15

A jövőmmel kapcsolatos aggodalmaimban végül arra jutottam, hogy a legjobb megoldás az lenne, ha tudnék bébiszitterkedni heti néhány órában. Ebben volt már tapasztalatom az aupair évem miatt, ráadásul gyerekektől jól lehet nyelvet tanulni, szóval gondoltam, fejlődne a svédem is. Elkezdtem ez ügyben nézelődni, de itt is falba ütköztem, mert még ahhoz is kellett volna személyi szám, hogy regisztrálhassak a bébiszitter oldalakra. Legfeljebb valahogy magamtól szerezhettem volna családot, munkát, de még ők sem tudtak volna nekem fizetni, legfeljebb készpénzben, de az itt szinte olyan, mintha nem tudtak volna fizetni. Meg amúgy is ki venne fel svédtudás és papírok nélkül?

Ez a vergődő, elkeseredett állapot viszont nem tartott sokáig, mert Jack mutatott nekem egy álláskeresős oldalt, ahol szembejött velem Az Álláshirdetés. A gyerekek! Akik aztán több mint három évig annyira az életem részei voltak, mintha a rokonaim lettek volna, és a család és az az időszak a mai napig kiemelt helyet foglal el a szívemben.

Szóval én kitaláltam, hogy jó lenne egy bébiszitter munka, erre ott volt ez az álláshirdetés, amiben félállásban keres egy svéd család angolul jól beszélő nannyt a 6 és 9 éves fiaik mellé, aki suli után hozná-vinné őket különórákra, főzne nekik, és velük lenne, amíg valamelyik szülő haza nem jön. Emlékszem, valahogy egyből azt éreztem, hogy ez nagyon, nagyon jó lesz. Hogy ez a munka ez fantasztikus és hogy ez nekem van kitalálva. Annyira izgatott lettem. Jack nem volt annyira lelkes mint én, ő inkább óvatos volt, hogy lehet hogy fel sem vesznek, lehet hogy nem vállalom el, mert nem jól fizet, lehet hogy nem tudom megoldani a fordítás mellett. Azt mondta hogy nézzem meg milyen, aztán majd meglátom. Emlékszem, még azt is mondta, mindenképp menjek el interjúra, ha másért nem, akkor azért hogy meglássam, milyen Östermalmban, a gazdag környéken egy lakás. De én tudtam, én úgy tudtam, hogy jó lesz!

Írtam a gyerekek anyukájának, vagyis hát jelentkeztem az állásra, és nagyon hamar el is hívtak interjúra, kedd este 7-re. Emlékszem, hogy korábban odaértem, és az épület előtt sétálgattam, hogy pontban 19:00 órakor nyomjam meg a csengőt. Felmentem, kitárták az ajtót és beléptem a hatalmas lakásukba, amit mintha egy svéd luxus lakberendezési katalógusból húztak volna elő. Tényleg egy élmény volt már ez maga. Mindkét szülő még a munkahelyi, elegáns ruházatában volt. Leültettek a két nagy kanapé közül az egyikre, ők ketten meg szemben ültek velem és mindenféléről kérdeztek, beszélgettünk. 

Az anyuka azonnal fel is vett, láttam hogy lelkes volt, pedig a férje azért még várt volna egy kicsit a döntéssel, illetve kérdezte, hogy tudnék-e szerezni referenciát attól a családtól, akiknél aupair voltam, de erre a felesége csak legyintett, hogy hagyjuk. Úgy tűnik, hogy neki ugyanolyan jó megérzése volt velem kapcsolatban, mint nekem velük (ilyenek vagyunk mi, nők a megérzéseinkkel, míg a férfiak óvatoskodnak). Aztán megmutatta a lakást, és beköszöntem mindkét gyerek szobájába, akik már pizsiben voltak.

Nem sokkal később kezdtem is. Úgy volt, hogy az elődöm tanít be, de végül vele sosem találkoztam. Helyette az első napokban a szülők felváltva voltak velem. Hamar belejöttem a feladataimba, amit pedig nem tudtam, azt mindig a kisebbik hercegtől kérdeztem meg, mert ő mindent tudott. Még a vezetés miatt izgultam az elején, mert nem volt ekkor olyan sok rutinom, és mégiscsak egy idegen városban egy idegen autót kell vezetnem, benne a két legértékesebb kinccsel, a család gyerekeivel. 

Az úgy volt, hogy az első nap a gyerekek anyukája találkozott velem az épület előtt, hogy együtt menjünk a suliba a gyerekekért. Miközben vártam rá, nézegettem-méregettem a körülöttem parkoló autókat, és próbáltam kitalálni, hogy vajon melyik lehet a családé. Elképzeltem hogy melyiket lenne legkevésbé félelmetes vezetni. Aztán megérkezett a gyerekek anyukája, elindult az utcában, sorra mentünk el mindegyik autó mellett, amit kinéztem magamnak, míg végül egy fekete Porsche Cayenne lámpái nem villantak, ahogyan kinyitotta a kulccsal. Magamban nyeltem egy nagyot, hogy ehhez képest bármelyik autó jobb lett volna. De aztán megtapasztaltam, hogy automataváltós kocsit nem nehéz vezetni, amúgy is rövid utakon jártunk, és az is kiderült, hogy csak külsőre volt menő az autó, egyébként folyton szervizelni kellett, úgyhogy másfél évvel később el is adták. De amíg megvolt, olyan voltam, mint Joey a Jóbarátokban, amikor talál egy Porsche kulcsot... Hétköznapokon mindig nálam volt a kocsi kulcsa, szóval Porsche kulccsal ültem a helyi BKV-n és mentem haza a pici lakásunkba, ami egy vicces kontraszt.

Na hát így kezdődött a gyerekekkel a történetem és az a csodálatos időszak, amivel úgy éreztem és érzem most is, mintha a lottón nyertem volna. Nemcsak azért, mert Svédországban egyébként nem divat aupairt, nannyt felvenni a gyerekek mellé, szóval ilyen állások nem nagyon léteznek. Hanem azért is, mert ez egy szerződéssel ellátott, hivatalos, félmunkaidős állás volt. A szerződést bemutatván az adóhivatalban azonnal kaptam személyi számot, lett svéd bankszámlám, svéd telefonom és megnyíltak előttem az eddig zárt kapuk. Hivatalosan is svédországi lakos lettem! Az anyagi oldaláról meg annyit, hogy ezzel a félállású munkával fixen kerestem annyit, amennyit ha fordítással megkerestem egy hónapban, akkor elégedett voltam. És hát a munka nem is érződött munkának, hanem olyan volt, mintha azért fizetettek volna, hogy egy östermalmi anyuka délutánjait éljem két tündéri kisfiúval.

úton az iskolába