céges szülinap

Pénteken volt a naaagy céges buli, amit én annyira vártam. Kerek évfordulót ünnepelt a cég, ezért jó előre megvolt, hogy ez nagy esemény lesz. Azt hiszem, már január-február környékén megvolt a dátum és be is véstem a naptárba. Persze akkor még nem tudtam, hogy addigra babát fogok várni és mennyi minden megváltozik. Nagyon vártam ezt a bulit. Szerintem azért, mert a korábbi két-három nagyobb rendezvény olyan jó élmény volt. Meg azért, mert tudtam hogy nagyon ki fognak tenni magukért és ilyen jellegű esemény nem gyakran van az életemben. Főleg buli kategóriában nem eseménydús az életem.

Volt dresscode is, elegáns nyári öltözet, vagy valami ilyesmi. Próbáltam kicsinosítani magamat, de azért annyira nem voltam odáig az eredménytől. Aztán a buli előtt több emberről megtudtam, hogy ők nem is mennek, ami elszontyolított. Előtte a legtöbb csapat be akart ülni valahová, és én három csapat tagja vagyok, és választanom kellett, hogy melyikhez csatlakozzak. Két csapat viszont ugyanarra a helyre ment, ezért úgy döntöttem, hogy oda megyek én is, kicsit korábban, hogy először az egyikkel (kevésbé kedvelt) legyek, majd amikor a többiek megérkeznek, átpártoljak hozzájuk. Erre ahogy megérkeztem, tömve volt céges emberkékkel a szűkös angol pub, amit a többség kinézett magának... És az egyedüli két ismerős arc az én főnököm és a másik csapat főnöke volt. Így kénytelen voltam odaülni kettőjük mellé, ráadásul odaszorítani magam egy szűkös padra a főnököm mellé. Hú de ittam volna valamit, hogy kicsit feloldódjak, mert iszonyat feszengve éreztem magam. Nem olyan sokkal később sikerült megmenekülnöm tőlük, de maradt bennem a feszengős érzés. Azt hittem pedig, hogy alkohol nélkül is teljesen jó lesz minden, de sajnos arra a megállapításra jutottam, hogy kellett volna egy pohár valami, hogy feloldódjak. Olyankor a svédem is jobban megy.

A rendezvényhelyszín szuper volt, tényleg. Szép díszítések, néhány kültéri program, szórakozás, miközben a pincérek finom falatkákat és guszta koktélt szolgáltak fel. A többség komolyan vette a dresscode-ot. A férfiak elegáns de laza öltönyökben, a nők pedig virágos, lenge ruhákban voltak. Azért akadtak, mint mindig, most is olyanok, akik épp ugyanabban a ruhában voltak ezen az elegáns rendezvényen, mint amit az irodába vesznek fel egy átlagos kedden. Nekem olyan furi ez. Nem azt mondom, hogy én akkora stílusszakértő vagy ruhamániás vagyok, de én már csak azért is próbálom jól belőni egy adott esemény dresscode-ját, hogy ne tűnjek ki a tömegből az alul- vagy felülöltözöttségemmel. Nekem ciki lenne férfiként feliratos pólóban és farmerben mászkálni, miközben van olyan pasi, akin csokornyakkendő van egy makulátlan, laza és mégis elegáns szett ékeként.

Sok ember volt, és nem nagyon találtam az ismerősöket. Vagyis el-elszórva volt mindenki, és nem volt kedvem olyan csoportokhoz odalépni, ahol mondjuk az öt emberből csak kettőt ismerek. Így a kínai lányra tapadtam és mellette folytattam a feszengést, és a helyszín és a résztvevők bámulását. Mindig érdekes irodán kívül látni a munkatársaimat, hogy ki hogy néz ki és hogy viselkedik.

Ezután pedig kiderült, hogy ültetési rend van, vagyis kilenc darab véletlenszerűen kisorsolt emberrel fogom tölteni az estét. A kilencből az egyik a főnököm volt, de az asztal másik oldalán ült és nem is hallottam volna, hogy mit mond, másokkal beszélt. Két fickó mellett ültem és el-elbeszélgettünk az este folyamán, de elég nagy volt a zaj, és azért egy idő után kifogy az ember a témákból, főleg hogy úgy 3 óráig tartott a vacsora. Ismét csak arra gondoltam, hogy jobban forogna a nyelvem, ha én is vörösbort, nem pedig gyümilevet szürcsölgetnék. A fogások között zenekar játszott egy-két számot, illetve volt három darab kvízjáték.

Na a kvíz... Ez fájó pont. Úgy volt ugyanis, hogy asztalonként voltak a csapatok és ha valaki nyert az asztalnál, akkor mindenki kapott nyereményt. Minden asztalnak volt egy neve, és úgy kellett belépni a Kahootra, hogy keresztnév + asztalnév. Több mint 300 résztvevő volt, ezért természetesen a helyes válasz mellett az idő volt a legfontosabb tényező. Lehetetlennek tűnt 300 résztvevő közül újra és újra a leggyorsabbnak lenni. Viszont a második kvíznél volt egy olyan kérdés, amiben négy európai várost kellett a legnyugatibb elhelyezkedéstől a legkeletebbiig rangsorolni. És ez a kérdés után az történt, hogy én, Anszki Oroszlán, ami az asztalnevünk volt, a harmadik helyre kerültem. Abból a 300+ emberből! Ahogy az Oroszlán asztaltársaimnak leesett, hogy bizony egy oroszlán van a top háromban, teljes eksztázisba kerültek, ujjongtak és különösen az egyik csávó szinte remegve és lelkesen magyarázta, mint valami fociedző, a stratégiát. Hogy figyelj, figyelj majd mindannyian mondjuk neked a helyes választ, csak legyél nagyon, nagyon gyors. És már csak két kérdés volt. 

Én komolyan olyan ideges voltam ettől a nyomástól, hogy a torkomban dobogott a szívem. Nem csak, hogy az egész terem összes résztvevője közül a top háromba kerültem, hanem hogy az a kilenc ember körülöttem olyan véresen komolyan veszi ezt a játékot, és úgy szeretnének nyerni. Eljött az utolsó kérdés, aminél tudtam, hogy csakis akkor nyerhetek, ha én még gyorsabb leszek, mint az első és második helyezett előttem. Először felolvasták a kérdést, ami olyan könnyű volt, hogy a négy alternatíva nélkül is már suttogták az asztaltársaim a választ. Mondjuk azt, hogy a válasz a kérdésre az volt, hogy Tom Cruise. És én tudtam hogy az a feladatom, hogy megnézem a képernyőn, hogy hol van Tom Cruise és rábökök azonnal a mobilon a megfelelő színre. Ahogy felvillantak a válaszlehetőségek, megláttam a kék színben a Tom nevet és azonnal megnyomtam a kéket. És ahogy újra felnéztem a képernyőre, akkor vettem észre, hogy a négy opció Tom Cruise, Tom Hanks, Tom Selleck és Tom Holland volt. Mindegyik ugyanúgy kezdődött, én pedig idegességemben csak az első névig jutottam az olvasásban és rossz Tomra böktem. Áááá szörnyű érzés volt, főleg hogy az a kilenc ember árgus szemekkel nézett engem, hogy vajon mennyire voltam gyors, nekem pedig meg kellett mondanom, hogy rosszat nyomtam. 

Persze játék volt az egész, és az asztaltársaim cukik voltak. Mindenki csak azt mondogatta, hogy milyen ügyes voltam és csak én értem el ilyen magas eredményt mindannyiunk közül, ők a közelemben sem voltak. De nekem olyan rosszul esett, hogy így elbénáztam. Mekkora lett volna, ha nyerünk. 

Minden fogás egyébként isteni finom és művészien elkészített alkotás volt. Ahhoz képest hogy 300+ ember volt, a felszolgálás is kiváló és figyelmes volt. A desszertet olyan cukrász készítette, aki valamelyik évben a Nobel-díj-bankettjére készítette az édességet. A svédeknél ez jó menőzési lehetőség, ezzel reklámozni magát egy séfnek vagy cukrásznak, hogy a Nobel-díjas-vacsorán dolgozott. Már máskor is voltam olyan helyen, ahol "Nobel-díjas cukrász" dolgozott. Ez a desszert fagylalttorta volt csokimártással. Minden asztaltól egy ember ment a tortáért és mindegyik tortába tortatűzijátékot tettek, és úgy vonultak az asztalokhoz az emberek. Közben az együttes egy boldog szülinapot számot játszott. Nagyon jól nézett ki.

Előtte viszont már megbeszéltem a kínai lánnyal, hogy a desszert után hazamegyünk. Vagyis ő javasolta ezt. Lehet hogy ha nem siet, akkor még maradok egy kicsit, mert kíváncsi lettem volna, hogy milyen a hangulat a vacsi után, amikor elkezdődik a zene és már nem kell az asztalnál ülni. De mivel mindenki annyira szétszórva volt és több kedvelt kollégám ott sem volt, ezért arra gondoltam, hogy úgysem találnám a helyemet és hát hiányzik belőlem az alkohol ahhoz, hogy nekiálljak a táncparketten bohóckodni, mint tavaly. Legalább így már éjfélkor ágyban voltam és a másnap nem volt másnapos. 

reakciók

Sosem gondoltam volna, hogy némelyik kollégám olyan aranyosan és lelkesen fog reagálni a babahíremre, hogy az szinte még barátok vagy családtagok reakcióját is felülmúlja. Azt sem gondoltam volna, hogy ilyen jó szórakozás lesz elmondani a munkahelyen, de meglepően élvezem hogy valami érdekeset és váratlant mondhatok, nem csak hogy hol nyaraltam, ami most, a szabadságokról visszatérve sztenderd kérdés. Mert még most sem látszik rajtam egyértelműen a terhesség, szóval nem az van, hogy stating the obvious, hanem meglepődnek a kollégáim.

Legeslegelőször, már az ultrahang előtt, a kínai kollégámnak mondtam el, mert vele lettem talán a legjobban jóban az elmúlt másfél évben. És azért is osztottam meg vele olyan korán, mert vele egyébként is gyakran a terhesség és gyerekvállalás volt a téma. Ő 28 éves és saját bevallása szerint folyamatos stressz és nyomás az életében az, hogy még se nem házas és nincs gyereke. Azt mondja, hogy Kínában, ha egy nő nem házas és nincs gyereke 30 éves korára, akkor kész, a család elkönyveli egy teljes kudarcnak, és onnantól kezdve már minden mindegy, akkor is ha később azért megházasodik és lesz gyereke. Egyébként minden adott neki a gyerekvállaláshoz (stabil párkapcsolat, jó munkahelyek, biztos fizetések, nagy lakás), csak érzelmileg nem áll rá készen, és ez stresszeli őt.

Na szóval a nyári záróbulin ismét feljött ez a téma, és akkor osztotta meg velem ezt, hogy neki ez mekkora állandó szorongás az életében. És mikor azt hozta fel, hogy de hogyan, mégis hogyan tudnak emberek odajutni, hogy gyereket vállalnak, akkor adta magát, hogy elmondjam neki, hogy én, mint frissen terhes illető hogyan jutottam oda. Olyan vicces reakciói vannak. Drámaian leesik az álla, ha valami meglepőt hall, és másodperceken keresztül képes tátott szájjal, döbbenten nézni és pislogni. Hát valahogy így reagált. És aztán nagyon-nagyon örült és azt mondta, hogy még sosem ismert senkit közelről, aki terhes. Később is mondta és írta, hogy annyira örül, és mennyire jó. Azóta máshogy, vizsgáló tekintettel néz rám, és folyton ez a téma neki és teljesen odáig van, hogy én babát várok.

Másodjára talán az argentinnak mondtam el, bár neki írásban, mert ő sosincs az irodában. Írtam neki, hogy sikerült nagyobb lakást találni. Már erre olyan aranyosan reagált. Hogy nagyon-nagyon örül, és Argentínában szokás lakásavató ajándékot adni, mire van szükségünk? Aztán írtam neki, hogy egyébként helyes volt a gyanúja múltkor, valóban azért kell nagyobb lakás, mert hamarosan hárman leszünk. És akkor még jobban örült, és ismételten kérdezte, hogy szükségünk van-e valamire, mert Argentínában baba érkezésekor is szokás ajándékot adni és ő mindenképpen ad nekünk valamit. 

Aztán elmondtam a főnökömnek. Az volt a tervem, hogy mikor visszajött a szabadságról, délelőtt elmondom neki, hogy aztán a délutáni közös meetingen az összes dizájner kollégámnak egyszerre el tudjam mondani, de végül nem beszélt velem a meeting előtt. Már írtam, hogy furi fickó a főni, de azért a maga módján nagyon aranyosan reagált. Mondta hogy ez szuper hír és remek és hogy a munka és logisztika kapcsán én semmivel se foglalkozzak, ő majd megold mindent ami a helyettesítésemet illeti, és akkor és annyi időre megyek gyesre, amennyire csak akarok, és ez az egész szuper dolog és élvezzem. 

Utána ebédkor elmondtam négy férfi kollégámnak. Az egyikük jött az asztalhoz, és mondta hogy "gratulálok a lakáshoz" mire mondtam, hogy van egy másik hírem is, mégpedig hogy babát várok. Mire a válasza: "még egyszer, gratulálok a lakáshoz". Vicces. Csak neki volt ilyen cinikus reakciója, de egy jelenleg kamaszkorú lánya van, úgyhogy el tudom képzelni, hogy épp nem a kedvenc korszakát éli meg az apaságnak. A másik három srácnak sem volt húdenagy reakciója. Gratuláltak és két perccel később már drónos pizzakiszállítás és az AI jövőbeli törekvései volt a téma. De Simon, akivel többet dolgozom együtt, és 29 éves létére 15 éve van együtt a feleségével és van két gyerekük, kedvesen reagált, és a pénteki munkanap végén külön rám írt még egyszer, hogy gratuláljon. 

Aztán egy meetingen elmondtam a másik csapatomnak. Ők nagyon cukik voltak. Két lány külön rám írt, hogy mennyire jó és gratulál és örül. Az ukrán srác annak örült, hogy "szomszédok" leszünk, mert ők a híd túloldalán laknak. Neki is vannak furcsa dolgai. Folyton viccelődik, vagyis viccelődni próbál, de néha inkább kínosak a poénjai. Viszont hatalmas szíve van, rendkívül előzékeny és mindenkinek mindenben segít. Mérget vennék rá, hogy ha megkérném, hogy segítsen nekünk költözni, akkor gondolkodás nélkül igent mondana, és akár az egész hétvégéjét a bútoraink cipelésével töltené és semmit nem várna el cserében. Neki is van egy gyereke, úgyhogy mindenféle jótanácsot akart velem megosztani (amik nem feltétlenül voltak hasznosak, de a szándékot értékelem).

Tegnap volt egy buli, amin az egyik csaj beszélgetett más kollégáimmal és valahogy szóba hozta, hogy babát várok, így két ember tőle tudta meg az én híremet. Az egyikük a korábbi posztban Karennek nevezett lány volt. És mikor összefutottunk a folyosón, jött felém sugárzó tekintettel, hogy "de hát anszki!!! hallottam, hogy babát vársz, hát ez fantasztikus" és megölelgetett és csak mondogatta átszellemült arccal, hogy ez mennyire jó, ez mennyire nagy, ez szuper. Zavarba is jöttem, nem számítottam ekkora reakcióra tőle.

És aki mellett ültem a vacsora alatt, egy random fickó a cégnél, neki is mondtam hogy babát várok, azért nem iszom. Hát ez az ember annyira kedves volt végig. Engem a legjobban az lep meg és érint meg, hogy egyesek, akik már szülők, mennyire pozitívan és szeretettel beszélnek a szülőségről, és úgy látom, hogy az én várandóságom felelevenít bennük emlékeket, amiken szeretnek elrévedni. Ez a férfi is ilyen volt. Annyira érdekelte, hogy hányadik hétben vagyok, hogy hogy vagyok, hogy élem meg ezt az időszakot, hogy vannak-e nehézségeim, furcsa kívánósságaim, és mesélt a felesége élményeiről. És mondta, hogy annyira jó ez az időszak, nem csak ám nekem, hanem higgyem el, hogy a páromnak is ez mennyire csodálatos. Végig figyelt rám az ebéd alatt, folyton újratöltötte a poharamat, nekem adott először mindent, kihúzta nekem a széket meg ilyesmi. Aztán mesélt az ő három gyerekéről, és ilyeneket mondott, hogy jaj milyen az amikor egy ilyen céges rendezvényen van az ember és valamit meg akar nézni a fotói között, és felugrik egy kép a gyerekeiről és akkor milyen jó látni őket. Majd én is megtudom ezt. Szóval az egész lényét áthatotta azt, hogy ő apa és van három gyereke és ez mennyire jó. 

És ez nekem is tök jó volt, mert gyakran inkább a negatív dolgokat hallom a szülőktől. Megy a panaszkodás, "divat" lett a szülőség "sötét oldalát" bemutatni "erről senki sem beszél" címszó alatt. Annyi rosszat olvastam, hallottam, hogy gyakran elgondolkoztam azon, hogy végül is miért vállal bárki gyereket, ha ennyire rossz az. Erre most a teljes ellentétét tapasztalom. Akinek van gyereke, annyi szépet és jót mond, és örülnek nekem, hogy én is átélhetem majd mindezt. És pont a svédektől nem vártam azt, hogy ennyi érzelmet fognak mutatni.

Végezetül pedig Markusnak, a jófej programozónak mondtam el, akivel sokat szoktunk viccelődni és más céges bulit töltöttünk már együtt igencsak jó hangulatban. Most, mikor jóval a buli vége előtt indultam haza, neki adtam az italjegyeimet. Persze értetlenül nézett, hogy én hova megyek és mi ez a furcsaság az italjegyekkel, mire mondtam neki, hogy terhes vagyok, szóval nem ez életem bulija sajna. Erre teljesen felderült és meglepődött és a nyakamba ugrott, megölelgetett, hogy ez mekkora hír és nagyon szuper stbstb. Aztán szokásosan egy viccelődös beszélgetést folytattunk a témáról (hogy szerinte legyen a gyerek középső neve Lángos, meg hogy amúgy tervezett volt-e, mire mondtam neki, hogy dehogy, azt se tudom, hogy ki az apa... mire ő: nem tán én?! - hát látod még az is lehet...). Aztán még egyszer megölelgetett, én meg mondtam neki hogy tessék helyettem is bulizni (amit biztos vagyok hogy teljesített is).

Szóval ilyenek a kollégáim és én nagyon szeretem őket és ezért is szeretnék minél tovább dolgozni, mert egy dolog otthon lenni a babával, aki majd gondolom, mindent felülír, de amíg nincs gyerek, addig ne kelljen egyedül otthon lennem, miközben a munkában zajlik az élet. Szeretek ennek a közösségnek a része lenni, szeretem hogy vannak ezek az emberek az életemben, és hiányozni fognak amíg én otthon leszek a gyerekkel.

kutyás szombat

Ma voltam másodszorra a lakásban. Jack már többször is volt, mert amíg én Magyarországon voltam, addig át is vitt több doboznyi cuccot, úgyhogy visszatérve üres polcok fogadtak, annyi mindent ügyesen átköltöztetett. Még a botmixeremet is, nekem pedig épp a héten jött meg a kedvem egy jó kis cukkinikrémleveshez, de persze csak akkor fedeztem fel, hogy a botmixer a város másik felén van már, amikor össze kellett volna turmixolni a levest. De ez legyen a legnagyobb bajunk.

Szóval átmentünk ma is, és Jack ezúttal a szobanövényeivel pakolta tele az autót. Olyan drága, mert arra a következtetésre jutott, hogy nincs is sok növényünk, pedig úgy hogy átvitt tizenötöt, még maradt nyolc itthon is, köztük a legnagyobbak. Szóval a növényeink már beköltöztek. Remélem jól érzik magukat. Kiürítettünk pár dobozt, hogy legyen itthon minél több üres. Én pedig igyekeztem mindent lemérni, aminek a méretére csak szükségünk lehet. Az ablakokat a függönyökhöz és reluxákhoz, és a szobák méreteit, hogy megtervezhessük, hogy melyikben mi és mekkora legyen. 

Épp hogy hazaértünk, már jött is a kutyus, mert kivételesen ma szombaton is velünk volt, amíg a gazdái koncertre mentek. A költözés kapcsán egyébként szívfájdalmam volt, hogy eltűnik a kutya az életünkből, és sokszor gondoltam arra, hogy már csak a kutya miatt is milyen jó lenne, ha ezen a környéken tudnánk maradni. Ami tudom, hogy butaság, mert tudom hogy amikor megszületik a gyerek, akkor kisebb gondom is nagyobb lesz annál, hogy még egy kutyára is vigyázzak, de az még olyan távolinak tűnt, viszont a költözés olyan nagy változás, hogy szerettem volna valami kapaszkodót, valamit ami marad a régi. Aztán úgy alakult, hogy amikor mondtam nekik, hogy elköltözünk, akkor ők meg mondták, hogy ők amúgy egy ideje már árulják a házukat, mert ők is el akarnak költözni, mégpedig Skånéba, ami 600 kilométerre van innen. Szóval kiderült, hogy ők is épp egy nagy váltás és új fejezet előtt állnak az életükben. Viszont csak január-februárban terveznek váltani, szóval addig még kell nekik szitter, de már találtak mást.

Szóval végre egyszer úgy volt itt a kutya, hogy nem kellett dolgoznunk közben, ezért új helyre mentünk vele. Épp megláttam a facebookon, hogy egy pizzás food truck a közelben árul nápolyi pizzát, és el is mentünk venni tőlük, és nagyon jó is volt. Ezután pedig a Mälaren tó partjára mentünk és ott sétáltunk egy nagyot. Úgy élvezte a kutya, teljesen izgatott volt a sok újdonságtól. Vittük magunkkal a vacsiját is, úgyhogy útközben meg is etettük. Útközben almát is szedtünk, amiből almás morzsasütit sütöttem, ami azt hiszem a kedvenc őszi finomságom. De azért remélem, hogy még nincs ősz.

miss fontoskodó bajba kevert

Jaj annyira rossz élményem volt a munkában. Van egy kollégám, most direkt nem túl kedvesen Karennek fogom hívni. Karen egy fura csaj, nem a kedvencem. Habár egyidős velem, olyan mint egy néni. Úgy viselkedik és beszél, mint egy öreg nő, egyáltalán nem mint egy harmincas csaj. Nem tudom normálisan leírni, hogy milyen is pontosan, de koravén és egyszerűen fura. Mondjuk egyszer megtudtam, hogy hét darab idősebb testvére van, szóval ez megmagyarázza a koravénsége eredetét.

Karen egy nyomulós, nyalizós, minden lében kanál. Ő az aki rendezvényeken órákon át tud beszélni a szintén furi főnökünkkel, és én ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy vajon miről beszél annyit ez a két ember, akikkel én három percet nem tudok beszélni... Cseppet sem lepne meg, ha csakis a munkáról beszélgetnének. Mást nem tudok elképzelni. Karen olyan nyomulós, hogy egy évvel azután, hogy felvették, előléptették egy olyan pozícióba, ami azelőtt nem is létezett, hanem neki találta ki a főnököm. Szóval azért valamit csak elér azzal, hogy ilyen jóban van a főnivel.

Na és most úgy kezdődik a történet, hogy még a nyár előtt belekeveredtem egy fontos projektbe mint dizájner. Olyan titkos törekvései vannak a cégnek, hogy a jövőben megjelenünk az egyik szomszédos ország piacán is. Részletek nélkül nem igazán érthető a sztori, de lényeg a lényeg, a projekt arról szól, hogy a hivatalos nyitás előtt legyen egy előzetes verziója a weboldalunknak, ami látogatható, viszont a termék még nem elérhető. Leírások, cikkek, ilyesmi. Aztán a nyitás napján feltöltődne az oldal a többi tartalommal is és akkor már úgy nézne ki, mint a svéd változat. És engem kértek meg, hogy készítsek dizájnvázlatot ahhoz, hogy hogyan nézhetne ki ez az előzetes oldal a termékek nélkül, leginkább csak szöveges tartalommal. Mondjuk mintha egy webshop oldala elérhető lenne úgy, hogy a termékek nem vásárolhatók, de már el lehet olvasni, hogy majd mit lehet venni.

Nyárra kaptam ezt a feladatot, és gondoltam én hogy ehhez kevés vagyok, és majd megkérem a többi dizájnert, hogy segítsen, csak hát mindenki szabin volt. Én rajzolgattam, tervezgettem ehhez, és mivel ma volt a meeting, és a héten már a többség visszajött a szabadságról, hétfőn megemlítettem a kollégáimnak, hogy én ilyen feladatot kaptam, és szerdán az irodában összeülhetnénk és együtt is ötletelhetnénk a pénteki meeting előtt.

A reakció nem épp az volt, amit vártam. Elkezdtek értetlenkedni, fintorogni, felszaladt a szemöldökük és egytől egyig mind azt kezdte el mondani, hogy semmi értelme egy olyan oldalnak, amin az ember nem csinálhat semmit, csak olvashat pár szöveges tartalmat, és hogy ezzel nem fogjuk előre megfogni az ügyfeleket az új piacon, ennek így nincs értelme. A leghangosabb közülük természetesen Miss Fontoskodó volt, aki elkezdte magából ontani a másfajta ötleteket, hogy inkább milyennek is kellene lennie ennek a "Coming soon weboldalnak".

Annyira belelkesedett, hogy szerdán és csütörtökön összetett egy prezentációt, ami arról szólt, hogy miért is nem jó az eredeti ötlet, és hogy helyette milyen más javaslata van. Én meg kis nyusziként összehúztam magam és csöndben néztem, ahogy tevékenykedik. Sőt, még azt is gondoltam magamban, hogy jaj ez a Karen olyan ügyes, nem is csoda hogy előléptették és én sosem leszek ilyen szinten mint ő, és milyen jó hogy csatlakozott hozzám ebben a feladatban, hiszen most már látom, hogy egyedül semmire sem mentem volna. Mondtam neki, hogy akkor pénteken jöjjön ő is, és adja elő ő ezt a prezentációt, mert végül is az ő ötlete, ő gondolatai.

Megvolt ma a prezentáció és én azt hittem hogy elsüllyedek, olyan rossz volt a fogadtatása. Szerencsére ő beszélt végig. Én közben néztem ennek a magasabb beosztású nőnek az arcát, aki megbízott engem az eredeti feladattal. Egyre merevebb és fagyosabb volt az arckifejezése, és mikor végre valahára az utolsó diához ért Karen, a nő nem túl barátságos módon közölte, hogy nem erről volt szó, és ő azért van itt hogy megnézze azokat a dizájnvázlatokat, amiket a nyár előtt kért, nem pedig azért hogy az egész ötletet megkérdőjelezzük. 

Nagyon-nagyon kellemetlen volt. Megsemmisültem. Olyan hülyének éreztem magam, hogy hagytam magam befolyásolni a többiek által. Hogy nem tudtam azt mondani a hétfői meetingen, hogy én hallom, hogy ők mit szólnak az ötlethez, de ez az egész a vezetőségtől jön, és nem az a mi dolgunk, hogy megkérdőjelezzük vagy más javaslattal álljunk elő. Mi csak dizájnerek vagyunk és amit kértek tőlünk, az egy dizájn és kész. Hagytam, hogy Karen egyre mélyebbre sodorjon az ötleteiben és változtatásaiban, és még azt is hittem róla, hogy micsoda pro. 

Ráadásul már jövő csütörtökön lesz az vezetőségi gyűlés, ahol maga a CEO várja ezt a javaslatot és a dizájnvázlatokat, amit ez a nő és pár kollégája (többek között a másik szomszédos országban jelenlévő leányvállalatunk CEO-ja) korábban előterjesztett. 

Öröm az ürömben egyrészt az, hogy ez az egész Karen ámokfutása volt és én meg sem mukkantam, másrészt pedig az hogy a fagyos fogadtatás után el tudtam mondani, hogy egyébként a kért vázlatokat is elkészítettem, és meg is mutattam nekik. És akkor már megenyhült a nő, és folytatódott a beszélgetés a vázlatok körül – épp ahogyan eredetileg a terv volt. Közben néztem Karen arcát, és láttam hogy kellemetlenül érzi magát. A végére abban egyeztünk meg, hogy keddre legyenek készen a módosított vázlataim, hogy meg tudjam mutatni annak a másik CEO-nak a csütörtöki vezetőségi meeting előtt. Szóval azt hiszem, hogy én nem jöttem ki olyan rosszul ebből, és helyrehozhatatlan kár nem történt.

A tanulság, amit levonok, az az hogy ne legyek ekkora nyuszi, és ne higgyem már el, hogy csak azért mert valaki hangosabban és jobb svéddel beszél, mint én, az automatikusan jobban is tudja, hogy miről van szó. Hinnem kellett volna magamban, hogy az én vázlataim is elég jók lesznek a mai meetingre és nem is kellett volna bevonnom a többieket. És ha még be is vonom őket, akkor is határozottan meg kellett volna nekik mondanom, hogy nem arra kértek fel, hogy a javaslatot értékeljem, hanem hogy segítsek nekik abban, amihez ők nem értenek: a dizájnban. Persze ha nem engedem, hogy Karen eltérítse a tervet, akkor meg sem tudtam volna, hogy ennyire negatív lesz a fogadtatása. 

fiú vagy lány?

Jövő héten lesz az ultrahang, és csak akkor derült volna ki a ded neme, de végül elmentem genetikai laborra, ahol megtudtuk ezt is. Már mindenkinek elmondtam, hogy mi lesz, kivétel a családomnak, akik azt sem tudták, hogy mi már tudjuk, így könnyebb volt titokban tartani. Meg akartam várni, hogy otthon legyek és személyesen tudják meg. Sőt, még egy kis gender reveal is lett belőle, mert gondoltam mégiscsak jópofább úgy, mint csak benyögni, hogy akkor fiú vagy lány. Vettem mini kilövős konfettit mindenkinek és így derült ki, hogy kék vagy rózsaszínű gyerekünk lesz.

Szombat este mondtam a családnak, hogy mi már tudjuk, ők pedig másnap fogják megtudni, amikor felébrednek a gyerekek (a 6 és 4 éves unokahúgom/öcsém). Úgyhogy nagyon izgatott lettek, és jaj hogy még várniuk kell egy estét. Addig mindenki tippelt valamire, a többség fiúra. Megtudtam, hogy a tesóm gyerekei nagyon boldogak amiatt, hogy lesz még egy unokatesójuk, és az unokahúgom lányt, az unokaöcsém fiút szeretne (mily meglepő). Viszont ahogy reggel beszélgettek róla, az unokahúgom újra átgondolta, és arra jutott, hogy mégiscsak jobb lenne fiú, mert már sok lány van (a négy unokatesójukból három lány). 

Egyébként én is inkább fiút szerettem volna. Kicsit szégyelltem, hogy van preferenciám, mert azt gondoltam, hogy a szülők olyan szentemberek, akik tényleg úgy vannak vele, hogy mindegy mi lesz, csak egészséges legyen, és csak én vagyok ilyen válogatós. De aztán annyi mindenkitől hallottam, hogy neki mi volt / mi / vagy mi lenne a kívánsága, hogy rájöttem, hogy mégiscsak a legtöbb embernek van azért egy szíve vágya vagy egy gondolata és nincs mit ezen szégyellni, és ráadásul annyi embertől hallottam a környezetemben, hogy lányt szeretne, hogy ezután úgy voltam vele, hogy hát szegény fiúkat senki sem szeretné? Akkor legalább én. De amúgy persze tényleg mindegy, viszont biztos azért is inkább fiút szerettem volna mert nekem három fiútesóm és három fiú unokatesóm van, szóval csupa fiúk között nőttem fel, és aztán meg két fiúra vigyáztam három évig Stockholmban, és olyan jól elvoltam velük és Kathie ikrei is fiúk. Kislányokat nem annyira ismerek.

Na de lényeg a lényeg, megkaptuk az eredményt, amiben egy külön linkre kellett kattintani ahhoz, hogy megtudjuk a baba nemét. Még olyan funkció is volt, hogy felvehettük volna a reakciónkat, de ehhez nem volt kedvünk, és amúgy is már nagyon kíváncsiak voltunk, úgyhogy csak rákattintottunk gyorsan és megjelent a képernyőn kék színekkel, hogy IT'S A BOY! Úgyhogy teljesült a kívánságom, a többség megérzése/tippje helyes volt és Penny, te is eltaláltad. Neve még továbbra sincs, bár van 10-15 név ami tetszik, de egyelőre egyik sem emelkedik ki közülük vagy győzött meg minket. Most már inkább nem nagyon mondom, hogy mik a jelöltek vagy mik tetszenek, mert nem jó negatív vagy nem túl lelkes reakciót kapni egy olyan névre, ahogyan lehet hogy végül hívni fogják. Majd megtudják amikor eldöntöttük, és akkor már úgysem fogják mondani, ha nem tetszik, hanem elfogadják, hogy így hívják a gyerekünket.

az új lakásunk

A várólistán jelentkeztünk egy új építésű épület 8 db négyszobás és 23 db háromszobás lakására. Jack mondta még a keresés elején, hogy ha valamire, akkor az új lakásokra szerinte van esélyünk a kevéske hat évünkkel is. Egyrészt azok jóval drágábbak, tehát akik régóta állnak sorban, azok nem ezekre mennek, másrészt pedig egyszerre több lakás is elérhetővé válik, így annyival megsokszorozódnak a lehetőségek. Ezeknél viszont nem látszik, hogy hány ember jelentkezett és mi hányadik helyen vagyunk, szóval fogalmunk sem volt semmiről és hetekig nem is történt semmi.

Aztán egyszer csak kaptunk egy e-mailt, hogy másnapig döntsük el, hogy szeretnénk-e a négyszobást a második emeleten. A 8 db négyszobás a földszinttől a hetedik emeleten található, és rangsorolnunk kellett a jelentkezéskor, hogy melyik érdekel minket a legjobban és legkevésbé. Mi felfelé haladva egyre nagyobb érdeklődést fejeztünk ki, a 7. emeletit az első helyre téve. Az e-mailt megkapva, és a lakással kapcsolatban pont azt éreztem, amit érezni akartam. Hogy igen, ez nagyon jó, ez kell, szuper, úristen de izgalmas, el sem hiszem...

Este azért, mielőtt Jack rábólintott, elmentünk megnézni kívülről az épületet és a környéket. Ugyanis zsákbamacskát vettünk (béreltünk), mert nem nézhettük meg belülről a leendő lakásunkat, sőt még képek sem voltak az oldalon. Az alaprajz és a paraméterek alapján kellett döntést hoznunk. Ami azért nem volt olyan nagy dilemma, ez elegendő volt a döntéshez, és magában a lakásban nem hiszem hogy lehetett volna olyan, ami miatt nemet mondtunk volna. 

Ahova költözni fogunk, az Danderyd. Most a déli oldalon lakunk, Danderyd az északin van. Ez egy jó környék. Egyrészt közel van a városhoz, jó a közlekedés, másrészt nem az a lövöldözős, problémás környék. Leginkább kertváros. Ennek megfelelően kevesebb bolt vagy étterem van gyalogos távolságra, viszont pár percre van a víz, van egy erdő és az autópálya másik oldalán közel hozzánk egy szupermarket is. 

Miután igent mondtunk, még el kellett küldeni mindenféle dokumentumot (jövedelemigazolások, munkaszerződések), és jóvá kellett minket hagynia a mostani lakásunk kezelőjének, hogy jó lakók vagyunk. Kicsit több mint két hét múlva kaptuk végre a jóváhagyást, hogy minden rendben van. És mire lement a procedúra, upgrade-eltünk a második emeletről az ötödikre, aminek nagyon örülünk. A lakbér ugyanannyi, csak három emelettel jobb lesz a kilátás. A mostani, földszinti, mosókonyhára és biciklitárolóra néző, elhomályosított ablakú nappalink után egy álom lesz a kilátás (egyáltalán hogy lesz kilátás).

Gépesített is a lakás, ahogyan a svéd albérleteknél ez megszokott, de itt több és vadiúj háztartási gép lesz, mint a jelenlegi helyen van (nagy hűtő, nagy mélyhűtő, beépített mikró, sütő és még mosógép és szárítógép is (ez nagyon szuper, közös mosókonyha helyett, ahogyan az gyakori, saját "mosodánk" lesz). A szerződés átvételekor tudtuk meg, hogy egy 4 m2-es tárolóhelyiség is tartozik a lakáshoz az alagsorban. Ez jó kis bónusz, kellemes meglepetés volt.

Ennyit tudtunk a lakásról, amíg tegnap meg nem kaptuk a kulcsokat, és végre elmehettünk megnézni a leendő otthonunkat. Hát ez azért izgalmas volt. Hogy mégis milyen lesz minden? Milyen lesz az épület belül, milyen a lakás. Hogy néz ki a konyha, a két fürdőszoba, mekkorák a szobák, milyen érzetűek. Milyen a kilátás, mennyire világosak a terek. Milyen azon a nagy, hosszú erkélyen kint lenni. Milyen a parkológarázs, milyen a tárolóhelyiségünk. Egyszerűen milyen az első benyomásunk. 

Hát elmondhatom, hogy minden nagyon szuper, én alig tudtam tegnap elaludni, olyan izgalmas ez az egész. Az biztos, hogy rengeteg munkánk lesz vele, de ez igazi nagy családi lakás, nem a kis szoba-nappali, amiben az elmúlt 6,5 évben laktunk. El sem hiszem, hogy mi ilyen helyen fogunk lakni. Akkora változás lesz. Nagyon-nagyon izgalmas. Úgy tervezzük, hogy augusztus végén költözünk, és előtte otthon is leszek még, szóval van egy bő hét nyugodalmam, mielőtt szembe kell néznem ezzel a hatalmas feladattal, a ki- és beköltözéssel és mindennel, ami ezzel jár.