kick-off

Tegnap nagy céges évnyitó buli volt, aminek a témája egy csillogó jövő volt, amit lehetőleg tükrözni kellett az öltözékükben. Nem volt kötelező, de én amikor decemberben megtudtam ezt, vettem egy flitteres felsőt. Volt egy olyan érzésem, hogy máson is lesz ez a felső, hiszen újonnan vettem, és amelyik lány meg akar felelni a tematikának, ugyanígy ezt a darabot találhatta meg. Ez így is lett, öt lányon tuti láttam ugyanezt a ruhát, de mindegy, mivel témához kellett öltözni, ezért szerintem nem ciki. Meg amúgy is több mint négyszázan voltunk, úgyhogy így elmegy.

A héten egyébként nem sok kedvem volt a partihoz, talán azért mert megint rám jött a "felvesznek-e blues". Biztos mert úgy élveztem ezt a projektet a face-to-face tesztekkel és fontosnak és ügyesnek is éreztem magam. Így megint elkezdtem azon pörögni, hogy mennyire szar lenne, ha mindezek ellenére nem maradhatnék, és a kick-offra is meghívtak, mintha már a cég dolgozója lennék, de én nem akarok ott szórakozni, ha aztán fel se vesznek. De aztán persze mégis vártam már a napot, és a csillogós felsőm mellé vettem ezüst metálos körömlakkot is, ami nagyon tetszett.

Az esemény egy hotelben volt. Az elején eléggé feszengtem, de aztán az egyik lánnyal voltam, aki olyan cuki, hogy utána már feloldódtam. Voltak mindenféle játékok és szórakoztatás a helyszínen. Például ki lehetett próbálni VR-szemüveget, amit ki is próbáltam és durva élmény volt. Kívülről vicces látvány, ahogy a szemüveget és fejhallgatót viselő ember láthatatlan ellenségekkel küzd és jobbra-balra hadonászik a kezeivel, lépeget, hajlong stb. Meg is állapította a researchös kollégám, hogy szerinte ebben a játékban legyeket kell kapdosni. Tényleg úgy nézett ki.

Amit én kipróbáltam az olyan volt, hogy egy nagyváros utcáján álltam, ahol várt egy lift, ami felvitt a felhőkarcoló legtetejére. Kinyílt az ajtó és elém tárult többszáz méteres mélység, fújó szél és körülöttem a város többi magas épülete. A lift ajtaja előtt pedig a végtelen mélység, és egyetlen fadeszka, amire ki lehet menni és a mélység felett állni. Így a képen persze nem jön át, de a "valóságban", mármint a virtuális valóság valóságában annyira élethű volt, hogy két pici lépést mertem tenni és elég is volt. Aztán elmeséltük az egyik kollégánknak ezt és hogy neki is ki kell próbálnia, és hogy mondta ott a segítő hogy le is lehet ugrani és akkor lezuhansz és meghalsz... Nagyon lelkes lett, ki is próbálta és tényleg volt olyan bátor, hogy leugrott. Tudom, hogy vicces azt írni, hogy bátor valaki aki egy szemüveggel a fején mer tenni egy lépést előre... De annyira élethű hogy tényleg igazi bátorság kell hozzá. Mondta ő is, hogy annyira félelmetes volt a zuhanás, hogy becsukta a szemét.

walk the plank

A játékok mellett volt egy kis feladat is, amikor néhány, a céggel kapcsolatos kérdést kellett közösen megvitatni. Ez arra is jó volt, hogy rákényszerítettek minket, hogy új emberekkel is beszélgessünk. A vacsoránál ugyanígy volt, mert az ülésrend teljesen random volt. Egy hosszú asztalnál úgy 15 emberrel ültem, akikből kettőt ismertem névről. Ennek ellenére jól telt a vacsora, főleg két nővel és egy sráccal beszélgettem végig, és sokat karatyoltam arról, hogyan kötöttem ki Svédországban és tanultam meg a nyelvet. Ez a nő is jött azzal a kérdéssel, hogyha én fordító vagyok, akkor hány nyelven beszélek. Ezt sosem értem, hogy miért hiszik az emberek, hogy a fordítók sok nyelven beszélnek? Mintha egy tanártól nem azt kérdeznék, hogy milyen tantárgyakat tanít, hanem hogy hányat. 

Az is vicces volt, hogy a sráccal egy részlegben dolgozunk, de egyikünknek sem rémlett, hogy valaha láttuk egymást. Kérdezte tőlem, hogy
- De ti nem a 3. emeleten a melléképületben ültök, ugye?
- De, mi is ott ülünk - mondom én, ő pedig ráncolja a homlokát.
- De ti nem vesztek részt a részleg meetingjén, ugye?
- A szerdai 1 óráson? De....  - ismét zavartan ráncolja a homlokát.
- De te nem vagy itt régóta, nem?
- Három hónapja.
- És részt vettél ezeken a meetingeken?
- Aha minden héten ott ültem.  
Ekkor már nevetett és zavartan kérdezte, hogy de te megismersz engem? Szerencséjére én is nevetve mondtam, hogy bocsi, de nem, nem rémlik hogy láttalak. Úgyhogy legalább kölcsönösen fogalmunk sem volt egymásról.

Vacsora közben élő zenekar játszott. Egy fiatal, jóképű srác öltönyben énekelgetett és szórakoztatta a népet. Jó pillanat volt, amikor lement a színpadról hogy megénekeltessen valakit a közönség soraiból, gondolom vicces jelenetet létrehozva. Ehelyett a kollégái mutogattak egy férfira, aki végül leénekelte az énekest a színpadról. Szerintem félállásban énekes lehet, annyira profi volt. Hatalmas tapsot kapott, és az énekes srác annyit tudott mondani, hogy ő nem érti hogy minek hívták ma ide, ha ilyen források állnak rendelkezésre cégen belül. Megünnepelték az igazgatót, mert 10 éve van a cégnél. A videóban mindenféle témát elővettek, ami 2013-ban futott. Például a Harlem Shake, Taylor Swift, a What Does the Fox Say szám. Érdekes volt nekem, hogy az ott látottakra én is emlékeztem, csak én teljesen máshonnan éltem át ezeket, és nem gondoltam, hogy egyszer egy teremnyi svéddel nosztalgiázom majd ezeken a régi hülyeségeken. 

Aztán játszottunk is egy kicsit. Volt kvíz, meg egy olyan játék, hogy híres számszövegeket betett a Google fordítóba, és felolvastatta a fordítóban a fordítást svédül és ki kellett találni, hogy melyik számról van szó. Aztán el is énekelte az adott számot. Asztalonként ment a játék, pontosabban soronként. Mindenki előtt volt egy lufi és voltak kék, sárga, lila, zöld stb. lufis csapatok. Aki tudta a választ, kapálózott a lufijával és így szerzett a csapatnak pontot. Elvileg a mi csapatunk nyert, de szerintem csak azért, mert sárga lufiból volt a legtöbb.

Van egy kollégám, akiről már jó ideje azt sejtem, hogy terhes. Egyszer összetettem a jeleket, és megvilágosodtam, hogy ez mind biztosan azért van, mert terhes. Hogy nem eszik szusit, hogy teázik, amikor mi kávézunk, hogy egy korty alkoholt sem ivott... De aztán arra gondoltam, hogy lehet hogy bebeszélem magamnak, illetve csak azokat a dolgokat veszem jelnek, ami a terhességre is mutat, hiszen már biztosan van 3 hónapos terhes, szóval miért ne mondaná már el, ha tényleg az lenne? Aztán mikor a közös csoportfeladaton dolgoztunk, azt mondta hogy majd akar mondani valamit. Na én már ennyiből tudtam, hogy tuti biztos, hogy azt akarja mondani, hogy terhes. És így is lett. Persze nem mondtam neki, hogy én ezt már kifigyeltem, mert szerintem az olyan izé, főleg hogy titokban akarta tartani. Kiderült, hogy azért nem jelentette még be, mert három hét múlva véglegesítik és azt meg akarja várni. Jólesett, hogy beavatott a titkába.

És ha már titkok... Az új kollégánk, aki két hete kezdett, elmondta nekem a fél életét. Pontosabban csak a legnagyobb kríziseit, mint azt hogy nem sikerült teherbe esnie és a kisfia lombikkal született, aztán szülés utáni depressziója lett, a férjével meg megromlott a viszonya, mert a férje azt, hogy ő akar még egy gyereket, úgy vette hogy a meglévőt nem szereti eléggé?? Ezért párterápiára jártak, aminek az lett az eredménye, hogy elváltak. És közben még munkanélküli is volt. De én az ilyet szeretem, mármint ha valaki ilyen őszinte velem, nem a kríziseket. Jó érzés, ha valaki bizalmat fogad nekem. Bár ez inkább róla szólt, mint rólam, mert nem igazán tettem semmit azért hogy kiérdemeljem a bizalmát. Biztos csak az alkohol beszélt belőle, de nem rossz dolog azért jóban lenni vele sem.

Aztán beszéltem a frontendes gyakornokkal, aki olyan kis cuki és fiatal. 22 éves asszem. Nekem adta az italkártyáját. Kár volt! Aztán ahhoz képest, hogy 8-kor azt írtam Jacknek, hogy szerintem lassan elmegyek... Egyszer csak a táncparketten találtam magam és táncoltam a kollégáimmal, ismeretlenekkel, mindenkivel... Az egyik csaj folyton a kezembe nyomta a piáját. Beszéltem a menedzseremmel is, bár ő olyan fura. Továbbra sem szimpi nekem ez a Pontus. Nem tudom hova tenni. Néha azt gondolom róla, hogy lehet hogy igazából egy zseni... De máskor meg azt, hogy szerintem egy önbizalomhiányos csávó, aki nagyon próbál bizonyítani mindenkinek, de igazából fogalma sincs, hogy mit csinál és az energiái fele arra megy el, hogy próbálja ezt leplezni.

Szóval nem mondhatom, hogy rosszul éreztem magam. Aztán eljött az idő, hogy haza akartam menni, és ekkor jött még az est legkalandosabb része. Az egyik lány, akivel az aw-n is együtt voltam és nagyon bírom, nagyon rossz állapotba került a piától. Mivel egyébként is terveztem taxit hívni, felajánlottam hogy hazaviszem a taxival és aztán megyek haza. Nem tudtam, hogy ennyire rossz állapotban van, de ha tudtam volna, akkor sem hiszem, hogy máshogy tettem volna. Örültem hogy segíthetek és én sem voltam józan ahhoz, hogy józan ítélőképességgel gondolkozzak. Olyan állapotban volt, hogy a táskája, a cipője és a kabátja mind valahol máshol voltak, de semmit sem tudott, hogy mi hol van. Mindenki kereste a cuccait. Ekkor már a részlegvezető is, vagyis a főnököm főnöke, tehát az én nagyfőnököm is beszállt a "játékba" és együtt kerestük a cuccait, miután rájöttünk hogy nem fogjuk tudni hazavinni a lakáskulcsa nélkül. Mindenféle kabátok zsebeiben turkáltunk kulcs és jelek után kutatva, remélve hogy megtaláljuk az övét.

A hátizsákja kivételével mindene meglett, de olyan állapotban volt, hogy még a lakcímét sem tudta megmondani. A recepciósok segítettek nekünk taxit hívni, én pedig a netről néztem meg a címét. Kapóra jött, hogy Svédországban nyilvánosak a lakcímek és hogy olyan neve van, amiből csak egy volt a találatok között. Azért így is bizonytalan érzés volt bemondani a taxisnak a címet, kizárólag az internetes találat alapján. Sajnos nem sokkal a cél előtt rosszul lett és behányt az autóban, mire a taxisnak elborult az agya, kb. kirántotta a lányt a kocsiból, velem pedig 5000 koronát fizettetett, és otthagyott minket az út szélén. Mivel részeg voltam, ezért akkor nem gondoltam bele, hogy ez mekkora parasztság, és hogy nem normális dolog két lányt, akik közül az egyik szinte eszméletlen, otthagyni az út szélén egy ismeretlen helyen... Annyit legalább odaböfögött, hogy nem messze lakik innen.

Szerencsére menni tudott és tudta azt is, hol vagyunk, így megmutatta az utat és nagy nehezen hazatámogattam. Kinyitotta az ajtókat, majd összeesett az ágyon. Furán éreztem magam, hogy ott vagyok a lakásán, ő meg öntudatlanul alszik. Adtam neki vizet, de aztán taxit hívtam és hazajöttem. Az ajtaját nem tudtam bezárni, de biztonságosnak tűnt az épület, meg amúgy is mit tehettem volna. Mikor hazaértem, írtam a főnökömnek, mert ő a lelkemre kötötte, hogy tegyem el a taxi blokkját és kifizeti a cég. Megírtam neki, hogy mi történt és hogy miért lett 5000 a számla... Másnap azt írta, hogy nem semmi feladatot vállaltam magamra, és a fizetést elintézi, a hátizsákját meg meg fogják találni.

Írt nekem a lány, hogy emlékszik hogy én voltam vele és köszöni, hogy nem hagytam magára. Kiderült hogy szinte semmire sem emlékszik. Azt írta, hogy egyik pillanatban még táncolt, a következőben pedig az ágyán feküdt, én pedig ott voltam a lakásán. Kérdezte tőlem, hogy "de milyen voltam? Tudtam állni? Szomorú voltam? Kínosan viselkedtem? Nem mondtam valami hülyeséget?" Úgy döntöttem, hogy nem mondom el neki a részleteket. Nem látom értelmét. Nem tudom elítélni, hogy ez történt vele. Az alkohol rohadt egy sunyi drog, és könnyű átesni vele a ló túloldalára. Amikor az ember rájön, hogy túlzásba vitte, akkor meg már túl késő. Na meg túlságosan bírom ahhoz, hogy bármi rosszat gondoljak róla. Önzetlenül segítettem neki, de nem mondom, hogy nem örülök annak, hogy a sok ember közül, aki ott lehetett volna, pont a részlegvezető volt ott. Szerettem volna, ha networkölök a rendezvényen, ha jó benyomást teszek egyes emberekre. Hát nem ilyen módon gondoltam, de biztos vagyok benne, hogy ezután nem fog elfelejteni engem a főnök.