szabadnap, napsütés, futás, blogolás

Most már végre vannak gyönyörű napsütéses napok is. Ma is egész nap ragyogó napsütés volt és kék ég. Itt is vannak már virágok, de a fák még nem rügyeznek. A Pressbyrån félárú jégkrémén kívül az is jelzi még nekem, hogy itt a tavasz, amikor eltakarítják a járdákról és bicikliutakról a télen, csúszás ellen kiszórt kavicsokat. A kavicsok nagyon jók télen a csúszós utakon, de főleg biciklizéskor, amikor már rég nincs hó, akkor nagyon zavaró, mert néha olyan sok kavics van, hogy csúszik is. Meg persze nem túl kellemes rajta biciklizni. Már sok szépen letakarított járda van, de azért akad bőven, ami még nem került sorra.

Délelőtt elmentem boltba. Én mindig a Coopba járok. Hűséges típus vagyok. Három percnyire lakunk egy Lidltől, de azt nem szeretem. Régen nagyon lelakott is volt, bár nemrég egész jól felújították belül, de a lényegi rész nem változott. Ebben a Lidlben mindig sokan vannak, mindig hosszú sor áll a kasszánál, és még a személyzet is morcos. Ezenkívül friss áruban sem olyan jók, meg valahogy mindig hiányzik valami, ami pont kellene. Mondjuk a speckós termékeiket szeretem. Amikor egy-egy ország termékeit lehet kapni, vagy simán csak valami érdekességet, amit más boltban nem. 

A központ sincs messze, az hét percre van, és ott két bolt is van, egymással szemben, de én mindig csak a Coopba járok. Van hűségkártyánk, és a pontokon lehet venni mindenfélét – vásárlási utalványokat, streaming előfizetést stb. Kéthetente kapunk személyre szabott kedvezményeket is, és néha ajándékba vagy 1 koronáért egy-egy terméket. Én nem szoktam a pontokon mindenfélét venni, hanem csak beváltom pár száz koronányi vásárlási utalványra, és ott a boltban levásárolom. Ma is így tettem, és jó érzés egy rakásnyi cuccot venni úgy, hogy alig fizetek érte valamit.  Igen, én lélekben egy akcióleső, kuponvagdosó nyugdíjas vagyok. De hát az élelmiszer olyan drága, és ez amúgy is jár, akkor miért ne. Emlékszem, mielőtt először kijöttem, akkor rámentem egy itteni élelmiszerbolt oldalára, hogy megnézzem az árakat, és elsápadva mondtam az öcsémnek, hogy Svédországban minden kaja kétszer annyiba kerül, mint itthon. Erre azt mondta, hogy hát, akkor feleannyit kell majd enned. Valóban az is egy megoldás, de kevésbé kivitelezhető, úgyhogy legalább tudatos vásárlással próbálok nem többet költeni a kelleténél.

Aztán hazasétáltam a napsütésben, és mondtam Jacknek, hogy mégis menjünk el kajálni valahova ebben a szép időben. Bicajra pattantunk, és megint az indiai helyünkre mentünk. Mondta Jack, hogy kíváncsi, milyen állapotban vagyok, és mennyit tudok most biciklizni, így a covid után. De mondtam neki, hogy már múlt héten is jól ment a bicó, nem éreztem semmi bajt, úgyhogy szerintem most már simán csak tél utáni, rutinból kicsit kiesett állapotban vagyok. Amikor covid előtt még rossz időben tornázgattam itthon, akkor azt vártam, hogy tudjak futni is. Aztán eltelt két hónap, és szinte semmit sem mozogtam. Futni pedig egy éve nem futottam, mert helyette volt sok biciklizés. 

Ugye mindig azt szokták mondani a sportról és a mozgásról, hogy meg kell találni azt a mozgásformát, amit élvez az ember, és ez a titka annak, hogy hosszútávon és fenntarthatóan mozogjon az ember. Én szeretek futni, szeretek kondiórákra is járni, de a tavalyi évben a biciklizéssel rájöttem, hogy mit jelent az, amikor van egy olyan mozgásforma, amit igazán szeretek. Azt jelenti, hogy nem azért csinálom, hogy mozogjak, hanem azért csinálom, mert szeretem, és az csak "mellékhatás", hogy amúgy sport is. Ha elmegyek futni, jó, jó, valamennyire meg tudom benne találni az örömöt, de mégiscsak azért futok, hogy sportoljak, nem azért mert rám jön valami ellenállhatatlan vágy, hogy körbefussam a környéket. Biciklizni viszont sosem azért megyek, hogy sportoljak, hanem hogy élményekben legyen részem, felfedezzek új helyeket, kiránduljak, és élvezzem a napot. Vagy hogy eljussak A-ból B-be. És az csak egy tök jó hozománya ennek a hobbinak és közlekedési módnak, hogy még egészséges is.

De most nem biciklizem hétköznaponként rendszeresen, szóval mégiscsak jó a futás arra, hogy kimozduljak, sportoljak, és kikapcsoljam az agyam egy kicsit. Régen, amikor a legtöbbet futottam életemben, akkor mindig ugyanazt hallgattam. A Black Keys nevű együttest. Csak azt. Újra és újra és újra. Ráadásul nem is olyan sok számot, csak a kedvenceimet. Fura, hogy mennyire nem tudtam megunni. De most már meguntam sajnos. Mostanában csak podcastokat hallgatok. 

Kicsit izgultam a futástól, hogy nehogy kiderüljön, hogy egy kilométert sem tudok már egyben lefutni. Emiatt halogattam is. Az első mindig olyan nehéz. De olyan gyönyörű idő volt, hogy ma nagyon volt kedvem kimenni. Eszembe jutott Dr. Domján Mihály podcastjából az egyik rész. Egyszer már írtam arról a blogban, hogy mennyire szeretem az ő podcastját, és ketten is írtátok, hogy ti is. Ez olyan jó. Van valami az ő személyiségében (a beszélgetőtársával együtt), ami annyira szerethető, és tök jó, hogy összehozza az embereket. (Aki nem ismeri: minden podcast-appon fent van, az a neve, hogy Pszichológusi podcast a mindennapokhoz)

Az a címe annak a résznek, ami eszembe jutott, hogy Motiváció a mindennapokhoz. Én ezt valamikor nyáron hallgattam, amikor már megvolt a blogom, és nagyon lelkesítőnek találtam a blogírás szempontjából ezt a részt. Arról beszél benne, hogy ha valakinek van egy érdeklődése, egy hobbija, akkor vágjon bele, vigye végig, és ne foglalkozzon azzal, hogy mások mit gondolnak, és hogy mások mennyivel jobbak az adott dologban. Azt mondja, hogy a közösség miatt kell csinálni ezeket a dolgokat. Hogyha valaki elkezd írni egy blogot, egyszerűen csak feltölt fotókat az Instagramjára, vagy akármilyen hobbiba kezd, akkor előbb utóbb meg fogják találni a hasonló érdeklődésű emberek, és kialakul egy közösség. És engem igazán motivált ez a gondolat, a közösség gondolata, és valóban adott motivációt a blogomhoz. 

Mert amikor elkezdtem írni, akkor sokáig csak magamnak írtam, mert nem akartam, nem mertem reklámozni. Egyszerre vágytam arra, hogy valaki olvasson, és egyszerre féltem tőle. De most, hogy kapok kommenteket, és tudom, hogy már nem csak magamnak írok, azt érzem, hogy tényleg van egy közösség, a blogger közösség, aminek így én is a része lettem. Már nagyon régen nem kerestem új blogokat, de az utóbbi időben minden új blogra, amit látok, rákattintok, beleolvasok, és elkezdtem egy csomót követni. És látom az ismerős neveket egy-egy új ember blogján, és kinyílik számomra egy amolyan titkos világ, ami tele van jófej, érdekes és kedves emberrel. És nagyon élvezem. Na szóval ezért jutott eszembe az a rész, és futás közben ezt hallgattam. És persze nagyon élveztem. Mindig feldob ez a podcast. Biztos azért is hallgatok sok podcastot, és nem annyira zenét (és olvasok blogokat), mert kicsit olyan érzés, mintha az ismerőseim, a barátaim lennének a "szereplők". Kicsit pótolja a szociális élet hiányát. Az emberi hangokat, a más véleményeket, élményeket, a beszélgetést, a nevetést.

És a végén még a futás is happy end lett, mert sokkal jobban ment, mint reméltem.