utókovid

Azért nem írtam, mert leginkább csak vacakul voltam. Nem volt jó ez a pár nap, de igazából amióta hat hete covidos lettem, azóta nem nagyon volt semmi jó. Mindent befed a covid. Úgy érzem sokszor, hogy ezek a tünetek gázlángoznak engem. Van ez a kifejezés a pszichológiában a jó kis régi Gázláng film alapján. Gaslighting... Amikor valaki manipulál, de olyan finoman és észrevétlenül, hogy megkérdőjelezed a saját érzéseidet, élményeidet, gondolataidat, és úgy érzed, kezdesz megőrülni. Úgy érzem, ezt csinálja velem a covid. Nem megállás nélkül rossz minden. Néha minden teljesen normálisnak tűnik. De ez is csak a játék része. Ha folyamatosan minden rossz lenne, akkor talán nem kérdőjelezném meg magam, hogy tényleg rossz-e. Akkor nem gondolnám azt, hogyha tegnap minden jó volt, de ma nem jó, akkor lehet, hogy csak lusta vagyok. Csak motiválatlan. Lehet, hogy csak feltűnési viszketegségem van, és az egészet csak kitalálom. Vagy így akarom elkerülni a munkát. Néha nem fáj a fejem. Vagy de, csak már hozzászoktam? Múltkor is ezen a ponton fájt a fejem? Múltkor is így fájt? Érzek már illatokat? Régen is ennyire volt illata a kávénak, vagy még most sem az igazi minden? Érzek már ízeket, vagy csak azt, hogy ez édes, ez sós... Vagy ilyen volt minden régen is? Ez is tünet, hogy nem bírom a mozgást, vagy csak eltunyultam a télen?

És közben a folyamatos frusztráció, hogy meddig tart ez? Hogy itt van a tavasz, a jó idő, a hosszú hétvége, a csodálatos biciklim, és én olyan keveset bírok. Elbicikliztem tegnap Liljeholmenbe a kis plázába. Sütött a nap, és tele voltam energiával és lelkesedéssel. Húsvéti dekorációt és fotót fogok készíteni Jack cégének, mert a főnöke kérte. Mert karácsonyra is készítettem. Mézeskaláccsal, gyertyafénnyel, hangulatos mindennel, és olyan büszke voltam magamra, hogy tetszett neki és ki is tették a facebook oldalukra. És most erre kérdezi, lesz-e húsvéti fotó is? Semmi húsvétosunk nincs, még egy csokinyuszi sem, de lesz persze, mert engem az ilyen úgy fellelkesít. Egész óra alatt csak a húsvéti tojásokat és dekorációs ötleteket nézegettem a Pinteresten. Küldetésemnek éreztem a dolgot. 

Csütörtökön biciklire pattantam és a kreatívhobbi-boltban összeválogattam mindenfélét. Kialakult egy kép a fejemben, hogy milyen dekorációt fogok készíteni. Szuper lesz! Benéztem pár másik boltba is. (Vicces: a cukiságtól túlfolyó dán Søstrene Grene nevű boltban a gyerekrészlegen volt egy kis tábla "hello vacation!" felirattal, amit én "hello vaccination"-nek olvastam – ki minek örül manapság). Bementem a nagy ICA-ba, a szupermarketbe, vettem nagy kiszerelésű curryt, mert azt csak ott lehet kapni, és vettem az ebédhez barna csiperkegombát, gnocchit és tejszínt. Mondjuk már ekkor vennem kellett egy életmentő Kinder Maxit is, mert jött az az érzés, hogy azonnal ennem kell valami édeset, különben menten elájulok. Hazatekertem, és közben arra gondoltam, hogy milyen menő voltam régen, hogy heti kétszer-háromszor simán eltekertem a városba a gyerekekhez, és vissza. 12-12 km, és lazán lenyomtam. És akkor mennyire nem volt ebben semmi különleges. Most meg a 6 km-es távot alig bírom. Néztem a bicikli kerekét, hogy biztos lapos, és azért olyan nehéz tekerni. (Nem volt lapos.)

Hazaértem, és egy óráig kellett regenerálódnom a takaró alatt, annyira kivoltam. Fáztam is. Rettenetesen fáztam. Aztán elkészítettem az isteni ebédet, és sikerült teljesen összeomlanom Jack miatt. Ezt is okozza a mostani állapotom. Biztosan folyamatosan frusztrált és ingerült vagyok, de úgy hogy általában nem is érzem. Ebben az évben volt kb. három vitánk a három hónap alatt. De most az utóbbi egy hétben szinte minden nap vagy minden másnap vitát generálok, megbántódok és sírok. És akkor olyan valós problémáknak tűnnek, utólag meg szinte elő sem tudom hozni, hogy egyáltalán mi volt ez az egész... Elveszik a ködben. Ez is a gázláng része. Nem érzem, hogy baj lenne a figyelmemmel és a memóriámmal, de mégis történnek furcsa dolgok. Visszanézve március hónapra is olyan tompán jönnek vissza az emlékek. Vagy a kreatívhobbi-boltban... Betettem pár dolgot a kosaramba. Tojásfestő készletet és műtojásokat, hogy ne kelljen az igazit kifújkálnom. Aztán belenéztem a kosaramba, hogy miket vettem eddig, és ott volt egy csomag arany hajgumiszerű gumi. És csak néztem és néztem, és próbáltam nagyon megerőltetni az agyam, hogy bármilyen emléket előhozzak ezzel kapcsolatban. Hogy én ezt mégis mikor és miért tettem a kosaramba, és egyáltalán honnan vettem le?! De nem jutottam semmire. Az igaz, hogy az volt a tervem, hogy készítek egy aranyszínű tojást, de ebben hogyan segítenek a hajgumik? Érthetetlen volt... Gázláng!

Na szóval tiszta hullámvasút a hangulatom, és olyanokon felhúzom magam Jack kapcsán, amiken máskor soha. Minden idegesít. Idegesít, hogy mindig itthon van és dolgozik és telefonál. Hogy az ágyon ülve kell végigülnöm a háromórás óráimat. De amikor felajánlja, hogy ő ül a szobában, amikor órám van, az sem jó. Idegesít, hogy énekelget, dudolászik és hülyeségeket beszél. Idegesít, hogy foglalkozik velem. Egyedül akarok lenni. Csöndet akarok. De amikor egyedül vagyok, hiányzik. Legyen inkább itt. Zavar a csönd is. Ne legyen csönd. Énekelgessen, dudolásszon, beszéljen hülyeségeket. Legyen jó kedve. Foglalkozzon velem. 

Mondom, hogy bedilizek... Szegény drága Jackem. És akkor sírok bele a spenótos, gombás, tejszínes parmezános gnocchimba, mert hiába tettem bele fokhagymát, Jack nem is érzi. Pedig direkt miatta tettem bele. Én nem is érzek ízeket, mégis érzem a fokhagymát. Aki miatt meg beletettem, az meg nem? Na persze ez csak az utolsó csepp volt a tűréshatárom miniatűr poharacskájában. Jack nem is érti később se. Azt mondja, mondjam el bárkinek, hogy ő azért csúnya és gonosz, mert ő nem érezte a fokhagymát, és higgyem el, ezt senki más nem fogja megérteni. De én csak mondom, mondom neki, hogy ez nem a fokhagymáról szól. Ez sokkal több annál!
Most már csak nevetek rajta. Szegény drága Jackem.

Na és akkor ennyi volt tegnapra. Hiába rendeztük le a fokhagyma-gate-et, minden erő és motiváció kiszállt belőlem. Ennyi volt bennem aznapra, hogy 6 km bicaj, vásárlás, 6 km vissza, főzés, és többet nem bírtam. Kipróbáltam, hogy be tudom-e színezni a műtojást alkoholos filccel aranyra, mint ahogy egy videóban láttam. Be bírtam volna. De feladtam az egész projektet. Semmi sem érdekelt. Semmit sem bírtam. Hagyjanak békén. Azóta ott áll a csomag tojás az asztalon, mellette az egy szem szerencsétlen tojás, a pár húzásnyi arany színezéssel. Mondta Jack, hogy elküldi majd a főnökének, hogy "íme, a barátnőm megint alkotott, itt van a húsvéti mű" és feltartja nekem a kis görcsöt. Hát ezen nem lehet nem nevetni. 

Viszont ma végre valami kihúzott a nyomoromból. Kathie mesélte, hogy van egy kedvenc podcastja, ami krónikus fájdalommal és mind-body problémákkal foglalkozik. Kathie-nek is volt krónikus betegsége, ami megkeserítette a mindennapjait, és ez a podcast volt az egyik, aminek a segítségével sokat javult az állapota. És mesélte nekem, hogy volt egy rész, ami a hosszútávú coviddal foglalkozott. Egy lány, aki tavaly a járvány elején lett covidos, és utána hónapokon keresztül nagyon erős tünetei voltak, amik teljesen megnyomorították az életét, végül úgy lábalt ki ebből, hogy rátalált erre a podcastra, és lelki oldalról közelítette meg a dolgot. Én csak ezt az egy részt hallgattam, tehát nem ismerem a pontos módszert, de amennyit levettem belőle, a naplóírás kapja a fő szerepet a gyógyulásban. A befelé fordulás, a saját érzéseink, félelmeink, szégyeneink megvizsgálása és kiírása. Valami ilyesmi.

Ami nekem nem új gondolat, mármint a naplóírás, viszont az nagyon új gondolat volt nekem, hogy ezek a covidos hosszútávú tünetek is lehetnek nem testi, hanem lelki eredetűek. Természetesen minden ilyen krónikus problémánál akkor lehet igazán a szellemi/lelki oldalára fókuszálni, ha orvosilag semmi megfogható fizikai problémát nem találnak. Szóval nyilván nem arról van szó, hogy valakinek kétoldali tüdőgyulladása van, és majd a naplóírás rendbehozza. 

Aktív, sportos 35 éves csaj volt, akire a covid nem is volt különösebben nagy hatással, de utána mégis annyira rosszul volt, hogy volt, hogy zuhanyozni sem tudott, mert úgy érezte, elájul. Amikor végre megvizsgálták, nem találtak szív- vagy tüdőproblémát nála, mégis képtelen volt azokra a dolgokra, amiket a betegség előtt gond nélkül csinált. És ebben a podcastban azt mondja ez a nő, hogy ez egy elhúzódó fight or flight / üss vagy fuss reakció, amit az agy és az idegrendszer vált ki. Azt meséli a műsorvezető, hogy amikor hallott ezekről a tünetekről, akkor neki nagyon ismerősen hangzottak, mert a krónikus betegégeknél is hasonlóak vannak. És ő is szenvedett ezektől, és kigyógyította magát ebből. Én laikus módon ezt úgy értelmezem, hogy az ember szervezete túlreagál valamit, bekapcsol valami, aminek nem kellene bekapcsolnia. Védekezik valami ellen, ami már nincs is ott. És végül ez vagy leáll magától (vagy nem), vagy segíthetünk leállítani.

Ennek a lánynak semmi sem segített, míg végül megtalálta ezt a podcastot, és már annyira elkeseredett volt, hogy adott neki egy esélyt, és elkezdett 28 napon keresztül napi 20 percet írni. Egyfajta terápia. És végül működött, mert jól lett tőle.

Na, én egyáltalán nem azt mondom, hogy ez mindenkinél így van. Vagy hogy egyáltalán ez tudományos lenne. Azt sem mondom, hogy nekem is ez van. És ennek a lánynak sokkal súlyosabb tünetei voltak. Néha még azt is gondolta, hogy meg fog halni. Nálam semmi komoly nincsen. Nem ezért volt olyan jó meghallgatni ezt a podcastot. Hanem azért, mert annyira üdítő, megnyugtató és reményteljes volt hallani ezt a történetet, amivel annyi ponton tudtam azonosulni. Például, hogy esténként nem tudott elaludni. Érdekes módon, amióta volt ez a covid, esténként 2-3 órán keresztül csak fekszem az ágyban, és jár az agyam, mint egy őrülté. Én, aki többszörös olimpiai bajnok lennék alvásban és elalvásban, ha lenne ilyen sportág (megjegyzem, hogy hétéves koromban meg is nyertem a testvéreimmel rendezett "ki tud először elaludni" házi versenyt, és azóta is megvan a bátyám által rajzolt oklevelem). Meg hogy ez a lány is úgy érezte, hogy képzelődik, és nem tudott senkivel beszélni erről. Az orvosok sem találtak semmit. És neki is hol jobb volt, hol rosszabb. Ezekkel mind tudtam azonosulni, és olyan jó volt hallgatni, amiket mond, mert szörnyű érzés, amikor a saját érzéseimet és élményeimet kétségbe vonom. Valahol frusztráló volt az is, hogy az orvos mindent rendben talált. Persze nem akarok még több problémát, de így meg képzelgőnek érzem magam. Vagy kényesnek. Gyengének. Nyafogónak. Miről beszélek, amikor minden érték rendben van. Na de most ez a podcastepizód nagyon jó volt. Az a címe a podcastnak, hogy The Cure for Chronic Pain with Nicole Sachs, és ez a 122. rész volt. 

Hát szóval nagyjából ezek vannak, és mindenkinek jó húsvétot!