idegesítő osztálytársak

1.
A túlbuzgó: Egyik nap megbeszéltük a csapatommal, hogy másnap 9-kor folytatjuk a munkát. Még pizsamában, kómás fejjel iszogattam a kávémat 8:15-kor, amikor felugrott egy üzenet Amandától, hogy ő akár már most tud kezdeni! Mire ugrik is a másik üzenet Elintől (mintha lesben állt volna) hogy ő is! És már hívnak is. Vááá!!! Ez nem csapatmunka! Ha megbeszéljük a 9 órát, akkor én pont 9-re leszek készen. Nem kezdtem el kapkodni, hogy gyorsan én is ott legyek, már csak elvből sem. De azzal, hogy ők többet, jobban, korábban, gyorsabban stb csinálják a feladatot, én leszek kevesebb, rosszabb, lassabb stb.

2.
Az udvariatlan: Végre van egy szuper tanárunk, aki olyan jól ad elő, hogy még Zoomon keresztül is le tudja kötni a figyelmem. Lelkes, fantasztikus előadó, jól beszél, jól magyaráz, ért a technológiához, precíz, gondos - egyszóval álomtanár. Épp benne volt egy sztoriban és mondta, magyarázta teljesen belemerülve, majd amikor a végére ért a történetnek, valaki feltette a kezét (digitálisan) Zoomon. Láttam, ahogyan felcsillan a szeme és lelkesen mondta: Van egy kérdés! Igen, tessék Elsa! Mire megszólal egy halál unott hang (a kamerája be sincs kapcsolva): tartunk valamikor szünetet? Ah, meg is sajnáltam a tanárt! Milyen lehangoló!

3.
Akinek soha nincs bekapcsolva a kamerája: Nekem is gyakran ki van kapcsolva a kamerám, mert ha például a tanár megosztja a prezentációját, akkor úgyis csak azt nézzük. A másik, hogy nem tudok rendesen figyelni, mert sokat nézem, hogy nehogy hülye fejet vágjak. Természetellenes az a felállás, hogy folyamatosan mindenki arca látható és közelről. Igaz, hogy csak kicsiben, viszont sosem lehet tudni, hogy ki néz épp. Ha egy osztályteremben ülök, akkor csak a tanár van velem szemben. Ha valaki rám néz, azt látom, érzékelem. A videózásnál nem tudhatom, hogy néz-e valaki. Utálom azt az érzést, hogy lehet hogy valaki engem néz. Szóval én gyakran kikapcsolom a kamerát. Viszont ha nincs megosztva a prezentáció, ha megszólalok, ha kisebb csoportban dolgozunk, akkor bekapcsolom, mert szerintem bunkóság úgy beszélgetni, hogy nincs arcod, pláne ha a másiknak van.

Múltkor lezártuk a majdnem kéthónapos csoportmunkát, amit minden csapatnak 15 perces prezentációban kellett bemutatni. Ezen a napon nemcsak a két tanárunk, de még az igazgató és az iskola titkára is jelen volt. És emellett minden tanuló, ami ritkaság. És szinte mindenkinek be volt kapcsolva a kamerája. Ha amúgy nem is, de a saját előadásakor igen. Kivétel egy lánynak, aki egymaga tartotta a csapata előadását és se közben, se a tanárok kérdései közben nem kapcsolta be a kamerát. Miért nem? Nem is indokolta meg.

4.
Akinek mindig be van kapcsolva a kamerája: na ez a másik véglet. És itt konkrétan egy osztálytársamra gondolok, akinek mániája, hogy legyen bekapcsolva mindenki kamerája és néha kampányol is ezért. Beír csetre olyanokat, hogy gyerünk emberek, kapcsoljátok be a kamerát! vagy hozzászól annyival, hogy szeretné látni az arcunkat. És gondolom mivel ő egy ilyen kamera-aktivista, ezért az elveihez hűen neki mindig be van kapcsolva a kamera. Na mármost ő az egyik olyan emberke, aki miatt én azt szoktam gondolni, hogy mi van ha én is idétlen fejjel nézek (mint ő). Ez a csaj, amikor figyel, akkor szinte benne van az arca a laptopban, pár centire a kamerától. A homloka és a szemei nagyobbak, mint az arca többi része. Emellett egy állandó minimális, de kissé természetellenes mosoly ül az arcán, ami szerintem a Zoom-arca. Ez a csaj jut róla eszembe a Némó nyomábanból (van is fogszabályzója):

osztálytársaaak, kamerákat bekapcsolni!

De nem is ez vele a problémám, hát így néz ki és így néz bele a kamerába, ez van. A problémám az vele, hogy előfordult, hogy varrt! óra közben. Például miközben a többiek ezeket a fontos prezentációkat tartották és izgultak, a tanárok pedig figyeltek és jegyzeteltek, ez a lány beült a laptop elé egy elszakadt pulóverrel vagy egy lyukas zoknival és halál nyugisan öltögetett, tűt fűzött be, miközben fel-felnézett a megosztott prezentációkra, mintha valami varróklubban lenne, ahol ücsörgünk, varrogatunk, sztorizgatunk. 

5.
A kiváltságos: A legjobban talán az bosszant fel, amikor van egy feladat, egy szabály, és egyesek külön kérik, hogy rájuk az ne vonatkozzon és a tanár megengedi. A legjobban ez zavar persze. Mert kérni lehet, egy próbát megér. De hogy meg is engedik nekik? Olyanra gondolok, amikor azt mondja a tanár, hogy élőben kell előadni, de valaki azt mondja, hogy ő nem tud ott lenni az órán, lehetne-e hogy ő felvegye az előadását előre és beküldi. Vagy ő nem tudja határidőre teljesíteni, beküldheti-e később. Vagy a nagy előadásnál az volt a szabály, hogy nem tudjuk előre se a sorrendet, se azt hogy kedden vagy szerdán adunk elő. Ezért már készen kellett lenni keddre. Mindenki túl akart esni rajta, és örült volna, ha kedden adhat elő. Az egyik csapat mit tesz? Lehetne, hogy a mi csapatunk ma ad elő, mert holnap többen is dolgoznak és nehéz lenne megoldani... Bár azt mondta volna a tanár, hogy sajnos nem lehet, a szabály az szabály, neki már megvan a sorrend, amin nem fog változtatni. De megengedte persze. Pedig mások is dolgoznak, gyerekük van, beteg épp a gyerekük, a férjük/nagyszülő/bébiszitter vigyáz épp rá, orvoshoz kell menniük, egyéb bajuk van... De megoldották. Miért jár egyetlen csapatnak ilyen kiváltság?

6.
A folyton nevető: Ez nem a sulihoz tartozik, de van egy lány, aki mindenen nevet. De nemcsak szolidan nevet egy picit, hanem hangos, az egész termet betöltő kacaj tör elő belőle. Olyan igazi hahota. Olyan dolgokon tud nevetni, amiről nekem eszembe sem jut, hogy ez a vicces kategóriába is tartozhat valakinek. Ilyenek például az ügyetlenkedések. Valaki (szerinte) furcsa mozdulattal ül le, kilöttyenti a pohár vizet, korog a gyomra, nem talál egy fájlt a gépen stb. Szeretem a vidám, mindig derűs embereket, de ő túlmegy ezen a kategórián. Néha zavarba is ejt a váratlan nevetése, főleg ha én vagyok a nevetése oka. Mert volt olyan, hogy nevetésben tört ki, mert szerinte épp valami vicceset csináltam, nekem pedig arról sem volt tudomásom, hogy csináltam valami különöset, nemhogy az még vicces is volt.

A konferencia után vele és egy másik lánnyal mentem hazafelé, és van egy ázsiai étteremlánc, a Pong. Ezt a Pongot kibővítették egy szusirészleggel. Ennek az új részlegnek a neve Ping lett. Ez a lány úgy nevetett azon, hogy Ping és Pong, vagyis ping-pong, mintha az év vicce lenne. Szinte nevetőroham jött rá, és közben vette elő a telefonját, hogy lefotózza ezt a vicces jelenséget és elküldje a családjának. Vicces volt ez az indokolatlan reakció, de többször eszembe jutott már, hogy engem fárasztana, ha egy ilyen folyton nevető lánnyal kellene együtt dolgoznom vagy laknom.