Ma négy éve történt, hogy egy terrorista Stockholmban végighajtott egy teherautóval a város legforgalmasabb sétálóutcáján. Öt embert halálra gázolt és tizenötöt megsebesített. És én aznap, akkor valahogyan épp ott voltam. Akkor még egy éve sem éltem Stockholmban, és alig ismertem a várost. Jack még teljesen máshol dolgozott, és a péntekei szabadok voltak. Néha ilyenkor kihasználtuk a jó kis ebédmenüket, és étteremben kajáltunk. Általában csak a környéken valahol. De aznap, ki tudja hogyan és miért, Jacknek eszébe jutott a Drottninggatan utcán egy étterem, ahova az apja néha eljár. Furcsa választás, mert az az utca a nyüzsgő belváros, olyan mint a Váci utca. Nem az a hely, ahova enni jár az ember.
1-2 óra körül elindultunk, majd megkajáltunk az étteremben. Ebéd után, ahogy láttam hogy itt egymást érik a boltok, mondtam Jacknek, hogy szeretnék bemenni pár cipőboltba. Elindultunk az úton lefelé, és mindegyik útbaeső cipőboltba benéztünk, de nem túl sok időre. Gyorsan haladtam. Elértünk az úton az utolsóhoz, a nagy Åhléns áruházzal szemben lévő, üveges ajtajúhoz. Oda is bementünk, és kicsit szét is szakadtunk, én a földszinten néztem a cipőket.
És akkor hirtelen egyszerre több intenzív dolog történt. Egyrészt azt érzékeltem, bár a fallal szemben álltam, hogy hirtelen nagy mozgás történik, a bolt belseje felé mozdulnak, szaladnak többen. Másrészt azt is érzékeltem, hogy kiáltásokat és sikításokat hallok. Harmadrészt pedig egy teherautó nagy sebességgel pontosan a cipőbolttal szemben található áruház sarkába csapódott. Ezek mind egyszerre, vagy maximum a másodperc töredékének különbségével történtek.
Ezután rögtön egyszerre több mindent gondoltam és éreztem. Egyrészt azt gondoltam, hogy szegény sofőr, micsoda baleset, mi történhetett? Másrészt azt is gondoltam, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy egy sétálóutcán voltunk, és ez a teherautó abból az irányból jött, nem a keresztező úton, bár egyébként ott is nagyon lassú a forgalom. Szóval hogy lehet, hogy ekkora sebességgel csapódott a falba ez az autó? És harmadrészt, a befelé futó, menekülő emberek és a kiáltozások miatt minden porcikámban éreztem azt, hogy ez nem "szegény sofőr és micsoda baleset". Hanem itt valami félelmetes dolog történik.
Emlékszem egy anyára, aki a babakocsiját a lépcsőkön felfelé tolva, cipelve próbált feljebb menekülni a gyerekével. Nagy volt a felfordulás. Az is ezzel egyidőben történt, hogy álltam földbe gyökerezett lábakkal, néztem a falba fúródott teherautót, és közben átjárta az egész testemet egy nagyon erős félelem. Sokféle félelem van. Amit én éreztem, az az volt, hogy nem vagyok biztonságban, nincs sehova mennem, védtelen vagyok, kiszolgáltatott vagyok, egészen pontosan a teherautóval szemben állok, és csak arra tudok gondolni, hogy ez még csak a kezdet, és mindjárt kicsapódik a teherautó hátsó ajtaja, és kiugranak belőle fegyveres emberek, akik elkezdenek lőni arra, akit csak érnek. Vagy bedobnak egy bombát a legközelebbi helyre. Pont abba a boltba, ahol én állok. Valamiért ilyenekre gondoltam. Élénken emlékszem erre a gondolatra és a félelemre, hogy engem most valaki meg fog sebesíteni. Robbantás lesz vagy rám lőnek, és nagyon nagy fájdalmat fogok átélni. A félelem mellett egy kétségbeesettség is eluralkodott rajtam, hogy ne. Kérem, ne. Nem akarom.
Közben Jack a bolt elejéig ment, és nézte a teherautót a bolt ajtajában álló pár emberrel. Én meg nyüsszögtem a fülébe, és könyörögtem, hogy légy szíves menjünk innen, légy szíves menjünk innen. El akarok menni. Légy szíves. Nem akartam elhinni, hogy képes itt állni, amikor lehet hogy fegyveres terroristák fognak kiugrani az autóból, és mi itt fogunk meghalni. De ekkor a sofőr ajtajánál kívülről megjelent egy férfi feszítővassal, és elkezdte feszegetni az ajtót. Ez volt az a pillanat, amikor Jack megkérdezte az ajtóban álló eladókat, hogy van-e vészkijárat. Addig a pontig senkinek nem jutott eszébe a vészkijárat, de most végre kinyitotta az egyik eladó, és a bolt hátulján/oldalán a keresztező utcára kerültünk. Mindent magunk mögött hagytunk. Nem néztünk vissza, csak mentünk nagyon gyors léptekkel az ellenkező irányba.
Én úgy féltem. Egyáltalán nem könnyebbültem meg, mert átjárta az egész lényemet az az érzés, hogy semmi sem biztonságos, sehol sem lehetünk biztonságban. Azt sem tudjuk mi történt, de lehet még több is. Lehet, hogy épp amerre tartunk, ott fog valami robbanni, ott is szerveztek valamit. Valamiért az elejétől kezdve mindketten támadásnak gondoltuk a történteket, pedig akkor fogalmunk sem volt arról, hogy amit mi átéltünk, az már az események vége volt, és addigra már az összes halálos áldozatát és sérültjét begyűjtötte a támadó.
Csak mentünk, és én nagyon féltem, mert a várost sem ismertem. Haza sem találtam volna. Azt sem tudtam, merre megyünk, csak követtem Jacket, és az is egy kiszolgáltatott érzés volt. Annyira szürreális volt, ahogy a velünk szembejövők arcáról lerítt, hogy tudják vagy nem tudják. Ez a két kategória volt. A kellemes péntek délutánt élvező, gondtalan emberek és a telefonáló, kétségbeesett, akár pánikoló és zokogó emberek. Egy férfi azt is mondta nekünk, hogy ne menjetek arra, terrortámadás történt a Drottninggatanon. Válaszolt neki Jack, hogy tudjuk, onnan jövünk, én pedig fennakadtam a terrortámadás szón. Ijesztő volt.
Csak akkor tudtam megnyugodni, amikor felmentünk egy dombra, ahol egy park volt. Ott végre biztonságban éreztem magam, mert körülöttünk csak fák és padok voltak, és tudtam, hogy ott nem fog semmi történni. Jack próbálta a híreket olvasni, de minden le volt terhelve. A telefonvonalak is használhatatlanok voltak. A tömegközlekedést leállították.
Kis pihenő után mentünk tovább, mert valahogy haza kellett jutnunk. Nem sokkal később apukám hívott. Most hallottam a rádióban, hogy terrortámadás volt Stockholmban. Erre mondtam neki, hogy igen, ott voltunk. Pár méterre onnan, ahova becsapódott a teherautó. Mire apukám azt mondta, hogy úristen, ott voltatok?! A többire nem emlékszem, de valahogy úgy emlékszem, hogy annyira azért nem ijedt meg. Gondolom, mert hallotta, hogy jól vagyok.
Jack a híreket próbálta olvasni, és telefonált az apjával, aki szintén a városban volt a történtekkor, de közelebb a lakásához. Nem tudom, hogy a hírekből vagy az apjától jött az az infó, hogy arrafelé, egy másik belvárosi szigeten is történt valami. Lövéseket hallottak. (Egyébként nem volt semmi ilyen, de akkor semmit sem tudtunk biztosra.) Emiatt nem a legrövidebb, kb. 6 kilométeres úton indultunk hazafelé, hanem azt a szigetet kihagyva, körbekerülve a fél várost, kb kétszer olyan hosszú úton. A történtek fényében nincs jelentősége, hogy 6 vagy 12 kilométert kellett gyalogolnunk, de azért mégis meghatározó emlék ez is. Ahogy megyünk, megyünk, egyre távolabb a történtektől, hol az eseményeket vitatva, hol a híreket olvasva. Azért amikor hátulról elhaladt mellettem egy zörgős teherautó, rendesen összerezzentem. Ez mondjuk hónapokkal később is így volt.
A stressztől, a félelemtől és a sok gyaloglástól rendesen kimerültem, de mi szerencsések voltunk, hogy egyáltalán hazasétálhattunk, mert a környező alvóvárosokból ingázó emberek nem tudtak aznap hazajutni. Voltak, akik az irodájukban töltötték az estét, másokat idegenek befogadtak. A régi albérletünk ablaka egy forgalmasabb bekötőútra nézett, és aznap szinte tömegek hömpölyögtek hazafelé azon az úton, ahol máskor csak autókat látni.
Hát ez volt az én élményem. Átélni félelmetes volt, de traumatikusnak nem mondanám. Én mint a népmesében, ott is voltam és nem is. Érintett is a dolog és nem is. Hál'istennek nem láttuk a teherautót elütni embereket. Nem láttunk leszakított lábú áldozatokat vagy letakart halottakat. Nem láttunk semmit, csak a teherautót a falban, aztán meg leléptünk. Később láttam felvételt arról, hogy mekkora sebességgel ment a teherautó, és sokkal félelmetesebb, mint ahogy elképzeltem. Bele sem gondolok, hogy milyen érzés lehetett ott állni az utca másik felén, és végignézni, ahogy az autó pusztítva száguld előre.
Így hogy ott voltam, sokkal jobban megviseltek az események, mint amikor más országban történt hasonló esemény. Az egyik halálos áldozat egy 11 éves kislány volt. Közzétették már másnap a fotóját, amin vidáman puszit küld a kamerába. Sokat gondoltam rá. Ő is érkezhetett volna 10 perccel később vagy 10 perccel korábban az utcába. Maradhatott volna az iskola után kicsit tovább beszélgetni a barátaival. Lehetett volna ő is velünk a cipőboltban. És akkor őt is épp annyira érinti az egész, mint engem. De ő nem ott volt. Ő éppen pontosan akkor és úgy volt az utcán, hogy halálra gázolta a terrorista. Hogy van ez, hogy néha egy percen múlik az élet?
Fél évvel később kezdtem a nanny munkámat. Ez a kislány épp abba az iskolába járt, ahova az "én" gyerekeim. Újra visszaköszönt rám a fotója 2018 áprilisában, amikor megemlékezést tartottak neki. Mesélték a srácok, hogy ültettek neki fát az iskolaudvaron, amikor történt a tragédia, és mindenki nagyon szomorú volt. Meg hogy ez az egy gyerekük volt a szülőknek.
Utána viszont az összefogás és a szeretet, ami átjárta Stockholmot, az nagyon megható volt. A rendőrök még aznap elfogták a támadót, és az egész város, az egész ország hálás volt és büszke rájuk. Az utcán virágokkal díszítettek fel egy rendőrautót a hála jeléül, és ezt annyira szépnek találom.
Jó időre azért belém épült egyfajta félelem a forgalmas helyektől, a hirtelen zajoktól és kiáltásoktól. És ha esetleg újra végigsétáltam azon az utcán, mindig a fal mellett mentem, mintha bármikor jöhetne egy újabb teherautó. Ma már nem. Mára elmúlt. Ráadásul később minden nap kétszer elsétáltam annál a metróállomásnál, a cipőboltnál és az Åhlens sarkánál, ezért a támadás napja végül elhalványult. Én szerencsés vagyok, hogy nekem elhalványulhatott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése