nyavalygás a munkámról (már megint)

Annyira fáraszt ez a nő. A nagykövet felesége. Én nem értem az ilyen embereket, akiknek olyan könnyen megy a dirigálás. Ráadásul olyan jelentéktelen dologban, mint a takarítás. Erre születni kell, vagy ilyenné válni? Mert én nem tudom elképzelni, hogy ha Jack 50 éves korára nagykövet lenne, én pedig a felesége, és a nagykövetségnek köszönhetően full ingyen lakhatnánk egy háromszintes, közel 400 négyzetméteres, vízre néző, neves építész által tervezett gyönyörű házban, amiben szauna is van; a kertészek által gondozott szép nagy kertben pedig jacuzzi, amit rendszeresen karbantart a nagykövetség által leszervezett szakember; és a nagy házhoz kapnánk takarítót is, aki heti háromszor megy 15 órában. Ja meg két autót is. És az egész ház bútorozott természetesen, illetve óhajunk-sóhajunk szerint rendeznék be. (Szerintem mondjuk eleve régimódi dolog, hogy vannak ilyen kiváltságos emberek, akik az adófizetők pénzén élnek, mint Marci Hevesen.) Jaj, de hosszú lett ez a feltételes módú rész... de szóval csak mert nagykövet, így él, én meg csak mert a férjem nagykövet, mindebből részesülnék ebben a képzeletbeli jövőképben. De nemcsak részesülök, hanem leginkább az én feladatom megmondani a takcsinőnek, hogy mit csináljon. És oda akarok kilyukadni, hogy nem tudom elképzelni, hogy ha ilyen életkörülményekbe csöppennék 20 év múlva, akkor nem lennék full hálás mindenért, és igazán nem kukacoskodnék, hogy a szerencsétlen házvezetőnő, aki hetente háromszor jön a házhoz, hogy a rendetlen és sokszor igénytelen családom után (nekem természetesen nem is lenne ilyen a családom) igyekezzen rendet és tisztaságot varázsolni, azt hogyan teszi. Ez a nő viszont valami hihetetlen érzékkel képes nekem dirigálni. Neki aztán nem esik nehezére és nem érzi kínosnak egyáltalán. Épp elég így is, hogy a covid miatt folyton otthon vannak – eleve takarítani milyen már úgy, hogy három, négy, öt vagy épp mennyi ember ott van a házban, de az már csak hab a tortán, hogy a dirigáló személy is ott tartózkodik, és úton-útfélen belebotlok. És akkor például megkér, hogy amikor majd vasalok, akkor nagyon vigyázzak a kék ruhájára, mert az selyemből van, és érzékeny anyag, szóval alacsony hőfokon legyek szíves kivasalni. Én nem tudom elképzelni, hogy én valaha ilyen emberré tudnék válni, hogy inkább utasítgatnám a cselédet, hogy hogy vasalja ki a kényes ruhámat, minthogy kivasaljam én, ha már egyszer olyan problémás anyag. Vagy ha már cselédem van, akkor megbíznék abban, hogy tudja végezni a munkáját, és nem fogja kiégetni egyik ruhámat sem. 

És ugye volt az, hogy miatta lettem covidos, mert ő bement a városba elintézni valamit, amit online is elvégezhetett volna, és elkapta a vírust. Szerintem ezzel kapcsolatban elég higgadt vagyok, ahhoz képest, hogy én magam egy éve felelősségteljesen élek, és ha nincs ez a nő, valószínűleg nem kaptam volna el a vírust, hanem eljutok az oltásig. Az utó-tünetek vagy long covid, vagy minek nevezzem, még most sem tűntek el teljesen... És megyek húsvét után, és ott vár a "helyemen" egy A/4-es kétoldalas iromány a teendőimmel. Bájos.

Néha szokott olyat írni, hogy itt vagy ott kezdjek, mert valaki épp nincs otthon vagy otthon van. Vagy ha van valami extra tudnivaló, akkor leírja. Ezt megértem. De ezen a listán szépen felsorolt mindent, ami egyébként a munkám. Tavaly január óta járok oda egyébként is, és takarításról van szó, nem agysebészet azért. És ő leírja nekem, hogy kezdjem az egyik fiú szobájával, alaposan porszívózzak fel és port töröljek, az ágy mellett és alatt is és a kanapé alatt is. Cseréljek ágyneműt, majd takarítsam ki a szoba előtti folyosót illetve a fürdőszobát. Folytassam a másik fiú szobájával... Ott is alapos porszívózás, portörlés, illetve ne felejtsem ki az íróasztalát, az éjjeli szekrényét ésatöbbi. És folytatja szépen, leír mindent, hogy utána a tévészobát (alaposan, ezt mindig beleírja, mert gondolom nem vagyok elég alapos cseléd), a lenti fürdőszobát és vécét, aztán a föntit is és az ő szobájukat, és ágyneműt és a másik hálószobát és ez és az és amaz. 

Én csak pislogtam, hogy ez mi? Ezt komolyan le kellett írni? És nem tudok nem arra gondolni, hogy ez már megint a passzív agresszív stílusa, hogy így közli velem, hogy most már aztán tessék rendesen dolgozni, mert amit az elmúlt hat hétben produkáltál, te mihaszna, azt munkának nevezni túlzás. Ja, bocs hogy nem tudtam rendesen dolgozni a halálos vírustól, amit átadtál nekem.

Apropó halálos vírus. Abszolút semmi felelősséget nem vállalt azért, hogy náluk lettem beteg. Nem az, hogy a bocsánatomért kell esedezni, mert hát ez van, elkaptam, nem mondogatom, hogy az ő hibájuk vagy ilyesmi, de attól még az ő hibájuk. Vagyis hibája, mert minek mászkál járvány idején a városba? De ez a nő egyszer nem mondott annyit, hogy sajnálom, hogy beteg lettél, sajnálom, hogy így alakult. Annyit írt egyszer sms-ben, hogy "sajnálom, ha nálunk lettél beteg". HA... Nem hogy... Ez a bocsánatkérés-típus egyébként is a legjobb. Sajnálom, ha megbántódtál. Sajnálom, ha rosszul esett. Sajnálom, ha egy gyenge érzékeny szar vagy, aki ilyen jelentéktelen dolgon is berág. Úgy sajnálom, tényleg. Na szóval ennyit kaptam tőle, hogy sajnálom, HA nálunk lettél beteg. 

Amikor azon a szombaton nekem is tüneteim voltak, írtam neki sms-t, hogy mi a helyzet vele, csinált-e tesztet, mert most már én is lázas vagyok, és érdekelne, hogy ő covidos-e... Erre nem is válaszolt, hanem délután a menedzserem írt a nevében, hogy covidos a nő. És ezután legalább kétszer utalgatott sms-ben arra, hogy ő nem hiszi, hogy náluk lettem beteg, mert olyan rövid ideig voltam ott. Aztán személyesen már konkrétan rákérdezett, hogy de BIZTOS, hogy itt lettél beteg? És ezt különböző alkalmakkor vagy háromszor megkérdezte, még most szerdán is. De BIZTOS, hogy itt lettél beteg? Nem lehet a taxis? Nem voltál máshol is? Szerintem azt várja, hogy ha elégszer kérdezi, akkor egyszer csak megtörök, és beismerem, hogy amúgy illegál buliban voltam, vagy pont találkoztam egy covidossal vagy nem tudom. De mindenesetre bántónak érzem, hogy nemhogy nem mutat sajnálatot és együttérzést amiatt, hogy beteg lettem náluk, hanem újra és újra azt fejezi ki, hogy tulajdonképpen ő nem hiszi el, hogy náluk lettem beteg, és biztos amúgy az én hibám.

Még most is vacillálok, hogy elküldjem-e a fotót a menedzseremnek a kétoldalas listáról, és megírjam-e neki ezt a sérelmemet, hogy ugye amúgy senki más nem gondolja, hogy nem ott lettem beteg, és hogy nekem elég rosszul esik, hogy újra és újra kérdőre vagyok vonva azáltal az ember által, aki miatt egyébként megbetegedtem. Csak az a baj, hogy máskor is, amikor panaszkodtam neki, akkor továbbadta a nagykövetnek, ő meg a feleségének, és ügy lett belőle. Én meg nem akarok ügyet, mert én dolgozom közvetlenül emellett a nő mellett, és inkább vágok jó képet a hülyeségeihez, minthogy mindketten tudjuk, hogy a másik utál minket, de úgy csinálunk, mintha nem...

A kutyára is amikor panaszkodtam, hogy majdnem megharapott, akkor nemhogy a nagykövetnek adta tovább, hanem jelentette az ország nagykövetségeit irányító szerv egészségvédelmi és biztonsági részlege fele. Azt is kicsit kínosnak éreztem, hogy fel lett jelentve a kutya miattam, bár őszintén szólva örülök, hogy végül jobb gazdát találtak neki és elajándékozták, mert valóban nem volt kellemes az a munkakörnyezet a harapós ebbel.

És azt is elpanaszoltam még tavaly tavasszal a menedzseremnek, hogy nagyon nehéz úgy dolgozni, hogy mindenki otthon van, és szörnyű az is, hogy ezek az emberek üvöltenek egymással, és nekem nagyon kínos ez az egész, hogy ajtócsapkodás és kiabálás megy... És ezt is továbbadta a nagykövetnek, pedig ezt tényleg nem azért mondtam, hanem csak együttérzésre vágytam, és utána a nagykövet külön megkérdezte tőlem, hogy normálisak-e velem a fiai, és akkor is rosszul éreztem magam, mert lehet, hogy úgy értelmezték, hogy velem üvöltöznek a gyerekek, és le lettek szidva, pedig velem olyan kedvesek és udvariasak mindketten, és még frissen sült sütivel is megkínáltak, szóval nem akarom őket bajba sodorni. Egymással és az anyjukkal üvöltenek, de ha nekem lenne ilyen anyám, valószínűleg én is üvöltenék.

Egyébként hozzáteszem, hogy bár igaz, nem írtam, melyik ország nagykövetségén dolgozom, mert nem hiszem, hogy korrekt lenne, de egyébként egy irtó szimpi országról van szó, és a nagykövetségről mint munkahelyről csupa-csupa jót tudok csak mondani. Tiszta menő hely és igazi prémium munkahely, ahol minden tökéletesen működik, minden nagyon szuper és mindenki jófej. A feleség svéd, ami nagy szerencse, mert ha ennek a másik országnak lenne a szülötte, akkor biztos tudat alatt is azt gondolnám, hogy ilyenek ennek az országnak a lakói, de a svédek sem ilyenek, szóval tudom, hogy ez a nő ez magától ilyen, és nem azonosítom a viselkedését az összes svéd viselkedésével. A nagykövet meg egyébként irtó laza, kedves, barátságos, korrekt, érdeklődő, nagylelkű ember és még a stílusa is menő, szóval ő csakis jóhírét viszi az országának.