bábszínházban

Van egy bábszínház Stockholmban, ahol babáknak való előadást is tartanak. Ősszel elfogytak a jegyek, de feliratkoztam, hogy kapjak értesítést az új időpontokról, így decemberben tudtam jegyet venni januárra. Nincs sok alkalom, max 15 fő vehet részt és elég népszerűek.

A hordozóban kellett vinnem Lokit, ami nem a kedvencem, mert elég nehéz vinni, és főleg most télen a kabáttal és több ruhával együtt macerás (a néhol csúszós utakról nem is beszélve). Már úgy megszoktam, hogy a babakocsit meg tudom pakolni mindenféle jóval, és a babakocsitáskában van minden, amire szükségem lehet, hogy amikor külön kell pakolni egy ilyen útra, akkor hirtelen nem is tudom, hogy mit vigyek.

Bemutattam a kasszánál a jegyemet, és azt mondta a nő, hogy mindjárt jön értünk egy színész. Húha, gondoltam, mi lesz itt? Magánshow, vagy miért kell külön kijönnie értünk valakinek? Megjelent egy fehér kezeslábasba öltözött, mezítlábas nő, és kérte hogy kövessük. Megkérdezte, hogy szeretnék-e kávét, teát és hogy mi a nevünk, majd bevezetett minket a hangulatos terembe és mondta, hogy foglaljunk helyet egy párnán. Behozta a kávémat, és bemutatta, hogy van a babának és felnőtteknek is való finomság a tálcán. Loki puffasztott kukoricát kapott, amit tőle szokatlan módon igazán visszafogottan evett. Közben sorra érkeztek a résztvevők, amíg tele nem lett a kis tér.

Lokinak volt egy kis összeomlása, amikor elfogyott a tálcánkról az összes pufi, de szerencsére ekkor el is kezdődött a műsor. Szóltak zenék vagy hangeffektek, és a két, egyforma ruhába öltözött nő mindig behozott valami érdekeset. Világító tárgyakat; átlátszó, színes állatokat, amiknek az árnyékát kivetítették; papírmasé figurákat amikkel báboztak; egy nagy selyemanyagot, amit fel-le mozgattak a fejünkre. Hol itt, hol ott bukkantak fel valami újdonsággal. Loki néha tágra nyílt szemekkel nézte, hogy mi történik, máskor kommentálta az eseményeket, de amikor kicsit laposabb volt a buli, akkor nyűgösködött. Egy ponton még ételt is felszolgáltak a gyerekeknek (banán- és avokádókrémes ostyalapot). 

Egynek jó volt, valami új, valami más, de nekem nem ér meg 11 ezer forintot. Amúgy is, ha elsétálok a szomszéd épülethez, ahol dolgozik a markoló, vagy odaállok egy forgalmas mozgólépcsőhöz, Loki legalább olyan jól szórakozik. De persze ezt nem így kell nézni. Mellesleg nekem felnőttként némelyik rész fura volt, de én sosem lelkesedtem az óriási méretű, eltúlzott jegyekkel rendelkező papírmasé fejekért. Horrorfilmbe illő számomra (a babák élvezték, volt aki még nevetett is). A legfurább az volt, amikor árnyakat hoztak létre zseblámpával, de olyanokat csináltak hogy az arcukra irányították a fényt és lassítva ki-be tették a szájukba a hüvelykujjukat, vagy épp a lábfejüket és a mozgó lábujjaikat mutogatták. Nem lehetett volna egyszerűen sast vagy kutyát mutatni? De persze lehet hogy a babáknak jobban tetszett ez a hüvelykujjszopós, lábujjmozgatós mutatvány.

Jack mondta, hogy lehet hogy majd ő is elviszi Lokit, amikor ő lesz vele otthon. Mondtam neki, hogy akkor készüljön fel, hogy tizenöt főből lehet hogy ő lesz az egyetlen pasi, és minden második nő ül és szoptat. De hát a svéd gyesen lévő apukák ilyen körökben mozognak, nekik ez business as usual kell hogy legyen. 

12 hónapos

Először a betegség, aztán az út miatt három héttel későbbre tolódott Loki 12 hónapos kontrollja, és a soros védőoltások. Azt hittem, hogy már elérte a 11 kilót, de 10,8 kilónak mérték, ami ahogy láttam a monitoron, a növekedési görbe legátlagosabb vonalán foglalt helyet, és így volt ez a 77 centis hosszával és a 47,8 centi körméretű fejével, úgyhogy a méretei teljesen rendben vannak. Az oltás, meg merem kockáztatni, nekem rosszabb élmény volt, mint Lokinak. Legközelebb 18 hónapos korában lesz, de azt mondta a védőnő, hogy ha azelőtt külföldre mennénk, akkor a kanyaró elleni oltást meg kell kapnia még azelőtt.

Mozgásfejlődés szempontjából most csak annyit kérdeztek, hogy megy-e bútorok mentén, amire azt mondtam, hogy igen, itthon pedig Jack megkérdezte, hogy én hazudtam-e a védőnőnek, mert ő még sosem látta úgy menni Lokit. De nem hazudtam, mert délelőtt voltam vele az oviban, és pont úgy araszolt a kis asztalok mentén. Nálunk nincs is olyan bútor, ahol ezt tudná gyakorolni, és Jack amúgy sem volt vele az elmúlt másfél hétben.

Az oviban látok mindenféle korú gyereket, és van egy Lokival egyidős kislány, aki stabilan megy egyedül. Loki messze van még ettől, de én ilyesmin nem aggódom, és idegesít amikor valaki azzal dicsekszik, hogy az ő gyereke milyen korán kezdett el valamit csinálni. Mint amikor mondtam a Ringatón, hogy Loki még nem kúszik, mire az egyik nő elkezdte, hogy náluk mind a három gyerek 4 hónapos korban kezdett kúszni. De mi gyakoroltunk velük és tanítottuk őket  – tette még hozzá. Ezt a megjegyzést nem tudtam nem úgy venni, mint arra való utalást, hogy az én gyerekem is már rég kúszna, ha tettem volna érte.

Loki szeret mindenbe kapaszkodva felállni, és már leülni is megtanult, de olyan óvatosan viszi véghez azt a mutatványt, hogy egy idős ember mozdulataira emlékeztet, ahogyan lassított sebességgel engedi a popóját a padló felé, és várja a becsapódást.

Sok mindent megért. Néha el sem hiszem, hogy valamit tényleg ért, hanem azt gondolom hogy épp csak véletlenül csinálta pont azt amit mondtam neki, vagy véletlenül reagált megfelelően. Aztán rájövök, hogy tényleg értette. Egyelőre a magyar nála az erősebb nyelv, hiszen több időt töltök vele most én, de az otthonlét után a magyarja még többet fejlődött, a svédje pedig romlott. Otthon megkérdeztem tőle, hogy Loki, var är mammas klocka, vagyis hol van anya órája, amit Jack kérdezgetett tőle itthon, és olyankor mindig megfogta az órámat. Viszont amikor én kérdeztem, akkor csak mosolygott rám kérdőn, és valami olyat olvastam le a tekintetéről, hogy anya mit butáskodsz, miért beszélsz hozzám apa nyelvén? Na jó, lehet hogy csak olyan gyenge volt a kiejtésem, hogy azzal nem értette meg a kérdést.

Mindent eszik és hatalmas lelkesedéssel. Azért is csodálkoztam, hogy nem több a súlya, mert szép kis pocakja van, és néha azt gondolom hogy túl sokat eszik. Persze tudom, hogy egy kisbaba nagyon jó abban, hogy tudja mi az elég, de amikor bedob egy akkora adag babacsintát, amivel én is jól laknék, aztán két óra múlva úgy eszik megint, mint aki aznap még semmit se kapott, akkor elgondolkozom, hogy esetleg nem túl lelkes-e. Remélem, hogy megmarad ilyennek, és nem válik 2-3 évesen totál válogatóssá. 

Szülinapjára vettem szilveszteri trombitát, ami azóta is az asztalon hever és néha fújkáljuk. A legcukibb dolog számomra az, hogy elkezdte utánozni a szájával a trombita hangját és a fújását. Néz a trombitára, csücsöríti a száját, fúj és egy kis tűű/fűű hangot ad ki és közben mosolyog. Amikor felveszem a trombitát és kérdezem tőle, hogy arra gondolt-e, akkor lelkesen csapkodni kezd a kezeivel és még jobban mosolyog.

Ő maga nem tudja megfújni a trombitát, de otthon eszembe jutott a furulyám. Mi énekórán áltsuliban tanultunk furulyázni, és tudtam is hogy hol van a régi furulyám. Elővettem, és fújtam Lokinak egy skálát. Tiszta lelkes lett, és azonnal ő is ki akarta próbálni. Elsőre nem sikerült neki, de mondtam és mutattam neki, hogy úgy fújja, mint a trombitát és így már sikerült megszólaltatnia. Szinte maga is meglepődött, de nagyon büszke és boldog lett. El is hoztam magammal, és ha meglátja, már fúj a szájával, adja a kis hangot, és kéri, hogy belefújhasson. 

Mostanában a kedvenc játéka, hogy dolgokat feltesz valahova, aztán leveszi onnan. Ez lehet például a zoknija, amit feltesz egy polcra vagy az etetőszékre, de a két kedvenc "játékszere" a mosógép és a mosogatógép. Amikor tiszták az edények, akkor megengedem neki, hogy játsszon a kinyitott mosogatógéppel/-ben, és az evőeszköztartó kosárból szereti kidobálni az evőeszközöket (miután a késeket és villákat kivettem), majd ide-oda teszegeti őket, aztán újra leveszi őket. Fél órát is el tud ezzel játszani. A másik a mosógép. Szereti a ruhákat betenni és kivenni, de oda szoktam neki adni egy kosárkában a biztonságos arckrémeimet és egyéb termékeket, amikkel szintén hosszan tud eljátszani, és azokat is a mosógép dobjába pakolja, majd nagy munkával kiveszi őket. Azért mostanában extrán ellenőriznem kell a mosógép belsejét, mielőtt elindítok egy mosást.

kilenc nap otthon

Sajnáltam, hogy a repjegyátfoglalás három nappal lerövidítette az utamat, mert olyan jó otthon lenni, és ha már egyszer megyek, akkor jó lenne kihasználni az időt. Amúgy nem csak Loki betegsége miatt foglaltam át a jegyet, hanem azért, mert pont akkor esett az a rengeteg hó, és előtte való nap káosz volt a közlekedésben, és otthonról többen is azt írták, hogy még akkor, 7-én is elég rossz volt a helyzet. Ilyenkor azt gondolom, hogy valami őrangyal intézkedik, mert bár bosszantó volt, hogy el kellett halasztani az utat, de ha nincs a hóhelyzet, akkor esetleg mégis elindulok Lokival, pedig nagyon megbetegedett estére, vagy ha nincs Loki betegsége, akkor mégis megyek, és ki tudja, hogy nem történik-e valami baj az utakon. Ilyenben kicsit babonás vagyok, és azt gondolom, hogy talán elkerültünk valami katasztrófát (vagy csak az ilyen gondolatokkal dolgozom fel az átfoglalás bosszúságát).

A szüleimnél minden van, ami egy kisgyereknek kellhet, és pluszban még szereztek Lokinak való gyerekülést, a tesóméktól elhozták a babakocsijukat, és amikor láttam, hogy -6-7 fok is lesz, akkor ráírtam a sógornőmre, hogy tudnának-e kölcsönadni Loki méretű téli overállt, mert a kis csomagomba nem fért volna bele még az is. Kerítettek nekünk egy gyönyörű, meleg, rózsaszínű overált, sőt még egy szintén rózsaszín, pihepuha, jó meleg bundazsákot is, úgyhogy úgy fel voltunk szerelkezve a hidegre, mint itthon, és Loki jól mutatott a lányos színekben is.

Csak esti járatok vannak, és fél 1-kor érkeztünk haza. Én azt gondoltam, hogy egyből viszem Lokit aludni, és majd másnap találkozunk mindenkivel. Ugyanis végül úgy alakult, hogy mégis minden tesóm egyszerre volt otthon, és még az öcsém barátnőjével is most találkoztam először. Összesen nyolc felnőtt és három gyerek volt. Közülük ébren maradt a három tesóm, öcsém barátnője és anyukám, úgyhogy ők fogadtak minket. Loki a ház előtt ébredt fel a kocsiban, és ahogy bevittem, teljesen felelevenedett, és egy kicsit sem szeppent meg az új helyen és az őt néző 6 felnőttől, hanem bepörgött az ott talált játékoktól, és megállás nélkül mondta a mostani fő szavát, ami az "ádá/ede" és mutogatott és csak mondta, mondta, mondta lelkesen és mindenki odáig volt tőle, hogy mennyire cuki.

A szombati nap finoman szólva is intenzív volt, és korábban azt mondtam, hogy sok lenne Lokinak egyszerre találkoznia ennyi emberrel, de kiderült, hogy nem neki sok, hanem nekem. Ráadásul még a barátnőimnek is az a nap volt csak jó a találkozásra. Egyébként olyan kedvesek, hogy miattam (vagy inkább Loki miatt) hazajöttek és még ajándékot is kapott tőlük Loki. Nagyon cukik voltak. A nap végére zsongott a fejem, mert nagyon nehéz volt Lokira és az igényeire figyelni, miközben annyi ember és zaj volt. A vasárnap sokkal jobb volt, addigra lenyugodott mindenki, és jobban lehetett egymásra figyelni. Azért is sajnáltam, hogy mindenki egyszerre volt otthon, mert így senkire sem igazán volt időm rendesen. 

Miután elment a tömeg, egy nyugodt, lelassult, idilli hét következett, ahol minden nap arról szólt, hogy a szüleim és a mamáim kijátsszák magukat Lokival (persze Lokiból sosem elég). Mint augusztusban, most is nagyon-nagyon jól éreztük magunkat. A szüleimnél van két macska, akikért Loki lelkesedik, a szomszédban pedig csirkék és egy kakas van, ami a másik sláger volt. Reggeli közben behallatszik a kakas kukorékolása, ami a világ legérdekesebb dolga ennek a városi gyereknek, és mindig ki akart menni az udvarra kakast nézni. 

Eleinte félénk volt, de hamar megbarátkozott a szüleimmel, és a hét végére már átkéredzkedett anyukámhoz, amikor én fogtam. Nem fél amúgy senkitől, bár anyukám anyukájánál nem annyira szeretett lenni. Ő 88 éves, és mi mentünk hozzá, nem ő jött át, de nála nincs sok játék, úgyhogy kicsit unalmasabb volt Lokinak. Ha látott engem, akkor mindig jött hozzám, és a nadrágom szárába kapaszkodva ácsorgott, de ha nem látott, akkor jól eljátszott bárkivel. Örültem annak, hogy senkitől sem félt, mert emlékszem, hogy a tesóim gyerekeinek volt olyan időszaka, hogy féltek például apukámtól vagy a másik tesótól. Lokit mindenki megfoghatja, aminek örülnek az emberek és én is. Remélem megmarad ilyen barátságosnak annak ellenére, hogy Stockholmban nem sok emberrel találkozunk rendszeresen.

A hét elején még tartott a nagy és szép hideg, volt hogy -6 fokban sétáltunk át a mamámhoz vagy apukám munkahelyére, de ahogy mindenki szokta mondani, "én már hozzászoktam a hideghez". Amúgy nem, bár lehet hogy azért de. Én mindenesetre szeretem a hideget, és örültem hogy sok év után újból hóban láthattam a városomat, és gyönyörűek voltak a zúzmarás fák. 

Anyukám minden nap főzött, nekem semmire sem volt gondom, csak Lokit kellett ellátnom, de így is fárasztó volt mindennap 6-kor kelni vele, és hogy este 9 körül mindig felébredt, és olyankor már nem tudtam tőle elszabadulni. Így csak kétszer játszottunk Scrabble-t és egyszer nem végig, de már ez is tök jó volt.

Segítettem apukámnak repjegyet venni márciusra, és jó érzés volt a következő találkozót szervezni. "Muszáj" hogy jöjjenek márciusban, hiszen áprilistól dolgozom, úgyhogy még ki kell használni az utolsó lehetőséget, amikor szabad vagyok. Várom hogy jöjjenek, tudom hogy gyorsan el fog repülni ez a két hónap. Remélem, hogy emlékezni fog rájuk Loki. Azt beszéltük, hogy majd videózunk, és az is segít fenntartani az emlékeit. Egyébként Jackkel is videóztunk párszor, és láttam Lokin, hogy megismeri. Volt hogy megérintette az arcát a telefonon, egyszer meg megfordította a mobilt, benézett mögé és ott kereste. 

babával repülni

Most meg azért tűntem el, mert tegnap jöttem vissza a szüleimtől. Azt hittem, hogy lesz időm írni otthonról is, de nem volt. Először repültem kettesben Lokival. Azt gondolom, hogy egy babával 2-3 havonta változik, hogy milyen élmény a repülés és mik a nehézségek, na meg persze egy ilyen röpke, kétórás út nem hasonlítható össze egy "rendes" repülőúttal, de szerencsére nekem ennél messzebb nem kell mennem. 

Augusztusban nehezebb volt a helyzet több szempontból is, de most, 12 hónapos korában, nem tartottam olyan nagy kihívásnak az utat. A legnagyobb kérdést a pakolás jelentette, pontosabban hogy milyen poggyászopciót válasszak és mibe pakoljak. Én két dolgot kerülök mindenáron repüléskor, és egyikre sem volt példa úgy 8 éve (akkor még nem alakultak ki ezek az irtózásaim). Tudom, hogy a gyerek miatt egyszer mindkettő elkerülhetetlenné válik, de egyelőre még nem. A kettő utálatom a feladott poggyász és a repülő vécéje. Úgyhogy leginkább azon vacilláltam, hogy vegyek-e elsőbbségi beszállást, hogy legyen egy nagyobb, gurulós bőröndöm, vagy elég a két hátizsák (Lokinak is jár egy). Itthon bepróbapakoltam (ami egy teljesen létező magyar szó), és arra jutottam, hogy elég a nagy háti és a babakocsitáska. Ez utóbbi alacsony és szögletes, így állítva is elfér az ülés alatt. Ebbe tettem minden úti szükségletet.

Odafelé egyedül az volt a problémás, hogy megint rossz helyen kötöttünk ki a reptéren, így a 2-es termináltól kellett elsétálnom a 4-esig, ami mint kiderült le van zárva, ezért mehettünk tovább az 5-ösig, majd az ellenőrző kapu után ismét vissza a 4-esig, és ez úgy 25 perc gyaloglást jelent téli kabátban, hátizsákkal, gyerekkel a hasamon és a kezemben a másik táskával. Később egy magyar anyuka azt mondta, hogy már kívül vehettem volna reptéri babakocsit, de én azt hittem, hogy csak az ellenőrzés után. Úgyhogy még vannak ilyen rutintalanságaim. Illetve én nem mentem a gyorsítósávhoz, de a budapesti reptéren automatikusan odahívtak, és a kapunál is az elsőbbségi várakozóba mehettem, habár nem olyan jegyem volt. Stockholmban senki sem mondott semmi ilyet, és most sem tudom hogy ezek járnának-e. A budapesti reptéren évek óta nyomják az arcomba, hogy családbarát Magyarország, és tegnap arra gondoltam, hogy a repülőtér valóban az.

A repülőn volt ismét volt egy kedves élményem, mint augusztusban, amikor előre engedtek a boltban csak azért, mert babával voltam. A leszállás közben a szomszéd nő, aki addig nem szólt semmit, és azt sem tudtam hogy magyar, azt mondta nekem, hogy mondjam majd, hogyan tud nekem segíteni a leszálláskor. Nem csak úgy megkérdezte, hogy kell-e segítség, hanem határozottan kijelentette, hogy mondjam, ami kell és ő csinálja. Tök jófejség. Én olyan vagyok, hogy mindent magam akarok megoldani, de nem is indultam volna el a gyerekkel, ha nem tudnám teljesen egyedül megoldani az utat. Ha valahol pedig az van bekalkulálva, hogy mindenképpen kell segítség, akkor kérnék segítséget, de nem gondolom, hogy csak azért mert babával vagyok, bárki kötelessége nekem segíteni (talán a légiutas-kísérőket leszámítva, akik viszont szinte semmit nem segítettek). Szóval én nem tartom bunkónak azt, aki rám se hederít, hanem azt tartom nagyon jófejnek, aki felajánl segítséget.

Összességében elégedett vagyok a felkészültségemmel és az úttal. Egyetlen apróságot felejtettem el vinni Lokinak, illetve az egyik, csak Svédországban kapható kajájából vihettem volna nagyobb adagot, de ez is megoldódott. Viszont! Tegnap, úton a reptér felé, egy óra kocsikázás után egyszer csak bemondta nekem a fejemben egy kis hang, hogy a télikabátom még most is a szüleimnél lóg a fogason. Hogy miért ekkor adta ki az agyam ezt a gondolatat, azt nem tudom, de a csomagtartóba pillantva megállapítottam, hogy az állítás igaz, és a kabátom valóban otthon maradt. Szerencsére ennyi a történet, és nem úgy folytatódik, hogy abban volt az útlevelem vagy valami ilyesmi. És mivel ajtótól ajtóig megyek, ezért nem is kellett a hidegben lenni, itthon pedig van másik kabátom, de anyukám így is odaadta nekem az övét, ami nagyon kedves tőle, márciusban pedig majd visszacseréljük őket.

Lokival pedig, mondanom sem kell, egy szem probléma nem volt. De az egész készülődésben és a lehetséges aggodalmaim között az fel sem merült, hogy az ő viselkedése probléma tárgyát képezheti, hiszen ő tökéletes – mondta az elfogulatlan anyuka.

eltelt egy év

Terveztem írni éves összefoglalót, amit minden évben szoktam, illetve Loki első évéről is egy áttekintést, mivel azonban az ő első éve 5 nap híján lefedi az egész tavalyi évet, illetve nekem mondhatni saját életem és évem nem volt, hanem rajta keresztül éltem, ezért az ő első évét és az én tavalyi évemet nehéz lenne különválasztani.

Még az a szomorú dolog is történt, hogy az év felében abbahagytam a 7 vagy hány éve vezetett ötéves naplóm írását. Először még küzdöttem, és próbálgattam behozni a lemaradásaimat, de aztán feladtam, mert nem sikerült beépíteni a napjaimba. Ennek az is az oka, hogy habár biztos lettek volna említésre méltó események, a legtöbb nap mégis ugyanazoknak a feladatoknak az ismétléséről szólt, amit unalmas lejegyezni, és már két nappal később sem emlékszem rájuk, nemhogy hetekkel később. Azért most az új évben hátha újrakezdem (mondom ezt a 13. napon úgy, hogy semmit se írtam eddig).

Szóval a tavalyi évben volt még öt nap, amikor nem voltam anya, aztán egy nap amikor szültem, a többiben pedig minden Lokiról szólt. Úgy tekintek vissza erre az évre, mint amikor egy hosszú hegymászás után megfordul az ember, és meglátja hogy milyen hatalmas távot tett meg, és mennyire pici a távolban a parkoló, ahonnan indult. Útközben mindig csak az orrom elé nézek és a következő lépést figyelem, ami lehet erőfeszítést nem igénylő, de lehet egy hatalmas lépés egy magas kőre, sáros terepen, meredek ösvényen, szakadó esőben rossz látáskörülmények között, lehet egyedül vagy barátokkal, szép tájakon vagy zord vidéken ésatöbbiésatöbbi. Mindig csak az adott helyzet és a következő pillanat létezik, legyen akármilyen is. De visszatekintve jobban látom, hogy mennyi nehéz pillanat volt és milyen messzire jutottam. 

Utólag azt mondom, hogy többet kellett volna pihennem és semmittenni, de amikor benne vagyok, akkor meg képtelen vagyok rá. Ebben valahogyan fejlődnöm kellene. Az év elején a lakással is sokat kellett még foglalkozni, hiszen csak négy hónapja laktunk itt, amikor megszületett Loki. Jöttek sokan babanézőbe is, mert egy csecsemőre mindenki kíváncsi. Miért kíváncsi mindenki annyira egy újszülöttre, aztán meg kb. senkit sem érdekel, amikor picit nagyobb lesz? 

Volt sok-sok elsőnk Lokival, első nyaralás, első repülés és ilyesmik. Mindenféle új akadályokat kellett megugranom, és mindegyik az anyasághoz kapcsolódott. Azért jár a piros pont, hogy egyszer sem ejtettük le, nem esett le ágyról vagy kanapéról és nem történt vele semmi ilyen ügyetlen, megelőzhető baleset. Jó, ennek alapnak kell lenni, de azért mégis jó érzés, hogy lehoztuk az első évet ilyenek nélkül, mert könnyen megtörténik a baj. Voltam vele Magyarországon, ami nagyon-nagyon jó volt. Ősszel elkezdtem több babás programra járni, úgy mint a magyar ringatóra, a nyitott oviba játszani és a babaúszásra. Az abszolút kedvencem ez utóbbi lett. Az első nyolc alkalomra egyedül jártam, a második nyolcra Jackkel. Szokásunkká vált az óra előtt 15-20 percig a családi részlegen lenni, ahol eljátszunk a 20 centis vízben Lokival vagy felváltva jacuzzizunk, ami nagyon feltölt. Várom, hogy folytatódjanak az órák.

Loki sok emberrel összehozott, például szorosabb lett a kapcsolatom apósommal, Jack nagybátyjáékkal és még anyósommal is találkoztam, már három alkalommal, míg előtte soha. A szüleim négyszer is ellátogattak hozzánk, az öcsém kétszer, a legidősebb bátyám is leszervezett egy Stockholmi utat a kétéves kislányukkal. Eljött a mamám, a keresztanyám és a legfiatalabb unokatesóm. Találkoztam három kollégámmal, ami nekem nagy szó, hogy átléptem azt a határvonalat, hogy munkán kívül is találkoztam velük. Lett két magyar babás ismerősöm is. Szóval ami a szociális részt illeti, abszolút nincs hiányérzetem. 

Jackkel a kapcsolatom még jobb lett, mint volt. Nem okozott semmiféle krízist a szülővé válás, inkább csak még közelebb hozott minket egymáshoz az, hogy lett egy közös érdeklődésünk és projektünk, a mi kis tamagocsink. Mindig van miről beszélnünk, van miért lelkesednünk, van mit megosztani egymással. Ha lehet, napról napra jobban rajong a kisfiáért, és szuper érzés hárman egy kis család lenni.

Loki rengeteget nőtt, fejlődött és változott, épp annyit, mint amennyit egy babának az első évében kell. És ahogy mondtam már, minden róla szólt. Újra és újra altatás, etetés, pelenkacsere, öltöztetés, levegőztetés, szórakoztatás. Ja még ami az évemben meghatározó volt, az a kevés és rossz minőségű alvás, illetve, hogy a 365 napból valószínűleg 300-ban ébren voltam már 6 előtt. Na jó, azért Jacknek köszönhetően sok hétvégén és szabadnapján aludhattam sokáig, de nem hiszem hogy Loki születése óta volt olyan, hogy akár 4 (vagy inkább 3) órát aludtam volna egyben.

A blogom idén már hat éves lesz, és gyakran nem tudom, mihez kezdjek vele. Hullámokban rám jön az, hogy minek írok, vagy elfog szorongás azzal kapcsolatban, hogy mennyi mindent megosztottam magamról az évek során, és legszívesebben letörölnék mindent. Az is furcsa érzés, hogy a statisztikában látom, hogy míg az olvasóim száma növekedik, a megjegyzések inkább ritkábbak, mint egy időben. Ezzel kapcsolatban is vegyesek az érzéseim, mert néha pont megkönnyebbülés, ha nem is érkezik megjegyzés egy poszthoz, mert akkor azt gondolok róla, amit csak akarok, ugyanakkor a sok néma olvasótól olyan érzésem van, mintha egyedül állnék egy tisztás közepén, és körülöttem a fák közül mindenhonnan világító szemek hada nézne és pislogna rám. Sokat gondolkozom a blogról, de nem nagyon jutok semmire. Talán ami hiányzik, az a nagyobb közösségi élet, ami pár éve jobban megvolt. Több aktív blogger és több társalgás. Mostanában haldoklónak érzem ezt az egészet és ez lehangoló. 

Ami még foglalkoztat, az az egészségem. Klasszikus újévi téma. Az elmúlt lassan két évben nem igazán figyeltem oda az étkezésre, először a terhesség, majd a szoptatás miatt többet is ettem, de az utóbbi időben kifejezetten érzem, hogy vissza kell térnem a régi, közel sem tökéletes, de számomra kielégítően egészséges étkezéshez. Főleg hogy már nem szoptatok, így 9 hónap terhesség és egy év szoptatás után végre csak az enyém a testem (retinolt is használhatok most már, hurrá). A súly nekem nem annyira számít, mint az, hogy az anno Caroline-nal, kemény munkával megszerzett izmocskáimnak már nyoma sincsen, hanem egy plötty bálnatest lettem. Legalábbis annak érzem magam, de két kolléganőm is azt mondta, hogy mintha nem is szültem volna. Amúgy ez igaz, én sem látok magamon semmi olyan drámai változást, amivel riogatni szokták a szülés álló nőket. Mostanában már sétálni sem lehet Lokival, mert 10 perc után elege van a babakocsiból, ami igazán sajnálatos, mert tök jók voltak a hosszú séták és hangoskönyvek. Szóval valamit változtatni kell, de a tervekről inkább egy évtervezős posztban, ha lesz olyan.

végre kimozdultunk

Az éjjel még nagyon nehéz volt, óránként ébredt sírva, sőt sikítva Loki és néha egészen sokáig vigasztalhatatlan volt, vagy épp másfél órán keresztül nem aludt. Amikor hajnali négykor újra rázendített, úgy éreztem, hogy megszólalni nem bírok fáradtságomban, nemhogy felkelni vele, de muszáj volt. Reggelre viszont váratlan fordulat történt: életében először 9-ig aludt, és napok óta először mosollyal az arcán, és nem sírva ébredt. Hirtelen visszakaptuk a mi folyton mosolygó, boldog, kíváncsi, örökmozgó, mindenben partner gyerekünket. Ekkor éreztük meg, hogy az elmúlt napokban mennyire ki voltunk merülve attól, hogy egy pillanatra nem lehetett letenni, és a folyamatos szórakoztatás és erőfeszítések mellett is nyűgös, sírós és elégedetlen volt. Így, mintha víz alól bukkantunk volna fel és vehettünk egy nagy levegőt, a kevés és rossz alvás ellenére is szuperjó kedvünk lett. Ki is találtuk, hogy elmegyünk a Skansenbe. Végre nem csak bentről csodálhattam a havat, hanem benne lehettem a télben. A Skansen kihalt és gyönyörű volt a hótakaróban. 

A halakon kívül láttunk közép-afrikából származó majmokat ugrándozni, ami nem egy tipikus téli vagy svéd látvány, de mire az északi állatokhoz értünk volna, Loki elaludt és csak aludt és aludt. Így el is hagytuk a múzeumot, és kajavadászatra indultunk, de mivel nem ébredt fel, így végül csak az év első semláját vettük meg, és étterem helyett otthon ettünk.

Az útbaeső Bullar & Bröd pékségbe tévedtünk be, aminek ismerős volt a neve, mert szemmel szoktam tartani az Év semlája versenyeket, és valóban, ez a hely több évben is nyert már, az egyik oldal díjazásában épp tavaly (az idei eredmények még nincsenek meg, korán van még semlához).

az első születésnap

Máris eltelt egy év és szülinapos lett Loki. Jack családját hívtuk meg ünnepelni, hat vendég érkezett. Ugyanaz a csapat gyűlt össze most, a hóviharos időben, akik fél éve a forró nyárban a nagyszülők nyaralójában találkoztak. 

Eredetileg én szerettem volna a tortát sütni, de a betegség és a közelgő (meghiúsult) út miatt végül letettem erről, mert így is volt elég feladat. Helyette cukrászdából rendeltünk, ami kényelmes megoldás és finom volt, de azért a jövőben szeretném én sütni a tortát. Héliumos lufikat és pár díszítést is vettem. A karácsonyi díszeket vasárnap este levettem, és arra gondoltam, hogy a jövőben is az lenne a legjobb, ha a szülinapja előtt 1-2 nappal eltűnne a karácsony, hogy az ő szülinapja vehesse át a helyét. Ez jó motiváció is arra, hogy ne legyenek kint a díszek az örökkévalóságig. Loki hiányolta reggel a karácsonyfát, a manókat és a csillagokat, de helyette lettek lufik, amiknek mindig megörül. 

Délre hívtuk a vendégeket, hogy a két alvás között tudjunk ünnepelni. Készítettem falatkákat is, lazacosat és tofukrémeset, és alkoholmentes pezsgővel koccintottunk. Loki a betegsége miatt nagyon nyűgös volt, és kiborult a tömeg láttán, de amikor a csomagolópapírt tépkedte, akkor azért jó kedve lett. Nagyon fincsi volt a torta, Loki viszont nem kapott belőle, még nem adunk neki cukros dolgokat, de szerencsére ezek nem is nagyon izgatják, csak a főtt ételeket szokta megkívánni tőlünk. Ja, a málnákat ő ehette meg.

Jól elvoltak a vendégek, örültem hogy jöttek. Loki kidőlt kettő körül és el kellett mennem vele aludni, mert most betegen folyamatosan megébred és ott kell lenni mellette, különben nem tud visszaaludni. Később Jack apja és nagybátyja külön is írtak, megköszönték a vendéglátást és megdicsérték a szervezést. Jack nagybátyja gitártanár és mindig ilyen szép kártyákat ír alkalmakra, és az ékezetekre rajzolt hangjegyek elengedhetetlenek nála, még a borítékokat is így címzi.

cseberből vederbe

Nem mondhatom, hogy jól zárult az óév és jól kezdődött az új. A karácsony tulajdonképpen betegség miatt elmaradt, aztán kórházlátogatás a gyerekkel, akinél középfülgyulladást állapítottak meg. Jack egyhetes szabadságából az lett, hogy ápolósat játszott, és reggeltől estig gondoskodott rólam, aki tíz napig nagyon szarul voltam, és Lokiról, aki kevésbé szarul, de azért nem volt vele egyszerű, és rohangászott még gyógyszertárba, boltba és próbálta tartani a frontot mindenütt. Aztán még meg sem gyógyult Loki, vagy talán három napra meggyógyult, nehéz megállapítani, de mindenesetre ismét lázas beteg lett, és a szülinapját is betegen, élete legrosszabb hangulatában töltötte, másnap pedig megint kórház. Ezúttal vírusfertőzés. 

Négy napja lázas, köhög, ma éjjel teljes ágynemű- és ruhacserés hányást produkált, és reggel megint kórház. Ahol nem mondtak semmi különöset, csak tulajdonképpen azt, hogy a gyerekeknek át kell esniük betegségeken és ez épp most egy betegség. Ami mondjuk tényleg így van, mármint hogy normális, ha egy gyerek beteg, aggódni azért nem aggódom, csak attól még szívás az egész. Ja és azt nem mondtam, hogy emiatt úszott a tegnapelőtti hazautunk is. Tehát összefoglalva: elmaradt a karácsony, a szilveszter és az újév, volt egy beteg gyerekes első szülinapunk, nem jutottunk haza a tervezett szerint, de legalább negyvenezerért átfoglalhattam a jegyet, szóval azért megyünk, csak később, rosszabb időpontban, rövidebb időre és így az egész január elmegy ezzel. Lemaradunk két babaúszásról a nyolcból, és hogy a kurzusomat hogy fogom teljesíteni, az is kérdéses. 

De legalább ennél csak jobban folytatódhat az év. Ugye?!

a kecske bukása

Nem vagyok jó svédországi tudósító, mert a kecskéről sem emlékeztem volna meg, ha Dolly nem szól. Ennek az a szomorú oka van, hogy az ünnepek alatt, másfél héten át olyan vacakul voltam, hogy még a saját gyerekemmel vagy a karácsonnyal sem tudtam foglalkozni, nemhogy holmi kecskékkel, habár persze azért szembe jött velem a végzete mindenféle platformokon.

A kecske háttérsztorija itt.

Egy kis visszatekintő a 2020-as évekből:

2020: életben maradt
2021: december 17-én felgyújtották
2022: életben maradt
2023: a természet martaléka lett – madarak falták fel napról napra, és karácsonyra már csak egy horrorisztikus csontváz ácsorgott a téren
2024: életben maradt

Eljött a 2025, és békésen teltek az adventi napjai. Még a karácsonyt is megünnepelhette Gävle főterén, amikor egyszer csak végigsöpört a városon a Johannes nevű vihar, aki úgy döntött, hogy viszi magával a kecskét is. Így hát idén ismét csak az anyatermészet végzett a kecskével. Tényleg el van átkozva ez a szegény pára, hogy ha nem az emberek, akkor is valami keresztbe tesz neki. De tudjuk, hogy jövőre ismét büszkén és újult erővel fog karácsonyi hangulatot varázsolni nekünk.