embereket. Például ha behívnak állásinterjúra, akkor egy svédre számítanak, helyette egy külföldit kapnak. Ha külföldi a nevem, akkor tudják mire számíthatnak. Viszont minél tovább élek itt, annál kevésbé lesz probléma, feltéve hogy a svédem folyamatosan fejlődik (másban nem érzem esetleges problémának a külföldiségemet). Illetve az önéletrajzomon rajta vannak a magyar iskoláim, úgyhogy ha valóban megnézik, akkor gondolhatják.

A másik egyszerűen a romantikussági, elköteleződési szempont. Elkezdett szimpatikussá válni az a gondolat, hogy a nevemben is Jackhez és ehhez az országhoz tartozzak. Tudom hogy sok házasság nem tart örökké, de gondolom mindenki úgy megy bele, hogy azt gondolja, az övé örök életre szól. Még csak 31 éves vagyok, az életem nagyobb része hátravan, és ha minden jól megy, akkor ő lesz ennek az életnek a legfontosabb szereplője. Ha meg nem, akkor vissza is lehet változtatni. Vagy olyan leszek, mint a suliban a volt tanárom, hogy férjről férjre megyek és mindig új nevem lesz (jó, csak a 2. férjénél tart, de akkor is 37 évesen már 3-féle vezetékneve volt). Vagy olyan is lehetek, mint Angela Merkel, hogy bár elválok, újraházasodom, de marad az első férjem neve. A lehetőségek végtelenek kéremszépen.

Szeretem megnézni, hogy mások hogy jártak el, főleg akiknek külföldi a férjük. A svéd-olasz barátainknál a feleség nem vette fel a férje nevét, elsősorban a publikációi miatt, de szerintem egyébként sem vette volna fel. Kathie hozzáadta a férje nevét a sajátjához, úgyhogy ő a két vezetékneves megoldást választotta. Amúgy is elég befolyásolható vagyok, vagyis hatnak rám olyan emberek, akik szimpik. Figyelgetem, hogy ki hogy csinálta, és milyen számomra szimpatikus vagy hasonló értékrendű emberek vették fel a férjük nevét. Ha találok ilyet, akkor megörülök, hogy na tessék, ő is felvette, hát akkor... Például a gyerekek anyja, akinek volt karrierje, nagy ismeretségi köre és szép volt a családi neve és majdnem 40 évesen házasodott, mégis felvette a férje nevét. Ha viszont olyanra látok példát, aki nem olyan szimpi vagy nem egyezik az értékrendünk és felvette a férje nevét, akkor meg arra gondolok, hogy uhh és én is úgy csináljak mint ő? Persze mindenre lehet példát találni, szóval végső soron ez nem mérvadó, de mégsem tudom megállni hogy ilyen szemmel nézzek körbe.

Az is olyan béna érv, hogy eszembe jut hogyha megváltoztatom a nevem, akkor át kell írnom a facebookon és majd mindenki látja, hogy új nevem van. Meg nem találnak meg akik a régi néven ismernek. Tudom hogy ott Banánhinta Konzuéla Hercegnőnek is hívhatnám magam, és semmi nem kötelező, de azért a többség a valódi nevével játszik. Bár a facebook amúgy is kezd elavulni. Ja meg új e-mail-cím is. Amikor látom a régi, már házas osztálytársaim neveit a facebookon, akkor fintorgok hogy kik ezek az emberek, mik ezek a nevek. Ez csupán arról szól, hogy nem akarom hogy bármi is változzon, legyen úgy minden, ahogyan régen volt, ahogyan én ismerem, és hogy merészelnek ezek a lányok hozzámenni (számomra) vadidegen férfiakhoz és megváltoztatni a neveiket. Én a Tóthot, a Fazekast, a Faragót ismerem, kik ezek a nék meg ezek a névcsoportosulások? Milyen furcsa dolog a nevünkben viselni a férjünk nevét...

Nekem ezért tetszik jobban teljesen felvenni a férj nevét (ami Magyarországon a legritkább változat, ahogyan olvastam) mert akkor nem látszik a néven, hogy x hozzáment y-hoz, hanem az csak egy név. Meg nem olyan hosszú és praktikusabb. Meg ha csak hozzáadnám a nevét, akkor ugyanúgy megmaradna a problémás magyar nevem. Nekem van középső nevem is, úgyhogy négy név, bah. Bár ahogy látom a svédeknél az előkelőbb embereknek régebben sok nevük volt. Például van egy író, Jan Guillou akinek a teljes neve Jan Oskar Sverre Lucien Henri Guillou. A gyerekeknek is három utónevük van és mindkettőjük második neve az apjuk neve. Bár ez inkább a keresztnévre vonatkozik. Na de szóval végletekben gondolkozom, vagy felveszem a nevét és ejtem a sajátomat vagy megtartom a sajátom. Nem vagyok a családi nevemmel kapcsolatban szentimentális, szerintem a vezetéknév elsősorban azonosításra van, amúgy úgyis a keresztnevem használom, azon mutatkozom be, azon szólítanak. Bár felszínes, hiú érv, de ha különleges vezetéknevem lenne, ahhoz valószínűleg jobban ragaszkodnék. Ha meg Jacknek valami béna, nekem nem tetsző neve lenne, akkor meg valószínűleg nem szeretném felvenni, ami szintén helytelen döntésnek tűnik, mármint nem arról kellene hogy szóljon ez a döntés, hogy kapjak az alkalmon, hogy upgrade-eljem a nevem. De Jack is azt mondta, hogyha valami menő nevem lenne, például Lennon, akkor azt felvenné, és akkor ő lenne Jack Lennon. Ezen jót nevettem, annyira random volt.

Van viszont egy másik probléma is a kérdés kapcsán. Jacknek két vezetékneve van. Sosem szerette, hogy hosszú a vezetékneve és máskor is mondta már, hogy az egyiket elvetetné, minek kettő, csak a gond van vele. Persze sosem lépte meg ezt a lépést, mert sok macerával jár és különösebb oka nem volt rá. De most újból aktuálissá vált a kérdés. Én a két nevét nem venném fel, egyet talán igen, szóval ha úgy dönt hogy megváltoztatja a nevét, akkor már én is. Szóval egyelőre itt tartunk... Jack is azt mondja, és én is úgy vagyok vele, hogy nincsenek erős érzéseink és határozott véleményeink a kérdés kapcsán, és egyszerűbb ha minden marad a régiben. Viszont tetszik amit Jack mondott, hogy maga a házasság absztrakt és megfoghatatlan, és a névváltoztatás, a közös név viselése legalább egy megfogható változás lenne.

Folyton eszembe jutnak még gondolatok, amiket hozzá tudnék tenni, de így is elég hosszan írtam a témáról. Szívesen olvasom a ti gondolataitokat, tapasztalataitokat, akármi fun sztorit, mert ahogy írtam, szeretek erről beszélni és a gyűrűs posztnál is érdekes volt olvasni a sokféle hozzáállást. 

szeptemberi napok

Csoportmunka
Azt mondtam, hogy tök jó csoportba kerültem, és ezt még mindig tartom, de még így sem vagyok teljesen elégedett a csoportdinamikával és a feladatok felosztásával. Az egyik probléma az, hogy úgy 80%-ban a két svéd csaj dominálja a munkát, mert a szíriai lány és én a béna svédünkkel nem nagyon tudunk/merünk hozzászólni. Amikor az egyik svéd lány nem volt ott, sokkal jobban be tudtunk szállni mi is. Szóval így nem túl jó, de persze nekem kellene megerőltetnem magam, hogy csakazértis mondjam a magamét, ha bénán is. A másik probléma az, hogy nem osztottuk fel a munkafeladatokat, hanem mindig mindenki ugyanazon dolgozik egyszerre. A Miroban dolgozunk, aki ismeri, ismeri, de olyan mint más együttműködős platformok, hogy egyszerre többen dolgozhatunk benne, és a kurzorok mellett ott vannak a nevek, szóval látjuk, hogy ki merre mozog, mit ír, mit csinál. 

És ahelyett, hogy kiosztanánk, hogy ki mit csinál, mindig egy dolgon dolgozunk mind a négyen, és a svéd lányok írnak, mert ők tudnak helyesen írni, én meg általában hamar elvesztem a lelkesedésemet, mert az van, hogy cikáznak a kurzorok, dolgoznak ugyanazon a kis részen, én meg úgy vagyok vele, hogy bőven elég az a 2-3 ember, én már mit tudok csinálni... És akkor nézem inkább a Királynő temetését, azt tudom csinálni. De tényleg, olyan ez mintha el kellene készíteni egy háromfogásos vacsorát, és négy ember állna oda hagymát aprítani. Jack mondta, hogy mondjam akkor, hogy ez így nem jó, javasoljak, szervezkedjek, oldjam meg... Én meg mondtam, hogy magyarul és angolul ilyen voltam, vagyok, lennék, általában átvettem a csapatmunkákban a vezetést, mert a többiek vagy nem mertek hozzákezdeni vagy nem érdekelte őket, de valahogy a végén általában én lettem a fontoskodó szervezkedő, de svédül nem tudok az lenni (csak akkor tudtam, amikor reménytelenül elveszett volt a másik két csapattag). Mondják, hogy az embernek annyi személyisége van, ahány nyelven beszél, de szerintem ez nem arra vonatkozik, hogy nem beszélek elég jól ahhoz, hogy lehessen egyáltalán személyiségem. Mert én egyelőre itt tartok és nem szeretem azt, aki svédül vagyok. De kämpa på! Küzdök tovább.

Hétvége
Amúgy tök jó hosszú hétvégém volt, mert Jack már reggel fél 7-kor elment ottalvós céges rendezvényre, és pont se órám, se csoportmunkám nem volt, úgyhogy volt egy teljes szabadnapom és annyira szuper volt. Nem csináltam semmi extrát, de pont ez volt benne a jó, hogy nem kellett senkihez és semmihez alkalmazkodnom. Telóztam egy kicsit anyukámmal, aztán elmentem pár boltba nézelődni. Elképzeltem, hogy találok szuper ruhákat a turiban (ezer éve nem vettem új ruhát) fel is próbáltam párat, ráadásul jó márkák voltak és egyedi darabok, de sajnos mindegyikkel volt valami bajom, úgyhogy üres kézzel tértem haza. Forrócsokiztam, vettem minifánkot a boltban meg chipset is. Elővettem a gyertyákat és a hangulatfényeket, bekuckóztam és este én is felszálltam a Crown-vonatra és elkezdtem a sorozatot. 

Véletlenül felfedeztem, hogy vasárnap "Nagy Mozinap" volt, aminek keretében minden film féláron volt. Így ki akartam ezt használni, de megint nem találtam semmi túl érdekeset, így végül a Top Gun 2-re foglaltam jegyet. Igaz hogy az első részt sem láttam, meg akciófilm is, ami nem a kedvencünk, de az imdb-n 66. helyen áll és csomó embertől hallottam, hogy így szuper meg úgy szuper. Szóval azt gondoltam, hogy látványos és izgalmas és olyan film, amit nagy vásznon érdemes nézni. Hát nem így lett, nekem különösebben nem is volt látványos, meg maga a film is totál meh... 

És a legrosszabb az volt, hogy gondolom a félárú nap miatt sok hülyegyerek volt a moziban, és az egyik társaság pont a mi sorunkban volt. Ráadásul a film elején bejöttek a mozisok egy óóóriási zacskó popcornnal... És aki először megmondta, hogy ki a film rendezője, az nyerte a popcornt. Voltunk úgy nyolcvanan a teremben és senkinek fogalma sem volt, hogy ki rendezte a filmet. Végül is ezek az idegesítő gyerekek megnézték a mobiljukon a választ, így ők nyerték a popcornt. Hogy ki szerint jó ötlet egy csapat amúgy is idegesítő gyereknek egy zsáknyi ingyenpopcornt adni, azt nem tudom... Innentől kezdve még jobban dumáltak, mászkáltak, röhögtek, visongtak, dobálóztak a popcornnal, világítottak a mobiljukkal, videóztak, ki be jártak meg még nem tudom miket csináltak, de szörnyen idegesítő volt. Jack azt mondta, mostantól csak elvont művészfilmeket nézünk a moziban, mert azokon nem lesznek gyerekek.

Plüssállatok
Már harmadszor fordul elő velem, hogy meglátok a járdán egy plüssállatot, amin látszik hogy frissen esett le, körbenézek és meglátok a távolban egy távolodó párt babakocsival és utánuk sietek, hogy hátha ők ejtették el a plüsst és mindháromszor bejött a tipp. Az első alkalommal azt gondoltam, hogy tuti nem azé a páré akit látok, mert egy nagy parkban voltam, de azoké volt, akik után mentem. A második alkalom egy boltban volt, és épp ment ki egy babakocsis pár, szóval adtam egy esélyt, hogy az övéké és tényleg. Most pedig már jó messze volt egy pár, végül vagy 200 métert futottam a rózsaszín elefánttal a kezemben, de most már nem is volt kétségem, hogy az övéké, mert úgy látszik ez az én szerepem az életben, hogy kisbabák elejtett játékait juttatom vissza a szüleiknek. Vicces.

Pakolás
Sokszor írtam már, hogy állandóan küzdök a lakásban a helyhiánnyal és igyekszem okosan pakolni és nem felhalmozni dolgokat, hogy minden elférjen anélkül, hogy zsúfolt érzetem lenne. Rosszul vagyok a zsúfolt helyektől, én nem tudnék olyan lakásban élni. Egyszer erre kérdezte a tesóm, hogy mert mekkora a lakásunk, hogy ez ilyen nehéz és mondtam, hogy 47 nm, erre ő így pff és az kicsi? A miénk 35 nm volt. Bosszantott ez a komment. Nem hasonlíthatja össze a mi otthonunkat azzal, ahol ők egyetem alatt laktak, miközben a cuccaik nagy részét a szülőknél tudták tárolni és csak az volt a lakásban, ami kellett. Nekünk meg a teljes életünk, a bicikliket és Jack snowboardját leszámítva, ebben a lakásban van, és ráadásul Jacknek olyan hobbijai vannak, amik sok cuccal járnak (teljes túrafelszerelés + packraft, evezők, 2 gördeszka, 4 gitár, erősítő, horgászfelszerelések, csak hogy a legnagyobbakat említsem). Ha mindent kipakolnánk egy teremben, szerintem el nem tudnánk képzelni, hogy fért el ennyi minden egy kis lakásban, és én büszke vagyok erre, mert sokat teszek azért, hogy a sok cucc ellenére viszonylag letisztult és tágas érzet legyen a lakásban.

Most ismét rendbe tettem pár problémás helyet. Az egyik az a konyhapolc volt, ahol a tárolóedényeket és palackokat tároltuk és itt mindig óriási káosz volt. Ezenkívül kitakarítottam az ágy alatt és elpakoltam oda a kültéri ülőgarnitúra nagy ülőpárnáit, a díszpárnákat meg a szekrényekbe. Megállapítottam, hogy van pár olyan függöny, takaró, ágynemű, párna amit sosem használunk. Ezeket egyszer ha lesz autónk, átvisszük Jack apjához, mert neki nagyon sok helye van. Egész nyáron az ágy végében voltak a párnák, csak napközben és jó időben tesszük ki őket. Így most olyan jó érzés a szabad tér. A mamám készítette ezt a rongyszőnyeget, a szüleim most hozták ki, szeretem itt az ágy végében.

A fürdőszoba-szekrényekből is kipakoltam mindent és átcsoportosítottam logikusabb módon, illetve rendeltem polctartó pöcköket (nem tudom mi a hivatalos neve) mert amióta beköltöztünk, az egyik szekrény polcainál hiányosak ezek a pöckök és most el is tört kettő, és sikerült elvileg találnom ugyanolyat a neten, de még nem érkeztek meg sajnos. Jack nevet rajtam, hogy hogy tudok így várni 4 darab pöcköt, de hát a káosz!! A káosz miatt, mert a nagy rendrakás vége az lett, hogy vissza sem tudom rakni a polcot, úgyhogy egyelőre rosszabb a helyzet, mint volt.

Harry Potter
Sikerült megszereznem svédül az összes Harry Pottert hangoskönyvben és már a második kötetet hallgatom, miután három nap alatt végighallgattam az elsőt. Annyira jóó. Már kicsit amúgy kiábrándultam a könyvekből és Rowlingból, mert eh, voltak hülyeségei, meg a könyvekben is sok a furcsaság felnőtt fejjel. De ahogy elkezdtem hallgatni, megfeledkeztem a negatívumokról és beszippantott a hangulat és a nosztalgia. Én azok közé tartozom, akik az első három könyv után az újabb kötetek megjelenését úgy várták, mint a messiást és a családban négyen olvastuk egyszerre a könyvet, és szinte összevesztünk rajta, vagyis be kellett osztani, hogy ki mikor és meddig olvashatja. Bár mire a 7. kötet kijött, addigra elmúlt a lelkesedésem, már nem is tudom miért, de azt nem is azonnal olvastam el. De az első köteteknek különösen nagy a nosztalgiája és szeretem a hangulatukat. 

Most már furcsa belegondolni, hogy a filmek előtt olvastam őket. Emlékszem, amikor anyukám mutatta nekem egy Nők Lapjában a fotót a három gyerekről, hogy ők fogják játszani a főszerepeket és egyidős vagyok velük és olyan érdekes volt, hogy azta, ők is gyerekek mint én, és eljátszhatják Harryt meg Hermionét meg Ront váááoooo. Egyetem alatt az angol, Stephen Fry-os verziót is végighallgattam és az is olyan jó volt. Először a filmeket nem szerettem túlzottan, de aztán a hangoskönyvek közben újranéztem azokat is, plusz megnéztem az összes fellelhető így készült, kulisszák mögötti és interjúvideót, és így beleláttam minden apró részletbe és gondos tervezésbe, és utána más szemmel néztem a filmekre. És most újra itt vagyok, csak svédül hallgatom, de a filmeket is újra fogom nézni.

A svéd fordítás elég lusta, a legtöbb névnek nincs is svéd verziója. De aztán meg Gilderoy Lockhart helyett Gyllenroy Lockman van... Pont ezt és pont így kellett megváltoztatni? Furcsa. Amúgy egy svéd színész olvassa fel, és jól játszik a hangokkal, de néha nem szimpi a hangsúlyozása vagy amilyen stílust ad egy-egy szereplőnek. Hagrid olyan, mint egy részeges bumburnyák, Draco és Dudley meg mindketten mint affektáló kislányok. Na de ez most a fő szórakozásom és nagyon élvezem. Néha elmegyek sétálni, hogy kimozduljak és közben is tudom hallgatni. A természet meg kezd a legszebbé válni az évben. Még pár nap és minden a legszebb színekben fog pompázni, de már most is alakul a helyzet.

búcsú másodszor

Tegnap voltam utoljára a gyerekeknél, véget ért ez az összesen hétnapos munka. Ha a gyerekekkel már nem is volt ugyanaz a kapcsolat mint régen, azért így is jó volt újra velük lógni egy kicsit és visszatérni abba az életbe. Sajnos a gyerekek anyukájával nem is találkoztam, mert minden nap olyan későn ér haza. Tegnap azt gondoltam, hogy hátha hazamegy 7-re, hogy találkozhassunk, de nem volt ott, én meg eljöttem. Aztán írta, hogy épp elkerültük egymást és sajnálja, hogy nem találkoztunk. Hát még én! No mindegy, legalább a gyerekekkel, az apjukkal, a kutyussal és a kutyus gondozójával találkoztam, meg amúgy is jó volt bemenni párszor a városba hozzájuk. Furcsa hogy elvittem az autójukat, fuvaroztam a gyerekeiket, főztem a lakásukban, de vele nem is találkoztam. Persze az jólesik, hogy így megbíznak bennem.

Nem sokat tudtam beszélgetni a gyerekekkel, a legtöbbször csak ültünk csöndben az autóban, én az utat, ők meg a telefonjukat nézték. De kedden mindketten ott voltak, és a nagyobbik rácsatlakozott az autó hangszórójára és betette a Goobát 6ix9ine-tól... Ami egy szörnyű szám, de anno amikor kijött, akkor persze eljutott a gyerekekhez is, és főleg a kisebbet megbabonázta ez a furcsa alak meg ez az egész zene, és sokszor betették a kocsiban, és nevettek a reakciómon, meg direkt felnyomták a hangerőt maxra és lehúzták az ablakokat, hogy égessenek. Szóval ez amolyan belső poén volt nálunk, és amikor betette most, akkor szinte meghatódtam, mert tudom hogy csak azért tette be, hogy visszahozza a régi időket, amikor olyan jól elvoltunk és sokat viccelődtünk. És utána sorra elkezdte betenni azokat a számokat, amiket két-három éve együtt hallgattunk az autóba, és ááá. Odakint szakadt az eső, ültem a meleg autóban, hátul a két srác és szóltak ezek a nosztalgikus számok, amiket együtt hallgattunk vagy akár énekeltünk is, mint a Det kommer bli bra. Úgy vettem, hogy szavakkal nem akarja elmondani, hogy hiányzom nekik és örülnek hogy itt vagyok, helyette így mondta el. Lehet hogy nem, de nem érdekel. Én ezt akarom gondolni erről, és úgysem tudom meg, ha nem így van, hadd gondoljam ezt, mert ez jó érzés.

Nem vagyok szomorú, hogy nem megyek hozzájuk többet, egyszerűen csak örülök hogy volt ez a pár nap és hogy ismerhetem ezt a családot és hogy szeretnek és hogy visszahívtak. Mikor eljöttem tegnap, benéztem a kisebbik szobájába és "könnyes búcsút" vettünk. AirPod a fülében, bámulja a mobilját:
- Bye, most már megyek...
- Okay bye.
- Nem hiszem, hogy jövök többet, úgyhogy szia...
- Okay bye.
- Jó volt újra találkozni, remélem találkozunk még valamikor.
- Yeah bye.

Néhány kép:

szép östermalmi házak

A suli felé, Djurgården szélén. A távolban látható a Kaknästornet, ami egy 155 méteres TV-torony és sok helyről látható Stockholmban. Régen látogatóközpont is volt bent és fel lehetett menni megnézni a kilátást, illetve étterem is működött a tetejében, de 2018-ban bezárták sajnos. Viszont nekem még volt szerencsém egyszer ott ebédelni Jackkel és nagyon szuper kis étterem volt, körben kilátással a városra. Sajnálom, hogy már nem lehet felmenni.

az esős napon, miközben vártam rájuk a kocsiban

nehéz munkám...

a világ legkisebb liftje

tegnap hazafelé

választások hétvégéje

Svédországban most voltak, vannak a választások. Mint itteni lakos (nem vagyok állampolgár, tavaly kérelmeztem, de lassú az elbírálás) két szavazatot adhatok le, a regionálist és az önkormányzatit, de az országoson nem szavazhatok. Itt máshogy működik a rendszer, mint otthon, mert itt nem csak egy nap lehet szavazni, hanem 2,5 hétig állt a városrészünk központjában egy ideiglenes szavazóhelyiség, ahol bármelyik nap lehet előzetesen szavazni. Maga a választási nap tegnap volt, és ezen a napon úgy mint Magyarországon, a nekünk kijelölt, szavazólevélben meghatározott helyen szavazhatunk. Ezt a levelet és személyigazolványt kell vinni, itt nincs külön lakcímkártya. Egyébként a közeli iskolába kellett mennünk, általában iskolákban szervezik meg a szavazást.

Maga a szavazás is máshogy zajlik, mint Magyarországon. Nem egy lapon kell ikszelni, hanem kis, A5-ös méretű lapokra vannak nyomtatva a főbb pártok, illetve vannak üres lapok is, ahova a kisebb pártok és a jelöltjük nevét írhatjuk. A háromféle szavazást háromféle szín (kék, fehér és sárga) különbözteti meg. Mindegyik színből ki kell választani az adott párt lapját, majd adnak három darab borítékot, amibe bele kell tenni a lapocskát és lezárni a borítékot. 

Egy kis ablakon kilátszik, hogy a borítékban sárga, kék vagy fehér lap van. Miután ellenőrzik a személyinket és bejelölik, hogy szavaztunk, az ott dolgozók dobják a megfelelő urnába a lapokat. Legutóbb és régebben úgy volt, hogy már a folyosón ki volt téve a sok-sok lap, és a fülke felé menet elvette az ember az adott pártét, majd utána csak betette a borítékba. Így viszont előfordulhatott, hogy az ottlévők látták, hogy ki melyik lapot vette el, vagyis kire fog szavazni. Volt, aki emiatt többfélét is vett, hogy ne lehessen tudni, hogy majd a fülke mögött melyiket teszi végül a borítékba, de nekem azért mégis furcsa volt ez a nyíltság. Idén meg is változtatták a rendszert és egy külön fülke mögött voltak a lapok, ahova csak egyedül lehetett bemenni lapért, majd ezután az alább látható mókás "fülkékben" befejezte az ember a teendőket.  Az új rendszer miatt viszont hosszú sorok alakultak ki sok helyen. 

Egyébként lustálkodós, otthonülős volt a hétvége. Én szombaton tortát sütöttem (bár sütés nélküli volt) Jack szülinapjára. Ezzel kicsit elkéstem, de a héten nem volt időm rá máskor. A tortát magát régebben kinéztem már, amikor Milonka egyszer megosztott egy sütit Bernuskaa oldaláról, akkor megtetszett ez a triplacsokis mousse torta. Egyszerű volt elkészíteni, csak a rétegek hűtése miatt egész nap készült. Itt csak lap- és nem porzselatint találtam a boltban, ezért megkerestem az átváltást, de szerintem kevesebb zselatinlap kellett volna a rétegekbe (3 és egyharmadot használtam mindegyikben) mert nekem nem olyan omlós mousse-os lett az állaga, hanem keményebb. Ez lett az egyetlen hibája, amúgy nagyon finom és mutatós torta.

Végre vettem válltáskát. Már ezer éve kellett új, de általában hátizsákot hordok, amibe sok mindent bele tudok pakolni, és ritkán van olyan hogy csak retiküllel megyek valahova. A legtöbbször akkor bosszankodtam, hogy még mindig nincs új válltáskám, amikor hazautazok, mert akkor az iratokat, pénztárcát abban viszem, de itt Svédországban nem hordok pénztárcát, csak egy kártyatartót. Van egy nagyon szétment kistáskám meg egy kevésbé rossz állapotú, de azért az sem egy szépség. Azért is választok nehezen, mert hosszútávra veszek mindent, főleg táskákat és emiatt olyan nagy döntésnek érzem, hogy megfelelő legyen a kinézete, mérete, minősége, ára... Lelkifurdalásom van, ha túl sok mindent veszek, pláne ha azért, mert nem jól választottam meg elsőre. Na de ez lett, Adax, dán márka, jó cuccaik vannak. Járt a táskához egy szövet bevásárlószatyor is, aminek örültem.

Megnéztük a Gyűrűk ura sorozat eddig kijött részeit, hát nem vagyok túlzottan odáig. Ahhoz képest, hogy az eddigi valaha volt legdrágább sorozat, elég uncsi, de a jelmezek, sminkek és díszletek valóban lenyűgöznek. Igazából csak várom a régi arcokat, karaktereket, helyszíneket, az újakkal viszont nem nagyon tudok megbarátkozni.

Ez meg csak úgy, a hétvégén láttam. Viszonylag gyakran látni hőlégballont errefelé (ahhoz képest pláne amennyit gyerekkoromban láttam). Szeretem őket, olyan különleges látvány nekem. 

Ezt a cuki kis figurát pedig így találtam az erdőben egy farönkön ücsörögni. Megragadott, olyan jópofa.

gyűrűk

Egy másik esküvős téma a gyűrű kérdése. Ez mindkettőnket érdekel, mert a gyűrűt folyton hordani fogjuk, ezért erre szívesebben is költünk és foglalkozunk vele. Nekem nagyon tetszik az a gondolat, hogy mindketten hordani fogunk egy gyűrűt, ami mindig mindenhol a kapcsolatunkat és a másikat szimbolizálja. Korábban nem fordítottam nagy figyelmet arra, hogy kinek milyen jegygyűrűje van, de ha mégis észrevettem, hogy egy srácnak, férfinak van gyűrű a kezén, azt szép dolognak tartottam. Mutatja a világ felé, hogy van valahol egy felesége, hogy igaz hogy épp egyedül van most itt, de ő valakihez azért tartozik. Jó érzés belegondolni, hogy majd Jack is egy ilyen férfi lesz.

Olvasgattam is a gyűrűk történetéről, a hagyományokról és tetszik az is, hogy ez egy ősi és országokon átívelő hagyomány. A jegygyűrűt azért hordjuk a negyedik ujjon, mert régen azt hitték, hogy a bal kéz negyedik ujjából vezet egy ér, a szerelem ere, a szívig. Magyarországon a jegygyűrűt hagyományosan a jobb kézen hordják, Svédországban viszont a bal oldalon szokás hordani. Ami egyedi, mert a szomszédos országokban és általában Európában a jobb kézen hordják. Így erről nincs különösebb véleményem, nekem a logika azt diktálná, hogy a másik kézen érdemes hordani a gyűrűt, mint amilyen kezesek vagyunk, mert talán akkor kevésbé van útba, kevésbé karcolódik. Mi mindketten balkezesek vagyunk, úgyhogy ha ez alapján döntünk, akkor a magyar hagyományt követjük majd. 

Eljegyzési gyűrűm viszont nincs. Jack mondta, hogy nézegetett gyűrűket, de fogalma sem lett volna, hogy milyet és mekkora méretet vegyen. Ezt teljesen meg tudom érteni, ugyanis soha nem volt gyűrűm, úgyhogy én sem tudnám hirtelen, hogy milyet vennék magamnak. Ő azt mondta, hogy fel akarta tenni a kérdést, és aztán a többit mindent együtt tervezünk meg és minden úgy lesz, ahogy szeretném. Felajánlotta, hogy vesz nekem eljegyzési gyűrűt, de én azt nem is szeretnék. Ha vett volna, biztos örültem volna neki és hordtam volna, de jobb így hogy nem vett, mert én nem látom annak a gyűrűnek különösebb értelmét, és ha valaminek nem látom az értelmét vagy nincs hozzá kedvem, akkor nem fogok belemenni kizárólag amiatt, mert az a szokás, mert mások úgy csinálják.

Az eljegyzési gyűrű jelzi azt, hogy "elkelt a leányzó", de ha nem annyira sokára úgyis megházasodunk és lesz majd karikagyűrűnk, akkor erre a rövid időre minek egy másik gyűrű? Én azt gondolom, hogy ez egy régebbi tradícióból ered, amikor nem hosszú évek után kérték meg a lányok kezét, hanem akár pár hónap után, és a gyűrűvel mutatta a lány a világ felé, hogy ő foglalt. Mi már régóta együtt vagyunk, nem fogok most erre a rövid időre egy köves gyűrűben mászkálni, főleg hogy a kiálló köves gyűrűt el sem tudom képzelni magamon és nem is tűnik praktikusnak. Tudom, hogy olyan opció is van, hogy a karikagyűrűvel történik az eljegyzés és akár mindketten hordjuk a karikagyűrűt az esküvőig is, csak a másik kezünkön. Ez még csak-csak tetszene, viszont még nincs meg a karikagyűrűnk, és én amúgy sem szeretném úgy hordani, hogy még nem vagyunk házasok. Szóval nekem jó ez így, gyűrű nélkül.

Voltunk már pár ékszerboltban és ott nyomatják, hogy legyen két gyűrűm, de hát ők ebből élnek, persze hogy megpróbálnak rábeszélni. Régebben sosem foglalkoztam azzal, hogy kinek milyen gyűrűje van, de most hirtelen nagyon kíváncsi lettem mindenki gyűrűjére. Leginkább csak hírességek gyűrűit tudom nézegetni, és ott azt állapítottam meg, hogy a nőknél szinte kizárólag a sokmilliós, hatalmas köves eljegyzési gyűrűkről esik szó a bulvárlapokban, a jegygyűrűről nem annyira. Szóval ezekből a cikkekből az jött át, hogy az fontosabb, de szerintem csak azért beszédtéma, mert azt az általában szintén híres férfiak veszik, és megy a verseny, hogy ki kéri meg a csaját menőbb gyűrűvel. Na meg bizonyára ezeket a nagyon híres nőket nem lehet akármivel eljegyezni. Én mondjuk félnék is hordani egy kb. 2 millió dolláros gyűrűt, mint például Blake Livelyé. Én még egy kétmillió forintosat is mondjuk. Az övénél persze vannak még drágábbak is, csak azért őt mondom, mert bírom a stílusát és a párosukat Ryan Reynoldsszal. 

Az ékszerüzletben egyébként azt mondták, hogy változó hogy ki veszi meg az eljegyzési gyűrűt. Svédországban gyakran nincs az az amerikai típusú nagy meglepetéseljegyzés, hanem gyakran csak együtt megbeszélik, hogy majd összeházasodnak és kész. Szóval van olyan, hogy együtt megvesz a pár három gyűrűt, az eljegyzésit és a két karikagyűrűt, de van olyan is, hogy vesz meglepetésgyűrűt a férfi. És olyan is van, hogy aztán azt a lány kicseréli olyanra, ami tetszik is neki hihi. Kathie is így volt ezzel. Nem is feltétlenül azért, mert nem tetszik neki az eredeti, hanem azért hogy utána passzoljon a választott karikagyűrűhöz. Mert gyakori az, hogy egy kézen hordják, és a két gyűrű szinte egynek néz ki. Valóban szépek így a képen, de ezzel is úgy vagyok, mint a menyasszonyi ruhával, hogy másokon szép és tetszik, de magamon nem tudom elképzelni, nem érzem hozzám illőnek.

Nézegettem gyűrűket svéd és magyar oldalakon is, és az a megállapításom, hogy van különbség. Látszik a svéd gyűrűkön a skandináv stílus, a letisztultság, minimalizmus és egyszerűség. A magyar gyűrűk mintásabbak, színesebbek (sok ami kombinálja a különböző színű aranyakat) és a kövek bennük változatosabbak, sokszor nem szimmetrikusak, meg mindenféle extravagáns mintákat tesznek bele. Persze mindkét országban van példa mindegyik típusra, de nagy általánosságban nekem a magyar gyűrűk cirádásabbak, a svédeknél pedig a kevesebb több elve érvényesül, ahogyan ugyanez megfigyelhető a lakberendezés vagy az öltözködés terén is. Illetve még azt látom különbségnek, hogy a magyar oldalakon általában párban vannak a gyűrűk, a svéd oldalakon pedig általában külön kell választani, legfeljebb javaslatként vagy a fotón van ott, hogy egy női változathoz melyik férfigyűrű illik.

Még nem döntöttünk semmiről, csak bementünk pár üzletbe tájékozódni. Vagy fehérarany vagy platina lesz, de ezzel kapcsolatban is még tájékozódunk. Az egyik helyen mondták, hogy minden gyűrűjük helyben készül, nekünk az szimpibb, mint az ha külföldről rendelik meg. Még egy üzletbe el szeretnénk menni amit ajánlottak, aztán majd döntünk, hogy melyiket válasszuk. Nekem ilyesmi gyűrűk tetszenek, de szeretném élőben is látni ezeket és az ehhez hasonlókat, mert lehet hogy élőben teljesen más tetszik.

esküvői gondolatok

Így hogy Jack megkérte a kezem, muszáj gondolkoznunk az esküvő témán, még akkor is ha legszívesebben csak kettesben bemennénk a stockholmi Városházára (ahol amúgy is 3 perc egy esküvő és max. 10 vendég lehet) aláírnánk amit kell és ennyiben elintéznénk a házasságkötést. Szeretnénk házasok lenni, de egyikünk sem az a típus, aki vágyik az esküvőre, a felhajtásra, a figyelemre, na és a kiadásokra. De nem is a pénzről szól ez elsősorban, mert én akkor sem szeretnék "rendes" esküvőt, lakodalmat, ha mondjuk nyernék valami játékon és ingyen az enyém lehetne egy álomesküvő. Az én álomesküvőm a fentebb leírt, csak kettesben. De persze azért a szüleimet és a családot nem lehet és nem is akarom kizárni ebből, úgyhogy valaminek mégis lennie kell.

Én mindig is ilyen voltam, soha nem álmodoztam az esküvőmről, menyasszonyi ruhákról, nem tervezgettem gondolatban, hogy milyen lenne a lakodalom, hogy kik lennének ott. Semmi ilyet. Részemről egy ilyen egésznapos "tömegrendezvény" ahol felszínes, udvarias beszélgetések zajlanak, miközben én vagyok a középpontban és szerepelnem kell mindenféle módon, nekem kínzás lenne. Nekem az a gondolat is kellemetlen, hogy csak mert kitaláljuk, hogy megházasodunk, a hozzám legközelebb álló embereknek mindenfélét teljesítenie kellene emiatt... Ruhát venni, ajándékot/pénzt adni, valahova odautazni, egy egész napot eltölteni ezzel... Tudom hogy lennének, akik boldogan tennék, de azért többeknek inkább csak nyűg lenne. Meg ha lenne esküvő, anyagi okokból kifolyólag biztosan Magyarországon lenne, és akkor a svéd tábornak oda kellene utaznia, és hát khm, a kisvárosom nem az olasz csizma sarka, azért nem lenne az az izgalmas kirándulás számukra, mint a most nyári. Viszont legalább a magyar alkoholkínálatot és a hajnalig tartó bulit garantáltan értékelnék. 

Egyelőre az a tervünk, hogy itt összeházasodunk és arra a három vagy négy perces házasságkötésre meghívjuk a szülőket. Kathie azt mondta, hogy ő is szívesen eljönne. Ennek megörültem, jólesne ha ott lenne, csak nem gondoltam, hogy érdekli vagy hogy az ikrek mellől el tud majd szabadulni. Én voltam az ő tanúja, úgyhogy ha eljön, akkor felkérem a tanúmnak. A ceremónia után elmennénk valahova kajálni. Mondjuk ennek a gondolatától sem lelkesedem túlzottan, furcsa belegondolni, hogy Jack szülei és az én szüleim együtt lógjanak, na meg nem is igen tudnak kommunikálni. Jack apját bírom, viszont az anyjával még nem is találkoztam. Még képet sem láttam róla. Szóval furcsa belegondolni, hogy ott lenne az esküvőnkön (lehetőleg előtte azért összehoznánk egy talit). Végül is Kathie-ék stockholmi esküvője is ilyen kicsit kínos hangulatú volt, de azért mégis szép emlék (náluk ők, a férje szülei és bátyja és 1-1 baráti pár volt jelen, de ez a covid miatt volt így).

És valamikor otthon is lenne valami kis ünnepség, de annyi hogy a családommal, a mamáimmal és az unokatesóimmal, ami nagyjából 20 ember összesen, elmennénk együtt ebédelni vagy vacsorázni. Inkább ebédelni, a gyerekek miatt. Szerintem ez jó, tényleg örülnék ennek, ha együtt lehetnék velük ebből az alkalomból és szerintem ők is örömmel eljönnek. Azt még nem tudom, hogy mit vegyek fel erre a két alkalomra, mert menyasszonyi ruhát nem fogok venni, nekem azok sem jönnek be, nem vágyok rá egyáltalán. Az egyik barátnőm olyan aranyos, ő nagyon nyomatja hogy legyen rendes esküvőnk és még keresett is nekem való menyasszonyi ruhákat. Ez kedves tőle, nem veszem tolakodónak, egyedül apukám anyukája tolakodó kissé, aki írt egy üzenetet a javaslataival és olyan szavak vannak benne, hogy "kellene", "illene", "mégiscsak ünnepélyesebb lenne". Tehát nyilván neki nem oké a mi tervünk, kezdve azzal, hogy nem lesz templomi esküvő... Persze megértem, hogy neki más az értékrendje és hogy úgy gondolja, hogy fontos lenne "normálisan", menyasszonyi ruhában meg mindennel együtt megünnepelni a dolgot, de hát my body wedding, my choice.

Mindenesetre mikor a barátnőm küldött a négyes csoportunkba pár menyasszonyi ruhát nekem, akkor abból az lett, hogy egész este azt játszottunk, hogy mindenki keresett ruhát négyünknek, hogy kinek milyet tudunk elképzelni. Szolid, egyszerű, teljesen megfizethető ruhákkal kezdtük, de a végén az angol királyi család tagjainak, luxus szalonoknak és hírességeknek a ruháit küldözgettük egymásnak. Jó játék volt, elvoltunk vele, de nem kaptam kedvet így sem, hogy mégis legyen fehér hacukám. Azt gondolom, hogy majd keresek egy szép, színes ruhát, amit máskor is fel tudok venni. Az viszont lehet, hogy mindkét ünnepség előtt elmegyek sminkeshez és fodrászhoz hogy azért az átlagosnál ünnepibb fejem legyen. Gondoltam valami hajdíszre, hajbavalóra. Azt sem tudom, hogy legyen-e fotós, mert erre a rövid időre túlzásnak érzem, viszont azért jó lenne ha lennének normális fotók. Hümm hümm. Nem tudom... Nehéz kitalálni ezeket a dolgokat és döntéseket hozni, amikor egyikünknek sincs nagy kedve hozzá. De azért szép lassan valami körvonalazódik, és amelyik gondolatokhoz, ötletekhez vissza-visszatérünk, azok jelzik az irányt, amin haladni fogunk.

suli, svéd, standup

Most olyan jó a suli, mert a kurzus is hasznos, a két tanárunk is nagyon jó és van egy érdekes és nagy csapatmunka, amihez szuper csapatba kerültem. Ráadásul ez úgy kezdődött, hogy egyik este kaptam e-mailt a suli rendszerétől, hogy beosztottak egy csoportba. Gyorsan megnyitottam a listát, azt a kívánságot mormorva magamban, hogy csak ne azzal a David gyerekkel legyek (csak ne a mardekárba, csak ne a mardekárba). Tavaly volt egy egyhónapos csapatmunka, aminél hárman voltunk és a csaj sem volt a topon, de ez a David ez szörnyű volt. Nyolc csoportba lettünk beosztva, és egyesével minden fület le kellett nyitnom, hogy megnézzem, melyik csoportban ki van és hol vagyok én. A legutolsóban találtam meg magamat, és nem pont a David gyerekkel együtt? Jól elszontyolodtam, de már késő este volt, gondoltam hogy másnap feldolgozom ezt a hírt, vagy hátha most nem lesz olyan rossz a közös munka. De csodálatos módon másnap kiderült, hogy átrendezték a csoportokat. Reménykedve néztem meg gyorsan, hogy a végleges változatban ki van velem, és most már a 6-os csoportban vagyok, David sehol, helyette három nagyon szuper, az osztály legaranyosabb, legszorgalmasabb, leglelkiismeretesebb lányával vagyok. Mégiscsak meghallgatta a Teszlek süveg a kívánságom!

Fú annyira örültem ennek. Ezek a lányok általában minden órán ott vannak, és pont ők azok, akiknek szinte mindig be van kapcsolva a kamerájuk és aktívak is óra közben. Mindháromnak van gyereke is, szóval lehet hogy azért is van, hogy ilyen kedves, meleg mom-vibe sugárzik róluk. Ketten svédek és van egy szíriai lány, Laila akinek hasonlóan nem jó vagy jó a svédje, mint nekem. Van hogy úgy érzem, hogy ő sokkal jobb nálam, van hogy úgy hogy én jobb vagyok. Jó persze nem kell hasonlítgatni magam, nem az a lényeg, de persze hogy mindegyik külföldi osztálytársamnál figyelgetem, hogy kinek milyen a svédje. 

Szinte minden nap van meetingünk, haladunk szépen a feladattal, csinálgatjuk, beszélgetünk napi 2-3 órákat. Interjút kellett készíteni a másik évfolyam minimum 5 tagjával. Kedden be is mentünk az épületbe, teljesen önszorgalomból. Ez is tetszett, hogy ennyire komolyan veszik, pedig rajtam kívül mindenki jó messze lakik a sulitól. Vettem reggel minifánkot a csapatnak, és 9:15-től 14:15-ig ott voltunk a suliban. Rajtunk kívül nem is volt szinte senki az épületben, csak néhány másik osztálytársunk lézengett néha arra. Mert vannak ilyen furcsa emberek, akik mániákusan be akarnak menni a suliba és még akkor is ott lógnak, amikor nincs se óra, se semmi. Furi. Aztán a metróval is négyesben mentünk a központ felé. Az anyukák a gyerekeikért az ovikba, sulikba, én pedig a pót-gyerekeimhez dolgozni. A héten csak a nagyobbat és egy barátját kellett elvinnem teniszre és főzni sem kellett, mert itt vannak a nagyszülők, míg a szülők New Yorkban hesszelnek a US Openen. Ilyen a gazdagok élete.

Taliztam Kathie-vel, neki is elmeséltem az eljegyzést és örült, meglepődött, kedves volt. Már elég terhes, ahogy vártam rá az irodája előtt, először egy rózsaszín baby bumpot láttam megjelenni a napfényben, majd utána regisztráltam a hozzá tartozó többi testrészt és arcot, hogy ez Kathie. De amúgy ahhoz képest, hogy két hónap múlva születnek a babák, akik két fiú lesz, egyáltalán nincs nagy hasa. Elmentünk a Wagamamába. Nem egy izgalmas választás, Svédországban egyébként nem is nagyon vannak éttermeik. Az angliai évemből tudom, hogy ott nagyon népszerű ez az étteremlánc. Nem volt túl jó se a kaja, se a kiszolgálás, de nem is az volt a lényeg.

Tegnap pedig én voltam a soros az interjúztatásban. Együtt készültünk rá, megvoltak a kérdések, de azért lehetőleg nem úgy kell kérdezni, hogy egyesével felolvasom őket, hanem egy irányított beszélgetést kellett kialakítani. Én kérdeztem, Laila pedig jegyzetelt, úgyhogy hárman voltunk a "szobában". Sikerült kifognom egy skånei lányt, és a skånei dialektust nagyon nehéz megérteni. Ráadásul a hangminőség is rossz volt, úgyhogy nagyon nehezen értettem a lányt, tiszta level hard volt. Írtam utána Jacknek, hogy pont mi, a két külföldi egy skåneit kaptunk, szóval küzdelmes volt az interjú, de jól sikerült... Erre ő azt írta vissza, hogy Skånét senki sem érti, ügyes vagy! Hát ez megnyugtató volt, és aztán a két svéd lány is mondta, hogy jó lett az interjú és ők is nehezen hallották/értették a lányt.

Tegnap pedig jó kis programunk volt, Jack eljött velem Katherine Ryan show-jára. Katherine Ryan egy kanadai, de angliában élő humorista, aki eredetileg standupos volt, de sok brit tévéműsorban is szerepel és van egy podcastja is, a Telling Everybody Everything, amit én szinte a kezdete óta hallgatok és a kedvenc podcastomnak mondhatom. András, egy régi jó barátom nagy rajongója, ő mutatta nekem is, és ő minden részt legalább 2-3-szor meghallgat és rajongva szereti Katherine-t. Mindig írunk egymásnak, ha van új rész és meg szoktuk tárgyalni az adott epizódot. Az lett volna a legjobb, ha vele nézhetem, mert tudtam hogy Jack azért annyira nem fogja értékelni. Ő nem az a nagyon vicces humorista, nincsenek merész viccei, inkább olyan kis kedves, lágy poénjai vannak. Nála is megvan a fentemlített kedves, meleg mom-vibe. Mivel egyedül nem szerettem volna elmenni rá és tudtam, hogy Jack azért nem annyira fogja értékelni a show-t, először nem is akartam elmenni, de aztán úgy döntöttem, hogy úgyis jött ez a bónusz pénz a gyerekektől, nem gyakran van ilyen program, hát persze hogy menjünk és Jacknek is volt kedve.

Stílusosan hajóval mentünk át az óvárosból a vidámparkig, aminek a másik felén, a Circusban volt a show. Odafelé menet arra gondoltam, hogy milyen furcsa/érdekes lenne, ha pont Katherine Ryan közben halna meg a Királynő. Jó, nem érdekes, az nem szép szó, de akkor mit mondjak... Mégiscsak érdekes időzítés, hogy épp egy Londonban élő humorista előadásán ülök és pont akkor történik egy ekkora történelmi esemény. Egy barátommal is erről chateltem és ő azt írta, azt szeretné látni a BBC közvetítésben, hogy a királynő elkezd lebegni a kastélya felett, elszívja az életenergiát Putyintól, megfiatalodik, Putyin pedig meghal. Tetszett az ötlete, örültem volna én is. Kár hogy a Királynő meghalt, a főgonosz pedig él...

Izgatottam vártam Katherine Ryant, két éve szinte minden héten hallgathatom a műsorát, amiben beszél az életéről, sok mindenben véleményt mond, pletykálkodik és válaszol a hallgatók kérdéseire. Olyan mintha egy barátnőm lenne, aki rólam mondjuk nem tud semmit, de én azért jóban vagyok vele. Szóval amikor belépett a színpadra, mintha kicsit meg is zavarodtam volna, hogy kit is nézek? Egy régi ismerőst, kollégát vagy ki is ő? Jó kis este volt. Teltház volt és én nagyon sokat nevettem (Jack kevésbé sokat). De olyan kis aranyos poénjai vannak. Nem bántóak, nem mélyek, nem kritikusak, nem kíván a megértésük sok politikai ismeretet és magas intelligenciát, mint például Bödőcs esetében. Leginkább a férjéről, annak akcentusáról és a házasságáról viccelődött. Néha kommunikált a közönséggel is, nekem mindig az a kedvenc részem minden standup show-nál, a spontán viccek.

Azzal kezdte, hogy nem szeretné, ha ez lenne a Diana hercegnő-pillanatunk, hogy meghaljon a Királynő és örökre az ő feje jusson eszünkbe a haláláról. Ezt nem kívánja senkinek... Aztán a szünet előtt mondta, hogy inkább ne nézzük meg a telefonunkat, nem szeretné, hogy rossz hírt lássunk. Persze mindenki megnézte a telefonját és pont nem sokkal előtte jelentették be a halálhírt. Katherine azért nem rendült meg ettől, the show must go on. Mondta hogy még jó, hogy Stockholmban van, mert Angliában most nem lehetne folytatni a műsort meg nagy dráma lenne. Na de jó kis este volt, imádom a standupot, annyira jó végignevetni 1-1,5 órát. És szerencsére Stockholmba szoktak is jönni a nagy nevek is, úgyhogy eddig láttuk Bill Burrt, Ricky Gervaist, Jim Jefferiest, Russell Brandet és Aziz Ansarit. És októberben megyünk a zseniális Jimmy Carr-ra, amit nagyon várok, mert ő egy igazi nagyágyú.

be a városba és ki a természetbe

Szombaton a városban sétáltunk nagyon sokat, és egy kínai/taiwani, vegán étteremben kajáltunk. Én kerestem ezt a helyet, és meghívtam Jacket, ha már egy kis extra pénzhez jutottam a munkának köszönhetően. Sokáig nézelődtem, nem egyszerű választani a rengeteg hely közül, de ez megtetszett, mert a húsmentes menü miatt egyedinek hangzott. Elégedettek voltunk a hellyel, tényleg egyediek voltak az ételek, főleg az előételek. Az étteremtől átmentünk egy játékterembe, ahol mindenféle eredeti japán játékgép is volt, amiket én csak a filmekben láttam eddig. Talán visszamegyünk valamikor kipróbálni azokat is, de most csak párat flippereztünk. Egy ideje rákaptunk a flipperre és igyekszünk minél többfélét kipróbálni. 

hosszú pad

Lao Wai

Vasárnap pedig szerettem volna egy hosszabb kirándulást, sétát valahol az őszi erdőben. Jack kinézett egy 20 km-es utat Vaxholm, az egyik sziget környékén. Bepakolta a kempingfőzőt is, meg ami kellett a szabadtéri ebédhez, és így indultunk útnak. Szuper volt az egész séta és a nap. Dél körül érkeztünk meg a kiindulási pontra a busszal és este 8-ra értünk haza. Szép volt az erdő, még nem annyira hullanak a levelek, de így is őszies volt a hangulat. A víz partján találtunk egy kellemes helyet, és Jack kedvesen mindenről gondoskodott, úgyhogy én csak pihengettem, amíg el nem készült az instant noodle. Nem egy luxuskaja, de a szabadban minden felértékelődik, és jól esik melegételt enni. Meg volt nálunk egy tábla Lindt csoki, úgyhogy azért elég jó kis ebédünk lett.

mosómacis noodle

Útba esett egy kastély is, aminek a tornyai a fák fölé magaslottak, és úgy nézett ki, mint valami mesebeli kastély. Gyerekkoromban mindig ilyen kastélyokat rajzoltam, a cakkos tornyokkal. Nagyon tetszett ez a kastély, nem is számítottam egy ilyen nagy és csinos épületre arrafelé. Este még otthon összedobtam egy gyors kaját, és bár szerettem volna megnézni a Gyűrűk ura sorozat első részét, inkább elmentem aludni már 10 előtt. Fáradt is voltam, plusz a héten egész sok program és feladat vár, úgyhogy kicsit izgultam ezek miatt, gondoltam jó lesz kipihenten kezdeni a hetet.

közös jövő

Jack megkérte a kezem – mondtam tegnap anyukámnak, aki erre minden szót lassan és ünnepélyesen kiejtve megismételt: Jack. Megkérte. A kezed. Ó micsoda gyönyörű mondat ez!

Még három hete történt Mariefredben, a festői kis városkában, ami így különösen belopta magát a szívembe, és ha visszamegyünk a jövőben, akkor mindig feleleveníthetjük azt a napot és felkereshetjük a padot, ahol feltette Jack ezt a váratlan kérdést. Nem írtam még róla, mert annyi sok gondolatom van ezzel kapcsolatban, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Na meg nem akartam leírni itt, miközben még a családomnak sem mondtam el. Persze meg is kaptam tőlük a szeretetteljes leszidást, hogy mégis miért ültem ezen a bejelentésen három hétig. Múlt héten videóztam három barátnőmmel, és úgy két óra után amikor épp témába vágott, nekik is elmondtam, és azt hitték hogy viccelek, mert nem gondolták, hogy igaz lehet ha 15 nappal később és 2 óra beszélgetés után mondom csak.

Hát most mit mondjak, akkor fura vagyok. Vagy csak máshogy állok az eljegyzés-esküvő-házasság témájához, mint mások, mint ami a megszokott. Úgy tűnik legalábbis. Szerencsére viszont úgy, mint Jack és az a lényeg, a többi azért annyira nem számít. Én ezt úgy élem meg, hogy ez kettőnknek nagy szó, kettőnknek jelent sok mindent és persze másoknak is elmondom, de végtére is azért másoknak mindegy, hogy házasok vagyunk vagy nem, nem? Úgy tűnik nem, mert tegnap a szüleim majd' sírtak a boldogságtól, és annyira annyira annyira annyira annyira annyira örültek, hogy már mondtam is nekik nevetve, hogy ők jobban örülnek, mint én. A mamáim és a keresztanyám is odáig voltak. Látszik, hogy picit máshogy gondolkozunk erről a témáról.

A másik végletet azért nem szeretem, amikor valaki azt mondja, hogy "a házasság csak egy papír" mert az a dolog elbagatellizálása, illetve a házasság eleve egy jogi kapcsolat is, szóval alapból nem igaz, hogy az csak egy papír. Annyira egy papír, mint akármilyen szerződés. Továbbá a házasság az, amivé az emberek teszik, és ha valakinek ennyi, akkor ennyi, de közben ő teszi azzá, amennyi, szóval na. Ezt jól megmondtam. Nem arról van szó, hogy azt gondolom, hogy a házasságnak nincs nagy súlya és hogy nem volt megható és jelentőségteljes, hogy Jack feltette a kérdést. Varázslatos érzés benne lenni ebben a különleges buborékban vele. Viszont nem tartottam a kapcsolatunkat kevésbé fontosnak, komolynak vagy elkötelezettnek azért mert "csak" boyfriend-girlfriend voltunk. (Legalább ha összeházasodunk, akkor hívhatom a férjemnek, mert a pasim/barátom/fiúm/élettársam/párom stb. szavak egyike sem tetszik.)

Ha az egész életünket samboként (a svéd élettársi kapcsolat kifejezése) éljük le, nekem teljesen megfelelt volna az is, és nem hiszem hogy zavart volna, hiszen a kapcsolatunk közel 7 éve alatt eddig is megfelelt nekem ez a kapcsolati forma. Ha másoknak ez nem elég komoly, nem az igazi, csak mert nem vagyunk házasok, az nekem mindegy. Az számít, hogy a mi céljaink és értékrendünk megegyezik. Nem hiszem, hogy házasságkötés után magasabb szintre emelődik a kapcsolatunk vagy lesz olyan, amit korábban még "megengedtünk maguknak", mert eh "csak" együtt élünk, eh "csak" a pasim, nem számít. Belül nem lesz változás, inkább csak a külvilág felé. Vagyis hát majd meglátjuk, nem tudhatom. A szüleim földöntúli boldogsága azért azt jelezte, hogy a szemükben igenis magasabb szintre emelődik ez a kapcsolat és mostantól tudják valóban komolyan venni ezt a Jack fiút. 

Anyukám azt mondta, hogy váratlanul érte a hír, mert ők nem is gondolták ezt Jackről... Merthogy a svédeknél ez nem annyira szokás. Ezt én látom így, tőlem jön az infó, de talán nem helytelenek a meglátásaim, bár statisztikát nem tudok előrántani. Viszont a magyar ismeretségi körömben egyetlen emberről nem tudok, aki nem házasodott volna össze legalábbis a gyereke érkezése előtt/közben/utána (mármint ha még együtt voltak) míg Jack több barátja is akár 10+ éve együtt él, két gyerekkel és az élettársával, házasság nélkül. És nekem ez rendben van, rendben lett volna. Illik hozzám ez a svéd módi. De úgy gondolom, hogy ha egy nő azt mondja, hogy 1) neki nem fontos a házasság 2) ő nem akar gyereket, ez az a két dolog, amit senki nem hisz el úgysem. És ha elégedetten le is él egy egész életet e kettő nélkül, akkor meg azt gondolják róla, hogy valójában boldogtalan és megbánta, csak nem mutatja. Szóval amikor anyukám ezt mondta, hogy Jack így meg Jack úgy, nem pedig ti, rólatok, benneteket, akkor kicsit mosolyogtam magamban. Az nem lehet, hogy esetleg nekem is van beleszólásom abba, hogy szeretnék-e vagy sem megházasodni? Ez csakis Jack döntése? Ha nem vagyunk házasok, az csakis Jack miatt van, és közben én reménytelenül epedezem érte amúgy? Én nem így állok a kapcsolathoz, hogy női mivoltom miatt csupán egy passzív résztvevő vagyok, akit sodor az ár és vagy megkérik a kezem vagy nem, de sajnos nincs felette befolyásom. Ha nekem fontos lett volna, és én magam kevesebbnek éreztem volna a kapcsolatot amiatt, mert nincs gyűrű az ujjamon, akkor beszéltem volna Jackkel erről, ahogyan minden másról beszélünk. Sőt, ha olyan fontos lett volna nekem a házasság, ő pedig ellene van, akkor azt hiszem, az egy olyan tényező lett volna, ami miatt nem lett volna értelme folytatni a kapcsolatot. Sőt sőt sőt akár még én magam is feltettem volna neki a kérdést, mert miért ne.

De rendben, elfogadom hogy más máshogy gondolkozik erről, nincs ezzel baj. Nincs bennük semmi rosszindulat, csak őszintén boldogok, és hadd jelentsen nekik az én eljegyzésem azt, amit nekik jelent. Nem vagyok én semmi jónak elrontója. Nagyon jó érzés volt, hogy ekkora örömet szereztem nekik. Apukám gondterhelt volt tegnap, de azt mondta, hogy hirtelen semmi probléma nem létezik, és már el is feledkezett minden másról. 

A testvéreimnek csak beírtam a családi csoportba, végül is a bátyám is tavaly feltöltött egy fotót a barátnője jegygyűrűs kezéről és így jelentette be a hírt, szóval nem hiszem hogy rossznéven vették, hogy nem hívtam fel őket emiatt. Csak azt vették rossz néven, hogy ilyen későn mondtam. De talán azt sem, csak nem értették. Apukám is aranyos volt, mert mikor kicsit felocsúdott a hírből, akkor kérdezte, hogy "egy csütörtöki napon?" mire én mondtam, hogy "nem, egy szerdain". "Egy szerdain? Ó hát az még jobb" - viccelődött. Majd kis idő után kérdezte, hogy "és ez tegnap történt"? Mire mondtam, hogy "nem, augusztus 10-én". "Micsodaaaa??? Hú-húsz napja???" És utána is még párszor hitetlenkedve visszatért erre az augusztus 10-i dátumra. Anyukám viszont nem vette rossznéven. Ahogy ő mondta, ő mindent elfogad, neki minden jó, ő egyszerűen boldog. De persze apukám sem maga miatt vette rossz néven a kései bejelentést, csak nem értette, hogy tudtam magamban tartani. Bár azt mondta apja lánya vagyok, mert rá jellemző az, hogy érdekes híreket jóval később csak úgy mellesleg közöl. Ja és azt is mondta, hogy ő is egy padon kérte meg anyukám kezét. Nekik bevált a dolog, hátha a pados lánykérés a sikeres házasság egyik titkos alapanyaga.

A romantikus naplemente. Már volt ez a kép a blogon, csak akkor nem írtam, hogy pár perccel a kép készülte után eljegyeztek. Nem pont itt, majdnem.