szőrén-szálán 2

Nem írtam volna meg ezt a kis szösszenetet, ha nem olvasom Tamko lábra kelt irattárcájának történetét, de mivel épp most velünk is hasonló történt, ezért gondoltam, megosztom veletek a mi sztorinkat. Vasárnap kirándultunk egyet apósommal együtt. Elkocsikáztunk egy közeli városba, útközben megálltunk egy kastélynál, majd a városban sétáltunk, beültünk ebédelni és kávézni, aztán jöttünk is haza. Már az autó felé sétáltunk, amikor apósom idegesen tapogatni kezdte a zsebeit és bejelentette: nincs meg a kulcsom! 

A lakáskulcsa egy kis bőrtokban volt, ez pedig a farmerzsebében, de mint felfedezte, a zsebe lyukas volt, így a kulcstartó szépen kisétált rajta és szőrén-szálán eltűnt. Elindultunk visszafelé a bejárt utakon, szét is váltunk, Jack ment az étterem, mi pedig az autó felé és vizsgáltuk a járdát, hátha felbukkan a kulcstartó. Közben kérdezgettem apósomat, hogy vajon mikor csusszanhatott ki a tok a zsebéből, és kiderült, hogy tulajdonképpen bármikor. Lehet, hogy pár lépés után a házánál, lehet hogy a metróhoz vezető úton, lehet hogy a metrón vagy úton felénk... Én arra gondoltam, hogy esetleg ahogy levette a cipőjét nálunk az előszobában, akkor esett ki a nadrágszárából. Vagy talán az autóban. Ó de még a kastélynál is jártunk, akár ott is lehet! Lehetetlen küldetésnek tűnt megtalálni.

Jack telefonált, jelentette, hogy nem járt sikerrel, mi pedig közben visszaértünk az autóhoz, és nem volt az ülés alatt sem a tok. Elindultunk hát visszafelé, megálltunk a kastélynál, ahol ugyanott leparkoltam, ők pedig visszamentek ugyanazon az úton és nézték a földet, de a kulcstartó sehol. Nem volt a garázsban és sajnos a lakásban sem a cipők mellett. Maradt a metróhoz vezető út, a metró vagy a lakása környéke. Szerencsére van nálunk pótkulcs hozzá, így elvitte azt és hazament, de a kulcs nem bukkant fel később sem. Várt két napot, majd bement a "stockholmi BKV" talált tárgyak osztályára érdeklődni, hogy valaki nem adott-e le egy kulcsokat tartalmazó bőrtokot, de sajnos a válasz nemleges volt. Tegnap este, gondolom még mindig bántotta a dolog – főleg hogy nem vall rá, hogy elhagyjon bármit is – írt nekem is egy sms-t, hogy még mindig nincs meg a kulcsa, de üdvözli Jacket és az unokát.

Ekkor eszembe jutott, hogy belépek a facebookon helyi csoportokba, egybe ahol ő lakik és a kisvároséba is, ahol jártunk, és megírom, hogy ha valaki találna egy kulcstartót, az az apósomé lehet. Egy próbát megér... A kisváros csoportja zárt volt, így várnom kellett a jóváhagyásra, és ahogy beengedtek, meg is nyitottam az oldalt. És mi volt az első bejegyzés, ami fogadott? Egy két nappal ezelőtti fotó egy kulcstartó bőrtokról, amit a harangtorony körül találtak és keresi gazdáját. Elküldtem a képet apósomnak, aki megerősítette, hogy ez bizony az ő kulcsa.

Azért is írtam meg ezt a történetet, mert engem nem hagy nyugodni, amikor valami eltűnik, és még Tamko posztját is rossz volt olvasni, így gondoltam, álljon itt egy happy enddel záruló sztori is.

mini me

Ha elképzeltem a gyerekünket, mindig egy mini Jacket képzeltem el. Egy tejfelszőke, kékszemű fiúcskát, mint ahogyan Jack kinéz a gyerekkori fotókon. És úgy képzeltem, hogy szinte kopaszon születik, mert az a néhány szőke hajszál alig fog majd látszódni. Ha gondoltam is rá, hogy esetleg az én sötét hajamat örökli, akkor is úgy képzeltem, hogy csak később fog besötétedni. Soha nem gondoltam, hogy ennyi és ilyen sötét hajjal születik majd. (De bejött az a népi bölcsesség, hogy ha a terhesség alatt gyakori a gyomorégés, akkor hajasbaba születik). A minap küldtem egy fotót anyukámnak, ő pedig cserébe egy babafotómat küldte vissza, amin picivel vagyok idősebb, mint most a fiunk. Biztos fog még változni, és talán később Jack vonásai is jobban megjelennek benne, de ahogy az ábra mutatja, nem jött be a mini Jack elképzelésem/kívánságom. 

minden nap szombat

Kezd beállni, hogy milyen is itthon lenni a babával, milyen ez a szülői szabadság, bár nincs két egyforma nap, és nem igazán lehet tervezni egy ekkora gyerekkel, pedig én tervezősebb fajta vagyok. Ha épp nekilátok valaminek, gondolván, hogy jön egy szokásos kétórás alvás, de tíz perc múlva felébred, és két óra alvás helyett két óra ébrenlét jön, akkor lehet hogy reflexből az az első gondolatom, hogy ne már, most miért... De aztán ahelyett, hogy bosszankodnék, hogy most mégsem tudom kipakolni a mosogatógépet, vagy elmenni zuhanyozni (mert ezek a nagy programjaim manapság) akkor csak emlékeztetem magam arra, hogy nekem most az a dolgom, és semmi más, hogy gondoskodjak a kismanóról. Azért nem dolgozom, azért fizetnek, azért vagyok itthon egész nap. Nem számít, hogy káosz van a konyhában, hogy túlfolyik a szennyeskosár vagy hogy 11-re csúszik át a reggeli. Az számít, hogy ha szüksége van rám, akkor én mindent eldobjak, és ott teremjek mellette. (És amúgy nem is rossz a helyzet, kicsit túloztam. Általában rend van a lakásban és minden házimunkát el tudok végezni, csak lehet hogy pár órával később, mint ahogy elképzeltem.)

Luxusnak és ajándéknak élem meg ezt az évet. Hogy nem kell dolgoznom és itthon lehetek vele. Nem kell órára kelni, nem kell 5-ig dolgozni és egész nap mások által megszabott feladatokat végezni. Szeretem a munkámat, de azért mégis jobban élvezem ezt ami most van. Ez nem jelenti azt, hogy soha nem szeretnék visszamenni dolgozni vagy hogy álomélet lenne számomra, hogy háziasszony / főállású anya legyek. De most ez nagyon jó. A kollégáim és a munkahelyem azért hiányoznak. FOMO-m van, hogy semmiről sem tudok. Úgy érzem, mintha szobafogságban lennék, és mindenki más élné az életét, csak én maradok ki mindenből. De ez van. Tudom, hogy fontosabb ami most van és dolgozni fogok még eleget.

Egyébként nem sok izgalmasat lehet elmondani a napjaimról. Nekem persze minden nap és óra érdekes és más. Az én életemben nagy téma az, hogy mennyit aludt a kisuraság, mennyit aludtam én. Hogy épp hogy van, miket csinál, milyen napunk volt. De ezt elmesélni nem olyan érdekes. 

Ha menni kell a védőnőhöz, az a legnagyobb program. És múlt héten is jó programunk volt, mert még gyógytornászhoz is menni kellett. A védőnő aggódott, hogy túlnyomórészt jobbra fordítja a gyerek a fejét. Én is azt mondtam neki, hogy valóban inkább jobbra szokott fordulni, de aztán otthon jobban figyeltem és láttam, hogy igazából mindkét oldalra fordul magától is. De jobb biztosra menni, és amúgy sincs jobb dolgunk. Nézegessék csak a szakemberek, hogy tuti minden rendben legyen. A gyógytornász a következő városrészben van, a pláza mellett. Először mentem vele egyedül úgy, hogy vittem a babakocsit is. Jó korán odaértem, így volt időm sétálni az épp kinyitott plázában, ahol alig volt még valaki. És olyan jó érzés volt ott sétálgatni. Akkor éreztem először úgy a születése óta, hogy valami teljesen hétköznapit csinálok, mint régen. (A gyógytornász is megerősítette egyébként a megérzésemet, azt mondta, hogy rendben van a baba feje/nyaka és a fejformája is szép.)

A kiruccanás és a séta viszont olyan jólesett, hogy azóta igyekszem minden nap elmenni egy nagy körre, akkor is ha fáradt vagyok. Mindig is úgy képzeltem, hogy majd sokat babakocsizom, csak egyrészt az idő, másrészt a fáradtság sokszor visszatartott. Néha időzíteni is nehéz vele, de majd könnyebb lesz, ha tovább lesz világos. Sötétben nem szeretnék vele sétálni. Ezt a két képet a hétfő reggeli sétán készítettem, amikor csodálatosan sütött a nap és zúzmarásak voltak a fák. Szuper ez a kertvárosi, nyugis környék a hatalmas házakkal, aztán pedig a vízpart. Nagyon békés. Amikor én sétálok, csak kutyasétáltatókkal, más babakocsisokkal, idős emberekkel és legfeljebb iskolásokkal találkozom.

nem tudtam

Én semmit sem tudtam a kisbabákról, főleg nem a miénkről és nem tudtam, milyen lesz szülőnek lenni. 

• Nem tudtam, hogy ez ennyire jó. Most már majdnem megértem azokat is, akiknek tíz gyereke van. Majdnem.
• Nem tudtam, hogy egy kisbaba (vagy a mi kisbabánk) ilyen hangosan alszik (nyöszörög, morog, nyögdécsel, nyüsszög, felsír, mintha a torkát köszörülné, piheg stb)  
• És nem tudtam, hogy annyiféle hangja és kifejezése van. Mindig azt mondják, hogy egy kisbaba csak sírni tud és úgy kommunikál, de ez nem is így van. Csak akkor kell sírnia, ha nem kapja meg időben amit kér, ha fáj a hasa vagy ha mérges, de amúgy érthetően tudja a kis hangjaival kommunikálni, hogy mit szeretne és nem kell elmennie a sírásig.
• Nem tudtam, hogy egy kisbabának olyan rossz az arcbőre, mint egy tinédzsernek.
• És nem tudtam, hogy milyen nehéz tisztán tartani, főleg a kis husi bőre redőit, amikben megbújik a kosz vagy bepálik.
• Nem tudtam, hogy milyen macerás és sok idő felöltöztetni egy kisbabát. Hogy lehet egy icipici ruhán hét-nyolc patent és miért patent és nem cipzár, és miért olyan nehéz őket ki-be kapcsolni? Na és a lábacskáját, amit folyton elránt, belevarázsolni azokba a lábas nadrágokba... A sapkáról már ne is beszéljünk, hogy azt milyen nehéz feladni.
• Nem tudtam azt sem, hogy mennyi pelus fogy egy nap és hogy néha háromszor kell átöltöztetni (bár most már jobb a helyzet mind a pelusok, mind a balesetek terén.)
• Nem tudtam, hogy mennyi apró döntést kell hozni egy nap és hogy sosem tudhatunk biztosra semmit, mindig csak találgatunk.
• Azt tudtam, hogy Jack szuper apa lesz, de azért nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz és nem tudtam, hogy ennyire odáig lesz a fiáért. A vonzalom egy új szintje ebben a szerepben látni.
• Nem tudtam, milyen lesz a fáradtság és hogy hónapokig nem lesz olyan, hogy egyben alhatok 7-8 órát, mint régen. Néha zombi vagyok, szellemileg és fizikailag is, de máskor egész jól ki tudom magam aludni. És a fáradt állapotot is megszokja az ember.
• Nem tudtam, hogy az összes feladat közül a szoptatás lesz a legegyszerűbb. Végülis csak ülök és nézhetem közben a Gilmore Girlst (amit én még sosem láttam).
• Nem tudtam, hogy ennyire cuki gyerekünk lesz (hiába mondja mindenki, hogy az ember a saját gyerekét a legszebbnek, legaranyosabbnak látja) és nem tudtam, hogy Jack is hányszor fogja mondani, hogy tényleg mennyire cuki, és mennyire el lesz a fiától olvadva.
• Nem tudtam, hogy nem lehet megunni a vele töltött időt, és ha hosszabban alszik, akkor várni fogom, hogy felébredjen és "játszhassak" egy kicsit vele. Azt hittem, hogy monoton lesz gondoskodni róla, de egyáltalán nem az.
• Azt sem tudtam, hogy milyen nehéz egy kisbaba élete, hogy bizony még a pukizás is egy fájdalmas művelet tud lenni.
• Nem tudtam, hogy lesz a "biztos bezártam az ajtót?" paranoiás-idegesítő érzéseknek baba-megfelelője. Nálam ez az, hogy "biztos nincs a gyerek arca előtt valami, amitől megfulladhat?" Este egy etetés vagy pelenkázás után leteszem az üres kiságyba, lekapcsolom az éjjeli fényt, befordulok alváshoz, és jön a gondolat, hogy "de biztos nincs egy törölköző, egy ruhadarab vagy valami az arca előtt?" És tudom, TUDOM hogy nincs! De mégis fel kell vennem a szemüvegem, fel kell kapcsolnom a lámpát és még egyszer megnézni, hogy nincs körülötte semmi.
• Nem tudtam azt sem, hogy már az első hetekben mosolyog egy kisbaba és hogy mennyire elolvadunk a mosolyától, ami még nem is tudatos. Mi lesz akkor, amikor már ténylegesen ránk fog mosolyogni? Alig várom!

egy hét a szüleimmel

Gyorsan és jól telt a hét a szüleimmel és kicsit szomorú vagyok, hogy már nincsenek itt. Olyan jó volt, hogy itt voltak. Most látták először a babát és a lakást is. Kimentünk értük a reptérre, hátul a babaülés mellett szűkösen, de elfért Jack és apukám, én pedig vezettem. Már sötét volt mire a lakásba értünk, de a vasárnap esti programjuk úgyis az unokában gyönyörködés volt. Este például olyan jelenetet láttam, hogy anyukám a kezében tartotta a babát, apukám mellette ült, és mindketten hosszú perceken keresztül mozdulatlanul nézték az elszenderedő kisbabát, akinek félálomban mindenféle cuki arckifejezései és rezzenései szoktak lenni. Én is szeretem ilyenkor (is) nézni.

Mikor mondták, hogy majd jönnek, én azt szerettem volna, ha vagyok elég jól ahhoz, hogy szépen tudjam őket várni, és tudjak főzni is, és ne az legyen, hogy még lábadozom, és egy porcicás, kupis lakásban, üres hűtővel kell fogadnom őket. Szerencsére jól is voltam, így szépen ki tudtam takarítani, elkészítettük az ágyakat, Jack nagybevásárolt, én pedig főztem az első napokban. Aztán mikor anyukám kiismerte magát a konyhában, már ő főzött, sőt még kenyeret is sütött.

Izgultam egy picit, hogy hogy lesz ez az egy hét, nem magam, hanem Jack miatt, hogy milyen lesz neki, hogy a "nyakunkra jönnek" a szüleim, és mindig itt vannak, amikor megy és jön a munkából. Végül feleslegesnek bizonyult az aggodalmam, mert jól elvoltak. Azért is lett jó, mert szobát cseréltünk, és a szüleim laktak a pici hálónkban, mi pedig a nagyobb dolgozó- és vendégszobában, amit Jack szobájának vagy man cave-nek szoktunk amúgy is hívni, mert ott van az összes ruhája és cuccai, és oda szokott elvonulni még akkor is, ha ketten vagyunk. Most is így lett, hogy mi a nappaliban lógtunk, ő meg bármikor bemehetett oda, és megvolt a saját tere, de sokat voltak együtt is, és beszélgettek. Jack amúgy szereti a szüleimet, nagyon aranyos velük, de ez kölcsönös szerencsére. 

Nagyon jó kis hetünk lett, és jó arányban volt a szüleimnek itthoni pihenés, babázás, néhány feladat és turistáskodás is. Négy napra is jutott orvosi látogatás, vagy nekem, vagy a babának, és szuper volt, hogy a szüleim tudtak velünk jönni és segíteni. Főleg, amikor vérvételre kellett menni a városba az új Karolinska kórházba, mert az elég nagy projekt lett, és nem is tudom, egyedül hogy tudtam volna kivitelezni. Legalább kipróbáltam velük, hogy hogy kell a babakocsit összecsukni, hogy fér be az autóba, hogy kell a gyerekülésből a babakocsiba ki-be pakolni a gyereket stb. Hétfőn a védőnőnél is jártunk, aki aranyos volt, mert beengedte a szüleimet is, úgyhogy azt is láthatták, hogy mit csinál egy védőnő egy háromhetes kisbabával Svédországban.

Főleg szürke, ködös, esős, vacak idő volt, bár a hét végefelé párszor kisütött a nap. Bementek a városba sétálni, ettek (és hoztak nekünk) semlát a Vete-kattenben. Elvitték az autót, kocsikáztak a környéken és megnézték a pici Tranholmen szigetet, ahol ősszel Jackkel jártunk. Megnézték a városházát idegenvezetéssel. Mesélték, hogy milyen jó élményben lett részük, amikor egyszer csak a házasságkötő teremben találták magukat, és megkérdezte a kedves idegenvezető lány, hogy tudja-e valaki, mire használják ezt a termet, mire apukám mondta, hogy esküvőkre, anyukám pedig büszkén hozzátette, hogy ők voltak már itt, mert a lányuk itt házasodott. Az idegenvezető pedig tisztára megörült ennek, és mondta hogy még sosem volt olyan vendége, aki lett volna ott esküvőn. 

Vaxholmba is elmentek, ami nagy sikert aratott, főleg anyukámnál, aki kb. minden egyes házat lefotózott. Szombaton pedig a belvárosban mászkáltak sokat. Kétszer ettek jó kis klasszikus svéd ebédmenüt is, egyszer Vaxholmban, egyszer pedig a belvárosban a Blasieholmen étteremben. Úgyhogy sokfelé jártak és turistáskodtak még ebben a szürke, sötét hónapban is.

Délután-este pedig pihentek sokat. Apukám azt mondta, hogy talán egész életében nem volt ilyen nyugalmas hete, aminek örültem, mert ő rengeteget dolgozik és otthon sosem tud kikapcsolódni. Anyukám a főzésen kívül megvarrt pár dolgot, például felvarrta a már hét éve túl hosszú sötétítő függönyünket. Apukám az ablaktörlő lapátokat cserélte ki a kocsin. Ja és anyukám megtanította nekem a horgolás alapjait, aminek nagyon örültem. Hozott magával fonalat, és kötő- és horgolótűt, de végül csak a horgolásig jutottunk. 

A fő program természetesen a kisbaba volt és olyan jó volt hogy ennyi időt tudtak vele tölteni a szüleim. Természetesen el vannak tőle ragadtatva. Tervezik, hogy 2-3 havonta jönnek majd, de máskor nem ilyen hosszú időkre. Vasárnap visszavittük őket a reptérre, tök jó hogy csak fél óra az út. Anyukám azt írta utólag, hogy ők is nagyon jól érezték magukat, és most töltöttek igazán sok időt Jackkel, és megtapasztalták, hogy milyen jó apa és milyen jó férj és milyen jó vej.