a gyakorlat előtt

Négy hét múlva kezdődik a gyakorlat és azt hiszem rettegek, de lenyomom a mélybe ezt az érzést és úgy teszek, mintha nem közelegne a napja. Eddig sikeresebben ment a tettetés, mert másik hónapban volt, az meg naaaagyon messze van, de amikor október lett és belém hasított a négy hét rövidsége... Jaj. Mivel a tényleges munka részén nem tudok gondolkozni, mert nem tudom mire számíthatok, ezért a kevésbé fontos külsőségeken gondolkozom legtöbbet. Hogy milyenek lesznek a napjaim, napjaink úgy hogy én is teljes állásban dolgozom és nem lesz többé ez a henyélő életmód, amit egy ideje folytatok. 

Olyanokon szoktam gondolkozni, hogy vajon hányszor fogok bejárni az irodába. Elképzelek különböző opciókat (különböző számú napok különböző kombinációkban, azzal kombinálva hogy Jack hányszor és mely napokon fog bejárni a munkába és mi történne abban az esetben, ha mindketten itthonról dolgoznánk). Ezenkívül újra és újra nézegetem, hogy hány perc is tömegközlekedéssel eljutni a messzi-messzi irodába és milyen útvonalak vannak. És állítgatom a tervezőt, hogy hánykor kell elindulnom, ha 8:30-kor kezdenék, ha 8:45-kor, ha 8:00-kor és hánykor érek haza, ha 18:00-kor indulok el, ha 17:45-kor, ha... szóval ja.

Jack a minap felnyitotta a szemem, hogy villamossal is tudok menni. Ettől izgatott lettem, eddig azt hittem, hogy busszal el kell mennem először teljesen másik irányba a commuter trainig, de most kiderült hogy ugyanannyi idő, ha metróval megyek Liljéig és onnan szinte ugyanoda visz a villamos, mint a vonat. Még rövidebb séta is vár rám ("csak" másfél kilométer kettő helyett). Ez az útvonal azért tetszik, mert 1) buszozni nem olyan jó 2) nem a városon át, hanem azt megkerülve tudok utazni 3) a vili olyan kis cuki, végig a föld felett megy és talán nincs is rajta akkora tömeg, mint a vonaton 4) Liljeholmenen át tudok menni, ahol van egy kis pláza, ruhaboltok, szóval ha kell valami, hazafelé be tudok ugrani 5) a metrótól útba esik a Coop, így a napi bevásárlást hazafelé el tudom intézni, ami sokkal jobb, mint amikor külön program a boltba menés.

Azon is gondolkozom, hogyha bemegyek az irodába, ami kb 2x70 perc út, 8 órát dolgozom és fél vagy 1 órás ebédszünetet tartok, akkor hánykor kell elindulnom (és hánykor kelnem) és hányra érek haza. És akkor mikor tudok főzni vagy mikor edzek és mikor telefonálok anyukámmal és mennyi időt találkozom Jackkel. És ha mondjuk csak heti egyszer járok be (amit mondott a menedzserem, hogy a csapat annyit van bent) akkor tudok-e egyáltalán ott lenni fejben, fejlődni, tanulni és komolyan venni az egészet, miközben továbbra is itthon ülök. Az itthoni "irodánk" nem a legjobb, mert nem túl nagy az asztal, na meg a nappaliban/konyhában van. Nem mondhatom, hogy van egy külön tér, ahova el lehet vonulni dolgozni. Épp ellenkezőleg...

Na meg a házimunkán is változtatni kell. Most nagyjából 90%-ban én csinálok mindent, de azt gondolom ez így fair, hiszen én jóval kevesebbet dolgozom (tanulok) mint Jack és nem is ingázom napi 2x30 percet heti négyszer. Szóval nekem van több időm, ő pedig többet dolgozik, és ilyen feltételek mellett logikátlannak is érezném, ha felesben végeznénk a házimunkát. De így azért ő elkényelmesedett, rajtam meg eluralkodott a control freakség, és már nehezen is adok ki bizonyos munkákat a kezemből, mert azt akarom, hogy minden úgy legyen, ahogy én csinálnám. De ez nem jó, régebben is mosott, főzött, bevásárolt és nem volt probléma, szóval nem szabad se mindent átvállalnom, se pedig pattogni és beleszólni, amikor ő csinálja. Például mosogatni továbbra is ő szokott és bár tud zavarni, hogy nem úgy mosogat ahogy én (a padló és a szekrényajtó is vizes lesz a nagy, férfias mozdulataitól), mégis jobb ez, mintha én mosogatnék.

Szóval lesznek változások, amikhez hozzá kell szoknunk, de ezek csak azok a dolgok, amiken már most tudok pörögni, mert a lényegi rész elképzelhetetlen és rákészülhetetlen sajnos. Úgyhogy addig csak nézegetem a Google Mapsen az útvonalakat és számolgatom a napi beosztást a fejemben. Nem hiszem, hogy tudok bármit is készülni, ami valahol jó, mert legalább nem múlik ezen semmi... De az is jó lenne, ha tudnék valamit tenni a gyakorlat sikere érdekében. Sajnos vagy szerencsére sosem voltam az a típus, aki megszállottan készül, tanul, a biztonság kedvéért azt is átnézi, ami nem is kell a vizsgára, ha másért nem, csak azért hogy megnyugtassa magát. Kifejezetten idegesített, amikor az osztálytársaim a dolgozatok előtti szünetben is bújták a jegyzeteiket. Azért mert akkor nekem is muszáj volt, nem bámészkodhatok kifelé az ablakon, miközben a többiek pánikszerűen ismételnek. Esetleg egy szódogánál vagy egyéb magolós vizsgánál segíthet, ha pont meglátjuk a doga előtt pont azt a szót, évszámot, nevet, amit kérdeznek... De amúgy hülyeségnek tartottam ezt az utolsó pillanatos készülődést. Most is így vagyok vele, de az is lehet hogy csak magamat igyekszem azzal nyugtatni, hogy úgysem tudok már mit tenni. 

Kicsit hasonló a helyzetem most, mint 7 éve volt a fordítógyakorlatom előtt. Abból a szempontból, hogy egyedüliként mentem oda, nem tudtam mástól segítséget kérni, mással összehasonlítani magam és minden csakis rajtam múlott. Abból a szempontból viszont nem, hogy fordításból volt előtte gyakorlatom magamtól is, illetve 2,5 gyakorlati helyen voltam előtte, és oda azért én kerültem be, mert az én felvételim lett a legjobb. Kár hogy ez most eszembe jutott, ez csak elbátortalanít a mostani gyakorlattal kapcsolatban, mert most úgy érzem, semmit sem tudok és nincs bennem semmi plusz, amit nyújtani tudok. Arra viszont nem emlékszem, hogy milyen érzéseim voltak a fordítógyakorlat előtt, pedig biztosan akkor is izgultam. De vicces módon az egyedüli, amire emlékszem a készülésemmel kapcsolatban az az ahogy nézegetem a Google Mapsen, hogy hol fogok lakni, milyen boltok vannak hozzám közel és milyen útvonalon, mennyi idő alatt érek majd be a munkahelyre. Van ami nem változik...