izgulás van

Most már tényleg mindjárt megyek haza, és egyre nehezebb a jelenben lenni, és fejben is még itt lenni. Közben természetesen, ahogy az lenni szokott, erre a hétre besűrűsödtek a dolgok, pedig eddig nagyon ráérős heteim voltak. Tudtam, hogy így lesz, de nem sokat tudtam előre dolgozni. Ma délelőtt dolgoztam, délután vizsgáztam, holnap délelőtt felvételi vizsgát írok, délután órám lesz, szerdán egész nap munka, csütörtökön suli és munka. 

Ezenkívül a héten kezdődött el a tízhetes programozásórám. Nem kell semmi komolyra gondolni, ez középiskolai Programozás I tantárgynak megfelelő képzés felnőttoktatásban, és még ezt is féltempóban végzem. Azért jelentkeztem erre, mert az őszi kétéves képzésnél, ahova jelentkeztem, volt olyan suli, ahol felvételi követelmény volt a Programozás I tantárgy, de én nem tanultam programozást a gimiben. Programozás, ugyan már! Mi áltsuliban citromail fiókot tanultunk létrehozni, középsuliban pedig Microsoft Word, Excel, ilyenekre emlékszem. De leginkább az maradt meg, hogy a formázással kellett szarakodni a Wordben. Mondjuk azt pont szerettem, de haszna az nem igazán van. Szóval gondoltam, jelentkezek ilyen képzésre, mert én semmit sem tudok a programozásról, hasznos lehet esetleg akkor is, ha felvesznek, és később talán a munkához is. Ha pedig nem vesznek fel, akkor legalább már meglesz ez a tantárgyam, és a következő félévre újra jelentkezhetek, most már a 3. iskolához is. Meg legalább tanulok a nyáron is, és kapok egy kis pénzt, mert a svédkurzusom jövő héten véget ér, és sajnos akkor diáktámogatást és -hitelt sem kapok már.

Szóval ez a képzés is ma kezdődött, de csak tegnap rendeltem meg hozzá a könyvet, ami nagyon remélem, hogy megjön még az utam előtt, mert már vasárnapi határidővel kaptunk is valami feladatot. Nem tudom, hogy lesz időm rá, mert a suliba a felvételi vizsga is most nyílt meg. Arra két hét van. Az egyik része online teszt, amit holnap tervezek megcsinálni, a másik része pedig beadandó. Azt írhatom az otthonlétem alatt is, "hurrá". Ezenkívül az otthonlétem alatt lesz egy szóbeli online felvételi vizsga is, a svéd kurzusomhoz az utolsó tantárgyból a záróvizsga, illetve egy kétoldalas beadandó. Ez mondjuk már kb. 90%-ban kész van.

És közben idegeskedem az út miatt is. Nincs semmi konkrét félelmem, csak az egész egy ilyen nagy közelgő szorongás-kupac, ami lebeg a fejem felett, és rengeteget gondolok rá. Főleg olyanokra, hogy miket kell készülnöm az út előtt, és miket vigyek. Ez a praktikus része, amit legalább kézben tudok tartani. Az érzelmi része az, amit nem tudok kézben tartani. Erről nehéz írnom, mert nehéz jól megfogalmaznom azt a sok mindent, ami bennem van a külföldön éléssel és a hazautakkal kapcsolatban. Régen is mindig rengeteg érzés volt bennem, amikor mentem haza, és amikor jöttem vissza. És mindig változott az évek során, hogy épp milyen helyzet volt és mi volt a nehézség. Most meg még erre rájön a covid is. Nekem továbbra is ijesztő ebben a vírushelyzetben utazni. Ez se ilyen konkrét félelem, hogy mert elkapom (újra) a vírust vagy megfertőzök valakit, vagy nem engednek be az országba vagy ilyesmi... Csak úgy van. Én ilyen szorongó vagyok. A szorongás meg nem konkrét dolgoktól való félelem, csak úgy megül a mellkasomban. 

De nemcsak a covid, meg az utazással járó szokásos szorongás, hanem az is, hogy mennyire rég nem voltam már otthon. És ennek is van egy olyan súlya, aminek nem örülök. Én nem szeretem a felhajtást, a nagy dolgokat, a bejelentéseket, az eseményeket és most ez a hazaút eseményszámba megy, de én nem akarok eseményszámba menni, csak úgy simán akarok menni. Persze ez is csak ilyen szorongós dolog, ami az én-féléket szorongatni tudja, mert ennek sincs valójában jelentősége. Egyrészt tényleg nagy dolog majdnem másfél év után magyar földön lenni és végre találkozni mindenkivel, másrészt meg ez is ugyanolyan hazalátogatás, mint bármelyik másik. Csak azért mégis van bennem egy ilyen tudatosan meg nem fogalmazott, de ott motoszkáló érzés, hogy ennyi idő után mindennek nagyon jónak kell lennie, jól kell mennie, és én is érezzem jól magam, és mások is érezzék magukat jól velem, és nehogy valamit vagy valakit kihagyjak. És ne is csalódjak semmiben és senki ne csalódjon bennem, de az se legyen, hogy annyira jó minden, hogy belehalok, hogy vissza kell jönni. De közben lesz ez a két beadandó és a programozás suli és a szóbeli interjú, amik nem is hagynak teljesen kikapcsolódni és szabadságot a programjaim szervezésére. 

Ja, tényleg, ezen is szorongok. A szóbeli interjún. Mert elképzelem, hogy otthon leszek már úgy másfél hete, a városomban, a szüleim házában, a gyerekkori szobámban és már másfél hete Magyarországon élek, magyar emberekkel beszélgetek, magyar kajákat eszem, magyarmagyarmagyar. Ilyenkor megszűnik Stockholm és Svédország és a svéd életem. És akkor nekem oda kell ülnöm a géphez, és szóban meg kell nyilvánulnom svédül, ráadásul a jelentkező társaimmal együtt, akik tulajdonképpen vetélytársaim (és nagyrészt svéd anyanyelviek). És olyan teljesítményt kell nyújtanom svédül és szóban, ami hozzájuttat ahhoz, hogy felvegyenek a suliba. Szóval ezen is izgulok. Mondtam Jacknek, hogy telózzunk svédül, meg persze megnézhetem a híreket svédül meg foglalkozhatok minden nap kicsit a svéddel, de hát nem ideális na. Se az otthonlétem, se a vizsga szempontjából. Ráadásul úgy, hogy ez már a pótidőpont, mert az "igazi" időpont egészen pontosan akkor van, amikor én a repülőn ülök. Szóval minden összejött. Ja, a Budapest-Stockholm járatomat is törölték két hete, amit csak véletlenül tudtam meg, mert a spam mappába érkezett az a mail... Szóval azt is ilyen rossz előjelnek éreztem, hogy here we go again... De aztán foglaltam másikat a WizzAirnél, ami reggel 6-kor megy. Reggel 6-kor. Normálisak ezek?! Ez mondjuk a jövő problémája, egy napot ki lehet bírni, amikor hajnali (éjjel?) 2-kor kell kelni. Vagy 1-kor. Vagy hát le sem fekszem. 

Szóval ennyi minden miatt idegeskedem. De nemcsak ennyi miatt, mert az egyik fő érzelmi terhem a hazaúttal kapcsolatban az az, hogy itt kell hagynom az otthonomat, az életemet és Jacket. Biztos sokan nem ilyenek vagy nem is tudják ezt megérteni. Én is azt gondolom, hogy ugyan már, másfél éve nem voltam otthon, viszont pár napot leszámítva folyton Jackkel vagyok, akkor semmi probléma nincs azzal, hogy most két hét szünet. Sőt még jó is lesz. De nekem ez egyáltalán nem így van. Pár nap távollét még jól szokott esni, azzal nincs bajom. Ezzel sem úgy van bajom. Ez is csak a szorongásos csomag része. Nem az, hogy bőgni fogok esténként, vagy bármi konkrét probléma. Egyszerűen csak az, hogy nekem itt van az életem, a megszokott mindenem, a rutinjaim, a szabadságom, a szokásaim, és nehezen mozdulok ki belőle. És ezeknek a megszokott dolgoknak és rutinoknak a nagy részében ott van Jack is. Imádok vele kelni, vele feküdni, vele élni. Egyszerűen csak imádom, hogy itt van, hogy itt vagyunk egymásnak. És nehezen mozdulok most ki ebből a másféléves rutinból és megszokásból. Ki a covidos nagyvilágba, fel a repülőre és vissza a múltamba. Na de ez az amiről nagyon hosszan és nagyon nehezen tudnék csak írni. Szinte két világom van, talán két személyiségem is, majdhogynem két életem. És ilyenkor a két világ találkozik, én meg úgy érzem szétszakadok. Nem tanultam meg még ezt jól kezelni. A repülő 2 óra alatt átvált Svédországról Magyarországra, de bennem nincs egy kapcsoló, amit csak kapcsolgathatok. Hogy most itt vagyok, ez van és ez vagyok, most pedig ott vagyok, az van és az vagyok. Na de ebbe nem megyek bele. Ennyiből is látszik, hogy fel van bolydulva a lelkem, mint egy megpiszkált méhkas. 

Annyit azért hozzátennék, hogy nem gondolom, hogy ez csakis külföld-Magyarország probléma. Sokszor eszembe jut a Mamikám, és arra gondolok, hogy hogy megértem őt. Én egyébként is sok mindenben hasonlítok rá. Eszembe jutott, hogy amikor gyerek voltam, sosem tudtam megérteni, hogy miért nem jön hozzánk többször, és amikor jön, akkor meg miért siet vissza mindig haza. Hát nem jobb nálunk, több ember között, a nagy házban, mint egyedül a kis lakásban? Nem tudtam akkor megérteni, most meg tisztára ő vagyok. Mert nagyon jó hazamenni és azt is akarom, de otthagyni a drága otthont, a megszokott dolgokat, a rutint, a szokásokat, és máshol élni, alkalmazkodni, mindent máshogy csinálni, az az ilyeneknek, mint a Mamikám és én vagyok, nem annyira jól megy. És egyáltalán nem amiatt, amilyen otthon. Mert tök jó otthon, és mindent és mindenkit nagyon szeretek, és nagyon jó fej családom van és mindenki szereti a másikat, és összejövünk sokan, és nálunk nincs konfliktus meg drámázások meg ilyesmi. Szóval ez most nem arról szól, hogy mi van otthon, Magyarországon otthon. Csak arról, hogy mi van itt és mi van bennem. 

séta söderben

Södermalm Stockholm közepén az egyik legnagyobb sziget. Ott zajlik az igazi nagyvárosi élet. Ott van a rengeteg cuki kávézó, pékség, hipszter boltok, cool éttermek, pubok, bárok és szép régi utcák is. Turistaként is arrafelé kell sokat mászkálni. Bejárni például a SoFo-t, ami a Soho után kapta a nevét, és azon a részen van csomó egyedi ruhabolt, lakberendezési bolt, kávézók, éttermek, bárok, ilyesmi. És lehet arrafelé bámulni az érdekes és nagyon stílusos embereket is.

Ma mi is mászkáltunk kicsit Söderben. A sziget nyugati vége felé indultunk meg, miután bementem a városba, hogy találkozzak Jackkel a gitárórája után. Végigsétáltunk a Montelius sétányon, ami az egyik top turistahely. Egy kis ösvény végig a sziget északi oldalán, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra, és maga a sétány is gyönyörű régi klasszikus stockholmi házak mellett vezet el. Itt mindig turistának érzem magam, és mindig gyönyörködöm a csodás városképben.

Hornstullig mentünk, és ott ültünk be kajálni valahova. Találtunk egy etióp helyet, és nekem megjött a kedvem, hogy ott együnk. Párszor ettünk már etióp étteremben, és elég egyedi a kaja, mert egy indzsera nevű palacsintaszerű gumis állagú kenyérféleségen szolgálják fel a különböző mártogatós feltéteket, és kézzel kell enni. Ezzel a kenyérrel kell felszedni a kaját. Ezt teljesen elfelejtettem már, hogy kézzel kell enni, és amikor kihozták az óriási tálakat, akkor kerestem az evőeszközt. Jack mondjuk csalódott volt, mert ő a csirkés fogást rendelte, és az ő "palacsintáján" nem is volt más feltét, csak egy kis edényben rotyogott egyetlen egy darab picike csirkecomb és egy darab tűzforró tojás. Az ő kajájához kapott egy kanalat, de akkor is hogy lehet normálisan megenni egy nagyon forró pörköltszaftszerű lében úszó szintén nagyon forró egész főtt tojást és egy csirkecombot. Aztán kiderült, hogy amúgy nem is igazán szereti ezt a lyukacsos palacsintás kaját és csak miattam evett ott. Hát jó. Nem hiszem, hogy egyhamar újra etióp helyen fogunk enni. Amúgy akkora volt ez a lepény, hogy a negyedénél már tele voltam.

eurovízió

Én nem is tudtam, hogy idén lesz Eurovíziós Dalfesztivál. Nem foglalkoztam vele, csak láttam az SVT-n a héten, hogy ez most van. Egyrészt hihetetlen egy csarnoknyi embert együtt látni, maszk nélkül. Mintha nem is lenne, lett volna ez a pandémia. Nagyon szuper. Mondjuk tuti terjesztik a covidot, hiába kell negatív teszt a belépéshez. Na de nem leszek party pooper, és igazából nem is érdekel, hogy mennyire veszélyes vagy nem veszélyes megrendezni a show-t, hanem egyszerűen örülök neki. A napokban végignézegettem az induló számokat, és idén tök jók vannak. Nem mondom, hogy szuperfan vagyok, nem is szoktam mostanában mindig nézni, gimis és egyetemista éveimben jobban néztem, mint az utóbbi 5-6 évben. De tegnap néztem pár klippet a YouTube-on, összefoglalókat a legjobb és legviccesebb pillanatokról és tök jó hangulatba hozott. Ez az egész Eurovízió egy olyan furcsa jelenség, de büszke európainak érzem magam, amikor nézem a sok vicces, idétlen vagy néha igazán jó előadást. Tök jó dolog, hogy van ez nekünk, még akkor is, ha ilyen furcsa az egész. Sajnálom is, hogy a magyarok nem vesznek részt. Persze sokszor csak fikáztam az indulókat, és fel nem tudtam fogni, hogy milyen förmedvényt küldenek, de azért mindig lehetett reménykedni, hogy valaki jót küldünk és büszkék lehetünk az országra. Meg azért mégiscsak jó volt ott izgulni, hogy hány pontot kapunk és kitől.

Idén a kedvenceim az azerbajdzsáni csajszik, az ukrán nőci száma (ott a színpadkép is tök jó), a litván sárgába öltözött emberkék fülbemászó popszáma, az oroszok feminista száma és még tetszik a svájci gyerek is és esetleg a portugálok. Ezek voltak, amik megmaradtak, de azért voltak, amik még tetszettek. Nem is biztos amúgy, hogy élőben fogom nézni a döntőt, mert egyrészt hosszú, másrészt Jack nem szereti. De most valahogy nagyon elkapott ez az eurovízió láz. Az jó volt, amikor Angliában a lányokkal néztük. Két német, egy olasz és egy amerikai, aki csak pislogott, hogy mi ez az egész őrület. Ja, és a Will Ferrelles eurovíziós filmet is imádtam. Szerintem az utóbbi évek egyik legjobb vígjátéka. 

egy év egyedüllét

Meg szoktam nézni, hogy mik vannak az SVT Play oldalán, ami a svéd tévé streaming oldala, és sok saját gyártású és egyéb film/sorozat van rajta. Tök sok jó dolog felkerül oda, amiről egyébként nem is hallanék. Most kijött például egy norvég dokumentumfilm, svédül ilyesmi a címe, hogy az én évem az egyedüllétben. Norvégul meg hogy otthon maradunk. A filmben 8 ország 11 fiatalja, 10 évestől 20 évesig mutat pillanatokat a napjaikból márciustól kezdődően szilveszterig.

Nagyon tetszett ez a film. Én egyébként is szeretek belesni az emberek életébe. Szeretem látni, hogy ki hol lakik, milyen a háza, lakása, a berendezése. Hol alszik, hánykor kel, hánykor fekszik. Miket eszik, miket csinál egy nap. Gyerekkoromban volt egy sorozat, sajnos nem tudom, mi volt a címe. Talán a Duna tévén ment. Ebben a világ minden tájáról bemutatták gyerekek egy napját. Anyukámmal mindig néztük és mindketten úgy szerettük. Annyira sokfélék voltak. Volt, aki lóháton ment iskolába. Őt például nagyon irigyeltem. Ami ehhez hasonló, és Jackkel nagyon szeretjük nézni, az a Paolo from Tokyo YouTube csatornáján a Day in the Life sorozat, ami japán emberek egy napját és munkáját mutatja be. Már említettem a blogomon. Azóta is mindig várom, hogy legyen már új rész, mert nem gyakran jönnek. Volt már mangarajzoló, ramenséf, autószerelő, tűzoltó, kaszinós, irodai munkás. Szóval sokféle embert és foglalkozást bemutat, és nagyon érdekes nekem még az is, hogy hánykor kelnek és milyen rengeteg órát dolgoznak. Látni a pici lakásokat, meg hogy milyen fura dolgokat esznek.

Ez a dokumentumfilm is ezért tetszett, mert olyan érdekes volt ez a 11-féle élet. Volt amerikai, brazil, spanyol, norvég, libanoni, francia. Volt, aki gazdag család gyereke, volt aki szegény. Itt is érdekes volt nekem, hogy ki milyen helyen él, és néha érdekes ételeket is mutattak. Ráadásul az összes szereplő olyan szimpatikus volt. És még szépek is. Olyan jól tudtak beszélni az érzéseikről, arról hogy mi folyik a világban és az ő kis világukban. A 10 éves amerikai fiú nem értette, hogy gondolhatták azt az országában, hogy nem jut el oda a vírus. A majdnem 18 éves lányt nagyon érdekli a politika, és sajnálta, hogy nem tud szavazni. A 15 éves spanyol lánynak beteg az anyukája, és olyan szeretettel volt iránta. Az anyukája meg amikor felhívta, úgy köszönt neki, hogy szia hercegnő. Volt a szereplők között táncos, énekes. Volt, aki sírt, mert dobta a pasija. Aztán tinderezett és randira ment. Volt egy srác, aki szilveszter estéjén egyedül felmászott egy havas hegyre, ott főzött magának és onnan nézte a tüzijátékot. Annyi élet volt ebben a filmben még így is, hogy főleg be voltak zárva. Tök jó volt nézni.

Szerintem a mai fiatalok és az újabb generációk másak, mint akár csak az én generációm. Szerintem érzelmileg intelligensebbek, empatikusabbak, elfogadóbbak. Jobban törődnek másokkal és magukkal is. Komolyan veszik a testi és a mentális egészséget. Törődnek az állatokkal, a környezettel, az emberi jogokkal. Na persze nem mindenki, de összességében szerintem igen. Mindenesetre nem az jut róluk eszembe, hogy ezek a mai fiatalok...

szar ügy

Dolgoztam ma délelőtt. A tévészobában takarítottam, port töröltem, porszívóztam. Már majdnem kész voltam az egész szobával, amikor észrevettem, hogy a szőnyegen egy óriás adag folyós állagú macskaszar éktelenkedik. Bocs, undi. Na de még nekem milyen undi volt, ott élőben. Mondjuk ez is mutatja, hogy mennyire nem jött vissza a szaglásom a covid óta. Nekem jó szaglásom volt és érzékeny is voltam a szagokra, szóval normál esetben szerintem már a lépcsőn lefelé menet éreztem volna a macskaszar szagot. De még a szobában sem éreztem. Na szóval álltam ott a szőnyegen a porszívóval a kezemben és néztem undorodva azt a nagy adag rakást, és gondolkoztam, hogy mit csináljak. Főleg, hogy milyen undi állagú és főleg hogy sűrű, vastag szálú szőnyegen van.

Biztosan lenne olyan kedves és elkötelezett házvezető, aki szó nélkül nekiáll felvakarni a szart a szőnyegről és a szőnyeg rostjai közül. De az nem én vagyok. Így is elég aljamunka ez, de az már tényleg nem az én dolgom, hogy a macskájuk után takarítsak. Vagy de? Első gondolatom az volt, hogy ráírok a menedzseremre, hogy ugye nem az én dolgom feltakarítani a macskájuk szarát? Egyébként az én kis barátom védelmében legyen mondva, szegénykémet tegnapelőtt ivartalanították, és még most is lábadozik. Menni is alig tud. Biztos azért történt ez a baleset és nagyon szégyelli. 

De ha ráírok a menedzseremre ezzel és azt mondja, hogy nem az én dolgom, akkor menjek be szólni a nagykövet feleségének, hogy beszart a macskájuk és takarítsa föl ő? Én mondjam ezt neki, aki azért vagyok ott, hogy takarítsak? És ha elkezd nagyon szépen kérni, hogy oldjam meg én? Akkor mondjam, hogy márpedig nem fogom? 

Ezt végiggondolva csakis egy biztos megoldás maradt: körbeporszívóztam a kupac körül úgy téve, mintha még nem lett volna ott akkor, amikor a szobában voltam. Arra is figyelnem kellett, hogy olyan irányba húzzam a szőnyeg szálait a porszívóval, hogy ne más színű legyen, mint a kaki körül, mert akkor egy kis szőnyeg-szigeten csücsült volna a rakomány, és virított volna róla, hogy én ezt bizony körbeporszívóztam. Szóval gyorsan felporszívóztam, és felsiettem a lépcsőn a porszívóval. Szerencsére ez reggel az egyik első tevékenységem volt, így a szoba is rendbe lett téve és amikor felfedezik a betolakodót, akkor bizonyára azt fogják gondolni, hogy ez azután történt, hogy én ott voltam. Hiszen az nem létezik ugye, hogy a takcsicsaj körbeporszívózza a macskaürüléket. De bizony létezik.

Persze azt is simán kinézem ebből a családból, hogy meghagyják nekem a cuccot hétfőig, és esetleg a nagykövet felesége előadja nagy bocsánatkérések közepette, hogy a macska odatojt a hétvégén a szőnyegre, és ha van időm (mindig ez a duma, hogy ha van időm – időm az van, kedvem nincs), akkor legyek szíves kezdeni vele valamit. Vagy esetleg a nagyját felkaparják, és megkér, hogy a maradékkal kezdjek valamit. 

Legalább ma átjött a kollégám, és kávéztunk a teraszon a napsütésben. Szokásához híven hozott nekem fahéjas csigát. Kérdezte, hogy milyen a munka, de olyan nagyon együttérző fejjel, mint aki jól tudja, hogy milyen. Aztán kérdezte biztatólag, hogy nincs valami más tervem, vagy így meddig tervezek itt rohadni? Ezt nem mondta, csak azt, hogy okos, értelmes lány vagyok, hát izé, na... Én meg mondtam neki, hogy nyugalom, minden ki van már találva, épp most felvételizgetek ősztől suliba, csak vegyenek fel, az a fontos, és addig nem akarom ezt említeni senkinek. Ha felvesznek, beszélek majd a menedzseremmel, és meglátjuk hogyan tovább. Mire azt mondta, hogy lehet, hogy meg tudunk beszélni valami win-win megoldást, mert a család is szeret, elégedettek velem, a csapat is szeret, elégedettek velem, és senki sem szeretné, hogy újra végig kelljen menni a felvételi eljáráson és új szolgát keressenek. De hogy döntsek belátásom szerint, és egy percig se érezzem úgy, hogy hűséggel tartozom a családnak. Örültem, hogy ezeket mondta. Meglátom mi lesz, csak vegyenek fel tényleg.

shopping

Múltkor visszamentem a boltba, hogy megvegyem a táskát, amiről írtam, de amikor újra megnéztem, már nem tetszett, mert kicsinek találtam. Olyat szeretnék, amibe belefér a Kindle-öm (kindölöm, de csúnya), de ebbe nem férne bele. Aztán nézelődtem tovább. Rossz az olyan bolt, ahol egymás mellett árulják a megfizethető és a csillagászati árú táskákat. Persze, hogy ami még tetszett, az 100 ezer fölött van. A fenébe. Szóval a végén hagytam az egészet, és megbeszéltem magammal, hogy jó nekem a régi, kissé már megkopott táskám, főleg hogy milyen keveset használom. Ezek nem jöttek velem haza. Főleg a második, a See by Chloé táskái mind nagyon tetszettek.

Legközelebb, amikor a városban mászkáltam, akkor egy sima bevásárlóközpontban nézelődtem, és hirtelen vettem három ruhát. Hallom, hogy otthon elég trágya idő van, de hátha jó idő lesz, amikor hazamegyek, vagy esetleg midsummerre is fel tudom venni a nyári ruhákat. Tavaly igazi svéd midsummerünk volt, azt hiszem 8 felnőtt pár volt és néhány gyerek. Iszonyat hőség volt, állítottunk midsummer-fát, a lányok készítettek virágos fejkoszorút, mindenki színes nyári ruhákban volt (mármint a lányok), és táncoltunk, énekeltünk a fa körül. Tiszta cuki volt, meg hogy komolyan ilyen van, nem csak a filmekben, hogy felnőtt emberek táncikálnak a fa körül. Idén nem tudom, hol leszünk midsummerkor és milyen idő lesz, de hátha megint minden jó lesz.

Ez a harmadik a téli kollekcióból van, le volt már értékelve. Élőben kicsit más a színe. Gondoltam, ez akár karácsonyra is jó lesz. Nem árt előre gondolkozni, haha. 

Vettem nyári körömlakkot is. Ez is jó lehet midsummerre (ha már ennyire készülök, tuti 13 fok lesz és végig eső, de mindegy, sárga körömlakk akkor is lehet rajtam).

És ezt még múltkor a Decathlonban vettem a régi esőkabátomat update-elve. Az is pont decathlonos volt, csak fehér és majdnem 10 éves. Ez egy felturbózott változat, mert szebb a színe, hátul és a kézfejnél hosszított és 7 zseb van rajta. Ez ki volt írva, hogy 7 zsebe van. Fontos... Ebben szoktam biciklizni, és Jack mindig mondja, hogy koszos lesz a kabátom. Igaza van amúgy, sajnos már most olajos lett, de hát a ruhák azért vannak, hogy hordjuk őket.

Most úgy látszik ilyen színes korszakom lett. Közben meg továbbra is alig hordok más ruhát, mint itthonit vagy dolgozósat, de ha esetleg mégis lesz alkalom, akkor legalább már van mit felvennem. Otthonit is rendeltem egyébként, csak az még nem jött meg, szóval nem tudom jó lesz-e. Ilyen otthoni pulcsit. De majd én is ilyen vidám leszek benne biztos.

kedves és undi idegenek

Emlékeztek Mr. Szemöldökcsipeszre, a taxisöfőrre, aki szemöldökcsipesszel turkálta a fogait és kb. hányingerrel szálltam ki a kocsijából? Hát ma "volt szerencsém" újra vele utazni. Hihetetlen, mert legutóbb otthonról fuvarozott a munkahelyemre, amitől több mint 20 km-re lakom, és most meg ott vett fel és vitt hazáig. Nem értem hogy lehet, hogy egyik reggel pont itt volt, ma délután meg a város másik felén...

Eleve lassan jött ez a kocsi, és ahogy vártam, hogy felvegyen, láttam hogy a másik utcánál akart befordulni, szóval látszott, hogy ez a sofőr nincs képben. Aztán ahogy lehúzódott mellém, és nyúltam a kilincsért, még tovább ment vagy két métert. Jó, ezek apróságok, de más taxissal ilyenek nem fordulnak elő. Aztán amikor beszálltam az autójába megdermedtem, mert egyből felismertem, hogy ez ő. Így már mindent értettem. A mostani úton is előkerült egyszer a szemöldökcsipesz, de amúgy tök sokáig vakargatta/piszkálgatta az arcát vagy turkálta az orrát, nem tudom, mert nem láttam rendesen, hogy mit csinált, de nem is akartam. És egyszer a tökeit is megvakargatta vagy mi. Szóval megint ott ültem felfordult gyomorral és nagyon szarul éreztem magam, hogy itt kell ülnöm ezzel az undorító emberrel. Azon gondolkoztam, hogy vajon mit tenne a gyerekek anyukája, aki a legelőkelőbb és leggazdagabb nő, akit ismerek. Ő még tömegközlekedéssel sem jár, mert hát nem ereszkedik le a pór nép közé. Szóval mit csinálna egy gazdag, kifinomult nő, amikor beszáll a dizájner ruháiban egy ilyen ótvar autóba egy ilyen sutyerák sofőr mellé? Vajon kiszállna? Vajon rászólna, hogy legyen szíves felhúzni a maszkot és ne kapargássza az arcát? Vagy csak ülne ott csendben, mint én is?

Múltkor értékeltem az utat az alkalmazásban és leírtam az élményemet, de persze semmi sem történt. Úgyhogy most fel akartam hívni az ügyfélszolgálatot, de már zárva voltak, így e-mailt küldtem nekik. Nem szoktam panaszkodni, nem vagyok az az úrinő, aki minden apróságért szól, szóval ami nálam is kiveri a biztosítékot, az már komoly probléma.

Utána a helyi könyvtárba mentem, mert a hétfői vizsgára csakis nyomtatott szótárat lehet használni és csakis egynyelvű svédet. Mivel le van zárva a könyvtár és csak kikérni lehet könyveket, ezért a könyvtárosokat kellett megkérnem, hogy hozzanak nekem egy svéd szótárt. Nem értette az első, hogy mire gondolok, kérdezte, hogy lexikont? Hát mondom olyasmit, igen. Amiben benne vannak a szavak. Erre hozott egy olyan könyvet, amiben fel vannak sorolva a svéd szavak... Szóval tovább kellett magyaráznom, hogy nekem olyan kell, mint egy angol-svéd szótár, kivéve, hogy ez svéd-svéd legyen. Tegnap egyébként én sem találtam meg könnyen a könyvtár oldalán, hogy pontosan mit is keressek. Az egyetlen amit találtam az olyan, ami gyerekeknek szól és 18 ezer szó van benne. Odahozta a fickó, de mondta, hogy ebben olyan szavak vannak, mint például rakéta, szóval szerinte nem ez kell nekem, de addigra sikerült elmagyaráznom, hogy mire is gondolok, és mondta, hogy akkor visszamegy, mert már tudja, hogy mi kell nekem, és keres olyat. Erre visszajött egy óriási szótárral, pont olyan, ami kellett. Én meg mondtam, hogy szuper, akkor ezt kivehetem? (Mert vannak helyben használható példányok is). Mire azt mondja: nem. Én meg ránéztem döbbenten, mire elkezdi, hogy persze, csak vicceltem, azért hoztam. Na, mik vannak. Ez feldobott és segített elfeledtetni az előző rossz élményemet, és amúgy is sikerélmény volt, hogy svédül gagyarásztam.

kirándulás második nap: uppsala

Ma reggel a fenséges hotelreggelivel kezdtük a napot. Felülmúlta a reményeimet is, igazi terülj-terülj asztalkám volt, mindennel amit csak kívánni tudnék, de még macaron is volt, cukormázas mini muffinok és áfonyás-vaníliakrémes kis kosárkák. Szuper napindító volt. Azután összepakoltunk, 10 után ki is csekkoltunk, és mentünk a biciklikhez. Megnéztük még az ezeréves templomromokat, és Uppsala felé vettük az irányt. 

Uppsala Stockholmtól északra úgy 70 kilométerre fekszik, egyetemi város, Svédország 4. legnagyobb városa Stockholm, Göteborg és Malmö után. Itt is már megfordultam egyszer hosszabb ideig és kétszer átutazóban. Szeretem Uppsalát. Nagyon hangulatos hely, ami kicsit Amszterdamra emlékeztet, mert a városközpontot egy keskeny folyó szeli ketté, amin több biciklis/gyalogos híd is van, körben éttermek, kávézók és parkok. Nagy biciklis város ez is, folyamatos biciklis forgalommal és a pályaudvar előtt óriási biciklitároló teleppel. Uppsala belvárosa jobban emlékeztet más külföldi történelmi belvárosokra, mint Stockholmban bármilyen rész. Valahogy itt jobban külföldön érzem magam, mint Stockholmban.

Na szóval bicikliztünk Uppsala felé. Most nem volt túl sok opciónk, hogy milyen úton menjünk, de azért az első óra után sikerült letérni a forgalmas autóútról. Az az első egy óra inkább hasonlított egy biciklis edzésre, mint biciklis kirándulásra, mert csak siettünk az országúton, hogy minél kevesebb időt kelljen a forgalomban tölteni. Aztán kisebb utakra kanyarodtunk le, ahol szép és nyugodt volt minden. 

Uppsalába érkezve kerestem egy éttermet a telón. Sikerült pont olyat találni, amilyet elképzeltem. Nem valami nagy, puccos helyet, hanem egy picike, hangulatos kávézót. Ez egy vegán kávézó volt, ahol kávé és sütemények mellett néhány házi készítésű melegételt is felszolgálnak, és a tulajdonos egy beszédes, jó kedélyű férfi és Camilla, a felesége, aki nevét több étel is viseli az étlapon. Igazi svéd kaját, húsgolyót rendeltünk vegán kivitelben, és nagyon fincsi volt. 

Na és még a kacsák is. Miközben Jack bement rendelni, felfigyeltem egy kacsapárosra, akik pár házzal arrébb, a járdán totyogva közeledtek a kávézó felé, feltartva a gyalogos forgalmat. De csak mentek eltökélten előre, aztán bekanyarodtak a belső udvarba. Mire mi végeztünk a mi ebédünkkel, addigra a kacsapár is kitotyogott az udvarból, és a tulaj lelkesen tessékelte őket az út felé, majd végül az út hosszában, mint egy kifutópályáról, felrepültek. És akkor mesélte a férfi, hogy ez a kacsapáros napjában háromszor jön hozzájuk étkezni, és a bolt hátuljában adnak nekik ételt, azért mentek oda. Milyen cuki. Ebéd után még átültünk a belső udvarba, ahol egy palacsintázó volt, és hát egy jó desszertnek nem tudok ellenállni. Azután körbebicikliztük a várost és hazajöttünk a vonattal.

itt jönnek a kacsák és várják az ebédet

Szuper kis kirándulás volt, teljesen nyári és nyaralós feelingem lett tőle. El tudnám viselni, ha nem lenne holnap suli és munka, de legalább nem értünk haza olyan későn, és tudok még pihengetni. Ráadásul tegnap indulás előtt gyorsan kitakarítottam, így szép tiszta lakásba érkeztünk vissza, ami azért elég jó.

kirándulás első nap: sigtuna

Pár hete talált Jack a térképen egy aprócska szigetet, amin van egy B&B és kitalálta, hogy egyik hétvégén biciklizzünk oda és szálljunk meg ott. Mivel ez elég időjárásfüggő program, ezért nem tudjuk nagyon előre lefoglalni a szállást, de aztán ki is derült, hogy csak júliusra van ott pár hely. Szóval ez a terv bukott, de ettől függetlenül is szerettünk volna bicajos, hotelben alvós, ketnapos kalandra menni, és a hazautamig már csak két hétvége van. Most is elég kétes volt az időjárás, de péntek délután úgy tűnt, hogy nem lesz eső, úgyhogy mondtuk, hogy gyerünk! 

Ez azt jelentette, hogy este 8-kor nekiálltunk szállásokat böngészni a bookingon, és végül fél 10-kor lefoglaltunk egyet. Nem az volt a baj, hogy nem voltak jók vagy elérhetők, hanem inkább nehéz volt dönteni. Egyrészt, hogy merre menjünk, északra, délre vagy keletre, másrészt hogy mi alapján válasszunk szállást. A végső szempontok azok voltak, hogy tudjunk a hotelben vagy a környéken vacsorázni, hogy közel legyen a vízhez (Jack horgászni akart este) és természetesen én meg csodálatos hotelreggelit szeretnék. 

Végül Sigtuna városra esett a választásunk. Már kétszer voltunk Sigtunában és egy csodálatos kis gyöngyszem, nagyon szeretem. Stockholmtól északabbra, az Arlanda reptérhez közel van, egy több mint ezeréves történelmi város, ami most népszerű turistahely gyönyörű faházakkal, középkori városközponttal (Svédország legrégebbi utcája!), jó kis éttermekkel, cuki ajándékboltokkal és szép vízparttal. Itt több, nem olyan drága szállás közül is választhattunk, és nem a semmi közepén van, így érkezés után tudunk sétálni, nézelődni és étteremből is több van. 

30 kilométerre a várostól szálltunk le a vonatról, és onnan teker(eg)tünk el a szállásig. Nem esett az eső, de a föld vizes volt mindenütt és néha az ég is borús volt, de összességében tökéletes bicikliző idő volt. Jack mindig el akarja kerülni az autóutakat, mert utálja az autókat és a forgalmat. Emiatt mindig kis utakat, erdei és mezei ösvényeket keres. Néha úgy érzem, hogy túlzásba viszi ezt az út-elkerülősdit, és tudok rendesen morogni, miközben szerencsétlenkedem a nyomában a köves, kavicsos, saras utakon vagy fagyökeres rücskös erdei ösvényeken. De azért mégis igaza van, mert így jutunk el a legszebb részekre. 

Na, és ma is hol bicikliztünk, na hol? Hát persze hogy katonai területen. Teljes deja vu volt, ahogyan álltunk az erdő közepén egy sorompóval lezárt út előtt, és próbáltuk kideríteni, hogy szabad-e a bejárás vagy sem. Most a változatosság kedvéért nem lőpálya volt, hanem katonaikutya-kiképző terület. Most is paráztam egy kicsit, főleg amikor a távolból, a fákon keresztül kutyafalka ugatása hallatszott. És akkor egyszer csak kibukkant a fák közül egy katonanő katonai kutyával, Jack meg visszanézett rám, és azt mondta, olyan rémült fejem volt, mint Edward Munch Sikolyának. De persze megint nem volt semmi probléma, és szabadott a területen lenni.

Rosersberg kastélyszálló útközben 

5 körül érkeztünk a szállásra, lenyergeltük a paripákat, betettük őket éjszakára az istállóba, mi meg egy tíz percet pihentünk a szobában, aztán mentünk enni. Kinéztem egy autentikus olasz éttermet, ahova gyalog mentünk el. Sosem láttam még Sigtunát ilyen kihaltnak, mint most. Egyrészt még biztos nincs annyira szezon, de másrészt ide főleg külföldiek járnak turistáskodni. Ennek ellenére az étterem tele volt. Szerencsére még vacsiidő előtt érkeztünk, így kaptunk helyet, de kiderült, hogy foglalni kellett volna. Kérdezte a pincér, hogy van-e foglalásunk, és amikor mondtuk, hogy nincs, akkor azt mondta, hogy akkor erre tessék... És magamban azt gondoltam, hogy na, megkapjuk a vécé melletti asztalt, és komolyan ez történt. Vicces. De a kaja isteni finom volt. Nem szoktunk olasz helyen enni Svédországban, mert elég drágák, és úgy szoktam vele lenni, hogy én is tudok finom tésztaételt készíteni, ha már kiadok úgy 250 koronát (8-9000 forintot) egy vacsorára, akkor legyen inkább valami, amit én nem szoktam készíteni, vagy ha igen, akkor az meg sem közelíti az éttermi minőséget (például indiai vagy ázsiai). De most nyaralunk, nem is volt olyan sok opció és ez nagyon szuper helynek tűnt, úgyhogy örültem neki. Számomra különleges és új tésztaételt ettem: körtés töltött tésztát négysajtos mártással és pisztáciával. Elképesztően finom volt. Aztán befizettem a legjobban hangzó desszertre is és nem csalódtam abban sem. 

7 körül visszasétáltunk a hotelhez. Hosszú, tartalmas és fárasztó napunk volt, úgyhogy én örömmel vetettem be magam a barátságos kis szobánkba, Jack viszont elment horgászni. Ez így mindkettőnknek jó. Nekem fel kell töltenem az elemeimet, ő pedig megkukulna a szobában. Holnap pedig 8.30-kor reggeli, amit már most várok, aztán pedig a kirándulás 2. része. 

szoba kilátással 

bicajtúra májusi napsütésben

Tegnap munkaszüneti nap volt Svédországban, és ráadásul még jó idő is volt. De nagyon jó. 21-22 fok, napsütés. Tiszta nyár. Mi mást csinálnánk egy ilyen napon, mint egy szuper bicajtúrát. A svédek olyanok, mint a gyíkok. Ha jó az idő, megjelennek a szabadban, és süttetik magukat a napfényben. Tegnap is olyan érzésem volt, hogy egyetlen svédországi lakos nem tartózkodik lakásban, hanem mindenki kivonult a napra. 

Jack reggel gyorsan összerakott egy újabb szuper tervet, aztán összekészültünk és indultunk is. Nekem idén az a fogadalmam, illetve elhatároztam, hogy sokkal jobban fogok figyelni a fényvédelemre, és elsősorban nem szeretnék soha többet leégni, mint például tavaly az első szabadban alvós kenutúránkon, amikor visszafelé szuper meleg és napos volt az idő, és rajtam semmiféle védelem nem volt, és rákvörösre égtem, és ahh ilyet nem akarok már többet. Se a rövid-, se a hosszútávú következmények miatt. De a leégés a legrosszabb eset, és attól eltekintve is igyekszem fényvédőt használni az arcomon, ha tudom, hogy hosszabb ideig a szabadban leszek. Na szóval ennek fényében (höhö) már indulás előtt bekentem magam és el is vittem magammal az arcra való fényvédőm az övtáskámban. Milyen jól is tettem, később büszke voltam magamra, hogy az első nagyon napos napon sikerült megvédenem magam (és Jacket).

Aztán szokás szerint indultunk Älvsjöbe, a vonatállomáshoz, ami tőlünk 15 percre van biciklivel. Most elvittük magunkkal a biciklis táskát, amit még szeptemberben vettünk. Bepakoltunk vizet, diákcsemegét, a pulcsimat, a többi cucc meg az övtáskámban volt. A vonaton nagyon sokan voltak. Nekem osztálykirándulás-feelingem volt, merthogy a hét közepén, a suli végéhez közeledve nagyon jó időben megyünk valahova sokan. Jack valahogy eltévesztette, hogy melyik állomáson kell leszállnunk, és eggyel tovább mentünk. Engem mondjuk nem zavar és nem is tudtam volna, ha nem mondja. Szép helyeken tekertünk, nekem mindegy, hogy merre megyünk, csak menjünk. 

Aztán megérkeztünk egy kastélyszállóhoz, és azt beszéltük, hogyha van étterem része, akkor együnk ott. Hát volt, és a hely meg full luxi volt, pont ebédidő volt, úgyhogy telitalálat volt. Nagyon előkelő hely, csupa gazdag, elegáns, ingbe öltözött úr és csinos ruhákat, sminket és magassarkút viselő hölgy ücsörgött a teraszon. Miközben várakoztunk, Jack kiszúrta, hogy egy híresség is megérkezett. Ő mindig kiszúrja és felismeri a hírességeket, és mondja nekem, hogy ott egy híres ember, én meg kérdezem, hogy ki, ő meg mondja, hogy nem ismered. Szóval nekem nem olyan érdekes általában. Ja, és kb. mindenkinél volt egy kutya. Lehet, hogy ez valami kutya-paradicsom, mert amikor körbetekertünk a birtokon, ott is csupa kutyás ember sétált. Na de vicces volt, hogy mindenki ilyen posh, mi meg bicajjal érkeztünk (és kutya nélkül), és rajtam se smink, még a hajam sem mostam meg, mert úgyis beizzad a sisak alatt, a régi kopott sportcipőm van rajtam, amit már csak bicózáshoz használok, meg egy H&M-es szintén régi leggings és egy futós póló. 

kutyafelségeknek fekvőhely

Rendesen égetett a nap mindenkit a teraszon, és egy napernyő sem volt felállítva, mert ezek a gyíkok inkább leégetik a bőrüket, minthogy elbújjanak a hosszú sötétség után a várva várt nap elől. A kaja nagyon jó volt. Én toast skagent rendeltem, ami rákocskás majonézes kapros cucc pirítóson, és nagyon-nagyon finom, és egyben mindig nagyon drága is, de itt úgyis minden drága volt, szóval ki sem lógott a sorból. Ja és volt helyben, helyi almából készített almalé is, ami egy pohár átszámítva 2500 forint volt. Alapból nem szeretek túlköltekezni kajára, de van az a hely és alkalom, amikor semmi értelme sóherkedni és jól esik a treat yo'self. Meg arra szoktam gondolni, hogy más mennyit költ arra, hogy a kocsiját etesse. Hát akkor már jobban megéri saját magunkba tölteni a finom, minőségi üzemanyagot, amivel jól megy majd a motor, ami a bicajkerekeket hajtja.

A csodás ebédszünet után körbetekertünk a félszigeten, ahol végig lovagló út volt, szóval a patanyomoktól rücskösre száradt saras erdei és mezei utakon döcögtünk. Ez nem a legjobb bicajút volt, viszont nagyon szép volt. Folytattuk az utunkat, és hamarosan egy jó nagy katonai területhez értünk, ahol sorompóval lezárt út volt és egy nagy tábla térképpel és információkkal. Az információs táblán ki volt téve erre a hétre vonatkozó információ azzal kapcsolatban, hogy melyik területeken szabad a bejárás, illetve tartanak-e lőgyakorlatot meg ilyesmit. Jó sokáig álltunk a tábla előtt és próbáltuk értelmezni a szöveget, ami nem volt túl egyértelmű. Egyrészt azt írták, hogy nincs tilalom, másrészt azt, hogy mindenkori tilalom vonatkozik két területre, és azt a két területet nem találtuk a térképen. Végül mégis úgy döntöttünk, hogy menjünk, mert inkább úgy hangzott, hogy nem probléma bemenni, és nagyon nyugodt volt minden. Elég hosszan tekertünk a katonai területen, ahol végig az út mellett ki volt írva, hogy "kockázati terület", és sok lőpálya mellett tekertünk el, ahol furcsa építmények voltak. Én azért paráztam rendesen, de Jack csak nevetett, és kérdezte, hogy min izgulok, szerintem mégis mi fog történni. Mondtam hogy nem tudom, csak olyan érzés, mintha nem szabadna itt lennünk, és félek hogy egyszer csak itt lesz egy fegyveres katona, és leszid minket vagy kikérdeznek vagy nem tudom mi. De aztán nem történt semmi, és az út végefelé szembe biciklizett velünk egy hivatalos katonai biciklis ruházatot viselő férfi, de ránk sem hederített, és akkor megnyugodtam, hogy mégis szabad itt lennünk. 

Ezután pedig elértünk a tengerpartra, ahol sokan napoztak és volt, aki a vízbe is bement. Mi csak egy jégkrémet ettünk, pihentünk, aztán mentünk haza. Otthon még összedobtam egy pestós, spenótos diós tésztát, ami feltette az i-re a pontot.

szusi vacsi

Nyílt mellettünk egy új szusizó. Előtte is egy jó hely volt ott. Sőt, a város szerintem legjobb ramenét lehetett ott kapni. Egy nagyon kedves ázsiai hölgy üzemeltette és egyben dolgozott ott nap mint nap. Csak sajnos valami probléma volt a szellőzőrendszerrel (az hogy nem volt), és így elvesztette az engedélyét főtt kaják készítésére. Talán emiatt költözött el. Aztán írta, hogy gondoskodni akart arról, hogy jó utódja legyen a helynek, és személyesen választotta ki, hogy ki vegye át a helyet. Hát mondhatom, hogy jól sikerült ez a választás, mert sikerült felülmúlniuk az elődöt.

Szuper jól átalakították a pici helyet. Sikerült betenni több asztalt is. Japán stílusú lett az egész hely, ahol még a szójatartók és a tálak is különlegesek. A szusit a pultnál, látható helyen készítik nagy műgonddal.

Elég sokat kellett várni a kajára, mert elvitelre is volt rendelésük, de megérte a várakozást, mert az egyik legjobb szusit hozták ki, amihez valaha volt szerencsém. A tálalás is szuper jó volt.

Egyetlen negatívum volt. Úgy tűnik, szellőző rendszerük még most sincs, vagy túl közel van a konyha, ahol sütnek azért olajban is dolgokat, így az egész hely fülledt, olajos szagú volt. Én érzékeny vagyok erre. Egyrészt undi ilyan helyen ülni, másrészt utálom, hogy utána az összes ruhám és még a hajam is olajos szagú. Nekem ez tényleg ront az élményen, pedig amúgy tökéletes lenne.

öt év svédországban

Ma van az ötéves évfordulója annak, hogy először repültem Stockholmba, és bár akkor még nem tudtam, de azzal a repülőúttal megkezdődött a svéd létem hosszú története. Ez a poszt egy kicsit petőfis füstbement tervszerű, mert sokat gondolkodám én is, hogy miként foglaljam össze ezt az öt évet. Mit is mondjak, a jót, a rosszat, a nehezet, a boldogot, a boldogtalant vagy a sikereket? Hosszan és hosszan írhatnám, hogy mik is történtek az öt év alatt az én asszimilációmmal kapcsolatban, az életemben és a párkapcsolatunkban, de egy bejegyzés nem is lenne elég ehhez.

A lényeg az, hogy elégedett és boldog vagyok. Nemcsak Jacket szeretem továbbra is, de az országot is nagyon. Mentalitásában is illik hozzám Svédország, és jól érzem itt magam. Imádom a svéd természetet, a rengeteg lehetőséget amit nyújt. A svéd nyarak verhetetlenek (már amikor nem esik végig), és minden évben, amikor jön a nyár, akkor eláraszt ez a hangulat, és az évek során összegyűjtött egyre több és több élmény emléke.  

Büszke vagyok arra, ahova eljutottam, eljutott Jack és ahova közösen jutottunk. Volt több mérföldkő és előrelépés is ebben az öt évben. Nem tudom, mit hoz a következő öt év és hol leszek 35 évesen 2026-ban, de ha annyi nagy előrelépés lesz, mint az elmúlt öt évben, akkor nem aggódom. 

Illusztrációnak pedig egy kép, ami nekem kifejezi a svédországi élet boldogságát. Egy hónappal az érkezésem után egy ötnapos szigettúrára vitt Jack, és akkor sátoroztam vele először a svéd "vadonban". Ott készült ez a fotó.

szombat esti vízparti vacsora

Egész héten sokat esik az eső, és elegem van már belőle. Sűrűn néztem az időjárás-jelentést, hogy lesz-e esélyünk hétvégén valami értelmeset csinálni, vagy bezár minket az eső. Bár ez nem kifejezetten svéd hozzáállás, hiszen amióta itt élek, azóta megtanultam, hogy nincs rossz idő, csak rossz öltözék. És a svédek tényleg e szerint élnek, ami éles kontrasztban áll a magyarok időjáráshoz való hozzáállásával. Otthon mintha lenne valami irreális félelem a hidegtől és irtózás a "rossz" időtől. Ezzel szemben például a dánoktól és svédektől ered az erdei óvoda ötlete, ahol szinte kizárólag a szabadban vannak a gyerekek, ott játszanak, ott vannak a foglalkozások, padok és asztalok, ha jó az idő, ott tudnak rajzolni, barkácsolni, és úgy általában mindent a szabadban csinálnak egész évben, időjárástól függetlenül. Ennek a mondásnak a kapcsán eszembe jutott egy TEDx videó, amit még pár éve anyukám talált, és egy jópofa srác vicces stílusban beszél erről a mentalitásról. Nagyon ajánlom, csak 8 perc, de aranyos, könnyed az egész, és jó az üzenete.

Na de bennem még túl sok magyar vér csörgedezik ahhoz, hogy az időjárástól függetlenül válasszak programot, ezért szomorú voltam, hogy mennyi eső lesz a hétvégén. Szombat délutánra is esőt és vihart mutatott az előrejelzés. De aztán délelőtt Jack mégis előállt egy ötlettel: 6-kor elvileg eláll az eső, és még a nap is kisüt. Biciklizzünk el egy tóhoz, ő viszi a horgászós dolgait, vigyünk kempingfőzőt, kaját, zenét, és talán még tüzet is tudunk rakni. Ettől nagyon belelkesedtem, tök jó ötlet. Csak a hidegtől féltem (szokás szerint), de kitaláltam azt is, hogy készítek egy adag forralt bort, és én azt fogom iszogatni a víz partján.

Kicsit bosszantó a történetben, hogy téves riasztás volt a vihar és az eső, mert egész nap végül egy szem eső sem esett, és egy átmeneti borús időszakot leszámítva egész nap sütött a nap és gyönyörű idő volt. Végül is csak 5 körül indultunk el (mert ugyebár esőre számítottunk), de így is szuper volt az a pár óra. Fél óra bicikliút és ott voltunk egy szép kis tó partján, ahol csak mi voltunk és a természet. Elővettem a termoszom, és megcsapott a forralt bor illata, ami elég vicces érzékszervi zavart okozott, ahogy az illat karácsonyi vásárokba repített, miközben egy tavaszi napon tűző nap fényénél egy svéd tavacskánál ücsörögtem. De azért szerintem tök jó ötlet volt. Jól esett a forró italt szürcsölgetni, mert azért nem volt olyan nagyon meleg. Megfőztük a kis vacsoránkat, ami lazacos tortellini tészta volt fehérboros szósszal. Csodás dolog finom melegételt enni a szabadban vízpart mellett. Ahogy lement a nap, rögtön sokkal hidegebb lett. Akkor már kellett nekem a téli kabát, a sapka, sál és a kesztyű is, de fél 9 körül visszaindultunk, és még sötétedés előtt hazaértünk.

esős tavaszi este

Túléltem ezt a napot, nem is volt vészes. Ég és föld a különbség a munkában a hangulatomban attól függően, hogy otthon van a feleség vagy nincs. Mostanában úgy tűnik, megint igyekszik máshol lenni, amikor én dolgozom, és ez így olyan jó. Egy órával korábban el is jöttem. Odafelé és visszafelé is nagy dugó volt az autópályán. Így később is értem oda, és még el sem kezdtem rendesen a munkát, amikor írt a kollégám, hogy itt vannak és hoztak péksütit is. Úgyhogy velük is elment valamennyi idő. Szép komótosan végeztem a munkámat, és közben egész nap Lujza blogja szórakoztatott. Hol itt ültem, hol ott a telefonommal, és mentem végig a posztokon.

Most hogy sokáig van világos esténként, egészen más hangulatúak az esték. Azon gondolkoztam, hogy a nanny munkámban az zavart leginkább, hogy 7 körül végeztem, és semmit sem tudtam csinálni munka után. De most, hogy itt vannak a hosszú szabad estéim, nem igazán tudom jól eltölteni őket. Ha kint világos van, akkor nem esik jól bent ülni és bámulni a tévét, mint télen. Tegnap is elmentem futni, de az sem olyan hosszú idő. Ma mondjuk már megint cudar idő van. Délelőtt havaseső is esett, 2-3 fok van egész nap, és megállás nélkül esik az eső.

Tegnap kétszer is sütöttem. A délutáni órám előtt (vega)lasagnét. Úgy szeretem, és másnapra is marad ebédre mindkettőnknek. Mondjuk ezerszer jobb frissen. Én szeretem jó szaftosra csinálni. A besamelbe teszek (fagyasztott) spenótot is és két csomag mozzarella sajtot is rá szoktam szeletelni. Délelőtt a boltban pedig megláttam a spárgákat, úgyhogy kitaláltam, hogy készítek egy quiche-t is vacsorára. Szerintem a spárga túlhájpolt, de persze értem én... a spárga a zöldségek epre. Rövid ideig kapható, a nyár eljövetelét jelzi, csak frissen az igazi, és bizonyos receptekhez csak az jó. Szóval a spárgának szentimentális értéke van. Ezért vettem én is, nem azért mert nagy rajongója vagyok. De múltkor a quiche úgy bejött, és nem is olyan időigényes mint gondoltam, hogy készítettem egy spárgás fetasajtos quiche-t. Kicsit hasonló jellegű a két kaja, és mindkettőhöz jó volt a sali.

Na szóval hosszúak és néha uncsik az esték. Nem is tudom, mások mivel töltik az estéiket, de gondolom, ha elfoglalt lennék napközben, akkor este kellene mindent megcsinálnom, és még csak nem is lenne elég az az idő. De én nem vagyok elfoglalt, főleg úgy, hogy a kurzus második felében abszolút nem vagyok motivált, és csak a minimumot csinálom. Már bő egy éve nem is gondolkozom semmilyen új szociális dologban. Hogy hol is lehetne társaságba kerülni, milyen programokra lehetne menni. Pedig de jó lenne. Remélem, hogy ha felvesznek a suliba, ott lesz közösségi élet.
Ezért is blogolgatok esténként. Meg legalább kimilonkáztam a körmeimet. Tetszett ez a kétféle színű kezes. Én babakék és babarózsaszín lettem.

táska

Mostanában mindig csak hátizsákot hordok, de azért néha mégis praktikus egy retikül, és a régi, amit egyébként nagyon szerettem, már eléggé elhasználódott. Amikor repülök, akkor felviszek hátizsákot, de mellette szeretem, ha nálam van egy kisebb válltáska minden irattal. Nem szoktak azért szólni, hogy az plusz táskának számít. Már sokat nézegettem a táskákat, de nekem nem tetszenek azok a fancy, merev oldalú, nőcis, business womanes táskák. Főleg praktikussági szempontból nem szeretem, amikor csak egy nagy üres tér van a táskában és semmi más. Ja, de cserébe egy vagyon. A mostani kézitáskám olyan, hogy három rekesze van, és még egy pici cipzáras is, és emiatt nagyon szeretem. És tegnap az Åhlensben láttam egy ugyanilyen stílusút, ami tök jó csere lenne a mostani kopott helyett. 

Viszont a pántja elbizonytalanított. Volt hozzá egy másik pánt, de úgy tűnt, hogy nem cserélhető. És ez a szövetpánt furcsa volt nekem a bőrtáskához. Szóval otthagytam, pedig amúgy minden szempontból tetszett. Este néztünk valami újabb random svéd vígjátékot a Discovery pluson, amiben egy gazdag, puccos házaspár a főszereplő. És a nő ment vendégségbe, nagyon csini volt, és kiszúrtam, hogy az ő vállán is pont egy ilyen stílusú bőrtáska van, aminek szövetpántja van. Lehet, hogy ugyanez a márka. És elnézegettem, hogy jé, rajta nem is fura, meg nincs olcsó hatása. Szóval most vissza akarok menni és megvenni a táskát, mert influenszált a sorozatszereplő.

ez a sorozatszereplő, nem én természetesen

munka és macska-sztorik

Már előre parázok a holnapi munkától. Erről már panaszkodtam, nem is egyszer, de mivel a probléma azóta is fennáll, ezért továbbra is panaszkodhatok. A hülye munkaidőm és beosztásom... Régen minden délután a gyerekekhez mentem, ezért alap volt, hogy max. 3-ig tudok maradni, és senkinek semmi problémája nem volt ezzel. Aztán jött a kurzusom, és a menedzserem az órarendemhez alkalmazkodva kitalálta ezt a hülye beosztást, hogy hétfőn 4-5 óra, szerdán 8 óra és csütörtökön is 4-5 óra munka. És minden héten az a bajom, hogy mégis mit csináljak 8 órán keresztül, amikor hétfőn is már takarítottam 4 órát + 8 óra alatt az egész házat ki tudom takarítani, de akkor meg mit csinálok csütörtökön 4 órán keresztül?!

Először gondoltam, hogy holnap szépen mindent kitakarítok, hogy legalább az idő teljen, de tényleg akkor mit csinálok csütörtökön megint? Múltkor is egy ilyen 8 órás szerdai napon, amikor volt úgy 4 órányi tényleges munkám, annyira felemésztett az időhúzás és az unalom, hogy a végére az életkedvem is elment. Gondoltam arra is, hogy holnap a konyhaszekrényeket és fiókokat takaríthatnám ki, de az is baj, hogy otthon vannak a családtagok. Teljesen változó, hogy csak a két fiú, valamelyik fiú és az anyjuk, csak az anyjuk, vagy mindhárom gyerek, vagy az apjuk is vagy épp ki. Hétfőn épp az összes gyerek otthon volt és még az apjuk is beállított. Szóval ha holnap is otthon lesz az összes gyerek, akkor pláne nem tudom, mivel töltöm a napomat, mert a szobájukat sem biztos, hogy ki tudom takarítani. Ha igen, akkor is csak gyorsan... De szóval mivel a konyhába mindenki bejár, ezért nagyon nincs kedvem elkezdeni deep cleaninget a konyhában. Épp elég simán kitakarítani a konyhát, úgy hogy sikerüljön épp akkor és úgy, hogy ne jöjjön be közben senki. Semmi kedvem 3-4 órán keresztül szöszmötölni a konyhájukban, miközben reggeliznének vagy ebédelnének. Tudom, hogy ők legalább annyira nem szeretik, hogy én ott vagyok, mint én.

A pandémia ilyen nehezen elviselhető, teljesen más munkává tette ezt a munkát, mint amire jelentkeztem. Arra mondjuk nem panaszkodom, hogy több mint egy éve taxival járhatok, mert nagyon messze van ez a hely, és tömegközlekedéssel leggyorsabb esetben 70 perc, de óránként csak kétszer jár a busz, tehát ezt is hozzá kell igazítani. Szóval így, hogy 2,5 hónapig jártam tömegközlekedéssel és 13 hónapja járok taxival, már el sem tudom képzelni, hogy a 25 perces háztól-házig utak helyett megint bumszlizhatok majd át a városon.

De nem is tervezek sokáig maradni. Remélem, hogy felvesznek ősszel a suliba, ahova jelentkeztem, és amellett nem hiszem, hogy lesz időm itt dolgozni. Így pláne nem, hogy nem túl rugalmas a beosztás és hogy ennyit kell utazni. De ha felvesznek, beszélek a menedzseremmel és meglátjuk, mi lesz. Jack azt javasolja, hogy keressek másik munkát. Olyat, ami közelebb van hozzánk, és ami rugalmasabb. Igaza van, és tényleg jobb lenne egy környékbeli munka, de nincs például bolti vagy felszolgálói tapasztalatom. Amikor anno kerestem részmunkaidős állást, sokfelé jelentkeztem. Kávézókba, boltokba, autós futárnak. A legtöbb helyről nem is kaptam választ. Egyetlen csoportos interjúra jutottam be, az Espresso House-hoz, de ott sem jutottam tovább. Úgyhogy azért is örültem ennek a mostani állásnak, mert éreztem, hogy erre van esélyem, és amúgy nem egy szar munka, már ami a fizetést és a munkakörülményeket jelenti. Olvastam beszámolókat az Espresso House dolgozóitól, és az igazán nem volt vonzó. Sok-sok fizetés nélküli túlóra, szar fizetés, néha akár 4:30-as kezdés, bunkó vendégek stb.

Na de meglátom, hogy mi lesz. Egyelőre csak vegyenek fel a suliba, és aztán jöhet a többi. Nem nagyon fogom sajnálni ezt a munkát. Vannak benne jó dolgok, és azt hiszem, egyfajta védekezési mechanizmus, hogy a jóra koncentrálok, mert így könnyebb elviselni az egészet. De azért vannak csalódások is. Például az, hogy egyáltalán nem érzem magam a csapat részének, vagy hogy törődnek velem, annak ellenére, hogy sokszor elmondták, hogy én is a csapat része vagyok. Ehhez képest a menedzserem felém sem néz (mármint WhatsAppon), és semmiről nem tudok semmit. Amikor az az egy rendezvény volt tavaly, arról is a nagykövet felesége szólt nekem, pedig nekem is volt dolgom rajta. 

Az egyetlen barátom a munkában január óta a család macskája. Úgy szeretem azt a dögöt. Két szerencsétlen rabnak érzem magunkat. Én, akinek ott kell güriznie a házban és ő, aki szó szerint be van zárva, és sóvárogva néz ki az ablakokon át, de nem mehet ki. Úgyhogy helyette én vagyok a kis barátja és szórakozása. Azt szoktam gondolni, hogy én vagyok a kedvence, mert sokat játszunk együtt. Három kedvenc játéka van:

3. hely: a felmosó levadászása.
2. hely: a strucctollból készült portörlő kergetése.
1. hely: az ágyneműcsere, mert olyankor letámadja a lepedőt meg mindent, ami mozog, és azt szoktuk játszani, hogy a takaró alatt mozgatom a kezem, ő meg ugrik a mozgásra. Egyszer be is ágyaztam az ágyba a gumis lepedő alá. Ott őrültködött az ágyon, én meg szépen tettem fel a lepedőt, egyik sarokra a másik után, míg nem a macska ott maradt alul, bezárva a lepedő fogságába. De nem zavartatta magát. Annyira vicces volt, mert ott kommandózott a lepedő alatt, és még akkor is megtámadta a kezem. Nem kell aggódni, egyáltalán nem zavarta tényleg. Úgy kellett levennem az ágyról utólag, mert semmi kedve nem volt kijönni onnan.

Na szóval ilyen sivár az én munkám, hogy jövök-megyek a házban és a macska az egyetlen társaságom és barátom.

Ez amikor mosdóba megyek, és ő kint ragad. Végig nyúlkál be a kis lábaival, és még ilyenkor is játszani akar. Haláli. Mondjuk először a frászt hozta rám, mert olyan mint valami szőrös óriás tarantula.

valborg és cseresznyefa-virágzás

Azt hiszem, először volt pénteken a járvány óta, hogy úgy lett volna kedvem menni valamerre. Ráadásul Valborg volt. Vagyis Walpurgis-éj, ami egész jó kis esemény Svédországban. Április 30-án van ez a nap, amikor a tavasz eljövetelét ünneplik a svédek és máglyákat égetnek. Jó, azért nem mondom, hogy olyan nagy dolog, és az előző években sem csináltunk semmi különöst. Azért is, mert ez nem szünnap, és a gyerekeknél, ha jól emlékszem, szokás szerint 7-ig ott voltam olyankor is. Egyszer kimentünk ide a környékre megnézni a helyi összejövetelt, de a máglyáról már lemaradtunk. Vagy csak nem emlékszem rá... Egyszer viszont elmentünk a tenger mellé, és egy kisebb étteremben nagy teraszon volt svédasztalos vacsi, aztán az ünnepség. Az jó volt, csak ott meg az volt, hogy szétfagytam. 

kb. két hónapja még sétálni lehetett rajta

Na mindegy, a lényeg, hogy péntek volt és Valborg és nekem se suli, se munka nem volt, Jack is már egész korán végzett, és bár hideg, de napos idő volt. Pont amolyan tavaszköszöntő nap. És ha nem lenne a járvány, akkor elmehettünk volna valamelyik városi programra, ahol megnézzük a máglyát és lett volna egy hangulatos péntek esténk. De idén sem szabadott semmi valborgosat szervezni. Úgyhogy semmi, de semmi nem volt. Elmentem egyet sétálni a környéken, de Jacknek nem volt hozzá kedve. Egy ideig jó volt, de aztán hideg is lett és meg is untam. Hát ilyen nyomi volt a péntek, de azért is akartam szombaton bicózni.

Ma félnapom volt a munkában, és utána a központba mentem. Múltkor tetszett, amikor hétfőn 1 körül voltam a boltokban, mert nem voltak sokan. Azért is akartam most menni. Vettem egy wrapet és egy smoothie-t, elsétáltam vele a Kungsträgården parkig, mert most virágoznak a cseresznyefák. Láttam sok képet róla a facebookon, úgyhogy kicsit sajnáltam, hogy nem láthatom őket. Máskor ugye minden nap jártam arra. Szóval leültem a cseresznyefák alá megenni a kis ebédemet. 

Aztán vettem pár dolgot egy játékboltban. Most már nemsokára öt baba-barátom lesz, mármint hozzám közeli embereknek összesen öt, három éven aluli gyereke van, és úgy érzem folyton van szülinap vagy valami, amire veszek valamit. Jó, mindig azért nem fogok venni, de az unokaöcsém nemsokára egyéves lesz, arra azért veszek (még sosem taliztam vele). Az unokahúgomnak és a barátnőm lányának vettem egy-egy matricás könyvet, mert én azokat nagyon szerettem gyerekként. A barátnőm meg kb. akkor fog szülni, amikor otthon leszek, úgyhogy a kis babónak is vettem egy cuki plüsst.

Azután pedig nézelődtem az Åhlensben. Az egy amolyan mindenes bolt, ahol van női, férfi, gyerek-, konyhai és lakberendezési részleg is. Szeretek ott nézelődni, de nem nagyon szeretek ruhákat vásárolni. Nem lennék jó influenszer. Persze jó érzés, amikor egy új, szép darab kerül a szekrényembe, de áhh... Nem tudom... Főleg most, hogy alig hordok normális ruhákat. Dolgozni a takarítós ruhámban megyek. Ezenkívül mit szoktam még csinálni? Élelmiszerboltba megyek, biciklizem, sétálok Kathie-vel. Múltkor amikor átjöttek és amikor mi mentünk babanézőbe, akkor felöltöztem komolyabban... De azokra az egy-egy alkalmakra nem kell sok minden. Szóval inkább lebeszélem magam bármi újról. Örültem volna, ha találok egy szép nyári ruhát, amit felvehetek a Mamám 80 éves szülinapi ünnepségére és esetleg midsummerre, de van egy olyan érzésem, hogy nem lesz jó idő... Szóval ezzel is várok. Nem csoda, hogy inkább gyerekjátékokat vásárolok. Azok érdekesebbek és felpróbálni sem kell őket.

bicajtúra: a napos oldal

Ez a Jack fiú olyan ügyesen tud útvonalakat kitalálni és megtervezni, hogy igazán nagyon el vagyok kényeztetve ezzel a szolgáltatással. Tegnap csak kívánnom kellett, hogy menjünk ma valami jó kis bicajtúrára, és reggel 9-kor pikkpakk összerakott egy teljesen új, szuper tervet. Megnézte, hogy az egyik vasúti vonal járataira fel lehet-e vinni biciklit. Stockholmban többféle vonat/villamosszerű járat van, és a metró is sokszor megy a föld felett, szóval nekem kicsit átláthatatlan, hogy mit hogy hívnak. Hogy ez most a metró vagy vasút vagy villamos... Mindenesetre ez a Saltsjöbanan nevű vonal olyasmi, mint a HÉV Budapesten. Szerencsére fel lehet vinni bicókat erre a járatra is, úgyhogy azzal kezdtük, hogy eltekertünk a legközelebbi állomáshoz (ez megint csak egy másik típusú vonat), ahol lehet biciklit is felvinni. Leszálltunk a városközpontban, Södernél, és onnan eltekertünk ehhez a HÉV-szerű járatig. 

Jack az olyan, hogy képtelen várakozni. Már a várakozás gondolatától is ideges lesz, és előre próbál elkerülni minden lehetséges várakozást. Már a vonaton azt nézte, hogy a 20 percenként járó HÉV mikor megy legközelebb és megállapította, hogy a következő 13 perc múlva megy, és a Google szerint 12 perc odáig az út szóval simán elérjük a korábbit is, és muszáj elérnünk, mert mégis mit csinálnánk ott 20 percig, amíg nem jön a következő? Hát tényleg, mit... Esetleg nézelődnénk, ücsörögnénk? Vagy nem tekernénk úgy át fél Söderen, mintha az Amazing Race versenyzői lennénk? Nyilván ez ki van zárva, úgyhogy ment a 13 perces visszaszámlálás és száguldás a belvároson keresztül. Na de ezért is szeretem Jacket, mert vele sosem unalmas az élet. El is értük volna a hévet, ha nem csukják le az orrunk előtt a kis sorompót, hogy ne tudjunk átmenni a peron másik oldalára. Tipikus. De azért szerencsére nem kellett Jacknek húsz teljes percen keresztül ülnie egy padon... Felmentünk addig egy kis magaslati városrészhez és körbenéztünk. Ezt láttuk:

Ezután a végállomásig mentünk a hévvel, ami nagyon hangulatos volt, főleg amikor az erdőben ment. Arra emlékeztetett, amikor még régen járt vonat a városomba, és gyerekként néha együtt jöttem a Mamámmal az ő városából a szüleimhez, és döcögtünk a Kis Piroson, ahogy mi hívtuk. Micsoda kaland volt a vonatozás! Majdnem mint most. 

Aztán leszálltunk a híres-neves Saltsjöbadenben. Ez a városrész arról híres, hogy ultragazdagok lakják, és hogy a svédek kedvenc vígjáték kultsorozata, a Solsidan itt játszódik és parodizálja ki ezt a gazdag stockholmi embertípust. A Solsidan azt jelenti, hogy napos oldal, és ez a városrész neve és egyben a sorozat és a film címe. Először volt 5 évad sori, aztán 2017-ben kijött egy film is, ami magyarul is megjelent Az élet napos oldala címmel. A Solsidan tényleg a legjobb vígjátéksorozat, amit a svédek csináltak, és sajnálom, hogy otthon csak a filmet lehet megnézni. Egyébként ez tényleg minden svédnek alapmű és nekem is nagy kedvenc. Kétszer néztem végig. Egyszer, amikor még alig értettem svédül és egyszer, amikor már jobban, de szerintem újra fogom még nézni, mert megunhatatlan. És nekem az is egy mérföldkő és nagy pillanat volt a svéd életemben, amikor 2017 decemberében a moziban egy teltháznyi svéddel együtt néztem meg a filmet, és nekem ez olyan jó érzés volt, hogy ott ültem közöttük és néztem az ő imádott sorozatukból készített várva várt filmet. Ezért is örültem, hogy Jacknek erre a helyre esett a választása és élőben is láthatom a sorozatból ismert helyszíneket. 

Grand Hotel

Ez a környék tényleg olyan, mint a filmben. Itt úgy van az embereknek yachtja, mint másoknak biciklije. Olyan házak, hogy néha csak csóváltam a fejem, hogy ilyen nincs... Azért feljegyeztem mentálisan, hogyha választhatok helyszínt a következő életemre, akkor Saltsjöbadent nem fogom visszautasítani. Fantasztikus utakon gurultunk fel és le, vagy épp toltuk a biciklit, mert olyan meredek kaptatók is voltak. De aztán a kilátás kárpótolt. Itt lakni, de komolyan. Fantasztikus helyek.

Ezután bekeveredtünk erdős-mezős részre is, ahol egy gazdaságon át vezetett az utunk. Svédországban van egy olyan törvény, ami szabad átjárást, szabad hozzáférést biztosít a nyilvános területekhez. Ez azt jelenti, hogy a magánkerteket és a házak közvetlen környékét leszámítva mindenhol szabad kirándulni, biciklizni, átsétálni, sátrat verni, úszni, csónakázni, virágot, gombát szedni, ilyesmi. Természetesen a természetet tisztelve, nem szemetelve, nem rongálva semmit és a tűzrakás szabályait is betartva. Szóval amikor ehhez a nagyobb gazdasághoz értünk, simán átbicikliztünk a területén. Ezután egy mezőre értünk, ami körbe is volt kerítve és kapu zárta le az utat, de csak azért, mert ahogy a tábla figyelmeztetett, szabadon levő szarvasmarhák lehetnek a területen. Mi mondjuk nem találkoztunk velük, csak áttekertünk a nagy mezőn, aztán az alacsony, elektromos kerítésen átemeltük a bicókat, átléptünk rajta, és visszatértünk a civilizációba.

berki szellőrózsa, a tavasz hírnöke

Ezután pedig körbebicikliztük a Tyresta nemzeti parkot, ahol nem először járunk. Ez már megint csodálatos egy útvonal volt keskenyebb autóúttal, ami tökéletes volt biciklizéshez. Minden tisztáson őzcsordák legelésztek. Ezen a ponton mondjuk már eléggé ment felfelé a fáradtság-mérőm. Jack mindig szokta kérdezgetni, hogy mennyire vagyok kipurcanva, mennyit bírok még. Én döntöttem úgy, hogy ne a rövidebb úton menjünk egy kávézóig, hanem menjünk körbe a nemzeti parkon, és utána kajáljunk. De azért megjegyeztem a jövőre nézve, hogy máskor mindig vigyünk magunkkal csokit, mert jól esett volna egy kis energia. Mondjuk így meg extra jól esett az egyébként nem különösen kiemelkedő minőségű pad thai Jordbo központjában, a padon fagyoskodva. Addigra már úgy elfáradtam, hogy alig bírtam elvánszorogni a padig, de aztán a kaja feltöltött. A vonat pedig 5 percnyire volt onnan, és aztán vissza is értünk a kiindulási és szokásos állomásunkra, ahonnan még 4 kilométer van hazáig. 

Sokszor ez a 4 kilométer nagyon gyilkos, mert amikor lenyomtunk 50 kilométert, mint ma is, aztán 20 percig regenerálódom a vonaton, akkor nem igazán akaródzik még arra a 15 percre sem visszaülni a bringára. Ilyenkor mindig azt tervezgetem, hogy mit fogok inni/enni, amikor hazaérek. Jack ezen mindig nevet. Szerinte vicces, hogy még otthon sem vagyunk, de én már pontosan kitalálom, hogy mit is fogok inni vagy enni. Pedig ez a legjobb része. Megérkezni, lehuppanni a kanapéra gyümilével/kávéval/kakaóval vagy csokival, sütivel épp ami van, és nézni egy sorit. Ma hála a kollégámnak volt egy tábla csokink, mert a héten bedobott a teraszunkra pár tisztítószert, amit kértem a munkához, és a csomagban megbújt egy Marabou is. Cuki.

jutifalatok