Sokat eszembe jut péntek óta az én kis barátom, akinek a bébiszittere voltam, és imádom azt a gyereket. Vele szorosabb kapcsolatban voltam, mint a 3 évvel idősebb bátyjával. 6 és 9 évesek voltak, amikor kezdtem, és gondolom emiatt is alakult ki szorosabb kapcsolat vele, mert kisebb volt, és jobban szüksége volt rám. De egyébként is ő barátságosabb volt mindig is. Sokszor megfogta a kezem a drága, amikor sétáltunk. Még 9 évesen is sokszor automatikusan megfogta a kezem. Egyszer mintha észbe kapott volna, és magán nevetve azt mondta: milyen nagy vagyok már, de most is fogom a kezed, mint egy baba. És amikor most karácsonykor kettesben voltunk, megkérdezte, hogy én szeretem-e őt és a bátyját. Láttam rajta, hogy zavarban volt, és szinte félve várta a választ. Vagy talán azt gondolta, hülyeséget kérdez. Nem tudom, de ettől is elolvadtam. Mondtam, hogy persze hogy szeretlek titeket! És zavartan mosolygott.
Nagyon ragaszkodott hozzám, olyan jó haverok voltunk. Vele sokkal több időt is töltöttem. Órákra is többet vittem + a szabadidejében is többet voltam vele, mert ő már 6 évesen is nagyon szeretett sütni. Régebben szinte minden héten sütöttünk valamit. A legjobban azt szerette, ha kézzel gyúrhatja össze a csokis ragacsos masszákat. Fülig csokis lett, és olyankor széttárta a kezeit, és jött felém, hogy ölelééés. Mindig a magas konyhapultra felkucorodva dolgozott, én meg onnan egyenest a fürdőszobába vittem lemosni, a hóna alatt felkarolva, eltartva magamtól a maszathegyet. Ahogy felállt, és széttárta a karjait a szállítmányozásához, azt énekelte közben: I believe I can fly, és a karjaimba dőlt. Meg amikor valamin mérgelődtem, erre nézett rám és belekezdett a Coldplay számba: when you try your best but you don't succeed.... És röhögött és én is vele.
Jaj, annyi sztorim van róla. Régen minden estére volt legalább két friss sztorim róla Jacknek. Meg mindenkinek. Hiányzik.
Hú, de a legviccesebb az volt, amikor még kicsi volt, és én épp indultam már haza, mert megjött az apja. Mindig stílusos, távolságtartó milliomos üzletember. Nem az a típus, aki bohóckodik a gyerekeivel. Arra jön haza, hogy fut felém a kissrác egy műanyag játékbanánnal. Valami vicces, átverős gyerekjáték. Fut felém, és kiabálja: Nyald meg a banánom! Nyald meg a banánom! Én mosolygok, és mondom neki, hogy neem, nem akarom, közben igyekszem összepakolni, hogy leléphessek, de ő csak erősködik, könyörög, hogy hajoljak oda, és nyaljam meg a banánját. Mondom neki, hogy tudom, hogy ez valami trükk, nem nyalom meg, de alig bírom ki fapofával az egészet. Közben odasandítok az apja felé, aki bement a konyhába, és a leveleket nézi végig, de meg mernék esküdni, hogy ezen ő is majd' el röhögi magát.
Jó kis helyzetekbe tudnak hozni a gyerekek az tuti! Mint amikor egyszer családi vacsora volt, és az anyjuk bemutatott mindenkinek. Ott volt az unokaöccse is, és az anya vidáman jegyezte meg, hogy tényleg, ti egyidősek vagytok, és hangosan végiggondolta, hogy melyikünk melyik hónapban született, szóval ki a picit idősebb és fiatalabb. Erre tiszta lelkes lett a kisfiú, és elkezdi izgatottan: és ki a magasabb?! és ki a magasabb?! És odahúzott minket egymáshoz, befordított minket háttal egymásnak, és nézett fel a magasba, hogy ki a magasabb.
Tegnap meg rendezgettem a fotókat, egyik gépről a másikra másoltam őket, és egy csomó jó dolog előjött. Például egyszer felvettem videóra, ahogy 7 évesen bűvésztrükköt mutat nekem egy kártya paklival, amit alig tud a kis kezében tartani, és közben lelkesen magyarázza angolul, de tele van svéd szavakkal a beszéde. You have a card ball here, then you do like this. I får don't see, you take up one then you får see that som are bredvid... Egy szót sem értek az egész magyarázatból, de annyira lelkes.
A bátyjával nem töltöttem annyi időt, és ő nem is volt annyira ragaszkodó, de azért vele is voltak jó pillanataim. Karácsonykor olyan jó volt velük. Megmutatták a TikTokjaikat, és az összes videójukat megnézhettem. Mindig jól esett, hogy engem a bizalmukba fogadtak, és titkokat is elmondtak nekem, amiket a szüleiknek nem (TikTokok és titkok!). És velem az összes káromkodós durva rapszámot is meghallgatták a kocsiban. Örültek, ha valamelyik zenéjük tetszett.
Tudtam, ha otthagyom őket, már sosem lesz olyan a kapcsolat. Felhívtam a kisembert pénteken. Ez a neve TikTokon, hogy a kisember, megzabálom. Próbáltam viccelődni vele, mint régen, amikor húztuk egymás agyát, de hallottam, hogy zavarban volt. Nehéz a gyerekekkel beszélgetni, telefonálni meg pláne. Akkor a legjobb velük, amikor valami közös program van, és közben kikapcsolnak, ellazulnak és dumálnak. Azért kicsit mesélt. Kérdeztem tőle:
- Na, mentek síelni jövő héten?
- Megyünk igen. Vagyis vasárnap megyünk.
- Na, az nagyon szuper. És a téli szünetben Dubai milyen volt?
- Nagyon jó.
- Voltatok a világ legmagasabb épületében?
- Igen.
- Tééényleg? És még miket csináltatok? Jó volt a hotel?
- Igen. Majdnem 20 ezer korona volt egy éjszakára a szoba!
- Húha, akkor jó nagy lehetett.
- Nem volt annyira nagy...
- De biztos volt medence is a hotelben.
- Ja, vagy öt is! Most is Dubaiba akartunk visszamenni, de most karanténban kellene lennünk utána, ezért nem mentünk... De így síelni megyünk Vemdalenbe.
Mindig is ilyen volt. Mindig mindent mindenről tud. Mindent megfigyel, megjegyez, elraktároz. Aztán ki is kotyogja természetesen.
Na szóval amióta beszéltem velük, azóta hiányoznak egy kicsit. Azt tervezem, hogy jövő pénteken az órám után elmegyek, és az új lánnyal együtt megyek velük teniszre, mint a régi szép időkben. Az új lány nagyon aranyos. Sokat ír nekem, sokat kérdez, én meg olyan szívesen segítek, és örülök, hogy beszél velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése