közös jövő

Jack megkérte a kezem – mondtam tegnap anyukámnak, aki erre minden szót lassan és ünnepélyesen kiejtve megismételt: Jack. Megkérte. A kezed. Ó micsoda gyönyörű mondat ez!

Még három hete történt Mariefredben, a festői kis városkában, ami így különösen belopta magát a szívembe, és ha visszamegyünk a jövőben, akkor mindig feleleveníthetjük azt a napot és felkereshetjük a padot, ahol feltette Jack ezt a váratlan kérdést. Nem írtam még róla, mert annyi sok gondolatom van ezzel kapcsolatban, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Na meg nem akartam leírni itt, miközben még a családomnak sem mondtam el. Persze meg is kaptam tőlük a szeretetteljes leszidást, hogy mégis miért ültem ezen a bejelentésen három hétig. Múlt héten videóztam három barátnőmmel, és úgy két óra után amikor épp témába vágott, nekik is elmondtam, és azt hitték hogy viccelek, mert nem gondolták, hogy igaz lehet ha 15 nappal később és 2 óra beszélgetés után mondom csak.

Hát most mit mondjak, akkor fura vagyok. Vagy csak máshogy állok az eljegyzés-esküvő-házasság témájához, mint mások, mint ami a megszokott. Úgy tűnik legalábbis. Szerencsére viszont úgy, mint Jack és az a lényeg, a többi azért annyira nem számít. Én ezt úgy élem meg, hogy ez kettőnknek nagy szó, kettőnknek jelent sok mindent és persze másoknak is elmondom, de végtére is azért másoknak mindegy, hogy házasok vagyunk vagy nem, nem? Úgy tűnik nem, mert tegnap a szüleim majd' sírtak a boldogságtól, és annyira annyira annyira annyira annyira annyira örültek, hogy már mondtam is nekik nevetve, hogy ők jobban örülnek, mint én. A mamáim és a keresztanyám is odáig voltak. Látszik, hogy picit máshogy gondolkozunk erről a témáról.

A másik végletet azért nem szeretem, amikor valaki azt mondja, hogy "a házasság csak egy papír" mert az a dolog elbagatellizálása, illetve a házasság eleve egy jogi kapcsolat is, szóval alapból nem igaz, hogy az csak egy papír. Annyira egy papír, mint akármilyen szerződés. Továbbá a házasság az, amivé az emberek teszik, és ha valakinek ennyi, akkor ennyi, de közben ő teszi azzá, amennyi, szóval na. Ezt jól megmondtam. Nem arról van szó, hogy azt gondolom, hogy a házasságnak nincs nagy súlya és hogy nem volt megható és jelentőségteljes, hogy Jack feltette a kérdést. Varázslatos érzés benne lenni ebben a különleges buborékban vele. Viszont nem tartottam a kapcsolatunkat kevésbé fontosnak, komolynak vagy elkötelezettnek azért mert "csak" boyfriend-girlfriend voltunk. (Legalább ha összeházasodunk, akkor hívhatom a férjemnek, mert a pasim/barátom/fiúm/élettársam/párom stb. szavak egyike sem tetszik.)

Ha az egész életünket samboként (a svéd élettársi kapcsolat kifejezése) éljük le, nekem teljesen megfelelt volna az is, és nem hiszem hogy zavart volna, hiszen a kapcsolatunk közel 7 éve alatt eddig is megfelelt nekem ez a kapcsolati forma. Ha másoknak ez nem elég komoly, nem az igazi, csak mert nem vagyunk házasok, az nekem mindegy. Az számít, hogy a mi céljaink és értékrendünk megegyezik. Nem hiszem, hogy házasságkötés után magasabb szintre emelődik a kapcsolatunk vagy lesz olyan, amit korábban még "megengedtünk maguknak", mert eh "csak" együtt élünk, eh "csak" a pasim, nem számít. Belül nem lesz változás, inkább csak a külvilág felé. Vagyis hát majd meglátjuk, nem tudhatom. A szüleim földöntúli boldogsága azért azt jelezte, hogy a szemükben igenis magasabb szintre emelődik ez a kapcsolat és mostantól tudják valóban komolyan venni ezt a Jack fiút. 

Anyukám azt mondta, hogy váratlanul érte a hír, mert ők nem is gondolták ezt Jackről... Merthogy a svédeknél ez nem annyira szokás. Ezt én látom így, tőlem jön az infó, de talán nem helytelenek a meglátásaim, bár statisztikát nem tudok előrántani. Viszont a magyar ismeretségi körömben egyetlen emberről nem tudok, aki nem házasodott volna össze legalábbis a gyereke érkezése előtt/közben/utána (mármint ha még együtt voltak) míg Jack több barátja is akár 10+ éve együtt él, két gyerekkel és az élettársával, házasság nélkül. És nekem ez rendben van, rendben lett volna. Illik hozzám ez a svéd módi. De úgy gondolom, hogy ha egy nő azt mondja, hogy 1) neki nem fontos a házasság 2) ő nem akar gyereket, ez az a két dolog, amit senki nem hisz el úgysem. És ha elégedetten le is él egy egész életet e kettő nélkül, akkor meg azt gondolják róla, hogy valójában boldogtalan és megbánta, csak nem mutatja. Szóval amikor anyukám ezt mondta, hogy Jack így meg Jack úgy, nem pedig ti, rólatok, benneteket, akkor kicsit mosolyogtam magamban. Az nem lehet, hogy esetleg nekem is van beleszólásom abba, hogy szeretnék-e vagy sem megházasodni? Ez csakis Jack döntése? Ha nem vagyunk házasok, az csakis Jack miatt van, és közben én reménytelenül epedezem érte amúgy? Én nem így állok a kapcsolathoz, hogy női mivoltom miatt csupán egy passzív résztvevő vagyok, akit sodor az ár és vagy megkérik a kezem vagy nem, de sajnos nincs felette befolyásom. Ha nekem fontos lett volna, és én magam kevesebbnek éreztem volna a kapcsolatot amiatt, mert nincs gyűrű az ujjamon, akkor beszéltem volna Jackkel erről, ahogyan minden másról beszélünk. Sőt, ha olyan fontos lett volna nekem a házasság, ő pedig ellene van, akkor azt hiszem, az egy olyan tényező lett volna, ami miatt nem lett volna értelme folytatni a kapcsolatot. Sőt sőt sőt akár még én magam is feltettem volna neki a kérdést, mert miért ne.

De rendben, elfogadom hogy más máshogy gondolkozik erről, nincs ezzel baj. Nincs bennük semmi rosszindulat, csak őszintén boldogok, és hadd jelentsen nekik az én eljegyzésem azt, amit nekik jelent. Nem vagyok én semmi jónak elrontója. Nagyon jó érzés volt, hogy ekkora örömet szereztem nekik. Apukám gondterhelt volt tegnap, de azt mondta, hogy hirtelen semmi probléma nem létezik, és már el is feledkezett minden másról. 

A testvéreimnek csak beírtam a családi csoportba, végül is a bátyám is tavaly feltöltött egy fotót a barátnője jegygyűrűs kezéről és így jelentette be a hírt, szóval nem hiszem hogy rossznéven vették, hogy nem hívtam fel őket emiatt. Csak azt vették rossz néven, hogy ilyen későn mondtam. De talán azt sem, csak nem értették. Apukám is aranyos volt, mert mikor kicsit felocsúdott a hírből, akkor kérdezte, hogy "egy csütörtöki napon?" mire én mondtam, hogy "nem, egy szerdain". "Egy szerdain? Ó hát az még jobb" - viccelődött. Majd kis idő után kérdezte, hogy "és ez tegnap történt"? Mire mondtam, hogy "nem, augusztus 10-én". "Micsodaaaa??? Hú-húsz napja???" És utána is még párszor hitetlenkedve visszatért erre az augusztus 10-i dátumra. Anyukám viszont nem vette rossznéven. Ahogy ő mondta, ő mindent elfogad, neki minden jó, ő egyszerűen boldog. De persze apukám sem maga miatt vette rossz néven a kései bejelentést, csak nem értette, hogy tudtam magamban tartani. Bár azt mondta apja lánya vagyok, mert rá jellemző az, hogy érdekes híreket jóval később csak úgy mellesleg közöl. Ja és azt is mondta, hogy ő is egy padon kérte meg anyukám kezét. Nekik bevált a dolog, hátha a pados lánykérés a sikeres házasság egyik titkos alapanyaga.

A romantikus naplemente. Már volt ez a kép a blogon, csak akkor nem írtam, hogy pár perccel a kép készülte után eljegyeztek. Nem pont itt, majdnem.