16

Miután 2017 novemberében elkezdtem a gyerekeknél dolgozni, a napjaim úgy teltek, hogy délelőttönként fordítottam, majd délután változó időben, az órarendjeiktől függően mentem hozzájuk. Reggel mindig kaptam sms-t a szülőktől a napi infókról és arról hogy hol parkolták le a kocsit. A kisebbik 6 éves volt, ő nyáron fejezte be az ovit, és kezdte ugyanabban az iskolában az előkészítő évet, ahova a bátyja is járt. Mindkét gyereket heti kétszer vittem teniszre. A kisebb egy jobb, szebb klubba járt, és egy kis osztálytársával együtt vittem őket órára. Miközben játszottak, én a kávézóban vártam rájuk. Mindig az autóban volt az anyuka tagsági kártyája, amivel bármit vásárolhattam magamnak is a kávézóban. Így ezek az órák mindig jól teltek. Csak lehuppantam a kényelmes fotelek egyikébe, olvastam, mobiloztam vagy svédül tanulgattam egy cappuccino és a legfinomabb kardamomos csiga társaságában. 

A gyerekekkel angolul beszéltem, mert előttem 6 évig egy amerikai lány volt a nannyjük. Mellette jól megtanultak angolul, és a szülők szerették volna továbbvinni ezt a vonalat. Ügyesek is voltak, mert az anyanyelvieknek tartott angolórákra jártak a suliban. Így viszont az én svédem nem fejlődött, de hát ez van.

Az első év volt a legjobb abból a szempontból, hogy korán végeztek, nem volt sok különórájuk, így délután sok időnk volt. Később besűrűsödött a programjuk, és rohanás volt az egész délután. De ekkor még sokat sütöttem velük, főleg a kisebbik élvezte nagyon. Ha nem sütöttünk, akkor próbáltam velük társasozni, színezni vagy valami értelmes elfoglaltságot találni. A házukkal szemben van egy kisbolt, és kaptam egy bankkártyát is az anyukától. Ha kellett bármi, akkor csak átszaladtam a boltba és megvettem, ami kellett. A három év alatt egyszer nem kérdezte, hogy mit vettem, miért vettem, mennyibe került. De egyébként vasárnaponként elment nagybevásárolni, és próbálta feltölteni a hűtőt mindennel, ami öt napra elég és amiből tudok főzni. Ő nem egy nagy szakács, volt hogy én mondtam neki, hogy mikből lenne jó, ha lenne, illetve néhány konyhai eszközt is kértem tőle. Ezeknek egyébként ő mindig örült, meg persze annak is, hogy sütök-főzök a gyerekekkel. Mindent értékelt, és nem mérte szűken a kedves szavakat.

Persze érdekes volt belesni egy jómódú svéd család életébe és egy kicsit az életük részévé válni, de önmagában nem nyűgöz le a pénz, a gazdagság. Kifejezetten visszataszító lett volna, ha ennyi pénzük van, és amúgy nem jó emberek. A legértékesebb ebben a családban az volt, hogy jó emberek. Tiszteletet és szeretetet éreztem felém a részükről, kikérték a véleményemet gyereknevelési kérdésekben is. Sosem felejtem el azt a hangsúlyt, azt a figyelmet, ahogy esténként, mikor egy akár 12 órás munkanap után hazaért az anyuka, köszönt nekem és megkérdezte hogy vagyok. És mintha semmi más nem létezett volna neki, hanem a világon az érdekli leginkább, hogy mi újság van velem. Sokat tudnék róluk áradozni, és még akkor is, ha ők sem tökéletesek, tudom, én felnézek rájuk, és számomra sok szempontból példakép volt a gyerekek anyukája.