az év első bicajtúrája

Tegnap elővettük a bicikliket a téli hibernáció után, és megnyitottuk a szezont. Én mondjuk szkeptikus voltam, de Jack szerint én mindig szkeptikus vagyok. Három dolog aggasztott. Az egyik, hogy 3-5 fok körül volt a hőmérséklet. A másik, hogy gondoltam, még sárosak a földesutak a tél után. A harmadik pedig, hogy rám ijesztett az egyik barátnőm, hogy covid után pihenni kell, mert mindenféle veszélyek állnak fent, például szívizomgyulladás kockázata. De aztán Jack rábeszélt, mert Jack ilyen, hogy mindig sikerül meggyőznie arról, hogy keményebb vagyok, mint gondolnám, és jó lesz, menjünk. És én is nagyon vágytam egy jó kis biciklizésre.

Már fél lábbal kint voltam az ajtón, amikor hívott a nagykövet úr maga. És azt mondta, mert ennyire kedvesek, hogy hallotta a kollégámtól, hogy már hétfőn mennék dolgozni, és csak azt akarja mondani, hogy nem kell ám visszasietnem és úgy éreznem, hogy már munkába kell állnom, nyugodtan maradjak még otthon egy hetet, és pihenjek. Mondtam neki, hogy köszönöm szépen, és majd meggondolom, de most már mennem kell a biciklitúrára, viszlát. Nem ám, persze hogy nem mondtam, csak némán ujjongtam Jacknek, aztán nagyon komolyan válaszoltam a nagykövet úrnak.

Jó, ne mondjátok el neki, hogy aztán ötórás biciklitúrára mentem. Ki ne élne egy ilyen lehetőséggel? Mármint, hogy még egy hét fizetett pihenés. És nem teszek vele rosszat senkinek, mert legfeljebb hívnak valakit a takarító vállalattól, szóval mindenki jól jár, mert én pihizhetek, a takarítóknak lesz munkája, a ház is tiszta lesz, és a first lady (a nagykövet felesége) lelkiismerete is tiszta lesz. Mert van egy olyan elméletem, hogy ő vitte haza a vírust, és fertőzte meg az egész családját, engem és aztán én Jacket. 

Az úgy volt, hogy február 10-én mondta nekem, hogy ő 11 körül el fog menni, és figyeljek az új macskára, mert ő egész nap nem lesz itthon. Azt nem kötötte az orromra, hogy hova megy, de csinosba vágta magát, parfüm meg minden. Nézegette magát a tükör előtt, és elindult valahová. Erre hat nappal később jött tőle az sms, hogy lázas, ne menjek másnap. Én pedig öt napra rá, hogy előtte való nap náluk voltam, lettem lázas. És azóta már kétszer kifejezte nekem sms-ben a döbbenetét azzal kapcsolatban, hogy náluk fertőződtem meg annak ellenére, hogy milyen keveset voltam ott 15-én, és alig beszéltünk. Szóval a nyomozó agyam azt véli gondolni, hogy bizony tilosban járt akkor szerdán, és be is kapta a vírust, ami aztán szét is terjedt, úgyhogy emiatt rossz a lelkiismerete. Sőt, még azt is beárulom róla, hogy ő az a típus, akinek bár negatív lett az antitest tesztje, meg volt győződve róla, hogy ő már tavaly tavasszal átesett a víruson, ergo ő védett, és ő nem lesz covidos. Ha ebben a hitben élnék, aztán nemcsak én kapnám el a vírust, hanem még 6 másik ember is miattam, akkor én is igen rosszul érezném magam. De ezek csak elméletek, nem kell készpénznek venni.

Elővettük a vasparipákat az istállóból. Sajnos az enyém csúnya koszos volt, mert mindig van egy utolsó bicikliút a tél előtt, amiről azt hiszi az ember, hogy még nem az utolsó, de aztán hirtelen tél lesz, és három hónapig áll a bicaj a tárolóban, abban az állapotban, amiben utoljára volt. A Flemingsberg erdőrezervátumba mentünk, ahol nagyon szeretek lenni. Be is igazolódott a sárral kapcsolatos aggodalmam, de azért nem volt olyan vészes a dolog. Többször tolni kellett a bicajokat, de nem baj. Szuper jó érzés volt újra biciklizni és kalandozni az unalmas hetek után. Felmegy bennem a boldogságmérő, amikor suhanok a biciklivel.

Aztán Jack kérdezte, hogy mit együnk ma, én pedig rávágtam, hogy hambit, mert én mindig hambit szeretnék enni, ha valahol kajálunk. Esetleg pad thait. Erre Jack kitalálta, hogy tekerjünk el Farstába, a kedvenc hambisomhoz, a Bun Meat Bunba. Mindig ez van Jackkel, hogy csak még egy icccipiccci kitérőt, tényleg nem sokat, aztán meg is győz, mert úgy néz rám, mint a Csizmás kandúr a Shrekben. Na jó, nem fogom ráfogni. Igazából a hambi gondolata vonzott, mint Kvarg Lipótot a sajt. Szóval mentünk tovább, amúgy nagyon szuper részen, lovardák is voltak és lovasok, tiszta idill volt. 

a jutalmam: tempés (tempeh-s?) vegánhambi sült édesburgonyával

A hambi is szuper volt, bár még mindig nem érzek ízeket. De szagokat nem érezni rosszabb, mert ha az illatból elvesszük az illatot, nem marad semmi, de ha az ételből elvesszük az ízt, azért mégiscsak marad még valami. Az íz nélküli étel olyan, mint egy film fekete-fehérben.

Mondta Jack, hogy menjünk egy megállót a vonattal, hogy ne kelljen annyit biciklizni, de én meg mondtam, hogy á, nem, ha pihentem kaja közben, akkor lesz energiám hazabiciklizni. Kicsit túlbecsültem a képességeimet, és azt is elfelejtettem, hogy nem a metróról van szó, ahol közel vannak a megállók egymáshoz, hanem az ingajáratról, ahol 10 kilométeresek a távok. Pedig nem tűnt olyan soknak a 10 kilométer hazáig, de komolyan majd' megpusztultam. Biztos a covid. Nem lehetek ennyire gyenge (remélem!). Kétszer le kellett ülnöm pihenni, de akkor meg fáztam, szóval az sem volt jó. Többször tolnom kellett a bicajt, mert nem volt erőm tekerni. Szét is fagytam. Hazaértem, és bedőltem az ágyba. Megittam fél üveg almalevet, és akkor jobb lett. Vagy két óráig feküdtem ott a két zokniban, két nadrágban, gyapjú alsóruhában és a paplan alatt, de még mindig vacogtam. Brrr. De aztán forró zuhanyt vettem (kár, hogy nincs kádunk), este pedig az Office svéd változatát néztük, és azért szuper kis nap volt ez.