az esküvő

Mikor elkészültem a fodrásznál, autóba ültem, felvettem a szüleimet és mentem haza felöltözni, elkészülni. Én innentől kezdve nagyon ideges voltam mindenen. Sajnos nem tudok csupa pozitív lenni és áradozni az esküvőről, mert onnantól kezdve hogy hazaértem a fodrásztól, az ebédig minden annyira stresszes volt. Pedig azt hittem, hogy ez úgy lesz, hogy előtte való nap izgulok, ahogy általában szoktam, de aztán majd minden szuper jól alakul, és a végén megállapítom, hogy kár volt izgulni. De sajnos most fordítva volt. Nem igazán izgultam, mert úgy éreztem, hogy minden készen áll és nincs min izgulni. Ehhez képest nem olyan volt a nap, mint ahogy elképzeltem.

Két dolog miatt volt stresszes az esküvő. Az egyik a szörnyen hideg és nagyon szeles időjárás, ami a csontomig lefagyasztott. A másik, hogy túl sok feladat hárult rám. Részben az idegeskedős személyiségemből is fakad az, hogy annyi mindenen idegeskedtem, ez igaz. Már hazaérve engem az stresszelt, hogy most aztán nagyon gyorsan fel kell öltöznöm és össze kell szednem a cuccaimat, mert mindenki rám vár és nem fogunk odaérni időben, nem találunk parkolót, a fotós is várni fog ránk, jaj sietni, sietni. Pedig nyilván a szüleim és Jack is nagyon ráértek, és mind azt mondták volna, hogy ráérünk, nyugi. De ez a feszültség belülről fakadt.

Apukám vezetett, és én navigáltam a városházáig. Az is idegesített, hogy ahogy leparkoltunk, mindenki kiszállt az autóból és megindultak, én pedig a telefonommal vacakoltam, hogy kifizessem a parkolást az alkalmazásban, és ettől is olyan ideges lettem, hogy nem igaz hogy nem lehet engem megvárni az autóban, miért indulnak már meg. Igazából egy teljes idegbetegnek éreztem magam az ebédig, és így tudok rá visszagondolni, hogy idegbeteg módjára viselkedtem. Remélem, hogy kívülről nem így látszott, de én így éltem meg.

Biztos a hideg is rátett egy lapáttal, mert már az autóból kiszállva fáztam. Ezt is a zaklatottságomnak tudom be, mert korábban még volt egy olyan gondolatom, hogy magamra veszem a téli kabátot, de teljesen elfelejtettem, így csak egy blézerben voltam a 8-10 fokban és jeges szélben. A városháza egy gyönyörű épület a vízparton, van egy belső kis tere és árkádos, oszlopos része. Egyes részein úgy fújt a szél, mint egy szélcsatornában. Ekkor már nem csak vacogtam, hanem megbántam a frizurámat is, hogy egy-egy tincset meghagyattam elől, mert fújta bele a sminkembe, rúzsomba a szél azokat a tincseket és folyamatosan tartanom kellett a hajamat, hogy ne a számban kössön ki. Szóval még meg sem érkezett a fotós, én már szét voltam fagyva és a hajam is összekócolódva. 

És akkor jött még csak a felismerés, hogy a városházán nincs egy váróterem, egy belső tér, ahova behúzódhatunk felmelegedni (a turistákkal tömött ajándékbolton kívül). Vagy legalább egy mosdó tükörrel, ahol megnézhetem, hogy hogy néz ki a frizurám és a sminkem. Megérkezett a fotós és elkezdődött a fotózás a hidegben és szélben. A fodrász után szépnek éreztem magam, de ekkor nemhogy szépnek nem éreztem magam, hanem még az átlagos szintű önbizalmam is elszállt. Fáztam, frusztrált hogy szétfújta a szél a hajam, hogy meg sem tudom magam nézni egy tükörben, hogy milyen a fejem, hogy áll a ruha... És így kellett nemcsak pózolni és mosolyogni, de természetesnek és lazának hatni. Én annyira nem így képzeltem el ezt a napot és a fotózást. Én azt hittem, hogy jó hangulatú és meghitt lesz, de olyan volt mint valami tortúra. Előtte való hétvégén 20 fok volt és meleg, most meg ez a szörnyű hideg.

Kicsit bementünk az ajándékboltba melegedni, aztán visszamentünk fotózkodni, és lassan megérkeztek a vendégeink. Először Kathie-ék, aztán Jack nagybátyja és felesége, majd Jack apja. Mindenkihez odamentünk üdvözölni őket, és az is fárasztó volt, hogy három nyelven beszéltem, illetve hogy közvetítsek az emberek között. Aztán mondta Kathie, hogy ők elmennek most megetetni az ikreket, hova tudnak bemenni. Hát sehova... Mondta a fotós, hogy hol lesz majd az esküvő, de oda csak 15 perccel előtte lehet bemenni. Mire Kathie-vel beszéltük, hogy de hát egy szoptató anyát biztos beengednek, ez Svédország.

Mi folytattuk a fotózást még egy darabig, és a többiekkel is beszélgettünk. Aztán végre odamentünk ahhoz az ajtóhoz, ahova be kell majd menni az esküvőhöz. Ekkor már annyira fáztam, hogy alig vártam, hogy végre bent várakozhassunk. Kint két "őr" állt, és először azért nem engedtek be, mert még nem 15 perc volt az időpontunkig, aztán mikor szóltak, hogy most bemehetünk, akkor közölték, hogy az egész társaságnak együtt kell bemennie, szóval meg kell várnunk Kathie-éket. Akit mellesleg nem is tudtam, hogy hol van, de ekkor tudtam meg, hogy nem engedték be oda az ikrekkel. Jack indult neki a keresésüknek, aztán visszajött, hogy az ajándékboltban szoptat. Én azt sem tudtam, hogy hány óra van, mert nem volt nálam a mobilom sem, de attól tartottam, hogy majd elveszítjük az időpontunkat. Itt félreértés is történt, mert én azt hittem, hogy meg kell várnunk Kathie-éket, de aztán mégis beengedtek minket külön, és bent várhattunk. Aztán kiderült, hogy nem fogjuk elveszíteni az időpontunkat, és megvárhatjuk Kathie-éket. 

Végre megjöttek, és egy asztalnál be kellett regisztrálnunk, hogy melyik időpontra jöttünk és elkérték a személyinket. Itt megkérdezte az ügyintéző srác, hogy kinek kell tolmács. Mire mondtam, hogy én vagyok magyar, én kértem tolmácsot. Ugyanis amikor lefoglaltuk az esküvőt, akkor lehetett tolmácsot kérni, mert kötelező hogy a pár tagjai és a tanúk értsék az esküvő szövegét. Én meg úgy voltam vele, hogy bár én azért értem, egyrészt mégis csak jobb ha mindent értek, másrészt akkor a szüleim is értik, hogy mit mond a házasságkötő. Erre az a kis fiatal srác ott az asztalnál azt mondja nekem, hogy "neked nem kell tolmács, neked teljesen jó a svéded". Ezt abból szűrte le, hogy mondtam két mondatot?? Elkezdett ott nekem magyarázni arról, hogy milyen esetben kell tolmács... Én meg nem értettem, hogy ha 7 hónapja már foglaltak nekem tolmácsot, és itt van egy tolmács, akkor mégis minek áll nekem ez a kis mitugrász arról magyarázni, hogy nekem márpedig nem kell tolmács? Nem mindegy neki? Nem lehet szerencsétlen menyasszonyt békén hagyni az esküvője napján? Ezeket csak utólag mondom, ott leginkább csak értetlenül, és a hidegtől, a Kathie-re való várakozástól, a három nyelven való beszédtől és a szervezetlenségtől kimerülve álltam. Végül azt mondta, hogy majd akkor megbeszéljük fönt a kollégájával. Hát persze. Pont erről szeretnék még további emberekkel beszélgetni.

Ezután mehettünk fel a lépcsőn a házasságkötő terem előtti részbe, ahol vártunk a sorunkra. Itt is készítettünk pár fényképet, amíg sorra nem kerültünk. Nekem ezen a ponton már egy ilyen fagyos, zavaros maszlag lehetett az agyam, mert én fel sem fogtam hogy mi történik. Én nem fogtam fel, hogy most már a házasságkötő terembe megyünk be és ez az a rész, amire mondta a fotós, hogy lassan menjünk... De beérve is csak ment tovább a tolmácsmizéria, mert kiderült, hogy nincs ám itt a helyszínen, hanem a tolmács a telefonban van. Az ott dolgozók szerencsétlenkedtek egy iPhone-nal, közben a fotósra rászóltak, hogy ne fotózzon vakuval, de ő nem értett svédül, szóval azt is én mondtam neki, a szüleimnek meg próbáltam mondani, hogy jöjjenek közelebb, mert a tolmács a telefonban van. Az egész utólag annyira komikus. És aztán a röpke kis beszéd alatt végig tartotta a kezében kihangosítón a telefont a házasságkötő nő és a tolmács, mint valami Stephen Hawking robothang beszélt a telefonból. Én ettől is totál ideges voltam. Arra emlékszem, hogy bambán bámultam a telefon világító kijelzőjére, ahonnan jött a hang és legszívesebben mondtam volna, hogy tényleg hagyjuk ezt a tolmács dolgot, ha ez nekik a tolmács...

Aztán jött az a rész, amikor mondta Jack, hogy "ja", és örültem, hogy ő mondta előbb, legalább tudtam, hogy akkor most majd nekem is kell mondanom egy igent. Felhúztuk a gyűrűt, aminél szintén elfelejtettem, hogy mondta a fotós, hogy lassan húzzuk. De én annak örültem, hogy egyáltalán tudtam, hogy melyik ujjára húzzam fel... Aztán gratuláltak a vendégeink, de én akkor is csak ideges voltam és arra tudtam gondolni, hogy vajon hány perc telt el, mert biztos el kellene hagynunk már ezt a termet, és nem lehetne inkább kint gratulálni? Utána még kimentünk a fotóssal pár képet készíteni, de aztán nem engedtek minket vissza, és a többiek nem is tudták, mi hova lettünk. Aztán volt még egy kis fejetlenség, majd újabb navigálás következett részemről az étteremig. 

Huhhh... 

De amikor végre leülhettünk az étteremben a chambre séparée-ben, ahogyan a svédek hívják az étteremben a külön helyiséget... Akkor kezdtem lassan lenyugodni és felmelegedni. Ott már jó volt minden. Ez is olyan volt, mint a fodrász és a sminkes, hogy felülmúlta az elképzeléseimet is. Egy klasszikus helyen, a Stallmästaregården nevű étteremben foglaltunk egy kis szobát. Két ilyen kisebb helyiség van itt, és ahol mi voltunk, az az emeleten van. Az épület egy régi ház, aminek az emeletén ez a szoba teljesen olyan volt, mintha valaki nappalijában ültünk volna. Csak mi voltunk az egész emeleten, és volt a mi szobánk mellett egy külön kis szoba, ahova Kathie-ék el tudtak vonulni az ikrekkel megetetni vagy tisztába tenni őket. A kiszolgálás és a kaja is szuper volt. 

Nagyon kedves volt a pincérnő, mindig nekem hozott mindent elsőként, és amúgy egyszerre hozták az ételeket a 9 embernek. Eredetileg az volt az elképzelésem, hogy előre rendelünk háromfogásos ebédet, de az csak 14 főtől lehetséges, így à la carte volt. Végül is ez még jobb is volt, mert így mindenki kedvére válogathatott, és volt aki nem kért előételt, volt aki nem kért desszertet, úgyhogy szabadabb volt ez, mintha kötött menü lett volna. Kathie utólag mondta, hogy reméli, nem zavartak nagyon az ikrek és hogy kár, hogy ilyen nyűgösek voltak. Én ebből semmit nem érzékeltem, azt leszámítva hogy a férje vagy egy órára eltűnt, és babakocsiztatta őket, mert nem akartak elaludni. Mi közben jókat beszélgettünk különböző formációkban. Hol mindenki egy témáról beszélt, hol kisebb csoportokban, de olyan jó hangulatban elvolt mindenki.

Mikor a babák visszajöttek és felébredtek az alvásból, akkor velünk ültek az asztalnál. Most 5,5 hónaposak, kis pufók cukibékik, elegánsan felöltözve a nagy napunkra. Kék nadrág, fehér ing és csokornyakkendő. Zabálnivalóak voltak. Pont úgy volt, ahogy gondoltam, hogy feldobták a hangulatot és mindenki nézegette őket és gügyögött hozzájuk. A főétel után kaptunk ajándékokat. Jack nagybátyja olyan lelkes volt. Ő végig fotózott, és úgy láttam rajtuk hogy nagyon örülnek hogy ott lehetnek és Jacket is úgy szeretik. Tőle egy fantasztikus ajándékot kaptunk. Összegyűjtött sok-sok gyerekkori fotót Jackről, albumba rendezte őket és mindegyikhez írt feliratot is. Biztos hatalmas munka volt elkészíteni ezt az albumot, és nekem külön öröm, mert én egy-két képet leszámítva nem is láttam Jackről régi fotókat. Ezeken a képeken rajta volt a gyerekkora, a nagyszülei, szülei és kaphattam egy kis bepillantást az első éveibe. Szóval ott kellemesen elücsörögtünk, eszegettünk, beszélgettünk, amíg végül el kellett hagynunk a helyet. Ennyi idő elég is volt ott. Mindenkitől elköszöntünk, és apukám hazahozott minket. Otthon kibontottuk a szüleim ajándékát is, és nem sokkal később visszamentek a hotelbe. Én szétszedtem a hajam, lemostam a sminket, hajat mostam és este már úgy ültünk a kanapén, mintha egy átlagos nap lett volna. 

Hát ilyen volt az esküvőm. Nem vagyok elragadtatva tőle, de nem bántam meg vagy utólag nem csináltam volna máshogy semmit. Szerintem ha az időjárás nem lett volna ilyen szörnyű hideg, cudar, akkor egészen máshogy alakult volna minden. Arról meg nem tehetünk, hogy a városházán ilyen béna a szervezés, de azért nekem ez csalódás volt. Most már ezt is tudom, legközelebb tuti nem ott házasodom, hehe. Talán az egyedüli, ami javíthatott volna a körülményeken, az az ha csak egy fél órát hagyunk a fotózásra, és nem kell olyan sokáig fagyoskodni. De természetesen nem mi voltunk az egyetlen pár, hiszen 5 percenként mennek az esküvők, tényleg futószalagon, és minden szombaton úgy 80 darab van. Más menyasszonyok is ott fotózkodtak a jeges szélben, és volt akin még annyi ruha sem volt, mint rajtam. De mit lehet tenni, egy menyasszony nem lehet nagykabátban... A terhes kollégám februárban házasodott meg, és ők ugyanúgy kint várakoztak a februári hidegben, ő egy szál menyasszonyi ruhában, pocakkal. Szóval én még csak nem is panaszkodhatok. 

A vendégek viszont szerintem jól érezték magukat, és örültek hogy ott lehettek. Nekem is jó érzés volt velük ünnepelni. Örültem, hogy ott voltak a szüleinken kívül Kathie-ék és Jack nagybátyjáék is. Hangulatos volt így. Este írt is Jacknek a nagybátyja, hosszan áradozott arról, hogy milyen jó nap volt és köszönik, hogy ott lehettek, és milyen szépek voltunk és sok szépet írtak. Másnap reggel pedig már 6-kor kaptam egy sms-t Jack apjától, aki szintén megköszönte a napot és hogy milyen jó volt. Kathie is pozitívan nyilatkozott, és örültek hogy ott lehettek. Szóval ha másnak jó volt, attól én is jobban érzem magam. Utólag pedig biztosan változik majd az, hogy hogyan gondolok vissza arra a napra és mi marad meg belőle. Jack pedig azt mondta, hogy ő tudta előre hogy ez ilyen lesz, de neki csak az számít hogy házasok vagyunk, nem pedig az a nap. Erre anyukám ezt mondta: az én bölcs vejem! Hát igen, és az én bölcs férjem...  Na de nehogy valaki megsajnáljon, nem volt ám tragédia a nap, csak hát nem tudok mást írni, mint ahogy én megéltem. Viszont azokon a képeken, amiket anyukám készített, jól nézünk ki, a hajam sem vészes, Jack is elegáns az öltönyben és szerencsére kívülről nem az a feszültség látszik az arcomon amit én belül megéltem. Remélem a fotós képei között is lesz legalább néhány jó, és azzal én már elégedett leszek.