otthon

Általában másfél hetekre szoktam hazamenni, de mivel előtte már a szüleimmel voltam, Jack szombaton indult a nagy útra és a keddi járat ment a legértelmesebb időpontban, ezért most csak öt napot voltam otthon. Hát sajnálom, hogy ez így jött ki, mert szomorú voltam visszajönni, de persze Jackkel jó volt ez a pár nap, és az sem lett volna jó, ha én jövök, ő meg már megy el. Azért volt olyan jó otthon, mert szombaton jött a tesóm és a felesége a két gyerekkel, vasárnap visszamentek Pestre, a gyerekek pedig péntekig nyaraltak a szüleimnél. Négy és két évesek, és most először volt, hogy jobban tudtam velük játszani és kicsit megismerni őket, mert máskor csak olyankor szoktam velük találkozni, hogy ott vannak a szüleik és a másik tesóim a barátnőkkel, esetleg a mamák is, szóval jut a két gyerekre fejenként 4-5 felnőtt, és ettől ők is kicsit túltelítődnek, én pedig nem annyira tudok vagy akarok érvényesülni, mert engem ismernek a legkevésbé. 

Na de most végre volt lehetőségem haverkodni velük és egyedül vagy a szüleimmel foglalkozni velük. És olyan cukik, hogy belehalok. Szóval tiszta szomi voltam, hogy el kellett jönnöm, és nem tudtam többet játszani velük, mert annyira szórakoztató volt velük. Egész héten folyton eszembe jutnak jelenetek, hogy miket mondtak, csináltak, hogy milyen kis cuksi fejük van és de jó volt velük. Két teljesen különböző személyiség ez a két gyerek, és még kinézetre is elég különbözők. Az unokahúgom a bátyámra hasonlít kívül-belül, az unokaöcsém pedig az anyjára. Az unokahúgom egy energiabomba, hangos, szervezkedő, pörög ezerrel és mindenről határozott, már-már túl határozott véleménye van (például ha nem abban a tálban kapja a tejbegrízt, amiben mindig, akkor balhé lesz). Egyik reggel én is felébredtem a kisebbel már 7 előtt, és anyukámmal hármasban teljes nyugalomban motyogtunk, iszogattuk a reggeli itókáinkat és csöndben beszélgettünk. Aztán felébredt a kisasszony és zengett tőle a ház, ahogyan páros lábbal ugrálva, minden landolását hangos, a reggeli csöndben szinte fülsüketítő erejű hangeffekttel kísérve bevonult a konyhába. Van egy kis kontraszt. A kisöccse pedig mint egy zen buddhista, nyugodt, csöndes és kiegyensúlyozott. Mindennel el tud motyogni vagy épp egy órán keresztül beszélgetni a pincelejáró aljában fekvő, elromlott ventilátorról. Mondjuk a nővérét természetesen mindenben, de mindenben utánozza és irtó cukik együtt. 

Sokat tudnék írni róluk, de úgysem lehet elmesélni vagy visszaadni a gyerekdolgokat. Megint megállapítottam és jólesett, hogy annak ellenére, hogy ritkán látnak, olyan barátságosak velem és tudnak rólam, mert a család szokott mesélni rólam is és minden rokonról. Az unokahúgom mondjuk megkérdezte hétfőn, hogy mikor megyek már haza, én pedig kérdeztem, hogy hova haza, hol lakom? Mire a kis pöttöm öccse a szomszéd házra mutatott, hogy ott. A nővére meg nevetve mondta, hogy neeem nem ott lakik, hanem Védországbaaan. És hol van Svédország, kérdeztem tőle. Az nagyon messze van, még innen és Németországnál is messzebb és te laksz a legmesszebb. Szóval tényleg tud a svédországi nagynéniről ezt-azt.

Nem kellett sokat várnia, mert sajnos másnap már mentem Védországba. Mivel mostanában annyi gond van a repüléssel, gondoltam arra, hogy lesz esetleg valami probléma az én gépemmel is, és titkon azt kívántam, hogy bárcsak törölnék a járatot és emiatt egy kicsit még maradhatnék. De nem törölték, úgyhogy kedden apukám elvitt a reptérre. Vett nekem megint rejtvényújságot. Aztán álltunk a kapunál és nem akartam még bemenni. Többször is megnéztem a járatom státuszát, de nem késett, így végül átmentem a kapun és apukám addig állt ott, amíg már nem láttuk egymást, nekem meg úgy kellett sírnom. Olyan szomorú voltam. És pár percre rá kiírták, hogy másfél órát késik a gépem. Olyan szomorú voltam. Apukám már úton volt hazafelé, pedig várhattunk volna együtt is, de ott voltam egyedül a senki földjén, se nem otthon, se nem itthon és ez a legmagányosabb érzés. Mindig olyan nehéz ez a váltás. Mindkét helyen olyan jó, mindkét hely az otthonom, mindkét helyen úgy szeretnek és úgy szeretek, de nem tudok egyszerre két helyen lenni és nehéz. De aztán mikor végre hazaértem, Jack úgy várt már és jó volt megérkezni. Drága Jack, aki miatt minden megéri.

hazaút

Kedd reggel indultunk Magyarországra. 7-kor már felvettek a szüleim és az első, ismerős szakaszon én vezettem. Na nem túl sokáig, 10-kor már meg is álltunk egy kávéra, és az út maradék részében többet nem is vezettem, így végig apukám vezetett. Mi régen a családdal mindig autóval mentünk nyaralni és jó pár ilyen hosszú úton voltunk, úgyhogy nosztalgikus volt ez az út. Utoljára így négyesben 2014-ben voltunk együtt, akkor pont Dániában és olyan jó kis kirándulás volt. Meg is nézegettem most a fotókat. Az öcsém még gimis volt, én egyetemista és őszi szünet volt. 

Koppenhágán át mentünk, így átmentünk az Öresund hídon is, ami a Híd c. svéd-dán sorozatban ikonikussá vált. A szüleim pont nemrég megnézték a sorozat első két évadát, amin csodálkoztam, mert egyikük sem bírja a félelmetes és durva dolgokat, de mondták is, hogy elég volt nekik annyi, többet nem néznek meg belőle. De azért anyukám izgatott volt, hogy átmegyünk A Hídon. Én Jackkel júniusban is átmentem, amikor mentünk Koppenhágába, de akkor vonattal, ami az autóút alatt megy, szóval nem sokat látni onnan. A híd fizetős, és addig ügyetlenkedtünk a jegy beolvasásával, míg odajött egy nő, hogy segítsen. Aztán mikor végre kinyílt a kapu és elindultunk, kiabált utánunk, hogy wait wait wait! Idegesen tolatott vissza apukám, hogy jaj, mit csináltunk rosszul, mit akar, de a nő csak két doboz Öresund hidas cukorkát nyomott az öcsém kezébe mosolyogva, hogy this is for you és elnézést kért, hogy pont elfogyott, már csak ez a kettő maradt. 

Előtte Malmö mellett álltunk meg egy kis pihenőre, de utána nem volt megállás Rødby-ig, ahol a komp átvitt minket Németországba, Puttgardenbe. Háromnegyed óráig megy a komp, így ki tudtunk szállni, sétálgattunk és kimentünk a fedélzetre nézelődni. Miután megérkeztünk, már csak Lübeckig kellett mennünk, mert megszálltunk ott egy estére. Amúgy elég gyorsan eltelt a nap, pedig ez is volt 900 km és úgy 12 órányi út. Lübeckben szuper kis szállásunk volt, egy kétszobás, otthonos hotelszoba az egyik főtéren. Elmentünk vacsorázni egy klasszikus német étterembe, és körbesétáltuk az esti belvárost.

Reggel a téren ülve reggelizgettünk, csodálatos volt a helyszín, az idő és a reggeli is. Utána pedig még körbejártuk a várost amennyire tudtunk, és bementünk pár helyre. Nagyon szép ez a város, és nem tudtunk megnézni mindent, de így is fél 12-kor indultunk végül el, pedig előttünk volt még fél Európa. Ráadásul az öcsém közben dolgozott, mert keddre és szerdára már nem vett ki szabit, mert olyan pangás van most a munkahelyén, hogy úgy döntött, útközben, az autóból is tud dolgozni. Irigylem a lazaságát, én nem tudom, hogy meg mernék-e lépni ilyet. Szóval míg sétálgattunk a városban, ő becsatlakozott pár meetingbe a telefonról, és amúgy az autóban dolgozgatott. 

Kár hogy a kellemes délelőtt után nem következett más, csak az autóban ülés. Én mondjuk jó sokat aludtam, aztán megálltunk egy mekinél és ittunk fincsi jegeskávét, majd Csehországban is megálltunk vacsizni, úgyhogy a svéd és német konyha után még a cseh konyha ételeibe is belekóstoltunk. Aztán már besötétedett és még Szlovákián is átmentünk, míg végül magyar földre érkeztünk, és még ki kellett tenni a tesómat Pesten. Szellemváros volt Budapest akkor este, embert szinte nem is láttunk. Végül negyed 4-re értünk haza, és apukám csak vezetett, vezetett és vezetett egész nap, több mint 1300 kilométert. Nekem mondjuk nem volt probléma ilyen későn hazaérni, mert másnap délig aludtam, de szegény apukám már reggel kezdte a munkát. Hogy hogy bírják ezt a tempót, nem is értem. Igazából nem volt szenvedés az út, sokat hülyéskedtünk és beszélgettünk, főleg anyukám mindenféle érdekeset mesélt és ahhoz képest gyorsan eltelt az a 16 óra Lübecktől. De azért szomorú felismerés volt számomra, hogy milyen nagyon messze van Stockholm és nem igazán opció mással menni, mint repülővel.

látogatóban a családom

Szóval amíg az öcsém megnézte a Vasa-múzeumot és kalandozott egy kicsit Stockholmban, én hazamentem pihenni és készülni a szüleim érkezésére. A szüleim hosszú útról érkeztek, régi álmukat valósították meg, amivel a 60. szülinapjuk évében ajándékozták meg magukat: autóval bejárták Norvégiát és a fjordokat. Amikor ezt anno elképzelték, nem gondolták, hogy én majd Svédországban fogok élni, de ha már így alakult, akkor úgy tervezték meg az utat, hogy hazafelé beugrottak hozzám és együtt mentünk haza.

Nem készítettem nagy vacsorát, csak egy tejszínes-lazacos tésztát dobtam össze és végül csak akkor láttam neki, amikor már megérkeztek, mert olyan gyorsan megy. Úgyhogy az utolsó 1-2 órában, amikor már teljes rend és tisztaság volt a lakásban, csak várakoztam. Aztán egyszer csak csöngettek és a szüleim álltak az ajtóban, mintha csak egy városban laknánk és átugrottak volna vacsira. Na meg az öcsém is épp akkor jött meg, csak ő bicajjal. Hirtelen magyarokkal és magyar beszéddel telt meg a kis lakás. Meséltek az útról, megnézték mi változott négy év alatt a lakásban, aztán végre ettek egy finom, meleg vacsorát. 

Este visszamentek a szállásukra, mert nálunk nem tudtak megszállni és egy Airbnb-ben laktak. Ezt sajnáltam, mert az eredeti terv az volt, hogy amikor jönnek, akkor Jack nem lesz itt, hanem akkor lesz az egyhetes túrán, amire végül is csak most hétvégén fog indulni. A szüleim már az év elején lefoglaltak mindent, és később derült ki, hogy Jack mégsem tud akkor szabin lenni. Így először hotelt foglaltak, de amikor kiderült, hogy az öcsém is becsatlakozik, akkor átfoglalták egy Airbnb-re, hogy együtt tudjanak lakni, meg hogy az öcsémnek olcsóbb legyen. Én küldtem egyet az öcsémnek, ami közel van és jónak tűnt, de végül ő keresett egy másikat, és azt foglalták le, és sajnos az vacak volt. Bosszantott, hogy mit szervezkedik, miért nem volt jó, amit én küldtem, mégis csak jobban ismerem a várost, mint ő és én is direkt olyat kerestem, ami nem is volt drágább, mint a hotel volt, de ő még annál olcsóbbat keresett, pedig nem mondták a szüleim, hogy keresse meg a város legolcsóbb szállását... Mivel az utolsó pillanatban szervezte meg az utat a tesóm, a szüleim már úton voltak, így ők nem tudtak azzal foglalkozni, hogy melyik szállás milyen, csak gondolták, biztos jót választott a tesóm. Aztán amiket elmeséltek róla, hát szégyen. Sajnálom, hogy ilyen helyen kellett lakniuk.

Másnap 11-re jöttek át, és Jackkel együtt mentünk kirándulni. Mivel itt volt az autó, ezért nem maradtunk a városban, mert majd akkor nézünk stockholmos dolgokat, ha legközelebb repülővel jönnek és egyszerűbb a városban maradni. Szóval most Sigtunát és Uppsalát találtuk ki vasárnapra. Mindkettő elég közel van és szép kisvárosok. Sigtuna szinte csak egy utcányi hely, inkább falu, mint város, viszont Svédország legrégebbi városa. Egyébként igazi üdülőfalu, engem a Balaton környéki helyekre emlékeztet, mert vízparton van, nyáron megtelik élettel és a főutca tele van hangulatos butikokkal, amik gondolom télen nem is nagyon üzemelnek. Fagyiztunk is, de az öcsém inkább kipróbált egy igazi svéd fikát nagy adag filteres kávéval és fahéjas csigával. Apukám és az öcsém olaszrajongók, akik imádják a sűrű, gyűszűnyi espressót, úgyhogy főleg apukámnak nem igazán jött be ez a "vízízű kávé". Én pont az ilyet szeretem, ami nagy adag, nem túl erős és egy egész bögrényit (vagy kettőt) eliszogat belőle az ember. De hát ízlések és pofonok, ezért is szeretek én Svédországban élni, mert valahogy a legtöbb dolog pont olyan, ahogy én amúgy is szeretem.

Átmentünk Uppsalába, és kerestünk egy éttermet. Kicsit bonyolult volt kitalálni, hogy hova is menjünk, de végül is maradtunk a svéd konyhánál és találtunk egy jó helyet, amivel mindenki elégedett volt. Anyukám megkóstolta az igazi svéd húsgolyós menüt, az öcsém a rákocskás szendvicset, apukám pedig bár nem igazi svéd, de egy jó kis marhahúsos kaját evett, ami nagyon ízlett neki. Jack elbűvölt engem azzal, hogy titokban rendezte a számlát. Én pont a pulttal szemben ültem, így észrevettem, hogy a mosdóról visszajövet odamegy, rámutat az asztalra és fizet, és teljesen elolvadtam tőle, hogy milyen kedves gesztus tőle. Ahogy jött vissza, ránéztem ilyen "mennyire drága vagy ezt komolyan nem hiszem el, de nem kellett volna, jaj de szeretlek téged" tekintettel – legalábbis én ezt próbáltam neki szavak nélkül, egy pillantással elmondani, és szerintem megértette. Aztán amikor mindenki végzett, apukám kérdezte, hogy a fizetés hogy működik itt, mire elárultam neki is, hogy Jack meghívott minket és már ki is fizette. Most is előttem van apukám meglepődött arca, aztán zavarba is jött tőle, de jólesett neki. Aztán átmentünk egy kávézóba is, ahol öten ötfélét rendeltünk, és tolmácsoltam apukámnak, hogy Jack azt mondja, hogy üljetek le nyugodtan, mi majd leadjuk a rendelést és odavisszük az asztalhoz. Mire apukám nevetve mondta, hogy nem, nem, nem nem neeeem és szorította a bankkártyát a kezében, hogy ezt bizony ő fizeti, most már nem ugrik be Jack trükkjeinek. Amúgy meg sétálgattunk a városban, bementünk a katedrálisba, ahol épp valami komolyzenei koncert volt és kicsit belehallgathattunk, de körbe nem sétálhattuk a templomot. Megnéztük még az Egérpékséget, ami egy picike cuki műalkotás az egyik utcában. 

Este már nem jöttek át és úgy döntöttem, hogy másnap sem tartok velük, mert inkább a hazaútra készülődöm, illetve a vacsorára. Ők elmentek Gripsholm kastélyba, Mariefredbe és Strängnäsbe, amik pont olyan helyek, ahol még én sem jártam. Anyukám este lelkesen mesélte, hogy szuper jó volt minden, és nagyon ajánlja nekünk is, hogy elmenjünk oda. Vicces, hogy ők ajánlanak nekünk svéd látnivalókat, de a turisták sokszor többet látnak egy adott helyből, mint aki ott lakik. Mindenesetre kíváncsi vagyok én is, és ha lesz még jó idő, akkor augusztusban szeretnék egy bicajtúra keretében ellátogatni oda.

Vacsorára én is "hús"golyót készítettem, így anyukám kétféle kiadásban kóstolhatta meg ezt a klasszikus ételt. Kérdeztem, hogy melyik volt a jobb, az éttermi vagy az enyém, és kedvesen azt válaszolta, hogy az enyém, mert azt én készítettem. Én formázható szójahúsból készítettem, de amúgy ugyanúgy burgonyapürével, uborkasalátával, illetve bolti gräddsås-szal, ami a húsgolyók klasszikus kiegészítője, a barnamártás egy verziója. Na és az elengedhetetlen vörösáfonya-lekvár. Desszertnek pedig szintén bolti áfonyás pitét vettem vaníliaszósszal, ami gyakori svéd desszert, és még glassbåt-ot, jégkrémhajót is vettem, ami szintén egy klasszikus svéd édesség, surprise surprise, egy hajó alakú jégkrém. Üdítőnek pedig Trocaderót, ami egy narancsos-almás szénsavas svéd üdítő. Így több minden svéd dolgot ki tudtak próbálni, amiket talán egy átlagos turista nem próbál ki, és mindenkinek minden nagyon ízlett.

Szuper jó volt a családommal kirándulni, és főleg az otthonomban vendégül látni őket és egy kis ízelítőt adni a svéd ízekből, ételekből. Utoljára (és először) 2018-ban voltak nálam a szüleim, és mi akkor pár hónapja költöztünk be a lakásba, a terasz sem volt még berendezve és én sem ismertem annyira az országot és a svéd dolgokat, mint most. Remélem, hogy nem kell négy évet várnom, hogy újra jöjjenek. Én örülnék, ha minden nyáron meglátogatnának.

öcsémmel stockholmban

Miután visszajöttünk a kenuzásról, nekem folytatódott a nyári szünet, és kellemes de nem túl eseménydús napjaim voltak, amikről írni nem nagyon tudtam mit. Voltunk fürdeni a kedvenc kis tavamban és a nagy Mälarenben is, többször frizbigolfoztunk, ahol láttunk egyszer rókát is, ráadásul sokáig, mert először kicsit messzebb a fűben ült, aztán felénk sétált és 6-7 méterre tőlünk ült le a disc golf kosara alatt, és olyan sokáig ücsörgött ott, hogy nem is tudtuk, hogy mi mit csináljunk. Végül megindult tovább a fák közé. Elég sovány volt szegény kis Vuk. Megnéztük moziban az Elvis filmet, előtte flippereztünk. Bicikliztünk pár helyen és minigolfoztunk is, amit én nyertem és nagyon élveztem a játékot. 

Aztán készülődtem a családom érkezésére, ugyanis a fél családom idelátogatott. A szüleim szombat este jöttek autóval, két hete pedig felhívott az öcsém, hogy azt találta ki, hogy csütörtökön iderepülne és velünk menne haza ő is. Megörültem az ötletének, főleg hogy rá is érek ilyesmire így hogy suliba járok és nyári szünetem van. Este érkezett, kimentem elé a buszhoz, aztán együtt metróztunk felénk és elkísértem a szállásáig, ami 10 percre van tőlünk. Pénteken fél napot még dolgozott, de dél után már szabad volt, átugrott hozzánk, megnézte a lakást, megkínáltam a kedvenc csokis cookie-mmal, amit reggel sütöttem ki, majd hagytuk Jacket dolgozni, mi meg bebicikliztünk a városba. Szimpi volt az, hogy utánanézett a látványosságoknak és hogy voltak ötletei, kívánságai, és nem nekem kellett kitalálni, hogy mit csináljunk. Az egyik kívánsága például az volt, hogy biciklizzünk mindkét nap. Így azért nekem is fel lett adva a lecke, mert mindkét nap sűrű lett a program, sokat is tekertünk és én jól elfáradtam.

Pénteken a Városházával szerettünk volna kezdeni, de sajnos kiderült, hogy rendezvény miatt csak 11-ig volt látogatható. Így áttettük szombatra ezt a programot és mentünk a következő helyre, a Hallwylska múzeumba, amit szintén az öcsém nézett ki magának. Én már ezt is láttam (ahogy szinte mindent) de szívesen visszamentem, mert gyönyörű és érdekes az épület. Ez egy kis palota, egy ékszerdoboz, amit a századfordulón építettek az akkori legmodernebb technológiákkal és a család (a von Hallwyl házaspár) a svéd államra hagyta az épületet. Már az életük alatt elhatározták, hogy ez így lesz, és a házat a benne található gyűjteményekkel együtt egyfajta korlenyomatnak szánták az utókornak. A ház ingyenesen látogatható, de most egy ideiglenes és belépős Lego-kiállítás is volt benne, és arra is befizettünk. Aztán azért vicces volt, hogy amikor beléptünk a kiállítás termébe, a 24 éves öcsém és a 31 éves én, olyan volt, mintha egy oviba toppantunk volna be, ahol kis székek és kis asztalok voltak rengeteg legóval és sok gyerek építkezett nagy lelkesen. Mi voltunk az egyedüli felnőttek, akik nem a gyerekük, hanem maguk miatt voltak ott. Sebaj, a Lego menő. Végignéztük a kiállított alkotásokat, amik vegyesen voltak felnőttek profi és nagy művei és 9-12 éves gyerekek kisebb-nagyobb kreációi.

a biliárdszoba. forrás: hallwylskamuseet.se

Ezután továbbmentünk a Vasa-múzeumba. A Vasa-múzeum Svédország és Skandinávia leglátogatottabb múzeuma és nem véletlenül. A Vasa egy 1628-ban épített hatalmas hadihajó, amit olyan szarul építettek meg, hogy azonnal, egy kilométer után elsüllyedt a nagy parádés első útján. És most ez a hajó, ami anno az évszázad failje volt, az ország legféltveőrzöttebb kincse és legnagyobb látványossága. A sors fintora az, hogyha normálisan építik meg, akkor ma sosem állna ilyen kiváló formában egy múzeumban. Gondolhatná az ember, hogy mi olyan érdekes egy hajóban, mindenki látott már hajót és nem éri meg a drága belépő. De de, mert fantasztikus a hajó is és a múzeum is. Nem tudom, hogy maga a hajó az érdekesebb vagy annak a története, hogy hogyan találták meg és emelték ki a vízből azután, hogy több mint 300 évig nyugodott az öböl fenekén, és hogyan tudták visszaállítani a mostani tökéletes formájába úgy, hogy évi másfélmillió látogató nézegethesse. Ezen felül még sok érdekes történet van a korabeli emberekről, a hajó személyzetéről, a hajón dolgozó nőkről és mindenféléről. Szóval mindenképpen megéri és kb. két órát el lehet bent tölteni, ha az ember mindent elolvas és végignéz. 

a Vasa-hajó. forrás: vasamuseet.se

Szóval ide mentünk, de az előtérben elkezdtünk tanakodni és számolgatni, hogy nem érné-e meg Stockholm Passt venni, és szombaton annyi múzeumot megnézni vele, amennyit csak tudunk. Amit még meg szeretett volna nézni az öcsém, az a Drottningholm-kastély és a Skansen volt. Amikor a szüleim négy éve itt voltak, akkor vettünk ilyen kártyát és szinte tényleg mindent megnéztünk vele a városban, hogy minél jobban bejöjjön a kártya ára. Szóval végül úgy döntöttünk, hogy csináljuk ezt, vegyük meg szombatra az egynapos kártyát és akkor a királyi kastélyba is be tudunk ugrani. Szóval visszafordultunk az épületből és helyette átmentünk a középkori múzeumba, ami ingyenes. 

A múzeum után elmentünk kajálni. A tesóm a kajákra is kíváncsi volt és mindenképp ki akart próbálni pár helyi ételt, elsősorban a halakat. Jack javasolta, hogy menjünk a kisebb vásárcsarnokba a Hötorgeten, ahol anno többször ettünk a Kajsas Fisk étteremben hallevest. Ez egy szuper hely, finomak és minőségiek az ételek, és közben jó áron is vannak. Javasoltam az öcsémnek, hogy a toast skagent is kóstolja meg. Én nagyon szeretem ezt a finom rákocskás nyári ételt, úgyhogy rendeltem egyet kettőnknek előételként. Ezen a helyen a nagy adagokon felül még saláta, öntetek és kenyér is jár az ételhez, szóval tényleg nagyon pénztárcabarát. A lakoma után áttekertünk a mostani kedvenc fagyizómba, a Snöbe és vagy egy óráig ücsörögtünk ott míg eleszegettük a nagy adag fagyit. Ráadásul közben leszakadt az ég, nagy zuhé volt, de így pont megúsztuk, mert mire kimentünk, újra szép idő lett. 

Ekkor olyan 6 óra volt, de mint megtudtam, az öcsém és a barátnője olyan kirándulásokat tolnak, hogy reggel 10-től este 10-11-ig nonstop mennek, és mivel most olyan fél 11-ig van világos, a sötét sem szabott határt az efféle ambícióinak (én pedig igyekeztem tartani vele a lépést). Szóval bicikliztünk tovább, a parkos-erdős Djurgårdenbe, ahol máskor sok-sok ember szokott lenni, de most a nyári szabadságok miatt a belváros és a park is szinte kongott az ürességtől. Megnéztük a 2004-es tsunami áldozatainak létrehozott emlékművet. 543 svéd is életét vesztette a katasztrófában, mert karácsonykor történt és a svédek szeretik a karácsonyt melegebb éghajlaton, különösen Thaiföldön és a környékén tölteni, így akkor is jó sokan lehettek arrafelé. 

Djurgården után az óvároson sétáltunk át, majd még Söderbe is benéztünk egy kicsit, mielőtt végre hazatekertünk. Este még beugrott sütizni és hogy a gépen nézzük meg a következő napi programokat és a Stockholm Pass részleteit. Itt fedeztem fel, hogy a mostani kártyában nincs is benne se a királyi palota, se a Drottningholm és még néhány olyan látványosság, ami anno mind benne volt és a szüleimmel megnéztük "ingyen". Szóval így rájöttünk, hogy kár volt kihagyni a Vasát, mert úgysem tudjuk a kártyával megnézni és külön fogunk fizetni ezekért. De legalább időben rájöttünk és nem vettük meg feleslegesen a kártyát.

Másnap korán (mármint 9-kor) indultunk, hogy nyitásra odaérjünk a kastélyhoz és utána minél több mindent meg tudjunk nézni a városban is. A Drottningholm a várostól kicsit távolabb van, tőlünk 15 kilométerre, úgyhogy egy egyórás tekeréssel indítottuk a napot. Szerencsére mindkettőnknek van diákigazolványa és a kastélyban jó kis diákkedvezményt kaptunk. 

A Drottningholm kastély a Világörökség része, gyönyörűséges épület igazi nagy kastélyparkkal. Nem mellesleg a király és a királynő ebben a palotában él. Az épület mellett színház is van, amit anno a szüleimmel megnéztünk idegenvezetéssel és az is nagyon érdekes, illetve a kert végében van egy Kínai Pavilon nevű épület, amit Svédország királynője kapott születésnapi ajándékként 1753-ban. Ezt az épületet nagyon szeretem. Kis helyes, normális méretű, kuckós és aranyos, de persze tele van fantasztikus dolgokkal. Van egy különálló kis épület is, ahol vacsorákat tartottak, és az az érdekessége, hogy úgy van megcsinálva ez az étkező, hogy a szolgálók jelenléte nélkül tudtak enni és bizalmas beszélgetéseket folytatni annak veszélye nélkül, hogy bárki kihallgatja őket. Az asztalt és a tálalószekrényeket le lehetett ereszteni az alagsorba, ott megpakolták a szolgálók őket minden jóval, majd felküldték a vendégeknek. Ez az akkori technológiával tiszta high-tech cuccnak számított.

a kastély

A kastély után visszatekertünk a városba és idegenvezetéssel megnéztük a Városházát (mert csak így látogatható). Én már ezt az épületet is láttam, de azt hiszem a Múzeumok éjszakája keretében, és csak úgy mi magunk mentünk rajta végig, de a 45 perces vezetéssel sokkal érdekesebb volt. Jófej volt az idegenvezetőnk és sok érdekességet elmondott. Az egyik például az volt, hogy szombatonként 75 esküvőt tartanak a Városházán, és a hosszú verzió 4, a rövid pedig 3 perces. Ez megmagyarázza azt, hogy miért láttam úgy 5 mennyasszonyt a belső udvarban, amíg várakoztunk. 

A Városházán tartják a Nobel-díj bankettjét 1300 vendéggel és ezt a tévé is közvetíti minden évben és az egyik legnézettebb tévéműsor. Megtudtam azt is, hogy tombolán is lehet jegyet nyerni a vacsorára. Minden évben egy egyetemi hallgató jegyet nyerhet a vacsorára. 50 koronáért lehet nevezni és egy nyertest kisorsolnak, aki egy kísérővel együtt részt vehet ezen a nagy eseményen, amin a Nobel-díjasok, a svéd királyi család és a miniszterelnök is részt vesz. Azon viszont meglepődtem, hogy a nyertesnek fizetnie kell a vacsoráért úgy 300 eurót. Jack elmondta hogy azért, mert a Nobel-alapítvány Alfred Nobel hagyatéka a pénzzel együtt, amit az alapítvány kezel, és nincs végtelen mennyiségű pénzük. Alfred Nobel a végrendeletében rendelkezett arról, hogy a vagyonát 5 kategóriában kiosztott díjakra szánják. Vagyonának 94%-át (ami forintban, főleg ma sok-sok milliárdot jelentene) erre a célra ajánlotta. És a Nobel-alapítvány azóta ebből a pénzből osztogatja a díjakat, szóval biztos ügyesen kell gazdálkodniuk, hogy jusson is és maradjon is, hiszen 9-10 millió koronát kap minden Nobel-díj-nyertes. A vacsorát pedig Michelin-csillagos szakácsok készítik és 210 pincér szolgálja fel a fogásokat.

A Városháza épületét én kívül-belül imádom, pedig általában nem szoktam lenyűgöződni épületektől, mert nem értek hozzájuk. De ebben például van ez az Aranyterem, ami látványát fotó nem tudja visszaadni. A terem mozaikjai 11 kiló aranyat tartalmaznak.

az Aranyterem. forrás: stadshuset.stockholm

A Városháza után átgurultunk az óvárosba, ahol van egy egyszerű de nagyszerű halasbódé, a Strömmingsvagnen, ahol olcsón lehet tipikus svéd sült heringet vásárolni. A padon papírtányérból és eldobható evőeszközzel elfogyasztott ebédünk után én hazafelé, öcsém pedig a Vasa-múzeum felé vette az irányt. Mivel 190 korona (7000 forint) a belépő, ezért én inkább nem néztem meg újra, és az öcsém egyáltalán nem bánta, hogy kicsit egyedül kalandozzon Stockholmban. Én pedig örömmel mentem haza, mert elég fáradt voltam. Épp elég volt a 10 kilométer bicajozás hazáig, otthon pedig még boltba mentem és kezdtem készülni a szüleim érkezésére. 

két nap kenuval

Svéd életemben először történt meg, hogy nem egy, hanem két éjszakát töltöttem a vadonban. Tavaly egy éjszakát sem sátoroztam, de eddig minden évben egyszer vagy kétszer elmentünk túrázni/kenuzni és egy éjszakát sátorozni. Eddig nem vállalkoztam két éjszakára, de már tavaly mondtam Jacknek, hogy benne lennék és most meg is valósítottuk. Jack kinézett egy kenuhelyet két órányira Stockholmtól, én pedig kölcsönöztem autót arról az alkalmazásról, ahol magánszemélyek adhatják bérbe az autójukat. 

Szerencsém van Jackkel, hogy rutinos túrázó, aki nemcsak sok tudással és tapasztalattal rendelkezik a sátorozás és szabadban főzés terén, hanem sok szupi cuccot felhalmazott az évek során, ami praktikusabbá teszi a kinti életet. A nála még nagyobb vadonjáró barátjától kölcsönkért a kenuhoz hordót, ami egy nagy műanyag hordó, amibe sok-sok cucc belefér, vízálló és úszik a vízen, ha esetleg beleborulnánk a kenuval. Ezenkívül Jacknek is sokféle vízhatlan zsákja van és jó ruhái hideg és eső esetére, amiket most mind nekem adott. Szóval nagyon felszerelkezve érkeztünk, és ahhoz képest hogy két éjszakára mentünk, sok cuccal is, de mivel a kenu viszi helyettünk a csomagot, nem kellett visszafogni magunkat. 

Gyönyörű időnk volt az első nap, csodás volt evezni, és nem találkoztunk emberrel útközben, viszont láttunk többféle madarat, halat, szitakötőt, lepkét, vízililiomot és egyéb állatot és növényt. Kaptunk egy térképet is, amin be voltak jelölve olyan helyek, amik jó kempinghelyek. Svédországban alkotmányos jog a szabad hozzáférés joga a természethez. Ez olyanokat foglal magában, hogy bárhol lehet kirándulni, gombászni, virágot szedni, sátrat verni, úszni, csónakázni, biciklizni, tüzet rakni – magánterületet leszámítva. Bizonyos esetekben vannak korlátozások is, például természetvédelmi rezervátumokra más szabályok vonatkoznak vagy szárazság esetén tűzrakási tilalom lehet érvényben. Ez a jog megkönnyíti a sátrazást, de az is, hogy olyanok a svéd erdők és a természet, hogy könnyen lehet sátrat verni bárhol, mert nincs sűrű aljnövényzet. Általában olyan helyeken sátorozunk, ahol épp találunk egy jó helyet a víz partján. Aztán keresünk köveket, rakunk egy kis tűzrakóhelyet, gyűjtünk fát és ott rakunk tüzet. Most viszont mindkét este olyan helyen szálltunk meg, ahol volt már mások által készített tűzrakóhely, látszott hogy hol vertek mások sátrat, úgyhogy ez nagyon sátorbarát terület volt.

Ahonnan béreltük a kenut, lehetett kérni hogy kenustól-csomagostól elszállítsanak minket a "másik oldalra", így egy körtúrát tudtunk megtenni, és az indulópontra ahova a kocsit parkoltuk, visszatérni. Ez kb. 30 kilométer hosszú út volt, ami a térképen hosszúnak tűnt, de kényelmes tempóban megtettük majdnem az egészet az első két nap, és a harmadikon már csak egy órányi evezés maradt. Az első nap több olyan szakasz volt, ami egész keskeny kis patakokon ment, sőt olyan is volt, ami rendesen be volt nőve náddal, és sipítoztam ahogy a képembe csapódtak a nádak és evezni is alig tudtam. Igazából attól tartottam, hogy mindenféle bogarak vagy nagy pókok potyognak a hajamba és a kenuba a sűrű növényzetről, de szerencsére ilyen nem volt. 

Már kezdett esteledni én pedig fáradni, amikor közeledett három hely, ami be volt jelölve a térképen, mint jó kempinghely. Amúgy elég szeles nap volt, szembeszél fújt, úgyhogy nehéz volt evezni és a tó partján sok helyen nád volt vagy meredekebb sziklák, úgyhogy nehéz lett volna csak úgy akárhol kikötni. Az első hely foglalt volt, úgyhogy mentünk tovább. A második hely nem tűnt túl jónak, legalábbis a vízről meg sem tudtuk állapítani, hogy hol is kellene pontosan kiszállni, így kockáztattunk és tovább mentünk a harmadikhoz. Jó döntés volt, mert az a hely csodás volt és nem volt ott senki. Ahogy kihúztuk a partra a kenut, azonnal bevetettük magunkat a vízbe és ott pihentünk egy kicsit ebben a paradicsomban, ahol egyetlen ember sem volt a közelünkben. Mikor már felállítottuk a sátrat és pakolásztunk, akkor érkezett a vízen egy négy csónakból álló társaság, akik valószínűleg arra számítottak, hogy ott szállnak meg, ahol mi, de mikor látták, hogy már foglalt a hely, akkor továbbálltak szerencsére.

A nyári napforduló sajnos már 2,5 hete volt, ami azt jelenti, hogy máris korábban sötétedik, mint két hete, de azért még így is világos van úgy 11-ig. A kempingezésben az a fárasztó, hogy valamit mindig keresni vagy pakolni kell. Nem lehet csak úgy levenni valamit a polcról, hanem derékig a hordóban elmerülve kell jobbra-balra kotorni a sok kaját, csomagot, zacskót. Gyakran pont az van legalul, ami épp kellene, ezért mindent ki kell pakolni, hogy hozzáférjünk, majd pedig vissza. De nem lehet akárhogy visszapakolni, hanem szép gondosan kell, különben nem lehet becsukni az adott tárolót. Minden sokkal tovább tart – a főzést előkészíteni, főzni, enni, lefekvéshez készülni vagy fogat mosni. Fárasztó az is, hogy nincs háttámasz sehol. A földön vagy egy kövön ülünk, a sátorban is törökülésben és a kenuban is egyenes háttal, így egy idő után elfárad vagy fáj a hátunk. Tényleg jobban tudja értékelni az ember akár csak két nap után a szabadban az otthon kényelmét.

Jack már rutinos a kempingezéskor alkalmas menü összeállításában és unja is ezeket a kajákat, mert általában ugyanazokat eszik. A következőket vittük/ettük az úton és mint vegák:

Reggeli:

• zsömle vega májassal (Tartex) és paprikával és/vagy tojás valamilyen formában (kivétel, hogy lusták voltunk elkészíteni, úgyhogy maradt a gyors és főzésmentes megoldás)
• instant kávé és/vagy vízzel készíthető forró kakaó (ez az én kedvenc italom túrázáskor)

Ebéd:

• "expedíciós" (dehidratált) ételek – ez a lusta és drága megoldás. Sokféle étel kapható előre csomagolt formában, például az Adventure Food egy nagy márka, és sport- de főleg túraboltokban nagy választékban kaphatók ételeik. Nemcsak főételek, mint gulyásleves, chili con carne, lazacos tészta, de reggelik és desszertek is. Ezekhez csak forró vizet kell hozzáadni a tasakban, várni egy ideig és már kész is.
• Tortilla szójával és bolti szósszal, avokádóval és zöldségekkel.

Vacsora:

• Száraz töltött tészta paradicsomszósszal
• Korma (bolti) csicseriborsóval és rizzsel

Csütörtökön tudtuk, hogy esni fog, a kérdés csak az volt hogy mikor és mennyit. Hajnalban fel-felébredtem ahogy szemerkélt az eső a sátron, de egyébként mindkét nap aludtunk mint a bunda 9-ig. Miután felébredtünk, vártunk egy darabig, hogy elálljon vagy lecsendesedjen az eső és közben a sátorban megreggeliztünk. Jack vizet forralt a sátorból kinyúlva, így forró italt szürcsölgettünk a szürke, esős reggelen a sátorban ücsörögve, ami nagyon hangulatos volt. Mivel az eső nem akart elállni, ezért felvettük a vízálló ruhákat és nekiálltunk összepakolni mindent, végül a vizes sátrat is. Mire a csónakba ültünk, épp elállt az eső és a nap folyamán egyre szebb és melegebb idő lett.

Az első és a második napon is kétszer kellett kiemelni a vízből a kenut, mert vagy sekély volt a víz vagy gáthoz értünk. Ez a legmacerásabb része a kenuzásnak, de mivel ez nagyon kenubarát út, ezért szépen jelölve van és kialakítva, hogy hol kell emelni a kenut. Ilyenkor mindent kipakoltunk, kihúztuk a partra a kenut, feltettük a kis húzókocsira, visszapakoltuk a cuccokat, eltoltuk oda, ahol vízre tudtuk engedni, kipakoltunk mindent, vízre tettük a kenut, majd mindent újra belepakoltunk. Nekem elég nehéz a kenu, de azért meg tudom emelni Jackkel együtt, de a munka nagy részét ő végezte. 

Második este is több kempinghelyet megvétóztunk és mentünk tovább a következőhöz azt remélve, hogy az még jobb lesz. Sikerült megint jól választani, mert jó kis helyet találtunk, ahol még egy szárítókötél is fel volt húzva, így ki tudtuk teríteni a sátor külső részét száradni. A sátrat én vettem tavaly Jacknek a szülinapjára és én most használtam először. Olyan a kialakítása, hogy egyenesen áll az oldala, így belül nagyon tágas. Én ámulok azon, hogy hogy tud valaki megtervezni egy ilyen sátrat, de jól megcsinálták. Mondjuk az előtér része nem olyan nagy, úgyhogy ha nem lett volna a vízálló hordónk, akkor nem hiszem hogy mindent be tudtunk volna húzni a sátor alá az eső alól.

Utolsó nap nem is reggeliztünk rendesen, csak kávéztunk és kekszet ettünk, de közel voltunk az autóhoz. Jó volt még egy kicsit evezni és ezen a délelőttön volt a legszebb az idő és a táj. Örültem, hogy időben, már 3 után hazaértünk, mert így is kimerült voltam. Le is dőltem egy kicsit mielőtt visszavittem az autót, Jack pedig gondoskodott a kempingcuccok letisztításáról, kiszellőztetéséről és elpakolásáról és még vacsorát is készített. 

olasz nyaralás

Az olasz útnak megvoltak a küzdelmes pillanatai, de utólag ezeknek már nincs jelentősége és a jó dolgok maradtak meg. Én úgy szoktam vele lenni, hogy bármit szívesebben csinálok Jackkel, mint egyedül vagy valaki mással, de Olaszországban volt olyan, hogy arra gondoltam, hogy de jó lenne valaki mással itt lenni, valaki olyannal, aki tudja értékelni a csizma sarkát, aki élvezi felfedezni a macskaköves kis utcákat, betérni egy fagyira vagy kávéra, rácsodálkozni az olaszok és a táj másságára, nem pedig negatívan hozzáállni mindehhez, kritizálni és nyavalyogni, ahogyan Jack sokszor tette. Hazafelé menet a reptéren sok ismerőssel futottunk össze, akikkel beszélgetett Jack egy kicsit és ketten is megkérdezték tőlem, hogy egész héten ilyen volt? Utalva az olaszokkal és az országgal kapcsolatos panasz- és kritikaáradatra, amit a rövid idő alatt rájuk zúdított. 

Egyik barátnőm is értetlenül kérdezte, hogy mi nem tetszett neki Olaszországban, és megértem hogy sokak számára érthetetlen az (én is így voltam vele), hogy egy mások számára álomhely neki ilyen idegesítő legyen. Az öcsém, aki élt egy darabig Olaszországban, beszél is olaszul és nagy rajongója az országnak, empatikusan és nevetve azt mondta, hogy "igen, az kellemetlen tud lenni, ha valakinek az egész ország koncepciója nem jön be". Ezzel megragadta a lényeget, Jacknek nem jön be az olaszok és az ország "koncepciója". Már előre húzta a száját, hogy mi van ott Dél-Olaszországban, forróság, szieszta, ki van égve minden, kalimpálnak a kezeikkel, furikáznak és dudálnak a kis Fiatjaikkal, amúgy is mit tettek le az asztalra az olaszok, tragikus az ország politikája, korrupt a rendszer, kényszeresek az étkezési szokásaik, férfidivat, sportautók és foci. De hát ez van, Jacknek nagyon határozott, néha túl határozott véleménye van mindenről, illetve sokkal több ingerre van szüksége, mint egy átlagos embernek. Az elképzelhetetlen neki, hogy az legyen a program, hogy egy nyugágyban pihenget és kiolvas egy könyvet egy nap alatt. Mondjuk én sem vagyok ez a típus, én sem szeretem a meleget, sosem napozok, nem tudok semmittenni, nem szeretek izzadni, a homokos tengerpartot sem és a tömeget sem, úgyhogy egyikünk sem vágyott olyan programra, hogy béreljünk napernyőt, és töltsük az egész napot a víz mellett. Egyik nap majdnem megléptük ezt, erre azt mondta a napernyős gyerek, hogy 120 euró két napernyő. Pislogva kérdeztünk vissza, hogy tessék, 120 euró, ő meg mondta, hogy igen, és kapunk két koktélt is. Micsoda deal emberek... 120 euróból akár vehetünk is néhány napernyőt és jó pár koktélt. 

monopoli

Na de vissza az elejére. Miután megérkeztünk a forró Brindisi reptérre, nagyjából egy órát vártunk a bérautóra, mert szinte az összes svéd ugyanonnan bérelt, annak köszönhetően, hogy az esküvői honlapon volt pár tipp és útmutató az úthoz, és a menyasszony ezt a helyet javasolta. Én megbíztam benne, gondoltam ő biztosan tudja, hogy melyik cég a legjobb és nem véletlenül ajánl konkrétan egyet közülük. Meg sem néztem, hogy amúgy ugyanúgy volt Europcar, Hertz, Avis és a szokásos nagy autóbérlők is. Fogalmam sincs, hogy miért a Sicily by Car céget ajánlotta, aminek a többiek szerint már a neve is gyanús és tuti a maffia kezében van (előítéletek much). Ahhoz képest, hogy előtte való nap küldtek egy mailt, hogy regisztráljam be az adataimat, hogy a helyszínen már csak átvehessem a kulcsot, minden szart elkértek tőlem a helyszínen. Szóval a jogsim és az útlevelem másolata gondolom már a dark weben kering, legalábbis a bérléshez biztosan nem használták fel. Mondja a csaj egy ügyintézőhöz mért szörnyű, egy olaszhoz mért kiváló angolsággal, hogy jogsit, útlevelet és hitelkártyát kér, majd rám mordul, hogy ez debitkártya és ő credit cardot kért. Here we go again... Közlöm vele, hogy ez van, nekem mindegyik kártyám debitkártya, ezzel fizettem ki a neten a kocsit, akkor nem volt probléma, most miért van... Erre jön az, hogy akkor fizetnem kell 220 eurót. Igazából bármilyen összeget mondhatott volna, gondolom ezt is a kalapból húzta elő. Jó, lemegy az egész cécó, még a repjegyemet és a beszállókártyámat is elkérte??? de végül kaptam kocsit, hurrá. 

Közben mellettünk az egyik svéd párnak elkezdődött a világ legpechesebb nyaralása, ők ugyanis nem kaptak autót ugyanennél a cégnél, merthogy automata váltós autót nem adnak ki debitkártyával. A csaj direkt extrát fizetett, hogy automata váltós kocsija legyen, mert nyolc éve nem vezetett kézi váltósat és nem Olaszországban szerette volna újrakezdeni a dolgot. Erre nincs kocsi. Át kellett menniük egy másik bérlőhöz, ahol kaptak helyben kocsit. Másnap azzal ment el a fél napjuk, hogy hívogattak mindenféle olasz és nemzetközi számokat, hogy megpróbálják visszakapni a bérlés árát, de végül közölték velük, hogy a szerződésben benne van, hogy credit carddal kell fizetni, ergo az ő hibájuk volt, ergo elvesztették a teljes összeget. Amúgy ki olvassa el a húszoldalas szerződéseket, pláne olaszul... Elmondta a csaj, hogy félmillió forintot fizettek a kocsiért. Félmilliót!! Oké, ez eleve nagyon durva, én tuti nem béreltem volna annyiért autót egy hétre, nekünk kettőnknek a repjegyek csomaggal + kocsi + szállás volt kb. ennyi, de ha csak az autóért kellett volna ennyit fizetni, én nem megyek Olaszországba. Szóval félmilliót buktak, a másik autó pedig 250 ezer forint volt átszámítva. És kézi váltós. Jó kezdés. Péntek este mondta nekem a lány, hogy megpróbál most már a nyaralásra koncentrálni és nagyon jól kell hogy sikerüljön, ha már ennyi pénzt elvesztett. Erre két nappal később mindketten covidosak lettek. Tényleg a világ legpechesebb emberei. Szóval a következő napokban el sem hagyták a lakást, az autót szinte használat nélkül visszavitte helyettük valaki más a reptérre. Végül is 750 ezer forintból vehettek volna már egy használt autót vagy mindenhova taxival vitethették volna magukat. Főleg arra a kevés helyre, ahova a covid miatt sikerült eljutniuk.

ostuni

Mindenesetre én azért elégedett voltam magammal és a saját szervezésemmel-tervezésemmel, például azért mert én nem 14 ezer koronáért béreltem autót, mert én időben foglaltam. Érdekes volt belelátni, hogy ki hogy nyaral, és arra a megállapításra jutottam, hogy mások feleslegesen szórják a pénzt és én spórolós vagyok hozzájuk képest. De nekem ez nem olyan spórolás, ami lemondásokkal jár, hanem egyszerűen logikus dolgok. Például miért fizessek kétszer annyit a reptéri vonatért, ha a busszal is ki tudok menni. Igaz, hogy a vonat 20 perc alatt ott van, a busz pedig 45 perc alatt, de az utazás napján van ideje az embernek. Mit csinálnék azzal a 25 perccel, amit megspórolok? Vagy például mindenki nagy feladott poggyászokkal érkezett, mi pedig direkt kézipoggyásszal mentünk, nemcsak mert olcsóbb, hanem mert hetek óta minden nap arról szóltak a hírek, hogy óriási káosz és sorok vannak az Arlanda reptéren, mert a pandémia alatt elbocsátottak sok dolgozót, most pedig nem bírják a nyári forgalmat. Sok utas az elmúlt hetekben lekéste a gépet vagy 4-5 órával korábban kiment, biztos ami biztos, ami tovább tetőzte a káoszt. Ezért sem csekkoltunk be bőröndöt, mert egy újabb felesleges várakozás lett volna, és utána is csak várni kell a bőröndre, amit össze-vissza dobálnak, esetleg el is veszhet. Ahhoz képest, hogy a legtöbben ugyanúgy csütörtöktől csütörtökig voltak, mint mi, mi úgy néztünk ki, mintha egy hétvégére jöttünk volna a többiek nagy csomagjaikhoz képest. No mindegy, ahány ház, annyi szokás, hogy ilyen klisével éljek.

locorotondo

A vezetés jól ment, nem volt semmi probléma, de ezek az olaszok tényleg hajmeresztően vezetnek. Egyszer egy kocsi vagy százzal húzott át a piros lámpán egy olyan helyen, ahol bal oldalról jött egy kis út, ami mellett fal volt végig, tehát egyáltalán nem lehetett látni, hogy jön-e valaki. Pár pillanattal később ki is fordult onnan egy kis platós autó, úgyhogy isteni szerencse volt, hogy ez az idióta nem egy kicsit korábban suhant el ott, mert durva baleset lett volna. Ezenkívül a sebességkorlátozások teljesen érthetetlenek számomra. Jó minőségű országúti utakon is néha 50-es tábla volt, kétsávos, autópályaszerű utakon meg néha 70, de igazából teljesen mindegy volt, hogy mit mutatott a tábla, az olaszok átlagban 90-120-szal mentek nagyjából mindenütt. Sokszor volt, hogy az ő tempójukat követtem, mert ha beszorulok autók közé, amik mind mennek mondjuk 90-nel, akkor természetes, hogy tartom az autósor tempóját. De aztán megláttam, hogy 70-es tábla van. Vagy 50-es. És úgy éreztem, hogy lemaradtam valamiről. Mintha minden olasz tudná, hogy a táblákat nem kell figyelembe venni, vagy van valami olyan szabály, hogy pénteken 100-zal lehet menni az egész országban. Ha tartottam a sebességkorlátozást, akkor torlódtak fel mögöttem a kocsik, és gondolom mindegyik olasz rázta a kezét és hangosan káromkodott a "lassúságom" miatt.

Szállás tekintetében is máshogy gondolkoztunk, mint a többiek. Úgy tűnik, mindenki foglalt egy darab szállást a hétre, az esküvő napjára pedig foglalt pluszban szobát az esküvő helyszínén a hotelben. Mi voltunk az egyetlenek, akik nem szerettük volna, hogy dupla foglalásunk legyen, és mi végül is három helyen szálltunk meg. Nemcsak azért, hogy ne fizessünk két helyet egy éjszakán, hanem amúgy is érdekes többféle helyen megszállni, ha már egyszer egy teljesen új helyen vagyunk. Szóval két éjszakát töltöttünk Torre Santa Sabinában, a csizma sarkának keleti oldalán, kettőt a négycsillagos álomszálláson és hármat a nyugati parton Gallipoliban. Az esküvői szállás maximális luxus volt a nagy szobával, kényelmes ággyal, medencével és a vízeséses zuhanyzóval az erkélyen. Vasárnap reggel hatalmas sürgés-forgás volt reggelikor, mert az egész násznép ott evett és több pincér szolgált fel, hozta a kávét, sütött tükörtojást, töltötte újra a tálakat stb. Hétfő reggel kinyitottuk a kis lakosztályunk ajtaját és csönd és teljes kihaltság fogadott minket. Odasétáltunk a kültéri asztalokhoz, ahol senki nem volt és egyetlen asztal volt megterítve fehér abrosszal, négy főre. Az előző napi forgatagból és a hatalmas választékból szinte nem maradt semmi. Kiderült, hogy az egész komplexumban mindössze négyen vagyunk. Szóval mi voltunk az egyetlenek, akik úgy gondolták hogy az esküvő másnapján jó lenne még maradni és nem reggel 10-kor kicsekkolni. Egy percre sem bántuk meg, főleg amikor mi a medencében áztattuk magunkat, miközben a többiek húzták a bőröndjeiket kicsekkolni, vagy hétfő reggel, amikor reggeli után az egész medence és az egész birtok a miénk volt.

A kisautóval bejártuk a környékbeli városokat. Sajnos Alberobello városka pont kimaradt, pedig az az UNESCO Világörökség része a helyi tipikus kis kunyhók, a trullo-k miatt. Mindegy végül is, láttunk elég sok ilyen trullót és jópofák voltak. A következő helyeken jártunk: Torre Santa Sabina, Lecce, Polignano a Mare, Monopoli, Torre Sant'Andrea, Otranto, Santa Maria di Leuca (ez a legdélebbi csücsök a csizma sarkában), Casarano, Gallipoli, Brindisi, Ostuni és Locorotondo. Ahhoz képest, hogy szieszta meg hőség, végül is azt hiszem elég jól bejártuk a környéket. Nekem a legnagyobb élmény Torre Sant'Andrea sziklás tengerpartja volt. Az a hely egy álom volt és még egy kis árnyékot is tudtunk találni a sziklák oldalában, aminek köszönhetően több időt tudtunk ott tölteni. Itt a sziklákról számomra őrült magasságokból ugráltak fiatalok a vízbe és én minden alkalommal kisebb szívinfarktust kaptam, mert nekem egyáltalán nem tűnt úgy, hogy tudhatják, hogy valóban elég mély vízbe ugranak és nem törik ki a lábukat egy sekélyebb részre érve. 

torre sant'andrea

Voltunk a csizmasarok csücskében is, ahol szintén tök szuper sziklás-barlangos kőfalak vannak, de aznap szeles idő volt és elég nagy hullámok csapkodták a falat, így nem tudtunk bemenni a vízbe. A többi strand viszont általában homokos volt és elég sok ember és napernyő volt mindenfelé. Én a svéd tavakkal nagyon el vagyok kényeztetve, és hozzászoktam hogy az ember mindig találhat egy olyan tavat vagy szakaszt, ahol nincs senki, egy lapos kőre kényelmesen le lehet heveredni, és nincs zaj, nincs mindenbe belefújó és ragadó homok és a sós víztől sem ragad a bőrünk. Szóval nekem: svéd tavak > homokos tengerpart.

leuca

A városok Jack szerint mind ugyanolyanok voltak, és ha látsz egyet, akkor láttad az összeset. Én ezt mondjuk nem így gondoltam, és attól hogy mindegyikben van óváros templommal, butikokkal és ajándékboltokkal, kiülős éttermekkel és fagyizókkal, nekem mindegyik egy új élmény volt és szívesen sétálgattam bennük. A sziesztás ritmust csak az utolsó napra sikerült felvenni, de amúgy mindig nem megfelelő időben próbáltunk nem megfelelő dolgokat csinálni. A reggeli és ebéd túl korán, a vacsora pedig túl későn volt nekünk. Ha 10-kor elindulunk valamerre és 11-re megérkezünk egy másik városba, akkor pár óráig még nyitva vannak a helyek, de aztán 2-3 körül jön a szieszta és az elviselhetetlen hőség, és akkor mit csináljunk? Menjünk vissza a szállásra? De ha egyszer már elmentünk valahova, akkor hülyeségnek tűnik visszamenni és a besötétített, légkondis szobában ülni. De kint meg nem lehet megmaradni. Szóval ez mindig problémát jelentett és csak szerdán sikerült valahogy jól elkapni a ritmust és bent maradni szieszta idején.

gallipoli

Ami a kajákat illeti, pizzából könnyű volt finomat találni, de egy hét alatt három pizza nekem elég is volt, és azért mást is kellett enni, mert nem Airbnb-ben szálltunk meg, így főzni nem tudtunk. Minden nap valahol ettünk és végül is a legtöbbször tésztát ettünk, ami egy idő után elég repetitív volt. Én mondjuk lehet, hogy minden nap tudnék tésztát enni, de szinte minden helyen ugyanazok a tészták voltak és a legtöbbször csak néhány hozzávalót tartalmaztak vagy pedig tenger gyümölcseit, amiből 1-2 alkalom elég volt. Nem szeretem a rágós polipcsápokat brrr. Biztos az olaszoknál a bor az alapvető ital az étkezésekhez, de egyrészt én nem vagyok nagy borkedvelő, másrészt általában vezettem is, így bort azt nem ittam. Viszont meglepett, hogy nem nagyon voltak üdítőik. Én azt hittem, hogy lesznek fincsi hideg limonádéik, San Pellegrino vagy hasonló szénsavas üdítők, esetleg valami olasz specialitás. Ehhez képest a legtöbb helyen csakis Coca-Cola és Fanta volt. Ez a kettő, semmi más. Ha volt, akkor jegesteát rendeltem, de többségében még az sem volt az éttermekben. Ezen csodálkoztam. Fagyizni természetesen jókat fagyiztunk. Gallipoliban a Gourmet Chocolate Gelato nevű hely volt a csúcs, ahol volt egy teljes falnyi csokiszökőkút, mármint a falon folyt le a csoki, illetve három csapból folyt étcsoki, tejcsoki és fehércsoki. Hogy ezek az olaszok hogy nem kövérek, az rejtély. 

Az olasz reggeli még számomra is problémás, pedig én édesszájú vagyok és Jackkel ellentétben szeretek édeset enni reggelire, de amit ők esznek, az nekem is túlzás. A gallipolis szállásunkon háromszor volt reggeli. A három szobából álló apartmant egy család üzemeltette. Mi voltunk az egyedüli vendégek, és minden reggel átjött a férj vagy a feleség csak a reggeli miatt, kipakolták szépen a portékákat, mi beslattyogtunk a konyhába, és ők szépen ott álltak-vártak, amíg mi eszegettünk. Legalább néha kimentek az erkélyre, de a legtöbbször nem, és igen kínos volt így reggelizni. Főleg az, hogy egyikünknek sem igazán tetszett a választék. A kávét ők készítették nekünk, szépen kérni kellett, de nem beszéltek angolul szinte semennyire sem, ahogyan kb. mindenki akivel találkoztunk. Jack mindig próbált nagyobb adag kávét rendelni, általában nem sok sikerrel. When in Rome ugyebár... Nekik csakis a gyűszűnyi espresso a kávé. A húsmentes táplálkozásunk is problémákat okozott nekünk. Ahogy Jack mondta, azok tudják élvezni az olasz konyhát, akik szeretik a bort és a húst. Ebben lehet valami, mert mintha nem is értették volna azt, hogy valaki nem eszik húst. Az esküvőn is volt, hogy kérdeztük, hogy van-e valamiben hús és azt mondták, hogy nincs, de amikor felvágtam, akkor bacon volt benne. Biztos az nem hús, hanem fűszer. 

Összességében én jól elvoltam, de örültem volna, ha nem júniusban van az esküvő, hanem olyankor, amikor elviselhetőbb a hőmérséklet, és többet tudunk mászkálni. Viszont azt nem gondolom, hogy valaha visszamegyek Olaszországba, legalábbis Jackkel nem fogok oda tervezni nyaralást, és főleg nem nyáron. Ő azt mondta, hogy megnézné az északi részét is, mert ott több a természet, és őt jobban érdekli a természet, mint a városok, de én mondtam neki, hogy ne erőltessük a dolgot, nem kell ide visszajönni, vannak más helyek, amik talán jobban bejönnek neki. 

olasz esküvő

Lezajlott az év nagy eseménye, az olasz csizma sarkában megrendezett olasz-svéd esküvő. Jack egyik svéd barátjának olasz barátnője, most már felesége van, aki Ostuni városból származik, és az esküvő ennek közelében, egy olasz birtokon, egy négycsillagos hotelkomplexusban került megrendezésre. Nagyjából 100 vendég volt az eseményen, akik nagy része a szálláson szállt meg, így már déltől kezdett megtelni a csodálatos helyszín svéd és olasz vendégekkel. Mi csak 3 előtt érkeztünk, de szerencsére még volt időnk csobbanni egyet a medencében, mielőtt lezárták a készülődések miatt. A szállás egyszerűen csodálatos volt. Ez oázis a forró, kopár Salentoban. Nagy medence, zöld fű, gyönyörű növényzet, suhanó gyíkok és fecskék, amik legalább annyira élvezik a medence vízét, mint az emberek, és folyton ott cikáznak körülötte, bele-bele kóstolva a vízbe. A szoba hatalmas, kényelmes, nagy ággyal, fotellel, szuper légkondival, tágas fürdőszobával és egy nagy zárt erkéllyel, ahol két kényelmes kültéri fotel és vízesésszerű zuhanyzó is van. 

A ceremónia 18:30-kor kezdődött. Aggódtunk a hőség miatt, de szerencsére már fél 7 körül is elviselhető volt a hőmérséklet, később pedig kifejezetten kellemes idő lett. Ez az esküvői helyszín fantasztikus volt, mert bár egy helyen zajlott minden, összesen öt helyszínen voltak az esküvő különböző állomásai. Én eddig csak olyan esküvőn voltam, ahol a pár már a ceremónia előtt látja egymást, mert akkor tartanak fotózást, miközben a vendégek gyülekeznek az eseményre. Itt viszont valóban az "oltárnál" pillantotta meg először a vőlegény a menyasszonyt esküvői ruhában, és a ceremónia után, míg mi pezsgőztünk és kaptunk egy kis fingerfoodot, ők elmentek egy gyors fotózásra. 

A szertartást egy füves területen, fák alatt tartották, ahol a kabócák hangosan húzták a nótájukat a beszédek mellé. Ez a helyszín és elrendezés olyasmi volt, mint az amerikai filmekben szokott lenni. Fehér székeken ültek a vendégek, a pár egy szépen feldíszített kapu előtt állt és rózsaszirmok voltak a fűben. Élő zenekar játszotta a bevonuló zenét, Ed Sheeran Perfect c. számát hegedűn. Amikor kivonultak a Beatles I Want to Hold Your Hand c. számára, akkor is rózsaszín rózsaszirmokat szórtunk rájuk. A ceremónia szövegét olaszul és angolul is elmondta a szertartásvezető és a fogadalmakat angolul mondták. Voltak kis füzetek, amiben svédre és olaszra le volt fordítva az összes elhangzó szöveg. 

A szertartás után nem volt se hivatalos gratuláció, amikor libasorba áll a vendégsereg, és 100 ember mondja egymás után, hogy gratulálunk és puszi-puszi, illetve semmilyen közös fotózás nem volt. Mi átmentünk egy másik területre, ahol volt egy kis állófogadás proseccóval és kis falatkákkal. Sok ismerős volt, főleg Jacknek és ment a small talk Olaszországról, az olaszokról, a vezetésről és az addigi élményekről. Majd egyszer csak megindult a vendégsereg a vacsorahelyszín felé, ami ismét csak máshol volt. Nem volt ceremóniamester, vőfély meg semmi ilyesmi. Ott közben fel sem tűnt, de utólag belegondolva azt gondolom, hogy furcsa hogy semmilyen módon nem terelgették a tömeget, hogy legalább bemondanák, hogy fáradjunk a vacsorához, vagy foglaljunk most már helyet, menjünk át a desszerthez, lehet menni a kajához stb. Nem kell erre külön embert felvenni, akár a pár maga vagy valamelyik családtag vagy barát bemondhatott volna egy-egy ilyen infót. Valaki így is mindig tudta, hogy merre kell menni és mi történik, mert egy idő után mindig megindult a násznép valamerre, de szerintem jobb lett volna egy kis szervezettség. De hát Olaszországban vagyunk végül is, ne akarják már túl nagy szervezettséget.

Na mármost ez egy olasz esküvő volt, és hát a kaják. Úristen azok a kaják és amennyi kaja. Az a vicces, hogy mi azt beszéltük az asztalunknál, hogyha csakis a svédasztalos előétel-kánaán lett volna a vacsora, mi nemcsak hogy elégedettek lettünk volna, hanem azt mondjuk, hogy ez rengeteg és rengetegféle étel volt. De az csak a kezdet volt. Ez úgy volt, hogy különböző pultok, asztalok voltak, mindegyiknél 1-3 felszolgáló, akik vagy segítettek szedni, vagy helyben, frissen készítettek valamilyen finomságot. Volt carpaccio és tenger gyümölcsei saláták, kenyeres és focacciás asztal, sajtospult, "hentespult", sültek asztala és Puglia ízei - Puglia az a régió, ahol voltunk. De ezeket úgy kell elképzelni, hogy kategóriánként/asztalonként 10-20-féle fogás, étel. Csak sajtból volt annyi, hogy már azzal jól lehetett volna lakni, és úgy is hogy mi nem eszünk húst, meg sem tudtam kóstolni minden ételt, és eléggé tele lettem.

A terülj, terülj asztalkám előételek után jött még két főfogás, amit az asztalunknál szolgáltak fel a pincérek. Az első fogás: lime-os fekete cappelletti skorpióhallal krémes burgonyaemulzión, tengerisün-péppel és mentával. Hát ezek a hozzávalók nem gyakran fordultak elő a menzán gyerekkoromban. Én azt sem tudtam, hogy a tengeri sünt megeszik... A második fogás pedig valami hal (nem tudom, hogy van-e magyar neve, angolul croaker) és avokádópesto kandírozott datterino paradicsommal, szerecsendióval és krokettel. 

A desszert pedig ismét az a kategória, hogy már csak azzal jól lehetett volna lakni. Gyümölcsös asztal, svédasztalos desszertválogatás és ezen felül az esküvői torta. De annyi és annyiféle volt a desszert, hogy még éhgyomorral sem tudtam volna mindent megkóstolni, nemhogy ennyi kaja után. Öt nagy asztalnál álltak a pincérek, és szolgálták fel a különböző tortákat (asztalonként úgy háromféle), pohárkrémeket, süteményeket és még helyben is készítettek valami fánkféleséget. Elképesztő volt. Az esküvői torta háromemeletes és óriási volt, de érdekes módon az pont nem különösebben jött be nekem és az asztaltársaságunknak. Egyébként a desszertekhez újabb helyszínre, a medence mellé vonultunk, ahol ugyanúgy meg voltak terítve nagy kerek asztalok fehér abrosszal, mintha csak egy újabb vacsorahelyszínre érkeztünk volna.

A vacsora lassan zajlott és sok idő volt a fogások között, amikor élő zenekar játszott. Nekem nagyon tetszett a zenekar és a stílus, többen is voltak az együttesben, de három csaj volt a "főszereplő", akik énekeltek, trombitáltak, szaxofonoztak. Nagyon jól nyomták. Miközben játszottak, néha táncra perdült a násznép az asztalok között. A fogások között volt sok-sok beszéd. Nem vagyok szakértő a magyar esküvőkben, nem tudom hogy mennyire szokás beszédeket mondani, de szerintem közel sem annyira, mint amennyit ezen az esküvőn mondtak. Itt szerintem mindkét oldalról elhangzott úgy 5-5 beszéd. Rokonok és barátok mondtak beszédeket olaszul, svédül és angolul. A vőlegény apukája még énekelt is, sőt olaszul is felolvasta a beszédét. Fogalmam sincs, hogy mennyire tud olaszul vagy mennyire olvasta jól a beszédet, az látszott rajta hogy nagyon küzdött vele, de akkor is le a kalappal előtte, hogy vállalta ezt. Szóval beszédből sok volt, viszont maga az ifjú pár nem szerepelt semmit. Nem volt nyitótánc, nem mondtak beszédet, nem volt tulajdonképpen semmi, csak a háttérben megvoltak.

Ezenkívül a svédeknek is nagy napja volt, hiszen aznap volt midsommar, ami a svédek legeslegnagyobb és legkedveltebb ünnepe, ami sokkal nagyobb jelentőségű, mint a karácsony, a szilveszter vagy bármi más. Szóval azt hiszem nem csak mi sajnáltuk Jackkel, hogy lemaradtunk róla, de a svédek is, mert valaki hozott snapsot, ami mondjuk úgy, a svédek pálinkája és a midsommar elengedhetetlen itala. Minden asztalon állt egy üveg snaps kis felespoharakkal, és az egyik svéd elmondta a násznépnek, hogy ma van midsommar és röviden a tradíciókat. A svédek elénekelték az egyik elsőszámú ivósnótát, a Helan gårt, majd mindenki, beleértve az olaszokat is, lehúzott egy adag snapst. Később pedig az egyik midsommarfa körül táncolós nótát is előadták a "táncparkett" közepén ugrálva és táncolva. Nem tudom, az olaszok mit szólhattak ehhez, hogy miféle népek ezek a svédek, de szerintem tök jópofa volt. És még ezeken kívül volt egy kis előadás, a vőlegény három barátja előadott valami éneket, ami olyasmi volt, mint egy templomi ének. Nem tudom, hogy mi volt ez, de elég menőn előadták, meg nekem eleve nagy szó, ha valaki kiáll ennyi ember elé énekelni. Ahhoz képest, hogy a svédek maguknak valók és nem túl szociálisak, énekeltek, táncoltak és beszédeket mondtak. Jack azt mondta, hogy ezt az alkohol teszi.

Apropó, alkohol. Élesen látszott az olasz és svéd iváskultúra közötti különbség, ami úgy írható le, hogy az olaszoknak a minőség, a svédeknek pedig a mennyiség számít. Alkohol tekintetében szinte kizárólag bor volt a vacsorához, de a svédek sörözni és rövidezni szerettek volna és rendesen hangulatba kerülni, nemcsak a finom borokat szürcsölgetni. De alig tudtak sört szerezni és hát a snaps is elég hamar elfogyott. A nap végén, a desszertek és a torta után volt open bar egy megint csak újabb helyszínen, beltéren, ahol úgy 2 órán keresztül ment a buli és DJ játszott, és ott lehetett többféle italt is kérni. Igen, tehát miután lement a vacsora, a beszédek, befejezte a zenekar a zenét és a sütiket-tortákat is elfogyasztottuk, akkor jött a tánc és buli rész az épület egyik helyiségében. Elég jól ment a tánc, jó volt a hangulat, én is jól éreztem magam, de aztán úgy fél 2 körül arra lettem figyelmes, hogy már csak nagyjából 10 ember bulizik és mind svéd. Az olaszok mind eltűntek. Hát ennyire bírják a bulit, hogy fél 2-kor már kidőlnek? A svédek meg akkor kezdtek volna igazán bele, de 2-kor letekerte a DJ a zenét és bumm, vége volt a bulinak. Hát ez magyarként teljesen döbbenetes. 2-kor vége az egésznek és lehet menni aludni? De ez így volt. 

Összességében olyan volt az esküvő, mint ahogyan elképzeltem, és én egy varázslatos, gyönyörű, különleges és örök emlékként megmaradó csodaesküvőt képzeltem el. Persze fogalmam sem volt a részletekről, csak azt gondoltam, hogy biztos minden fantasztikus lesz, és ez így is volt. Örülök nagyon, hogy ott lehettem és hát annak is, hogy elmentünk annak ellenére, hogy sokba került és néha úgy voltunk vele, hogy kár volt beleegyezni. De pont úgy lett, ahogyan gondoltam, hogy végül szuper jól éreztük magunkat és se akkor, se azóta nem gondolunk a pénzre, hanem csakis az élmények számítanak és ez így is van jól.