technikai hiba

Ezt a nyomorult reggelt! Ki kell írnom magamból... Mentem volna dolgozni, de csak négy órát. Még most sem vagyok jól. De már unom ezt írni és mondani. Az is lehet, hogy én most már így maradok, és ez az új normális. Hogy ilyen fura a fejem, és nem megy úgy az élet, mint régen... Ráadásul coviddal kapcsolatban megbízható információhoz jutni lehetetlenség. Tudom, hogy egyébként sem jó ötlet az öndiagnosztizálás, és a tünetek keresése a neten meg ilyesmi, de hát ki ne csinálná, hogy van valami furcsa tünete, és rákeres a neten, hogy legalább kapjon egy képet, hogy normális, nem normális, mi okozhatja, mi nem, menjen-e orvoshoz vagy ne stb. A coviddal kapcsolatban ezt nem lehet megcsinálni, mert egyrészt a covid mindent okoz, másrészt tavalytól kezdődően el van árasztva a net mindenféle, sokszor ellentmondásos információval, harmadrészt annyira új a dolog, hogy a tudomány sem tudja még a nagy részét. És ha felhívnám az eü-s hívószámot, ahol nővérekkel lehet beszélni, és mondom nekik, hogy négy hete covidos lettem, és még most is ilyen meg olyan a fejem, akkor vajon mit mondanak? Gondolom azt, hogy covidos voltam, ez normális... Vagy hogy nem normális, de nem lehet mit tenni. Várjak, és vagy elmúlik. Vagy nem múlik el.

De vissza a reggelemre... Indultam volna munkába, ahova még mindig taxival járhatok, és mindig induláskor rendelem a taxit, amikor már mindennel elkészültem, mert 2-3 perc alatt ideér. A taxivállalat alkalmazásán keresztül rendelem a taxit. Ott van egy nagykövetséges fiókom, és a fizetés is azon keresztül megy, nekem semmi teendőm vele. Ma reggel viszont nem töltötte be a címemet az alkalmazás, tehát már az első lépésen sem tudtam túljutni. Először azt hittem, hogy internetprobléma, szóval próbáltam wifiről és mobilnetről is, aztán újra is indítottam a telefonomat, de továbbra sem működött. Aztán felhívtam a számot, ahol négy opció van, és a rendelést gép intézi. Be kell mondanom a címet. Bemondtam, de kis várakozás után szó nélkül megszakadt a hívás. Ezután próbáltam a honlapjukon is, de ott sem működött. Próbáltam a telefonon emberhez eljutni, de azt mondta be egy hang, hogy nem elérhetőek.

Már tiszta ideg voltam. Megkerestem a céget a facebookon, és volt ott egy friss bejegyzés, hogy technikai hiba van náluk, és nem működik a foglalás, dolgoznak az ügyön. Megírtam a kollégámnak a helyzetet, mondta, hogy ne izguljak, írt a nagykövetnek, a feleségének és a menedzseremnek, és nyugi legyen, majd megyek, amikor tudok. Persze ezt könnyű mondani, hogy megyek, amikor tudok, de ez a gyakorlatban mit jelent? Azt hogy, ötpercenként nézem az alkalmazást, hogy működik-e már. És nem tudhatom, hogy öt perc és megjavul, vagy két óra és megjavul. És én üljek, és várjak, és frissítgessem a telefonomat? Meg az egy dolog, hogy azt mondtam, hogy négy órát dolgozom, de azért ez nem így van, hogy tök mindegy, hogy mikor, mettől és meddig... Az, hogy mindennel elkészülve ülök a kanapén, és várok, az nem épp pihenés. Aztán amikor működik az alkalmazás, akkor ugorjak, és menjek?!

Kérdeztem azt is, hogy elinduljak-e metróval, de azt mondta, hogy nehogy! Végül két óra után írta ugyanez a kollégám (mert a menedzserem is covidos!), hogy lehet inkább legyen kuka ez a nap, és tegyük át máskorra. Közben a fejem is elkezdett fájni, úgy covidosan, ami nem is igazi fájdalom inkább egy nyomásérzet. Így végül írtam a nagykövet feleségének (mert őt érinti közvetlenül, hogy megyek vagy nem), hogy inkább nem megyek ma, de holnap megpróbálok tovább maradni.

Ez volt a délelőttöm... Felkeltem korán és álmosan, aztán majdnem három óra stressz. Tudom, hogy lehettem volna zenebb és nem rontani azzal a helyzeten, hogy idegeskedem. Nem is a munka miatt idegeskedtem, mert tudom, hogy tulajdonképpen mindenkinek édesmindegy, hogy megyek-e vagy nem. Hanem magam miatt. Hogy mikor fog működni az alkalmazás, mikor tudok elindulni, meddig kell akkor maradnom, és mennyivel később érek haza. Kajával sem készültem, csak egy banánt vittem volna, de nem mindegy hogy 2-kor tudok ebédelni vagy 4-kor. Délután pedig a pénteki záróelőadásomra terveztem készülni.

A legrosszabb viszont az a felismerés, hogy tényleg nem vagyok túl jól. Más esetben, ha így alakult volna a napom, akkor ugráltam volna örömömben, fogtam volna magam, és bementem volna a városba, mert amúgy is terveztem anyukám szülinapjára ajándékot venni. Bámészkodnék a boltokban, aztán ennék valahol egy jó kis hambit. Vagy legalább sétálnék egyet itt a környékünkön, hogy kiszellőztessem a fejem. De az már tényleg a minimumok minimuma, hogy a mosást elintézném. De most azt érzem, hogy egyikre sem vágyom, mert nem jó érzés, és nem megy semmi. Le kell feküdnöm, és még tanulni sem tudok. Pihennem kell előbb, és aztán talán menni fog.