babával repülni

Most meg azért tűntem el, mert tegnap jöttem vissza a szüleimtől. Azt hittem, hogy lesz időm írni otthonról is, de nem volt. Először repültem kettesben Lokival. Azt gondolom, hogy egy babával 2-3 havonta változik, hogy milyen élmény a repülés és mik a nehézségek, na meg persze egy ilyen röpke, kétórás út nem hasonlítható össze egy "rendes" repülőúttal, de szerencsére nekem ennél messzebb nem kell mennem. 

Augusztusban nehezebb volt a helyzet több szempontból is, de most, 12 hónapos korában, nem tartottam olyan nagy kihívásnak az utat. A legnagyobb kérdést a pakolás jelentette, pontosabban hogy milyen poggyászopciót válasszak és mibe pakoljak. Én két dolgot kerülök mindenáron repüléskor, és egyikre sem volt példa úgy 8 éve (akkor még nem alakultak ki ezek az irtózásaim). Tudom, hogy a gyerek miatt egyszer mindkettő elkerülhetetlenné válik, de egyelőre még nem. A kettő utálatom a feladott poggyász és a repülő vécéje. Úgyhogy leginkább azon vacilláltam, hogy vegyek-e elsőbbségi beszállást, hogy legyen egy nagyobb, gurulós bőröndöm, vagy elég a két hátizsák (Lokinak is jár egy). Itthon bepróbapakoltam (ami egy teljesen létező magyar szó), és arra jutottam, hogy elég a nagy háti és a babakocsitáska. Ez utóbbi alacsony és szögletes, így állítva is elfér az ülés alatt. Ebbe tettem minden úti szükségletet.

Odafelé egyedül az volt a problémás, hogy megint rossz helyen kötöttünk ki a reptéren, így a 2-es termináltól kellett elsétálnom a 4-esig, ami mint kiderült le van zárva, ezért mehettünk tovább az 5-ösig, majd az ellenőrző kapu után ismét vissza a 4-esig, és ez úgy 25 perc gyaloglást jelent téli kabátban, hátizsákkal, gyerekkel a hasamon és a kezemben a másik táskával. Később egy magyar anyuka azt mondta, hogy már kívül vehettem volna reptéri babakocsit, de én azt hittem, hogy csak az ellenőrzés után. Úgyhogy még vannak ilyen rutintalanságaim. Illetve én nem mentem a gyorsítósávhoz, de a budapesti reptéren automatikusan odahívtak, és a kapunál is az elsőbbségi várakozóba mehettem, habár nem olyan jegyem volt. Stockholmban senki sem mondott semmi ilyet, és most sem tudom hogy ezek járnának-e. A budapesti reptéren évek óta nyomják az arcomba, hogy családbarát Magyarország, és tegnap arra gondoltam, hogy a repülőtér valóban az.

A repülőn volt ismét volt egy kedves élményem, mint augusztusban, amikor előre engedtek a boltban csak azért, mert babával voltam. A leszállás közben a szomszéd nő, aki addig nem szólt semmit, és azt sem tudtam hogy magyar, azt mondta nekem, hogy mondjam majd, hogyan tud nekem segíteni a leszálláskor. Nem csak úgy megkérdezte, hogy kell-e segítség, hanem határozottan kijelentette, hogy mondjam, ami kell és ő csinálja. Tök jófejség. Én olyan vagyok, hogy mindent magam akarok megoldani, de nem is indultam volna el a gyerekkel, ha nem tudnám teljesen egyedül megoldani az utat. Ha valahol pedig az van bekalkulálva, hogy mindenképpen kell segítség, akkor kérnék segítséget, de nem gondolom, hogy csak azért mert babával vagyok, bárki kötelessége nekem segíteni (talán a légiutas-kísérőket leszámítva, akik viszont szinte semmit nem segítettek). Szóval én nem tartom bunkónak azt, aki rám se hederít, hanem azt tartom nagyon jófejnek, aki felajánl segítséget.

Összességében elégedett vagyok a felkészültségemmel és az úttal. Egyetlen apróságot felejtettem el vinni Lokinak, illetve az egyik, csak Svédországban kapható kajájából vihettem volna nagyobb adagot, de ez is megoldódott. Viszont! Tegnap, úton a reptér felé, egy óra kocsikázás után egyszer csak bemondta nekem a fejemben egy kis hang, hogy a télikabátom még most is a szüleimnél lóg a fogason. Hogy miért ekkor adta ki az agyam ezt a gondolatat, azt nem tudom, de a csomagtartóba pillantva megállapítottam, hogy az állítás igaz, és a kabátom valóban otthon maradt. Szerencsére ennyi a történet, és nem úgy folytatódik, hogy abban volt az útlevelem vagy valami ilyesmi. És mivel ajtótól ajtóig megyek, ezért nem is kellett a hidegben lenni, itthon pedig van másik kabátom, de anyukám így is odaadta nekem az övét, ami nagyon kedves tőle, márciusban pedig majd visszacseréljük őket.

Lokival pedig, mondanom sem kell, egy szem probléma nem volt. De az egész készülődésben és a lehetséges aggodalmaim között az fel sem merült, hogy az ő viselkedése probléma tárgyát képezheti, hiszen ő tökéletes – mondta az elfogulatlan anyuka.