még a képekről

Azt sem tudom hogy kezdjek el egy bejegyzést a sok kedves komment után. Nekem ennyi ember egész életemben összeadva nem mondta hogy szép vagyok és ennyi dicséretet nem kaptam. Zavarba hoztatok. Tényleg nagyon jól sikerültek a fotók. Ha előbb látom őket, mint hogy leírom az élményem az esküvőről, akkor biztos nem hangsúlyozom ki, hogy mennyire fáztam, milyen ideges voltam és hogy szétfújta a szél a hajam, mert valóban nem látszik a fotókon ez. Nem voltam soha ilyen fotózáson, és abszolút nem tudtam felmérni hogy hogy nézhetek ki kívülről, úgyhogy tényleg meglepett, hogy míg én belül feszültnek éreztem magam, a képeken nyugodtnak, természetesnek és boldognak látszom csak. 

Az is érdekes, hogy azok a képek is, amiket készítés közben idétlennek gondoltam, és kellemetlenül éreztem magam a pózolás közben, azok is jók lettek és kívülről nem látszanak bénának. Például volt egy olyan amikor mondta a fotós, hogy érintsük össze az orrunkat, olyan eszkimó puszisan. Na ezt cikinek éreztem, jaj ki az aki összedugja így az orrát, milyen hülye ötlet ez... Ehhez képest az lett az egyik kedvenc képem. Mindketten természetesnek látszunk, biztos a furcsa póztól, a hidegtől csak mosolygunk a helyzeten, becsukjuk a szemünket és olyan harmonikus és szeretetteljes kép lett. Szóval nagyon jó volt, hogy a fotós mondott ilyen ötleteket, nagy segítség volt. 

Nagyon elégedett vagyok a képekkel, szuper volt ez a srác akit találtunk. Fotózás közben azt mondta anyukám, hogy megtaláltuk Stockholm legjobb fotósát. Annyira nyugodt és türelmes volt, és csak kattintgatott mint egy gép, és kedvesen, szelíden adott nekünk utasításokat, de amúgy nem beszélt semmit. Csak egy vastagabb pulcsi volt rajta, de ő semmit se szólt a hidegre vagy a szélre, csak azon aggódott, hogy én nehogy megfázzak. Kathie is kérdezte tőlem, hogy mennyit kért ez a fotós?? Mert neki is nagyon tetszettek a képek és hogy milyen sokat kaptunk kézhez, és akivel ők dolgoztak korábban, ő 9800 koronát (320 000 forint) kért volna ugyanezért, és akiket a neten először találtam, azok is egy kétórás fotózásért azért 200 ezer körül elkérnek, ez a srác meg 3200-at, olyan 100 ezret kért, szóval a felét-harmadát, mint más. Pedig nemcsak a fotózás volt nagy munka, hanem aztán biztos jó pár órát eltöltött a képek kiválogatásával, színezésével, feltöltésével, na meg a honlapját is fent kell tartania. Ráadásul számlát is adott a munkáról, szóval úgy a felét le kell adóznia, neki alig marad valami. Adtunk is neki borravalót, de szerintem még azzal együtt is kevés, amit kapott és emelnie kellene az árain.

Az outfitemet is megdicsértétek és én is maximálisan elégedett vagyok az összképpel. Örülök, hogy a végére csak meglett ez a ruha, amibe beleszerettem, még akkor is ha az eredeti, szerintem egy fokkal szebb változata nem jött össze. De amit Ella írt anno a ruhára, teljesen igaz. Hogy egyrészt a modell beállása miatt tűnik rosszabbnak ez a ruha, másrészt alkat kérdése, hogy kinek melyik áll jobban. Lehet hogy még jobb is volt ez az én alakomhoz, mint a másik lett volna. A varrónő nagyon jól átalakította, és ő 750-et,  25 ezer forintot kért, maga a ruha meg leértékelve 60 ezer forint volt. Itt van még egyszer a kétféle változat, összehasonlításképp:

A blézernél anyukám mondta, hogy gallér nélküli legyen, mert az jól működik ezzel a nyakba kötős szabással. Erre én egyáltalán nem gondoltam volna, de szuper tipp volt, mert tényleg tökéletesen passzolt a blézer szabása a ruháéhoz. A színötletet meg a ruha fotóiról vettem és remek volt a halvány rózsaszín. Annyira jól mutatott Jack sötétkék öltönye mellett hogy csak na, szóval nem bántam azt sem hogy a legtöbb fotón blézerben vagyok, mert azzal is jól nézett ki. A gyöngyfülbevalót pedig a fodrász mondta, hát az is egy tuti tipp volt, és megérte a küzdelmet. Először ugyanis az történt, hogy kiesett a gyöngy az egyik fülbevalóból, és a fodrásztól hívtam Jacket, hogy van-e pillanatragasztónk, mert vészhelyzet van. Szóval hazaérve még fülbevalót ragasztottam, aztán pedig egyszerűen nem tudtam az egyik fülembe betenni a fülbevalót, mert amúgy nem hordok soha, ezért nincs rutinom benne és vagy tíz percen keresztül gyilkolásztam a fülcimpámat, mire végre sikerült. Közben a szüleim és Jack csak ácsorogtak kedvesen és türelmesen várakoztak rám. Már majdnem fel is adtam, hogy akkor nem lesz fülbevalóm, de az nagy kár lett volna, mert jól mutatott a gyöngy, főleg hogy a hajdíszben is hasonló volt.

A frizurám viszont tényleg csúcs jó lett, mintha nem is az én hajam lett volna, mert a valóságban annyira béna ám a hajam. A tesóm esküvőjére a fodrász nem is tudott mit kezdeni vele, és csúnya lett a frizurám, és más fodrász is csak szidta a hajamat, hogy milyen rossz minőségű és hogy egyszerűen nem tudja formázni (igen, kedves...). Ez a fodrász nem mondott semmi csúnyát, sőt szépeket mondott a hajamra és az eredmény magáért, vagyis inkább a szakértelméért beszél. A kontyot egy hajfánkra, pontosabban egy felgöngyölített anyagra építette fel és este több mint 20 hajtű került elő a hajamból, illetve ez a vastag harisnyaszerű anyag... Amit mikor megmutattam Jacknek, hogy ez volt a hajamban, azt mondta hogy neki ez a nap legnagyobb meglepetése, és olyan döbbenten nézte, hogy nagyon vicces volt. A fodrász 3000 korona, 100 ezer forint, a smink 60 ezer volt (előzetes konzultációval együtt és úgy hogy hajnalban keltek miattam és két órával előbb csak nekem kinyitották a boltot). Nekem abszolút megérte, mert egy nap úgy érezhettem magam mint egy sztár, akit a vörös szőnyegre kicsinosítottak és meglettek az áhított fotók, amikre öregen és ráncosan is szívesen nézek majd vissza.

A csokor egy sima csokor, amit pasztellszínekben kértem. Ez is olyan szép volt. Ami a honlapon menyasszonyi csokor néven fut, az négyszer ennyibe, 65 ezerbe kerülne és így néz ki. Nekem ez amúgy is sok lenne, nem kell túlzásokba esni.

Jack ment el előző nap a virágokért és az ő kitűzőjét a hűtőben kellett tárolni másnap reggelig. Ez volt az első alkalom, hogy virág volt a hűtőnkben. Vicces.

Na de most már tényleg ennyit a képekről, az esküvőről és a részletekről. Az árakat csak érdekességképpen írtam le. Nekem legalábbis érdekes, mert amúgy fogalmam sem volt, hogy mi mennyibe kerül, se itt, se otthon. Ezek nem olyan költségek, amikkel az ember a hétköznapokban találkozik. De ahogy írtam, vagy lehet hogy nem írtam, nem emlékszem... Az esküvő előtt négy nappal kaptam meg életem első, teljes munkaidős, svéd fizetését, és gondoltam is hogy veszek belőle valami drágábbat és emlékezetest, amiről elmondhatom, hogy az első fizetésemből vettem. Így viszont az esküvő kiadásai lettek az első költségeim, ami jobb is és emlékezetesebb, mint bármi tárgy amit vehettem volna.

esküvői képek

Megkaptam ma a fotóstól a képeket. Tök jók lettek, nem is látszik rajtuk hogy milyen hideg volt és hogy fújt a szél... Tudom hogy kíváncsiak voltatok, úgyhogy kivételesen felteszek pár képet magamról is. 

az esküvő

Mikor elkészültem a fodrásznál, autóba ültem, felvettem a szüleimet és mentem haza felöltözni, elkészülni. Én innentől kezdve nagyon ideges voltam mindenen. Sajnos nem tudok csupa pozitív lenni és áradozni az esküvőről, mert onnantól kezdve hogy hazaértem a fodrásztól, az ebédig minden annyira stresszes volt. Pedig azt hittem, hogy ez úgy lesz, hogy előtte való nap izgulok, ahogy általában szoktam, de aztán majd minden szuper jól alakul, és a végén megállapítom, hogy kár volt izgulni. De sajnos most fordítva volt. Nem igazán izgultam, mert úgy éreztem, hogy minden készen áll és nincs min izgulni. Ehhez képest nem olyan volt a nap, mint ahogy elképzeltem.

Két dolog miatt volt stresszes az esküvő. Az egyik a szörnyen hideg és nagyon szeles időjárás, ami a csontomig lefagyasztott. A másik, hogy túl sok feladat hárult rám. Részben az idegeskedős személyiségemből is fakad az, hogy annyi mindenen idegeskedtem, ez igaz. Már hazaérve engem az stresszelt, hogy most aztán nagyon gyorsan fel kell öltöznöm és össze kell szednem a cuccaimat, mert mindenki rám vár és nem fogunk odaérni időben, nem találunk parkolót, a fotós is várni fog ránk, jaj sietni, sietni. Pedig nyilván a szüleim és Jack is nagyon ráértek, és mind azt mondták volna, hogy ráérünk, nyugi. De ez a feszültség belülről fakadt.

Apukám vezetett, és én navigáltam a városházáig. Az is idegesített, hogy ahogy leparkoltunk, mindenki kiszállt az autóból és megindultak, én pedig a telefonommal vacakoltam, hogy kifizessem a parkolást az alkalmazásban, és ettől is olyan ideges lettem, hogy nem igaz hogy nem lehet engem megvárni az autóban, miért indulnak már meg. Igazából egy teljes idegbetegnek éreztem magam az ebédig, és így tudok rá visszagondolni, hogy idegbeteg módjára viselkedtem. Remélem, hogy kívülről nem így látszott, de én így éltem meg.

Biztos a hideg is rátett egy lapáttal, mert már az autóból kiszállva fáztam. Ezt is a zaklatottságomnak tudom be, mert korábban még volt egy olyan gondolatom, hogy magamra veszem a téli kabátot, de teljesen elfelejtettem, így csak egy blézerben voltam a 8-10 fokban és jeges szélben. A városháza egy gyönyörű épület a vízparton, van egy belső kis tere és árkádos, oszlopos része. Egyes részein úgy fújt a szél, mint egy szélcsatornában. Ekkor már nem csak vacogtam, hanem megbántam a frizurámat is, hogy egy-egy tincset meghagyattam elől, mert fújta bele a sminkembe, rúzsomba a szél azokat a tincseket és folyamatosan tartanom kellett a hajamat, hogy ne a számban kössön ki. Szóval még meg sem érkezett a fotós, én már szét voltam fagyva és a hajam is összekócolódva. 

És akkor jött még csak a felismerés, hogy a városházán nincs egy váróterem, egy belső tér, ahova behúzódhatunk felmelegedni (a turistákkal tömött ajándékbolton kívül). Vagy legalább egy mosdó tükörrel, ahol megnézhetem, hogy hogy néz ki a frizurám és a sminkem. Megérkezett a fotós és elkezdődött a fotózás a hidegben és szélben. A fodrász után szépnek éreztem magam, de ekkor nemhogy szépnek nem éreztem magam, hanem még az átlagos szintű önbizalmam is elszállt. Fáztam, frusztrált hogy szétfújta a szél a hajam, hogy meg sem tudom magam nézni egy tükörben, hogy milyen a fejem, hogy áll a ruha... És így kellett nemcsak pózolni és mosolyogni, de természetesnek és lazának hatni. Én annyira nem így képzeltem el ezt a napot és a fotózást. Én azt hittem, hogy jó hangulatú és meghitt lesz, de olyan volt mint valami tortúra. Előtte való hétvégén 20 fok volt és meleg, most meg ez a szörnyű hideg.

Kicsit bementünk az ajándékboltba melegedni, aztán visszamentünk fotózkodni, és lassan megérkeztek a vendégeink. Először Kathie-ék, aztán Jack nagybátyja és felesége, majd Jack apja. Mindenkihez odamentünk üdvözölni őket, és az is fárasztó volt, hogy három nyelven beszéltem, illetve hogy közvetítsek az emberek között. Aztán mondta Kathie, hogy ők elmennek most megetetni az ikreket, hova tudnak bemenni. Hát sehova... Mondta a fotós, hogy hol lesz majd az esküvő, de oda csak 15 perccel előtte lehet bemenni. Mire Kathie-vel beszéltük, hogy de hát egy szoptató anyát biztos beengednek, ez Svédország.

Mi folytattuk a fotózást még egy darabig, és a többiekkel is beszélgettünk. Aztán végre odamentünk ahhoz az ajtóhoz, ahova be kell majd menni az esküvőhöz. Ekkor már annyira fáztam, hogy alig vártam, hogy végre bent várakozhassunk. Kint két "őr" állt, és először azért nem engedtek be, mert még nem 15 perc volt az időpontunkig, aztán mikor szóltak, hogy most bemehetünk, akkor közölték, hogy az egész társaságnak együtt kell bemennie, szóval meg kell várnunk Kathie-éket. Akit mellesleg nem is tudtam, hogy hol van, de ekkor tudtam meg, hogy nem engedték be oda az ikrekkel. Jack indult neki a keresésüknek, aztán visszajött, hogy az ajándékboltban szoptat. Én azt sem tudtam, hogy hány óra van, mert nem volt nálam a mobilom sem, de attól tartottam, hogy majd elveszítjük az időpontunkat. Itt félreértés is történt, mert én azt hittem, hogy meg kell várnunk Kathie-éket, de aztán mégis beengedtek minket külön, és bent várhattunk. Aztán kiderült, hogy nem fogjuk elveszíteni az időpontunkat, és megvárhatjuk Kathie-éket. 

Végre megjöttek, és egy asztalnál be kellett regisztrálnunk, hogy melyik időpontra jöttünk és elkérték a személyinket. Itt megkérdezte az ügyintéző srác, hogy kinek kell tolmács. Mire mondtam, hogy én vagyok magyar, én kértem tolmácsot. Ugyanis amikor lefoglaltuk az esküvőt, akkor lehetett tolmácsot kérni, mert kötelező hogy a pár tagjai és a tanúk értsék az esküvő szövegét. Én meg úgy voltam vele, hogy bár én azért értem, egyrészt mégis csak jobb ha mindent értek, másrészt akkor a szüleim is értik, hogy mit mond a házasságkötő. Erre az a kis fiatal srác ott az asztalnál azt mondja nekem, hogy "neked nem kell tolmács, neked teljesen jó a svéded". Ezt abból szűrte le, hogy mondtam két mondatot?? Elkezdett ott nekem magyarázni arról, hogy milyen esetben kell tolmács... Én meg nem értettem, hogy ha 7 hónapja már foglaltak nekem tolmácsot, és itt van egy tolmács, akkor mégis minek áll nekem ez a kis mitugrász arról magyarázni, hogy nekem márpedig nem kell tolmács? Nem mindegy neki? Nem lehet szerencsétlen menyasszonyt békén hagyni az esküvője napján? Ezeket csak utólag mondom, ott leginkább csak értetlenül, és a hidegtől, a Kathie-re való várakozástól, a három nyelven való beszédtől és a szervezetlenségtől kimerülve álltam. Végül azt mondta, hogy majd akkor megbeszéljük fönt a kollégájával. Hát persze. Pont erről szeretnék még további emberekkel beszélgetni.

Ezután mehettünk fel a lépcsőn a házasságkötő terem előtti részbe, ahol vártunk a sorunkra. Itt is készítettünk pár fényképet, amíg sorra nem kerültünk. Nekem ezen a ponton már egy ilyen fagyos, zavaros maszlag lehetett az agyam, mert én fel sem fogtam hogy mi történik. Én nem fogtam fel, hogy most már a házasságkötő terembe megyünk be és ez az a rész, amire mondta a fotós, hogy lassan menjünk... De beérve is csak ment tovább a tolmácsmizéria, mert kiderült, hogy nincs ám itt a helyszínen, hanem a tolmács a telefonban van. Az ott dolgozók szerencsétlenkedtek egy iPhone-nal, közben a fotósra rászóltak, hogy ne fotózzon vakuval, de ő nem értett svédül, szóval azt is én mondtam neki, a szüleimnek meg próbáltam mondani, hogy jöjjenek közelebb, mert a tolmács a telefonban van. Az egész utólag annyira komikus. És aztán a röpke kis beszéd alatt végig tartotta a kezében kihangosítón a telefont a házasságkötő nő és a tolmács, mint valami Stephen Hawking robothang beszélt a telefonból. Én ettől is totál ideges voltam. Arra emlékszem, hogy bambán bámultam a telefon világító kijelzőjére, ahonnan jött a hang és legszívesebben mondtam volna, hogy tényleg hagyjuk ezt a tolmács dolgot, ha ez nekik a tolmács...

Aztán jött az a rész, amikor mondta Jack, hogy "ja", és örültem, hogy ő mondta előbb, legalább tudtam, hogy akkor most majd nekem is kell mondanom egy igent. Felhúztuk a gyűrűt, aminél szintén elfelejtettem, hogy mondta a fotós, hogy lassan húzzuk. De én annak örültem, hogy egyáltalán tudtam, hogy melyik ujjára húzzam fel... Aztán gratuláltak a vendégeink, de én akkor is csak ideges voltam és arra tudtam gondolni, hogy vajon hány perc telt el, mert biztos el kellene hagynunk már ezt a termet, és nem lehetne inkább kint gratulálni? Utána még kimentünk a fotóssal pár képet készíteni, de aztán nem engedtek minket vissza, és a többiek nem is tudták, mi hova lettünk. Aztán volt még egy kis fejetlenség, majd újabb navigálás következett részemről az étteremig. 

Huhhh... 

De amikor végre leülhettünk az étteremben a chambre séparée-ben, ahogyan a svédek hívják az étteremben a külön helyiséget... Akkor kezdtem lassan lenyugodni és felmelegedni. Ott már jó volt minden. Ez is olyan volt, mint a fodrász és a sminkes, hogy felülmúlta az elképzeléseimet is. Egy klasszikus helyen, a Stallmästaregården nevű étteremben foglaltunk egy kis szobát. Két ilyen kisebb helyiség van itt, és ahol mi voltunk, az az emeleten van. Az épület egy régi ház, aminek az emeletén ez a szoba teljesen olyan volt, mintha valaki nappalijában ültünk volna. Csak mi voltunk az egész emeleten, és volt a mi szobánk mellett egy külön kis szoba, ahova Kathie-ék el tudtak vonulni az ikrekkel megetetni vagy tisztába tenni őket. A kiszolgálás és a kaja is szuper volt. 

Nagyon kedves volt a pincérnő, mindig nekem hozott mindent elsőként, és amúgy egyszerre hozták az ételeket a 9 embernek. Eredetileg az volt az elképzelésem, hogy előre rendelünk háromfogásos ebédet, de az csak 14 főtől lehetséges, így à la carte volt. Végül is ez még jobb is volt, mert így mindenki kedvére válogathatott, és volt aki nem kért előételt, volt aki nem kért desszertet, úgyhogy szabadabb volt ez, mintha kötött menü lett volna. Kathie utólag mondta, hogy reméli, nem zavartak nagyon az ikrek és hogy kár, hogy ilyen nyűgösek voltak. Én ebből semmit nem érzékeltem, azt leszámítva hogy a férje vagy egy órára eltűnt, és babakocsiztatta őket, mert nem akartak elaludni. Mi közben jókat beszélgettünk különböző formációkban. Hol mindenki egy témáról beszélt, hol kisebb csoportokban, de olyan jó hangulatban elvolt mindenki.

Mikor a babák visszajöttek és felébredtek az alvásból, akkor velünk ültek az asztalnál. Most 5,5 hónaposak, kis pufók cukibékik, elegánsan felöltözve a nagy napunkra. Kék nadrág, fehér ing és csokornyakkendő. Zabálnivalóak voltak. Pont úgy volt, ahogy gondoltam, hogy feldobták a hangulatot és mindenki nézegette őket és gügyögött hozzájuk. A főétel után kaptunk ajándékokat. Jack nagybátyja olyan lelkes volt. Ő végig fotózott, és úgy láttam rajtuk hogy nagyon örülnek hogy ott lehetnek és Jacket is úgy szeretik. Tőle egy fantasztikus ajándékot kaptunk. Összegyűjtött sok-sok gyerekkori fotót Jackről, albumba rendezte őket és mindegyikhez írt feliratot is. Biztos hatalmas munka volt elkészíteni ezt az albumot, és nekem külön öröm, mert én egy-két képet leszámítva nem is láttam Jackről régi fotókat. Ezeken a képeken rajta volt a gyerekkora, a nagyszülei, szülei és kaphattam egy kis bepillantást az első éveibe. Szóval ott kellemesen elücsörögtünk, eszegettünk, beszélgettünk, amíg végül el kellett hagynunk a helyet. Ennyi idő elég is volt ott. Mindenkitől elköszöntünk, és apukám hazahozott minket. Otthon kibontottuk a szüleim ajándékát is, és nem sokkal később visszamentek a hotelbe. Én szétszedtem a hajam, lemostam a sminket, hajat mostam és este már úgy ültünk a kanapén, mintha egy átlagos nap lett volna. 

Hát ilyen volt az esküvőm. Nem vagyok elragadtatva tőle, de nem bántam meg vagy utólag nem csináltam volna máshogy semmit. Szerintem ha az időjárás nem lett volna ilyen szörnyű hideg, cudar, akkor egészen máshogy alakult volna minden. Arról meg nem tehetünk, hogy a városházán ilyen béna a szervezés, de azért nekem ez csalódás volt. Most már ezt is tudom, legközelebb tuti nem ott házasodom, hehe. Talán az egyedüli, ami javíthatott volna a körülményeken, az az ha csak egy fél órát hagyunk a fotózásra, és nem kell olyan sokáig fagyoskodni. De természetesen nem mi voltunk az egyetlen pár, hiszen 5 percenként mennek az esküvők, tényleg futószalagon, és minden szombaton úgy 80 darab van. Más menyasszonyok is ott fotózkodtak a jeges szélben, és volt akin még annyi ruha sem volt, mint rajtam. De mit lehet tenni, egy menyasszony nem lehet nagykabátban... A terhes kollégám februárban házasodott meg, és ők ugyanúgy kint várakoztak a februári hidegben, ő egy szál menyasszonyi ruhában, pocakkal. Szóval én még csak nem is panaszkodhatok. 

A vendégek viszont szerintem jól érezték magukat, és örültek hogy ott lehettek. Nekem is jó érzés volt velük ünnepelni. Örültem, hogy ott voltak a szüleinken kívül Kathie-ék és Jack nagybátyjáék is. Hangulatos volt így. Este írt is Jacknek a nagybátyja, hosszan áradozott arról, hogy milyen jó nap volt és köszönik, hogy ott lehettek, és milyen szépek voltunk és sok szépet írtak. Másnap reggel pedig már 6-kor kaptam egy sms-t Jack apjától, aki szintén megköszönte a napot és hogy milyen jó volt. Kathie is pozitívan nyilatkozott, és örültek hogy ott lehettek. Szóval ha másnak jó volt, attól én is jobban érzem magam. Utólag pedig biztosan változik majd az, hogy hogyan gondolok vissza arra a napra és mi marad meg belőle. Jack pedig azt mondta, hogy ő tudta előre hogy ez ilyen lesz, de neki csak az számít hogy házasok vagyunk, nem pedig az a nap. Erre anyukám ezt mondta: az én bölcs vejem! Hát igen, és az én bölcs férjem...  Na de nehogy valaki megsajnáljon, nem volt ám tragédia a nap, csak hát nem tudok mást írni, mint ahogy én megéltem. Viszont azokon a képeken, amiket anyukám készített, jól nézünk ki, a hajam sem vészes, Jack is elegáns az öltönyben és szerencsére kívülről nem az a feszültség látszik az arcomon amit én belül megéltem. Remélem a fotós képei között is lesz legalább néhány jó, és azzal én már elégedett leszek.

további készülődés

Csütörtökön a csapataimnak is elmondtam, hogy esküvőm lesz, és olyan cukin reagáltak. Aranyosak voltak. Az aupair barátnőimnek sem meséltem korábban, hogy megházasodom, mert sajnos már csak az olasz lánnyal tartom aktívabban a kapcsolatot. Ő tudta is, és segített a ruha, haj, smink és egyéb kérdésekben. A többieknek csak a péntek esti izgalmamban írtam, hogy holnap férjhez megyek. Péntekre szabit vettem ki. Sőt, nálunk a cégnél pár nagyobb életeseményre jár bónusz szabadnap, és a saját esküvő is ilyen. Úgyhogy a munkahely nászajándéka egy nap szabi volt a számomra. 

Pénteken a szüleim érkezésére készültem. Takarítottam, pakoltam, bevásároltam. Délelőtt csöngettek és egy virágot hagyott a futár az ajtó előtt. Svédországban úgy küldik a csokrokat, hogy teljesen be van csomagolva papírba. Nem volt meglepetés a virág, mert előtte való nap felhívtak a virágboltból, így megtudtam hogy valaki küld nekem csokrot. Természetesen Kathie-re gondoltam, hiszen ő az egyetlen barátom errefelé. Szóval mikor megérkezett a csokor, szépen kicsomagolgattam, vízbe tettem és nézegettem hogy milyen szép, és csak aztán jutott eszembe, hogy tényleg, amúgy kártya nincs rajta? Mit írt rá Kathie? És akkor láttam meg, hogy nem is Kathie küldte, hanem a kollégáim! Ez iszonyat jólesett... Jobban is, mintha Kathie küldte volna, hiszen egyáltalán nem számítottam rá. Na meg jó érzés hogy ilyen kedves emberekkel dolgozom.

Gratulálunk nektek a nagy naphoz! Szeretettel, a kollégáid

Aztán mentem az autóval a reptérre. Ha az nem lett volna elég, hogy a szüleim megfáztak, a Pápának is pont akkor kellett Budapestre repülnie, amikor a szüleim meg hozzám jönnek. Szóval szegények emiatt már 5-kor felkeltek, mert úgy féltek, hogy a lezárások miatt esetleg nem tudnak időben bejutni a repülőhöz. Végül nem volt semmi, de lehet hogy ha később érnek oda, akkor már várniuk kellett volna. Olyan jó volt mikor megérkeztek. Most először volt igazán nagy haszna az autónak, mert különben buszozhattak volna be a városba, így viszont ott várhattam őket a kapunál, mint ahogy ők szoktak engem várni Ferihegyen és olyan jó volt. Apukám nekiállt megnézegetni a Saabot már a reptér parkolójában. Tetszett nekik az autó. Anyukám azt mondta rá Jacknek: old but modern. Tetszik ez a leírás. Elmentünk kajálni, becsekkoltak a hotelbe, aztán még picit átjöttek, de nagyon fáradtak (és betegek) voltak, és nekem is készülni kellett a másnapra, így nem sokáig voltak nálunk.

Én a próbasminken és megbeszélésem kaptam egy kis házi feladatot a sminkestől és a fodrásztól is. A sminkes azt kérte, hogy csütörtök este használjak arcradírt vagy valami tisztító maszkot, illetve hidratáló maszkot, a fodrász pedig hogy péntek este mossam meg a hajam, de balzsam nélkül. 7-re mentem a fodrászatba, ahova a sminkes is jött 8-ra. De már fél 8-ra ott volt, mert gondolta, inkább bejön korábban, nehogy a végén még elkéssen. Jó hangulatban és nyugalomban telt az a 2-3 óra. Beszélgettünk mindenféléről és még (alkoholmentes) pezsit is kaptam. Előtte való héten már mindent megbeszéltünk, a sminkes ki is próbálta a sminket rajtam, és szépen felírt magának minden terméket és árnyalatot, amit használni fog. Nagyon tetszett ez az alaposság. 

Ezeket a képeket mutattam meg neki, amiket az olasz barátnőm küldött, de azért az én sminkem nem egészen ilyen lett. Én rábíztam magam erre a nőre, mert éreztem hogy tudja hogy milyet szeretnék, és ráérzett a stílusomra. Biztos aki a hétköznapokban is jobban sminkel, az az esküvőjén valami extrát szeretne, de én semmi extravagánsra nem vágytam. Egy véleményen voltunk a nővel, mert ő is azt mondta hogy esküvőre szerinte nem illik például vörös rúzs vagy semmi drámai, mert a hangsúly magán a menyasszonyon van. Nagyon szép is lett a smink.

A frizurához pedig ezt a két képet mutattam meg és ez volt a dísz a hajamban. Mivel nyakba kötős a ruhám, ezért a konty kicsit magasabban volt, mint itt a képen. Ez a fodrász szerintem szebb kontyot alkotott nekem, mint itt a bal oldali képen van. Nem gondoltam volna, hogy az én hajamból ilyet lehet alkotni, de ő olyan ügyes volt. A fodrász és a sminkes is még sokkal szebbet is alkotott, mint amit én el tudtam volna képzelni magamnak, úgyhogy nagyon örülök hogy rájuk találtam. A fülembe pedig gyöngy fülbevalót vettem. Ezt a tippet a fodrász adta, merthogy a hajdíszen is gyöngyök vannak. Jó ötlet volt nagyon. 

esküvői készülődés

Olvastam a kedves kommentjeiteket, csak nem volt rá időm reagálni. De jólestek nagyon és örülök hogy végül megosztottam a megismerkedésünk történetét és hogy tetszett nektek. Ha valaki szeretné megfilmesíteni a történetünket, én inkább svéd stábot szeretnék, mint hollywoodit és sorozatot, mint filmet, de azért nem leszek válogatós, na. Jacket Bill Skarsgård játszaná és tökéletes lenne hozzá. Engem nem tudom ki, mert nem ismerem a magyar színésznőket, de magyar legyen, mert úgy autentikus.

Na de micsoda hónap lett ez az április... Mikor nyáron itt voltak a szüleim, akkor nem volt autóm, nem volt munkám és nem volt férjem, most pedig ez már mind pipa. Nem kis mérföldkövek. Milyen érdekes, hogy 7 éve jöttem Stockholmba Jackhez, és végül ugyanabban a hónapban kezdtem meg az első rendes munkámat, mint amelyikben férjhez mentem. Hát ilyet tényleg. (Úgy érzem, hogy gyakran írok vagy arról hogy mióta élek Svédországban és mi történt ez idő alatt, vagy arról hogy hogy megy a svéd... Ha unalmas, megértem, de nekem jó érzés ezeket végiggondolni.)

Ez a hónap azért is volt még különleges, mert annyi új dolgot elintéztem és mindent svédül. És egyedül. Olyan volt mint egy igazi, végső nyelvvizsga, ami megerősítést adott, hogy mindenféle szituációban tudom már használni a nyelvet. Mert végül is az olyan megfoghatatlan, hogy mikor mondhatja az ember magáról, hogy beszél egy nyelven. Az is beszélés, ha tudunk vacsorát rendelni egy étteremben, az is ha a munkánkat tudjuk végezni az adott nyelven, de még annyiféle szint és helyzet lehet. 

Én ebben a hónapban foglaltam neten és telefonon kerékcserét, és el is vittem az autót rá. Kerestem és foglaltam helyet műszaki vizsgára is, és oda is elvittem Saabinát. Kerestem autómosót, ahol kívül-belül lemossák nekem, nem méregdrágán, viszont jó minőségben. Sikerült is szuper helyet találnom, elégedett vagyok velük. Az autó eredeti gazdái, Kathie apósáék úgy őrizték az autót, hogy a szőnyegeket ki sem vették a csomagolásból. Én azért kivettem, de szinte bűnnek éreztem felvágni a 19 éves csomagolást, hogy kivegyem belőlük a sosem használt szőnyegeket. Mint valami szarkofágból kiemelni egy érintetlen ereklyét. Bár szerintem inkább csak azért nem használták a szőnyeget, mert nem sok értelme van, ellenben macerás takarítani. 

Kerestem varrodát is és elvittem a ruhámat, és elmondtam, hogy mit szeretnék rajta változtatni. Bár látták maguk is, hiszen lényegében csak az volt a gond hogy túl bő és hosszú volt. Ott mondjuk nem nekem voltak a legnagyobb problémáim a svéddel, hanem az ott dolgozóknak. De nem is svédül kell jól tudniuk, hanem varrniuk, és a ruhát valóban szépen átalakították, úgyhogy elégedett vagyok velük is. Csokrot és vőlegénykitűzőt is rendeltem. Kerestem fodrászt és sminkest is. Nekem ez volt a legfélelmetesebb feladat, mert ezen a területen nem vagyok jártas, de közben az összkép szempontjából olyan fontos hogy szép legyen a menyasszony frizurája és sminkje. Voltam próbasminken és frizuramegbeszélésen is. A fodrász és a sminkes is kedvesek, vidámak, hozzáértőek voltak és jól éreztem magam a társaságukban, úgyhogy jobbat nem is találhattam volna. Ezektől a feladatoktól helyinek éreztem magam és jó érzés volt megtalálni ezeket a kis üzleteket, amiket kedves, lelkes és profi szakemberek vezetnek.

Most már túl vagyok az esküvőn, majd leírom azt is, de most csak az oda vezető útról. Utólag semlegesen gondolok vissza a készülésre, de előtte volt persze hogy idegeskedtem. Bár nem volt sok elintéznivaló, és a legtöbbet szép, nyugodt tempóban intéztük. A végére csak ezek maradtak, amiket felsoroltam (és még pár egyszerűen beszerezhető apróság) és azok közül a frizura és a smink stresszelt leginkább. Mikor még nem találtam meg ezt a fodrászatot, volt is egy kis kiborulásom Jacknek, hogy milyen szar, hogy én mindent egyedül csinálok, és senki sincs itt velem és senki sem tud segíteni és egyedül érzem magam. És az esküvő előtti héten is ezt éreztem és szomorú voltam, hogy nekem ez ilyen. Igazából olyan sokra nem is vágytam volna, csak azt nagyon sajnáltam, hogy Kathie az ikrei miatt szinte teljesen elérhetetlen és szinte semmit sem tudtam vele megbeszélni. És még anyukámat szerettem volna, de nála először ott voltak az unokák és azért nem volt semmi ideje, aztán meg olyan beteg lett, hogy még az is megfordult a fejében, hogy nem is tud eljönni. 

Szóval néha magányosnak éltem meg a készülődést, éppen ezért esett különösen jól, mikor valaki érdeklődött hogy mi újság. Nem volt az a nagy várakozásokkal, izgalmakkal teli időszak. A szüleim érkezésére legalább annyira készültem, mint az esküvőre. Közben meg dolgoztam, úgyhogy nem volt semmi meghitt rákészülés. Jó, ez az én/mi döntésünk is volt, mert tényleg nem akartunk nagy esküvőt meg semmi felhajtást. De kedden még bútort is szállítottak hozzánk, mert a cégnél lehet kölcsönözni elektromos, állítható asztalt és irodaszéket, és persze hogy az esküvő hetén szállítják ki. Szóval oké hogy kis esküvő, de hogy pár nappal előtte még az asztalnak készítjük elő a helyet, szekrényeket tologatunk, rakom fel a marketplace-re a régi bútort, cipelem Jackkel a régi asztalunkat ki az udvarra. Az béna volt. De mikor már minden megvolt, akkor inkább az volt a furcsa, hogy már nincs semmi teendő, csak a várakozás maradt. Ez idegesítő is volt, mert mikor valamit csinálok, akkor úgy érzem, hogy kontroll alatt van minden, de mikor csak ülök a munkanap végén, mert semmit nem tudok előre készülni, az inkább frusztráló.

ahogy minden elkezdődött

Az esküvő miatt most sokszor gondolok arra, ahogyan megismertem Jacket, és a kapcsolatunk legelejére. Így hogy összeházasodunk, már elmondható, hogy nem volt hiábavaló minden (minden őrültségem). 2015 végén voltam fordítógyakorlaton egy EU-s intézményben. Csak szeptembertől karácsonyig voltam ott, szóval nem túl sokáig, mégis annyi minden történt az idő alatt. Kalandos és izgalmas volt egy külföldi városban egyedül élni, jó munkahelyen dolgozni, egy hotelben lakni és sok-sok új embert megismerni az EU szinte minden országából. Imádtam minden percét.

Év vége felé volt pár program, amikre mi, gyakornokok is elmehettünk. Az egyik volt a főzés, ami egy csapatépítő rendezvény, ami keretében egy tankonyhán, profi szakácsok segítségével elkészítünk egy háromfogásos vacsit, amit aztán közösen elfogyasztunk. Mint mindenre, erre is szerettem volna menni, csak az volt a baj, hogy az ismerőseim vagy nem értek rá, vagy nem mehettek. Volt akinek más programja volt, de olyan is volt, akinek nem engedték, hogy részt vegyen. Például az irodatársamnak azért nem, mert másik részlegben volt, a helyettes fordítónak meg azért nem, mert helyettesként nem lehetett. Az egyetlen ismerősöm, aki el tudott menni, az Karl volt, az észt fordítógyakornok, aki tagja volt a kis csapatunknak, akikkel minden nap együtt ebédeltem. Csakhogy aznap érkezett a városba az észt miniszterelnök és még pár miniszter, és az esti vacsorájukra Karl és az észt fordító is elmehettek, így ők csak a főzés elején vettek részt. Ha akármelyik ismerősöm mégis ott lett volna a főzésen, akkor nem ismerem meg Jacket...

Szóval ha bulvárosan akarnék fogalmazni, a megismerkedésünk sztorijának címe valami olyan is lehetne, hogy "Hogyan köszönhetem az észt miniszterelnöknek, hogy megismertem a férjemet?" Mert ha aznap nincs az a vacsora, akkor Karl végig ott lett volna a főzésen, én pedig végig vele lettem volna, és Jacknek, aki szintén ott volt, még csak nem is köszönök, és az egész életem most másmilyen lenne. És ez nem túlzás, hanem egészen biztos, hogy később sem beszéltem volna vele, hisz olyan kevés idő volt már hátra a gyakorlatomból és nekem már megvoltak addigra a barátaim. Mivel azonban tudtam, hogy Karl el fog menni, ezért előre elhatároztam, hogy akkor majd Jackkel leszek az est hátralévő részében, hiszen mindenki más "öreg", mármint állandó fordító, akiket én nem ismerek, ők meg régóta kollégák, szóval logikusabb a másik gyakornokkal lenni, mint velük. Ő egyébként októberben kezdett, amikor sokkal kevesebben kezdtek, így ő nem ismert annyi embert. Nem is kereste a mi társaságunkat, persze lehet hogy nem is tudta, hogy más gyakornokok is vannak. 

Tudva a tervemet, hogy vele akarom majd tölteni az estét, miután Karl elmegy, már az elején odamentem hozzá, amikor volt egy kis ácsorgás, kabátlevétel, koccintás. Bemutatkoztam neki, mondtam hogy én is gyakornok vagyok, és én tudom, hogy ő Jack, a svéd fordítógyakornok, mert kaptunk egy mailt, mielőtt kezdtek az októberiek. Biztos meglepődött, hogy letámadja egy csaj, aki még tud is róla dolgokat. Beszélgettünk ott is egy kicsit, és a főzés alatt is odamentem hozzá, majd mikor elment Karl, végleg csatlakoztam hozzá és a vacsora végéig együtt voltunk. Egy hosszú asztalnál ültünk sorban, aminek mi a végén foglaltunk helyet. Volt egy nő, aki végig fotózott az eseményen, és ahogy leültünk, odajött minket lefotózni. Ez a kép ki is van rakva nálunk, mert szeretem a képet is és azt is hogy meg van örökítve a legelső találkozásunk, amikor még mint két idegen ülünk egymás mellett.

Végigbeszéltük és nevettük az egész vacsorát. Nagyon jól éreztem magam vele. Aznap este én szinte csak kérdeztem és kérdeztem. Azért is kérdeztem tőle olyan sokat, mert már akkor nagyon érdekesnek találtam és nem tudtam hova helyezni. Mivel annyiféle emberrel találkoztam a két és fél hónap alatt, az lett a szórakozásom, hogy mindenkit elemezgettem, vizsgálgattam magamban, hogy ki milyen. Őt viszont nem tudtam bekategorizálni, nem tudtam elkönyvelni egy valamilyen embernek. Aki egy típus. Aki hasonlít valaki másra. Egy talány volt számomra. Később ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy ő a kivétel a szabályok alól. Bár mostanra azért már sikerült kiismernem, számomra továbbra is ő a legérdekesebb ember, akivel valaha találkoztam. (Persze kissé elfogult vagyok vele szemben és ez kizárólag szubjektív vélemény.) 

Elsőként bontottunk asztalt, és még elkísért a metróállomásomig, ami pedig az ellenkező irányban volt, mint amerre ő lakott. Azt nem tudom, hogy gondolkoztam-e azon hogy hogy köszönjek el tőle vagy mit mondjak neki, de nem is kellett, mert megjelent a peronon egy ismerősöm, akivel ugyanabban a hotelben laktam. Így Jack elköszönt, én pedig a hoteltársammal mentem haza. De nem baj, máskor is láttam Jacket, szóval gondoltam, ha ismét látom, akkor majd odamegyek hozzá. Sokat gondoltam rá a következő napokban, de nem láttam se szerdán, se csütörtökön, se pénteken... Aztán eljött a hétvége, amikor szokásosan voltak programjaim és zajlott az élet, így a következő hétre már "túltettem" magam ezen a rejtélyes idegenen és a jó vacsorán. Legalábbis azt hittem...  

Aztán kedden, egy héttel a vacsora után, a megszokott módon ültem a munkában a gép előtt, amikor egyszer csak felugrott egy e-mail Jacktől. Jack e-mailt írt nekem. Jack írt. Jack nekem. Írt. Hát én nem tudtam türtőztetni magam, és akkor jöttem rá, hogy dehogy vagyok én túl rajta. Annyira izgatott és boldog lettem, hogy nem tudtam megmaradni az irodahelyiségben, ahol csak a szellőző zúg és az egerek kattognak, én meg ugrálni tudnék örömömben. Nyugalmat erőltettem magamra, és elsétáltam az épület másik végében található mosdójába, ahol kiengedtem egy csöndes örömujjongást.

Majd ismét felöltöttem a komoly, hivatalos arcomat és visszasétáltam, mintha mi sem történt volna. Egyébként azt írta, hogy köszöni a beszélgetést a főzésen és lenne-e kedvem vele ebédelni vagy ilyesmi. Az e-mail-címemet a céges rendszerben kereste meg. Legszívesebben azt válaszoltam volna neki, hogy IGEN! EBÉD!! MOST!!! De volt bennem akkora önuralom, hogy csak másnapra kértem tőle ebédet. Micsoda visszafogottság, tudom. 

És onnantól kezdve elkezdtünk először csak együtt ebédelni, aztán elérhetőséget cseréltünk, hogy az irodán kívül is elérjük egymást. (Ez még a home office előtti világ, amikor a munkahelyi dolgok csak a munkahelyen voltak elérhetőek.) Emlékszem, mikor először találkoztam vele irodán kívül, este egy bárban, előtte a barátaimmal néztem moziban a Hunger Games utolsó részét és egyetlen dologra sem emlékszem a filmből, mert végig csak arra tudtam gondolni, hogy nemsokára találkozom Jackkel. A kapcsolatunk kezdetét a céges karácsonyi ünnepségtől számolom, ahol az első csókunk volt és azután titokban már együtt voltunk és nagyon izgalmas időszak volt. Csak közben közeledett a hazautam ideje, míg Jack március végéig még ott volt. Folyton csak arra tudtam gondolni, hogy milyen igazságtalanság, hogy nekem el kell mennem, és ő még itt lesz, de én már nem lehetek vele... Hogy fogom ezt kibírni és mi lesz velünk.

Így ahelyett, hogy hazaköltözvén elkezdtem volna irodai állást keresni, eldöntöttem, hogy belevágok a szabadúszó fordításba, mert azt bárhonnan tudom végezni és ugyanakkorák az esélyeim a karrierem beindítására, akárhonnan is próbálkozom vele. Csak az érdekelt, hogy Jackkel lehessek. Ha ő nincs, biztosan nem merem meglépni a szabadúszást, mert nem lett volna hozzá elég önbizalmam, de miatta bármire képes lettem volna. Január végére pedig foglaltam egy hétre repjegyet, hogy meglátogathassam őt. Ő egész hétre szabadságot vett ki, és újra együtt voltunk a városunkban. Minden nap kirándultunk, sétálgattunk, bejártuk a várost, új helyeket fedeztünk fel, jó kajákat ettünk és vele laktam a hotelszobájában. Gyorsan elrepült az egy hét, eljött a szombat este és vele együtt a másnapi visszautam. Feküdtem Jack mellett és végre kimondtam, amire egész héten gondoltam: én nem akarok hazamenni. Ő pedig a legnagyobb egyszerűséggel azt mondta: hát akkor maradj.
És én azóta is maradok.

az esküvő állása

Közben az esküvővel is foglalkozunk, de mivel nem lesz nagy, ezért nincs is vele sok teendő. Ősszel már leírtam a gondolataimat, elképzeléseimet és csak néhány dolog változott azóta. Az első elképzelésem az volt, hogy a házasságkötésen itt Stockholmban csak a szüleink lesznek jelen, aztán valamikor később, nyáron a családommal egy ebéd keretében találkozunk, ünnepelünk. A terv nagyjából még most is ez, de idővel kibővült arra, hogy a stockholmi esküvőre meghívtuk Jack nagybátyját és a feleségét is. És még jönnek Kathie-ék is, aminek nagyon örülök.

Említettem már, hogy a városházán maximum 10 vendég lehet jelen a szertartáson, beleértve a gyerekeket (azért remélem az öthónaposok nem számítanak bele) és a fotóst is. Csak szombaton tartanak esküvőket, minden 5 percre lehetett időpontot foglalni és nem is "kerek" időpontban lesz a miénk. Ennek ellenére lett picit lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy a tesóim nem jöhetnek. Karácsonykor, mikor szóba jött, akkor kettőjük is csalódottnak tűnt. Hiába próbáltam magamat menteni azzal, hogy csak 10 ember jöhet, ha utána elmondtam nekik, hogy Kathie és Jack nagybátyjáék is ott lesznek. 

Én előtte nem gondoltam hogy ez bunkóság vagy hogy bántani fogja őket. Sőt, nem is gondoltam volna, hogy ők itt akarnak lenni. Lehet hogy ebben megint az van, hogy nekem nem olyan nagy dolog az esküvő(m). Ugyanakkor meg épp azért lesz a magyar rokonsággal is program, hogy ne legyenek kizárva az egészből. Az én fejemben ez teljesen elfogadhatónak tűnt, de gondolom ők a tényleges szertartást tartják valamire valónak és nem a "kamu", utólagos ebéden akarnak részt venni... Meg lehet hogy szívesen kiugrottak volna Stockholmba, pláne ebből az alkalomból. Remélem azért nem bántódtak meg és megértik az indokaimat. 

Amit már elintéztünk:

• csináltattunk gyűrűket
• foglaltunk időpontot 
• beküldtük a házasságkötéshez szükséges dokumentumot, amiben nyilatkoztunk arról, hogy nem vagyunk egymás rokonai és nem voltunk még házasok
• befizettük az esküvő díját
• elmentünk a gyűrűkért
• készíttettem meghívókat, magyar és svéd változatban
• elküldtük a meghívókat
• szóban is mindenkit meghívtunk
• kerestünk és foglaltunk helyszínt az ebédhez (egy étteremben egy külön helyiség)

Amit még nem intéztünk el:

• a magyar ebéd időpontját, helyszínét
• arra meghívókat készíteni, küldeni
• ruha 
• fotós
• sminkest és fodrászt is szeretnék majd
• meg csokrot
• és eldönteni végre valahára hogy megváltoztassam-e a nevem

Egyelőre ezek van a fejemben, mint elintézendő dolgok, de biztos van még valami, amire nem is gondoltam. A ruhával kapcsolatban: amit eredetileg elképzeltem, az egy hosszú ujjú, hosszú ruha lett volna. Egy lenge, virágos, nyárias, de elegáns ruhát képzeltem el. Nekem továbbra is tetszik ez az Oscar de la Renta ruha, amit Meghan viselt egyszer és tavaly már feltettem a fotóját, amikor az esküvőkre vendégként valami hasonlóban gondolkodtam. Bár lehet, hogy rajtam, mint egy pizsama/hálóköntös, úgy állna. Amúgy is csak az irányvonal miatt mutatom.

Van egy svéd márka, By Malina a neve és nekik is gyönyörű ruháik vannak, egyébként menyasszonyi ruhákat is készítenek. Nekik is voltak ruháik, amik tetszenének, de vagy volt mindegyikkel bajom, vagy nem is volt a méretemben, hogy egyáltalán felpróbálhassam, továbbá ezeknél azért olcsóbb megoldásban reménykedem. 

ez már nem elérhető

ennek kivágott a háta és ez a bézs szín nem én vagyok, de amúgy szép

A neten is találtam példát nem fehér menyasszonyi ruhára, ami tetszett:

Sokat keresgéltem a neten, élőben is benéztem pár helyre, de egyelőre nem találtam olyat, ami tetszett volna. Aztán rábukkantam erre és teljesen beleszerettem. A rózsaszín blézerrel is nagyon csinos. Áprilisban még hűvös tud lenni, de napközben és a fotókhoz biztos blézer nélkül is lehetnék. 

Az volt a bökkenő viszont, hogy szinte minden méret már elkelt, illetve olvastam a kommenteknél, hogy mindenki írta, hogy nagyon pici a méretezése és 1-2 mérettel nagyobb kell belőle. Feliratkoztam, hogyha lesz újra a méretemből, akkor küldjenek értesítést. Kaptam is e-mailt, hogy van újra egy darab. Gondolom, amit valaki visszaküldött, akinek nem tetszett a rendelése. De annyira népszerű volt, hogy mire kosárba tettem és akartam volna fizetni, már el is vitték. Harmadszor mégis sikerült lecsapnom rá, 1-2 mérettel nagyobban, mint ami szoktam lenni és még az is kicsi volt! Elszontyolodtam, mert élőben is gyönyörű ez a ruha és tökéletes lenne.

Ekkorra már ténylegesen elkelt az összes darab, de azért tettem egy próbát és a még nagyobb méretre is feliratkoztam, hátha. Beállítottam még azt is, hogy hangértesítést kapjak a mailről, hogy ha esetleg kapok értesítést, le ne maradjak róla... És igen! Megcsörrent a jelzés, hogy egy darab elérhető a nagyobb méretben, én pedig azonnal lecsaptam rá. Gondoltam, hogy ez a méret meg már túl bő lesz, de arra gondoltam, hogy elviszem varrónőhöz és biztos rám tudja szabni.

Tegnap jött meg a ruha, és hihetetlen, de ez a példány szörnyű állapotban van, konkrétan végig van szakadva az a szép berakásos rész, cérnadarabok állnak ki belőle és csak lógnak a redők, nem úgy állnak, mint a képen. Gondolom, hogy ezt az egyik utolsó példányt ide-oda utaztatják, próbálgatják, visszaküldik. De hogy ennyire nem nézték meg a minőségét a visszaküldéskor? Reklamáltam és vissza kell küldenem, hogy ellenőrizzék, hogy jogos a panaszom. Az kéne még, hogy kitalálják, hogy én szakítottam el. A kisebb méret még mindig megvan, de gondolom bővíteni nehezebb lenne, mint szűkíteni. Pedig úgy tetszik és olyan jó lenne, ha meglenne a ruha, és ezzel sem kellene már foglalkoznom.

névváltoztatási gondolatok

Még nem döntöttem el, megváltoztassam-e a nevem házasságkötéskor. Én korábban mindig is úgy voltam vele, hogy én biztosan nem változtatnám meg a nevemet, mert az az én nevem, azzal nőttem fel, azon ismernek, miért változtatnám meg csak azért, mert hozzámegyek valakihez. Erre most hogy aktuálissá vált a kérdés, és nem csak úgy beszélek bele a levegőbe, hanem valóban meg kell hozni ezzel kapcsolatban egy döntést, hirtelen már nem is tartom olyan egyértelműnek a választásomat.

Nekem amúgy is kedvelt témám a nevek témája, mindig kíváncsi vagyok, hogy ki milyen nevet választ a gyerekének. Elgondolkozom, hogy tetszik-e, milyen is a név, milyen a vezetéknévvel együtt, milyen a rövidsége, hosszúsága, hogyan lehet vagy nem lehet becézni. Szeretem megnézni a jelentését, az eredetét és a gyakoriságát is. És szeretek a nevekről beszélni, kibeszélni őket. Hogy kinek melyik mostani divatos babanév tetszik, nem tetszik, milyen neveket fogadtak el, utasítottak vissza vagy milyen furcsa vagy vicces vezetéknevek vannak. Így tehát azt is érdekesnek tartom, hogy házasság után egy nő felveszi-e a férje nevét, ha igen akkor hogyan, ha nem akkor miért nem és kinek milyen gondolatai vannak ezzel kapcsolatban. Magyarországon meg pláne érdekes, mert többféle opció van. Nem is tudom miért van az, hogy van ez a né-s dolog és hogy régen teljesen elveszett a nő neve a férje nevében (Takács Jánosné pl). 

Világszerte sokféle szokás van, ezekről is olvasgattam most. Spanyolországban mindenkinek két vezetékneve van, az apja vezetékneve és az anyja vezetékneve, és a pár gyerekeinek a vezetékneve a két szülő apai vezetéknevéből áll össze. Itt egy ábra hozzá. Tehát ők nem veszik fel a házastársuk nevét, ahogyan sok másik országban sem szokás vagy olyan is van, hogy kifejezetten nem is engedélyezett. Kínában, Görögországban, Franciaországban, Hollandiában vagy Koreában például megmarad a nők leánykori neve. Ezzel szemben Japánban kötelező, hogy a házaspárnak azonos legyen a vezetékneve. Az izlandi helyzet is érdekes, mert ott a vezetéknév az apa keresztnevéből jön. Például ha Gunnar az apa, akkor a fia vezetékneve Gunnarsson, a lányáé pedig Gunnarsdóttir. Lehet választani azt is, hogy az anya nevét kapja meg a gyerek, de az ritkább. És a nők nem veszik fel a férjük nevét házasságkötéskor. Szóval az sem univerzális és egyértelmű, hogy a nők minden kultúrában "elnyomottak" és fel kell venniük a férjük nevét. Svédországban egyébként egy 2015-ös statisztika szerint még mindig az a leggyakoribb (64%) hogy a feleség felveszi a férje nevét, a második leggyakoribb (21%) pedig az hogy mindketten megtartják a saját nevüket.

Két dolog miatt gondolkoztam el azon, hogy megváltoztatnám a nevemet. Az egyik a praktikussági szempont, hogy ne külföldi nevem legyen Svédországban. Múltkor is tök hülyén félreértette valaki, meg általában persze nem értik. Egyszerűbb lenne az élet svéd névvel, viszont a hátulütője az, hogy a nevem alapján svéd lennék, és talán úgy érezném, hogy megvezetem az embereket. Például ha behívnak állásinterjúra, akkor egy svédre számítanak, helyette egy külföldit kapnak. Ha külföldi a nevem, akkor tudják mire számíthatnak. Viszont minél tovább élek itt, annál kevésbé lesz probléma, feltéve hogy a svédem folyamatosan fejlődik (másban nem érzem esetleges problémának a külföldiségemet). Illetve az önéletrajzomon rajta vannak a magyar iskoláim, úgyhogy ha valóban megnézik, akkor gondolhatják.

A másik egyszerűen a romantikussági, elköteleződési szempont. Elkezdett szimpatikussá válni az a gondolat, hogy a nevemben is Jackhez és ehhez az országhoz tartozzak. Tudom hogy sok házasság nem tart örökké, de gondolom mindenki úgy megy bele, hogy azt gondolja, az övé örök életre szól. Még csak 31 éves vagyok, az életem nagyobb része hátravan, és ha minden jól megy, akkor ő lesz ennek az életnek a legfontosabb szereplője. Ha meg nem, akkor vissza is lehet változtatni. Vagy olyan leszek, mint a suliban a volt tanárom, hogy férjről férjre megyek és mindig új nevem lesz (jó, csak a 2. férjénél tart, de akkor is 37 évesen már 3-féle vezetékneve volt). Vagy olyan is lehetek, mint Angela Merkel, hogy bár elválok, újraházasodom, de marad az első férjem neve. A lehetőségek végtelenek kéremszépen.

Szeretem megnézni, hogy mások hogy jártak el, főleg akiknek külföldi a férjük. A svéd-olasz barátainknál a feleség nem vette fel a férje nevét, elsősorban a publikációi miatt, de szerintem egyébként sem vette volna fel. Kathie hozzáadta a férje nevét a sajátjához, úgyhogy ő a két vezetékneves megoldást választotta. Amúgy is elég befolyásolható vagyok, vagyis hatnak rám olyan emberek, akik szimpik. Figyelgetem, hogy ki hogy csinálta, és milyen számomra szimpatikus vagy hasonló értékrendű emberek vették fel a férjük nevét. Ha találok ilyet, akkor megörülök, hogy na tessék, ő is felvette, hát akkor... Például a gyerekek anyja, akinek volt karrierje, nagy ismeretségi köre és szép volt a családi neve és majdnem 40 évesen házasodott, mégis felvette a férje nevét. Ha viszont olyanra látok példát, aki nem olyan szimpi vagy nem egyezik az értékrendünk és felvette a férje nevét, akkor meg arra gondolok, hogy uhh és én is úgy csináljak mint ő? Persze mindenre lehet példát találni, szóval végső soron ez nem mérvadó, de mégsem tudom megállni hogy ilyen szemmel nézzek körbe.

Az is olyan béna érv, hogy eszembe jut hogyha megváltoztatom a nevem, akkor át kell írnom a facebookon és majd mindenki látja, hogy új nevem van. Meg nem találnak meg akik a régi néven ismernek. Tudom hogy ott Banánhinta Konzuéla Hercegnőnek is hívhatnám magam, és semmi nem kötelező, de azért a többség a valódi nevével játszik. Bár a facebook amúgy is kezd elavulni. Ja meg új e-mail-cím is. Amikor látom a régi, már házas osztálytársaim neveit a facebookon, akkor fintorgok hogy kik ezek az emberek, mik ezek a nevek. Ez csupán arról szól, hogy nem akarom hogy bármi is változzon, legyen úgy minden, ahogyan régen volt, ahogyan én ismerem, és hogy merészelnek ezek a lányok hozzámenni (számomra) vadidegen férfiakhoz és megváltoztatni a neveiket. Én a Tóthot, a Fazekast, a Faragót ismerem, kik ezek a nék meg ezek a névcsoportosulások? Milyen furcsa dolog a nevünkben viselni a férjünk nevét...

Nekem ezért tetszik jobban teljesen felvenni a férj nevét (ami Magyarországon a legritkább változat, ahogyan olvastam) mert akkor nem látszik a néven, hogy x hozzáment y-hoz, hanem az csak egy név. Meg nem olyan hosszú és praktikusabb. Meg ha csak hozzáadnám a nevét, akkor ugyanúgy megmaradna a problémás magyar nevem. Nekem van középső nevem is, úgyhogy négy név, bah. Bár ahogy látom a svédeknél az előkelőbb embereknek régebben sok nevük volt. Például van egy író, Jan Guillou akinek a teljes neve Jan Oskar Sverre Lucien Henri Guillou. A gyerekeknek is három utónevük van és mindkettőjük második neve az apjuk neve. Bár ez inkább a keresztnévre vonatkozik. Na de szóval végletekben gondolkozom, vagy felveszem a nevét és ejtem a sajátomat vagy megtartom a sajátom. Nem vagyok a családi nevemmel kapcsolatban szentimentális, szerintem a vezetéknév elsősorban azonosításra van, amúgy úgyis a keresztnevem használom, azon mutatkozom be, azon szólítanak. Bár felszínes, hiú érv, de ha különleges vezetéknevem lenne, ahhoz valószínűleg jobban ragaszkodnék. Ha meg Jacknek valami béna, nekem nem tetsző neve lenne, akkor meg valószínűleg nem szeretném felvenni, ami szintén helytelen döntésnek tűnik, mármint nem arról kellene hogy szóljon ez a döntés, hogy kapjak az alkalmon, hogy upgrade-eljem a nevem. De Jack is azt mondta, hogyha valami menő nevem lenne, például Lennon, akkor azt felvenné, és akkor ő lenne Jack Lennon. Ezen jót nevettem, annyira random volt.

Van viszont egy másik probléma is a kérdés kapcsán. Jacknek két vezetékneve van. Sosem szerette, hogy hosszú a vezetékneve és máskor is mondta már, hogy az egyiket elvetetné, minek kettő, csak a gond van vele. Persze sosem lépte meg ezt a lépést, mert sok macerával jár és különösebb oka nem volt rá. De most újból aktuálissá vált a kérdés. Én a két nevét nem venném fel, egyet talán igen, szóval ha úgy dönt hogy megváltoztatja a nevét, akkor már én is. Szóval egyelőre itt tartunk... Jack is azt mondja, és én is úgy vagyok vele, hogy nincsenek erős érzéseink és határozott véleményeink a kérdés kapcsán, és egyszerűbb ha minden marad a régiben. Viszont tetszik amit Jack mondott, hogy maga a házasság absztrakt és megfoghatatlan, és a névváltoztatás, a közös név viselése legalább egy megfogható változás lenne.

Folyton eszembe jutnak még gondolatok, amiket hozzá tudnék tenni, de így is elég hosszan írtam a témáról. Szívesen olvasom a ti gondolataitokat, tapasztalataitokat, akármi fun sztorit, mert ahogy írtam, szeretek erről beszélni és a gyűrűs posztnál is érdekes volt olvasni a sokféle hozzáállást. 

gyűrűk

Egy másik esküvős téma a gyűrű kérdése. Ez mindkettőnket érdekel, mert a gyűrűt folyton hordani fogjuk, ezért erre szívesebben is költünk és foglalkozunk vele. Nekem nagyon tetszik az a gondolat, hogy mindketten hordani fogunk egy gyűrűt, ami mindig mindenhol a kapcsolatunkat és a másikat szimbolizálja. Korábban nem fordítottam nagy figyelmet arra, hogy kinek milyen jegygyűrűje van, de ha mégis észrevettem, hogy egy srácnak, férfinak van gyűrű a kezén, azt szép dolognak tartottam. Mutatja a világ felé, hogy van valahol egy felesége, hogy igaz hogy épp egyedül van most itt, de ő valakihez azért tartozik. Jó érzés belegondolni, hogy majd Jack is egy ilyen férfi lesz.

Olvasgattam is a gyűrűk történetéről, a hagyományokról és tetszik az is, hogy ez egy ősi és országokon átívelő hagyomány. A jegygyűrűt azért hordjuk a negyedik ujjon, mert régen azt hitték, hogy a bal kéz negyedik ujjából vezet egy ér, a szerelem ere, a szívig. Magyarországon a jegygyűrűt hagyományosan a jobb kézen hordják, Svédországban viszont a bal oldalon szokás hordani. Ami egyedi, mert a szomszédos országokban és általában Európában a jobb kézen hordják. Így erről nincs különösebb véleményem, nekem a logika azt diktálná, hogy a másik kézen érdemes hordani a gyűrűt, mint amilyen kezesek vagyunk, mert talán akkor kevésbé van útba, kevésbé karcolódik. Mi mindketten balkezesek vagyunk, úgyhogy ha ez alapján döntünk, akkor a magyar hagyományt követjük majd. 

Eljegyzési gyűrűm viszont nincs. Jack mondta, hogy nézegetett gyűrűket, de fogalma sem lett volna, hogy milyet és mekkora méretet vegyen. Ezt teljesen meg tudom érteni, ugyanis soha nem volt gyűrűm, úgyhogy én sem tudnám hirtelen, hogy milyet vennék magamnak. Ő azt mondta, hogy fel akarta tenni a kérdést, és aztán a többit mindent együtt tervezünk meg és minden úgy lesz, ahogy szeretném. Felajánlotta, hogy vesz nekem eljegyzési gyűrűt, de én azt nem is szeretnék. Ha vett volna, biztos örültem volna neki és hordtam volna, de jobb így hogy nem vett, mert én nem látom annak a gyűrűnek különösebb értelmét, és ha valaminek nem látom az értelmét vagy nincs hozzá kedvem, akkor nem fogok belemenni kizárólag amiatt, mert az a szokás, mert mások úgy csinálják.

Az eljegyzési gyűrű jelzi azt, hogy "elkelt a leányzó", de ha nem annyira sokára úgyis megházasodunk és lesz majd karikagyűrűnk, akkor erre a rövid időre minek egy másik gyűrű? Én azt gondolom, hogy ez egy régebbi tradícióból ered, amikor nem hosszú évek után kérték meg a lányok kezét, hanem akár pár hónap után, és a gyűrűvel mutatta a lány a világ felé, hogy ő foglalt. Mi már régóta együtt vagyunk, nem fogok most erre a rövid időre egy köves gyűrűben mászkálni, főleg hogy a kiálló köves gyűrűt el sem tudom képzelni magamon és nem is tűnik praktikusnak. Tudom, hogy olyan opció is van, hogy a karikagyűrűvel történik az eljegyzés és akár mindketten hordjuk a karikagyűrűt az esküvőig is, csak a másik kezünkön. Ez még csak-csak tetszene, viszont még nincs meg a karikagyűrűnk, és én amúgy sem szeretném úgy hordani, hogy még nem vagyunk házasok. Szóval nekem jó ez így, gyűrű nélkül.

Voltunk már pár ékszerboltban és ott nyomatják, hogy legyen két gyűrűm, de hát ők ebből élnek, persze hogy megpróbálnak rábeszélni. Régebben sosem foglalkoztam azzal, hogy kinek milyen gyűrűje van, de most hirtelen nagyon kíváncsi lettem mindenki gyűrűjére. Leginkább csak hírességek gyűrűit tudom nézegetni, és ott azt állapítottam meg, hogy a nőknél szinte kizárólag a sokmilliós, hatalmas köves eljegyzési gyűrűkről esik szó a bulvárlapokban, a jegygyűrűről nem annyira. Szóval ezekből a cikkekből az jött át, hogy az fontosabb, de szerintem csak azért beszédtéma, mert azt az általában szintén híres férfiak veszik, és megy a verseny, hogy ki kéri meg a csaját menőbb gyűrűvel. Na meg bizonyára ezeket a nagyon híres nőket nem lehet akármivel eljegyezni. Én mondjuk félnék is hordani egy kb. 2 millió dolláros gyűrűt, mint például Blake Livelyé. Én még egy kétmillió forintosat is mondjuk. Az övénél persze vannak még drágábbak is, csak azért őt mondom, mert bírom a stílusát és a párosukat Ryan Reynoldsszal. 

Az ékszerüzletben egyébként azt mondták, hogy változó hogy ki veszi meg az eljegyzési gyűrűt. Svédországban gyakran nincs az az amerikai típusú nagy meglepetéseljegyzés, hanem gyakran csak együtt megbeszélik, hogy majd összeházasodnak és kész. Szóval van olyan, hogy együtt megvesz a pár három gyűrűt, az eljegyzésit és a két karikagyűrűt, de van olyan is, hogy vesz meglepetésgyűrűt a férfi. És olyan is van, hogy aztán azt a lány kicseréli olyanra, ami tetszik is neki hihi. Kathie is így volt ezzel. Nem is feltétlenül azért, mert nem tetszik neki az eredeti, hanem azért hogy utána passzoljon a választott karikagyűrűhöz. Mert gyakori az, hogy egy kézen hordják, és a két gyűrű szinte egynek néz ki. Valóban szépek így a képen, de ezzel is úgy vagyok, mint a menyasszonyi ruhával, hogy másokon szép és tetszik, de magamon nem tudom elképzelni, nem érzem hozzám illőnek.

Nézegettem gyűrűket svéd és magyar oldalakon is, és az a megállapításom, hogy van különbség. Látszik a svéd gyűrűkön a skandináv stílus, a letisztultság, minimalizmus és egyszerűség. A magyar gyűrűk mintásabbak, színesebbek (sok ami kombinálja a különböző színű aranyakat) és a kövek bennük változatosabbak, sokszor nem szimmetrikusak, meg mindenféle extravagáns mintákat tesznek bele. Persze mindkét országban van példa mindegyik típusra, de nagy általánosságban nekem a magyar gyűrűk cirádásabbak, a svédeknél pedig a kevesebb több elve érvényesül, ahogyan ugyanez megfigyelhető a lakberendezés vagy az öltözködés terén is. Illetve még azt látom különbségnek, hogy a magyar oldalakon általában párban vannak a gyűrűk, a svéd oldalakon pedig általában külön kell választani, legfeljebb javaslatként vagy a fotón van ott, hogy egy női változathoz melyik férfigyűrű illik.

Még nem döntöttünk semmiről, csak bementünk pár üzletbe tájékozódni. Vagy fehérarany vagy platina lesz, de ezzel kapcsolatban is még tájékozódunk. Az egyik helyen mondták, hogy minden gyűrűjük helyben készül, nekünk az szimpibb, mint az ha külföldről rendelik meg. Még egy üzletbe el szeretnénk menni amit ajánlottak, aztán majd döntünk, hogy melyiket válasszuk. Nekem ilyesmi gyűrűk tetszenek, de szeretném élőben is látni ezeket és az ehhez hasonlókat, mert lehet hogy élőben teljesen más tetszik.

esküvői gondolatok

Így hogy Jack megkérte a kezem, muszáj gondolkoznunk az esküvő témán, még akkor is ha legszívesebben csak kettesben bemennénk a stockholmi Városházára (ahol amúgy is 3 perc egy esküvő és max. 10 vendég lehet) aláírnánk amit kell és ennyiben elintéznénk a házasságkötést. Szeretnénk házasok lenni, de egyikünk sem az a típus, aki vágyik az esküvőre, a felhajtásra, a figyelemre, na és a kiadásokra. De nem is a pénzről szól ez elsősorban, mert én akkor sem szeretnék "rendes" esküvőt, lakodalmat, ha mondjuk nyernék valami játékon és ingyen az enyém lehetne egy álomesküvő. Az én álomesküvőm a fentebb leírt, csak kettesben. De persze azért a szüleimet és a családot nem lehet és nem is akarom kizárni ebből, úgyhogy valaminek mégis lennie kell.

Én mindig is ilyen voltam, soha nem álmodoztam az esküvőmről, menyasszonyi ruhákról, nem tervezgettem gondolatban, hogy milyen lenne a lakodalom, hogy kik lennének ott. Semmi ilyet. Részemről egy ilyen egésznapos "tömegrendezvény" ahol felszínes, udvarias beszélgetések zajlanak, miközben én vagyok a középpontban és szerepelnem kell mindenféle módon, nekem kínzás lenne. Nekem az a gondolat is kellemetlen, hogy csak mert kitaláljuk, hogy megházasodunk, a hozzám legközelebb álló embereknek mindenfélét teljesítenie kellene emiatt... Ruhát venni, ajándékot/pénzt adni, valahova odautazni, egy egész napot eltölteni ezzel... Tudom hogy lennének, akik boldogan tennék, de azért többeknek inkább csak nyűg lenne. Meg ha lenne esküvő, anyagi okokból kifolyólag biztosan Magyarországon lenne, és akkor a svéd tábornak oda kellene utaznia, és hát khm, a kisvárosom nem az olasz csizma sarka, azért nem lenne az az izgalmas kirándulás számukra, mint a most nyári. Viszont legalább a magyar alkoholkínálatot és a hajnalig tartó bulit garantáltan értékelnék. 

Egyelőre az a tervünk, hogy itt összeházasodunk és arra a három vagy négy perces házasságkötésre meghívjuk a szülőket. Kathie azt mondta, hogy ő is szívesen eljönne. Ennek megörültem, jólesne ha ott lenne, csak nem gondoltam, hogy érdekli vagy hogy az ikrek mellől el tud majd szabadulni. Én voltam az ő tanúja, úgyhogy ha eljön, akkor felkérem a tanúmnak. A ceremónia után elmennénk valahova kajálni. Mondjuk ennek a gondolatától sem lelkesedem túlzottan, furcsa belegondolni, hogy Jack szülei és az én szüleim együtt lógjanak, na meg nem is igen tudnak kommunikálni. Jack apját bírom, viszont az anyjával még nem is találkoztam. Még képet sem láttam róla. Szóval furcsa belegondolni, hogy ott lenne az esküvőnkön (lehetőleg előtte azért összehoznánk egy talit). Végül is Kathie-ék stockholmi esküvője is ilyen kicsit kínos hangulatú volt, de azért mégis szép emlék (náluk ők, a férje szülei és bátyja és 1-1 baráti pár volt jelen, de ez a covid miatt volt így).

És valamikor otthon is lenne valami kis ünnepség, de annyi hogy a családommal, a mamáimmal és az unokatesóimmal, ami nagyjából 20 ember összesen, elmennénk együtt ebédelni vagy vacsorázni. Inkább ebédelni, a gyerekek miatt. Szerintem ez jó, tényleg örülnék ennek, ha együtt lehetnék velük ebből az alkalomból és szerintem ők is örömmel eljönnek. Azt még nem tudom, hogy mit vegyek fel erre a két alkalomra, mert menyasszonyi ruhát nem fogok venni, nekem azok sem jönnek be, nem vágyok rá egyáltalán. Az egyik barátnőm olyan aranyos, ő nagyon nyomatja hogy legyen rendes esküvőnk és még keresett is nekem való menyasszonyi ruhákat. Ez kedves tőle, nem veszem tolakodónak, egyedül apukám anyukája tolakodó kissé, aki írt egy üzenetet a javaslataival és olyan szavak vannak benne, hogy "kellene", "illene", "mégiscsak ünnepélyesebb lenne". Tehát nyilván neki nem oké a mi tervünk, kezdve azzal, hogy nem lesz templomi esküvő... Persze megértem, hogy neki más az értékrendje és hogy úgy gondolja, hogy fontos lenne "normálisan", menyasszonyi ruhában meg mindennel együtt megünnepelni a dolgot, de hát my body wedding, my choice.

Mindenesetre mikor a barátnőm küldött a négyes csoportunkba pár menyasszonyi ruhát nekem, akkor abból az lett, hogy egész este azt játszottunk, hogy mindenki keresett ruhát négyünknek, hogy kinek milyet tudunk elképzelni. Szolid, egyszerű, teljesen megfizethető ruhákkal kezdtük, de a végén az angol királyi család tagjainak, luxus szalonoknak és hírességeknek a ruháit küldözgettük egymásnak. Jó játék volt, elvoltunk vele, de nem kaptam kedvet így sem, hogy mégis legyen fehér hacukám. Azt gondolom, hogy majd keresek egy szép, színes ruhát, amit máskor is fel tudok venni. Az viszont lehet, hogy mindkét ünnepség előtt elmegyek sminkeshez és fodrászhoz hogy azért az átlagosnál ünnepibb fejem legyen. Gondoltam valami hajdíszre, hajbavalóra. Azt sem tudom, hogy legyen-e fotós, mert erre a rövid időre túlzásnak érzem, viszont azért jó lenne ha lennének normális fotók. Hümm hümm. Nem tudom... Nehéz kitalálni ezeket a dolgokat és döntéseket hozni, amikor egyikünknek sincs nagy kedve hozzá. De azért szép lassan valami körvonalazódik, és amelyik gondolatokhoz, ötletekhez vissza-visszatérünk, azok jelzik az irányt, amin haladni fogunk.

közös jövő

Jack megkérte a kezem – mondtam tegnap anyukámnak, aki erre minden szót lassan és ünnepélyesen kiejtve megismételt: Jack. Megkérte. A kezed. Ó micsoda gyönyörű mondat ez!

Még három hete történt Mariefredben, a festői kis városkában, ami így különösen belopta magát a szívembe, és ha visszamegyünk a jövőben, akkor mindig feleleveníthetjük azt a napot és felkereshetjük a padot, ahol feltette Jack ezt a váratlan kérdést. Nem írtam még róla, mert annyi sok gondolatom van ezzel kapcsolatban, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Na meg nem akartam leírni itt, miközben még a családomnak sem mondtam el. Persze meg is kaptam tőlük a szeretetteljes leszidást, hogy mégis miért ültem ezen a bejelentésen három hétig. Múlt héten videóztam három barátnőmmel, és úgy két óra után amikor épp témába vágott, nekik is elmondtam, és azt hitték hogy viccelek, mert nem gondolták, hogy igaz lehet ha 15 nappal később és 2 óra beszélgetés után mondom csak.

Hát most mit mondjak, akkor fura vagyok. Vagy csak máshogy állok az eljegyzés-esküvő-házasság témájához, mint mások, mint ami a megszokott. Úgy tűnik legalábbis. Szerencsére viszont úgy, mint Jack és az a lényeg, a többi azért annyira nem számít. Én ezt úgy élem meg, hogy ez kettőnknek nagy szó, kettőnknek jelent sok mindent és persze másoknak is elmondom, de végtére is azért másoknak mindegy, hogy házasok vagyunk vagy nem, nem? Úgy tűnik nem, mert tegnap a szüleim majd' sírtak a boldogságtól, és annyira annyira annyira annyira annyira annyira örültek, hogy már mondtam is nekik nevetve, hogy ők jobban örülnek, mint én. A mamáim és a keresztanyám is odáig voltak. Látszik, hogy picit máshogy gondolkozunk erről a témáról.

A másik végletet azért nem szeretem, amikor valaki azt mondja, hogy "a házasság csak egy papír" mert az a dolog elbagatellizálása, illetve a házasság eleve egy jogi kapcsolat is, szóval alapból nem igaz, hogy az csak egy papír. Annyira egy papír, mint akármilyen szerződés. Továbbá a házasság az, amivé az emberek teszik, és ha valakinek ennyi, akkor ennyi, de közben ő teszi azzá, amennyi, szóval na. Ezt jól megmondtam. Nem arról van szó, hogy azt gondolom, hogy a házasságnak nincs nagy súlya és hogy nem volt megható és jelentőségteljes, hogy Jack feltette a kérdést. Varázslatos érzés benne lenni ebben a különleges buborékban vele. Viszont nem tartottam a kapcsolatunkat kevésbé fontosnak, komolynak vagy elkötelezettnek azért mert "csak" boyfriend-girlfriend voltunk. (Legalább ha összeházasodunk, akkor hívhatom a férjemnek, mert a pasim/barátom/fiúm/élettársam/párom stb. szavak egyike sem tetszik.)

Ha az egész életünket samboként (a svéd élettársi kapcsolat kifejezése) éljük le, nekem teljesen megfelelt volna az is, és nem hiszem hogy zavart volna, hiszen a kapcsolatunk közel 7 éve alatt eddig is megfelelt nekem ez a kapcsolati forma. Ha másoknak ez nem elég komoly, nem az igazi, csak mert nem vagyunk házasok, az nekem mindegy. Az számít, hogy a mi céljaink és értékrendünk megegyezik. Nem hiszem, hogy házasságkötés után magasabb szintre emelődik a kapcsolatunk vagy lesz olyan, amit korábban még "megengedtünk maguknak", mert eh "csak" együtt élünk, eh "csak" a pasim, nem számít. Belül nem lesz változás, inkább csak a külvilág felé. Vagyis hát majd meglátjuk, nem tudhatom. A szüleim földöntúli boldogsága azért azt jelezte, hogy a szemükben igenis magasabb szintre emelődik ez a kapcsolat és mostantól tudják valóban komolyan venni ezt a Jack fiút. 

Anyukám azt mondta, hogy váratlanul érte a hír, mert ők nem is gondolták ezt Jackről... Merthogy a svédeknél ez nem annyira szokás. Ezt én látom így, tőlem jön az infó, de talán nem helytelenek a meglátásaim, bár statisztikát nem tudok előrántani. Viszont a magyar ismeretségi körömben egyetlen emberről nem tudok, aki nem házasodott volna össze legalábbis a gyereke érkezése előtt/közben/utána (mármint ha még együtt voltak) míg Jack több barátja is akár 10+ éve együtt él, két gyerekkel és az élettársával, házasság nélkül. És nekem ez rendben van, rendben lett volna. Illik hozzám ez a svéd módi. De úgy gondolom, hogy ha egy nő azt mondja, hogy 1) neki nem fontos a házasság 2) ő nem akar gyereket, ez az a két dolog, amit senki nem hisz el úgysem. És ha elégedetten le is él egy egész életet e kettő nélkül, akkor meg azt gondolják róla, hogy valójában boldogtalan és megbánta, csak nem mutatja. Szóval amikor anyukám ezt mondta, hogy Jack így meg Jack úgy, nem pedig ti, rólatok, benneteket, akkor kicsit mosolyogtam magamban. Az nem lehet, hogy esetleg nekem is van beleszólásom abba, hogy szeretnék-e vagy sem megházasodni? Ez csakis Jack döntése? Ha nem vagyunk házasok, az csakis Jack miatt van, és közben én reménytelenül epedezem érte amúgy? Én nem így állok a kapcsolathoz, hogy női mivoltom miatt csupán egy passzív résztvevő vagyok, akit sodor az ár és vagy megkérik a kezem vagy nem, de sajnos nincs felette befolyásom. Ha nekem fontos lett volna, és én magam kevesebbnek éreztem volna a kapcsolatot amiatt, mert nincs gyűrű az ujjamon, akkor beszéltem volna Jackkel erről, ahogyan minden másról beszélünk. Sőt, ha olyan fontos lett volna nekem a házasság, ő pedig ellene van, akkor azt hiszem, az egy olyan tényező lett volna, ami miatt nem lett volna értelme folytatni a kapcsolatot. Sőt sőt sőt akár még én magam is feltettem volna neki a kérdést, mert miért ne.

De rendben, elfogadom hogy más máshogy gondolkozik erről, nincs ezzel baj. Nincs bennük semmi rosszindulat, csak őszintén boldogok, és hadd jelentsen nekik az én eljegyzésem azt, amit nekik jelent. Nem vagyok én semmi jónak elrontója. Nagyon jó érzés volt, hogy ekkora örömet szereztem nekik. Apukám gondterhelt volt tegnap, de azt mondta, hogy hirtelen semmi probléma nem létezik, és már el is feledkezett minden másról. 

A testvéreimnek csak beírtam a családi csoportba, végül is a bátyám is tavaly feltöltött egy fotót a barátnője jegygyűrűs kezéről és így jelentette be a hírt, szóval nem hiszem hogy rossznéven vették, hogy nem hívtam fel őket emiatt. Csak azt vették rossz néven, hogy ilyen későn mondtam. De talán azt sem, csak nem értették. Apukám is aranyos volt, mert mikor kicsit felocsúdott a hírből, akkor kérdezte, hogy "egy csütörtöki napon?" mire én mondtam, hogy "nem, egy szerdain". "Egy szerdain? Ó hát az még jobb" - viccelődött. Majd kis idő után kérdezte, hogy "és ez tegnap történt"? Mire mondtam, hogy "nem, augusztus 10-én". "Micsodaaaa??? Hú-húsz napja???" És utána is még párszor hitetlenkedve visszatért erre az augusztus 10-i dátumra. Anyukám viszont nem vette rossznéven. Ahogy ő mondta, ő mindent elfogad, neki minden jó, ő egyszerűen boldog. De persze apukám sem maga miatt vette rossz néven a kései bejelentést, csak nem értette, hogy tudtam magamban tartani. Bár azt mondta apja lánya vagyok, mert rá jellemző az, hogy érdekes híreket jóval később csak úgy mellesleg közöl. Ja és azt is mondta, hogy ő is egy padon kérte meg anyukám kezét. Nekik bevált a dolog, hátha a pados lánykérés a sikeres házasság egyik titkos alapanyaga.

A romantikus naplemente. Már volt ez a kép a blogon, csak akkor nem írtam, hogy pár perccel a kép készülte után eljegyeztek. Nem pont itt, majdnem.