itt van az ősz

Stockholmban már beköszöntött az ősz: ha süt is a nap, ez már nem az a meleg nyári napsütés, este 8-10 fok van és elkezdődött az iskola. Az áltsulisoknak augusztus 18-án, nekem pedig 22-én. Lassan indul be a suli, nincs még sok feladat, így továbbra is nagyjából tengernyi sok időm van és már kicsit uncsi. Tudom, bűn ilyet mondani, mert mások a túl kevés idővel küzdenek, én pedig sokallom, hát milyen vagyok már. Illetve ha nem tudom kitölteni ügyesen a hosszú napjaimat, az az én hibám. Igen, de már úgy három hónapja más sincs, csak a sok szabadnap, és amikor az emberek visszatérnek a munkába és csak nekem van sok időm, akkor mit csináljak? Én nem tudok egész nap olvasni, sorozatokat nézni és sajnos magamtól tanulni sem vagyok motivált, de az sem lenne izgalmasabb, ha azzal tölteném ki a napomat, hogy önszorgalomból tanulok. Kb. úgy érzem magam, mint egy nyugdíjas, csak sajgó ízületek nélkül. Még szerencse. De amúgy tényleg, nagyjából megegyeznek a napi teendőim a mamikáméval és mikor boltba megyek, akkor a járókeretes néniket-bácsikat, esetleg a babakocsis apukákat-anyukákat kerülgetem, mert mindenki más a munkahelyén van olyankor.

No mindegy, majd szépen lassan beindulnak a dolgok, novembertől kezdődően remélhetőleg meg majd arra panaszkodhatok, hogy nincs időm semmire. Kicsit begolyózok már az otthonüléstől, a suli is totál online van. Régen legalább keddenként IRL volt az óra, de a mostani kurzuson a két tanárunk csakis online van. Be lehetne menni keddenként így is, de én úgy nem akarok bejárni, hogy a tanár nincs ott, hanem projektoron az osztályteremben ki van vetítve a zoom. Egyszer voltam ilyen órán és nagyon nem volt jó. Olyan volt, mintha a tanárunk egy robot lenne, aki beszél, mint egy gép, de nem hall és nem lát, és közben a bentlévő "gyerekek" "rosszalkodtak". Mert ha otthon ülök egyedül a monitornál, akkor még csak-csak figyelek, de amikor van egy teremben 8-10 ember, tanár meg nincs, akkor elkezdenek egymással beszélni, kérdeznek, megjegyzéseket tesznek stb, de a tanár erről nem tud és csak mondja, mondja a magáét. Nem volt jó.

Úgyhogy gondolkoztam már az őszi gyakorlatomon, hogy jobb lenne ha nem home office lenne, de az interjún azt mondták, hogy csak szerdánként vannak az irodában. Pedig én úgy képzeltem el a gyakorlatot még régebben, hogy valami szuper belvárosi irodában leszek, minden nap bejárok, ebédszünetben sétálok egyet az őszi belvárosban, emberek között leszek, tanulok, fejlődök, leváltom a melegítőnadrágot normális öltözékekre és lesz egy pörgős, tartalmas életem. Viszont sajnos sikerült pont egy olyan céghez kerülnöm, aminek az irodája nem a belvárosban van és leggyorsabb esetben is 65 perc az út tőlünk, metróval, vonattal és busszal. Az azért sok. Ha pedig csak én lennék az egyetlen, aki bent van az irodában, akkor gondolom nem nagyon lesz motivációm ennyit utazni, csak azért hogy máshol üljek egész nap. Amikor Jack bemegy az irodába, akkor azért sokkal jobb, mert mindent hatékonyabban tudok csinálni. De mostanában az ő kollégái sem nagyon mennek be, így ő sem, és sokat van itthon és ebben a kis lakásban, úgy hogy eleve az iróasztal a nappaliban van, két embernek nem elég a tér. Na de majd meglátom hogy lesz, az még két hónap.

Ha már belejöttem a nyafogásba, akkor azt is elmesélem, hogyan nem találkoztam Kathie-vel a hétvégén... Úgy volt, hogy vele és Robertával, egy olasz barátnőjével hármasban fogunk találkozni a városban. Én már vártam ezt a csajos traccspartit és hogy valami jó kis helyre beüljünk. Kezdődött azzal, hogy Kathie bedobta, hogy hozzájuk is mehetünk ám. Ennek nem örültem túlzottan, mert másfél órányira lakik, én már kétszer voltam náluk és azért annyira nem izgi ott ülni (a saját kanapém helyett valaki más kanapéján) ahelyett hogy kipróbálnánk valami menő belvárosi kávézót. De Roberta nagyon lelkesedett, mert ő még nem látta a házukat és nagyon kíváncsi. Jó persze mondtam, hogy menjünk hozzájuk. Kathie ezután azt is felajánlotta, hogy a férje készít a grillen nekünk kaját (biztos örült a férje a javaslatnak) és mi ketten pedig vigyünk köretet. Jó, most már akkor nemcsak ki kell utazni kukutyinba, de kaját is kell vinni. (Micsoda lelkes társaság vagyok, tudom.) Erre is mondtam, hogy rendben van, ahogy ők akarják, nekem úgy jó lesz.

Ez kedden volt és a csaj innentől kezdve felszívódott és nem írt egyetlen szót sem egészen szombat 1 óráig! Miközben Kathie kérdezgette, hogy akkor legyen-e grill vagy ne legyen, hányra menjünk, Erik most ment a boltba, mit vegyen stb. Semmi. Válasz. Kathie azt javasolta eredetileg, hogy 2-re menjünk, nekem akkor már 1 előtt el kellett volna indulnom, ez a csaj meg akkor írt. Viszont én 11 körül ráírtam Kathie-re, hogy mi van már, most lesz tali vagy nem lesz, hova tűnt ez a leányzó... És azt is megírtam neki, hogyha nem jön Roberta, akkor én inkább találkoznék vele a városban, hogy ne kelljen olyan messzire kiutaznom. Erre jött tőle a válasz, hogy ő nagyon fáradt és ő már kétszer volt a héten a városban, nem szeretne megint bemenni. Bah... Egyébként nagyon sejtettem amikor elköltöztek, hogy innentől ez lesz, hogy nekem kell beletenni a munkát a talikba, mert Kathie-t kicsit lustának ismertem meg. Vagyis nem lusta, csak... fáradt. Aztán jött az ikerterhessége, na akkor meg abszolút letettem arról, hogy én valaha máshol láthatom őt, mint a házuk 1 kilométeres körzetében, és ez eddig így is van. Aztán kiderült, hogy Kathie legközelebb csak októberben ér rá... És a legnagyobb vicc az egészben, hogy amikor Roberta végül megjelent a chaten, nem ám azt írta, hogy bocsi hogy eltűntem vagy valami magyarázat, hanem annyit, hogy "Jó reggelt" és hogy "én mentem volna, de jó akkor tegyük át" Miééért??? Jack: nem ő volt az olasz lány? Akkor no komment. Kathie: biztos ez az olasz módi. Haha, nekem eszembe sem jutott ez, de lehet hogy van benne valami.

Viszont tegnap tök jó volt a gyerekekkel, bár nem is konkrétan a velük töltött idő, mert továbbra is nehéz velük beszélgetni, de azért nagyon aranyosak így is. Egyszerűen jó volt kimozdulni, nézelődtem előtte az Åhlensben, talán végre veszek egy válltáskát most már, miután a régi már használhatatlan... Sétáltam a víz partján hozzájuk. Volt egy órám míg teniszezett a srác, aztán elfuvaroztatta magát a másik teniszklubba cipőt venni. Közben felvettem a kisebbiket a fociedzése után. Írta az anyukájuk, hogy vacsorára kivett tőkehalat a mélyhűtőből. Most már végre nincs az a receptes főzőcskézős szolgáltatás. Szóval előre ki is gondoltam, hogy mit készítek majd, de nem volt se krumpli, se rizs. Vagy 15 percig húzogattam a fiókokat, nyitogattam az ajtókat, hogy komolyan nincs rizs vagy én vagyok vak... Végül sikerült azért egy citrommártásos tésztát összedobni a meglévő hozzávalókból. De hogy ma mit tudok főzni, az rejtély. Régen nálam volt az anyjuk egy kártyája és azzal vehettem bármit a szemközti boltban, úgyhogy sosem volt probléma, ha valami hiányzott. Ma délután pedig átjön az új/régi lány is, a spanyol Isabella. Ennek nagyon örülök. 

És tegnap találkoztam a kutyussal és Patriciával, a nénivel aki napközben vigyáz rá. Ez a nő annyira cuki. 72 éves és nagyon aktív, fiatalos és stílusos. És maximálisan állatbolond. Oké, ez pejoratív szó, akkor állatbarát. De nagyon. Mesélte például, hogy amikor a férjével fiatalabb korában Törökországban élt, akkor azzal töltötte az idejét, hogy a kóbor állatokat etette, állatorvoshoz vitte, ivartalaníttatta a saját (mármint a férje) költségén. Mikor meglátott, megörült nekem "Ááá sziaa te vagy itt? Hogy vagy? Hogy van a családod? Jól vannak? Ilyen közel a háborúhoz... Szörnyű ez a háború! Az a sok szegény állat, jaj megszakad a szívem... Mi lesz velük? De láttam egy fiatal nőt, mutatták a tévében. Ott maradt a háborús övezetben és gondozza, ellátja az ott maradt lovakat, kutyákat, mindenféle állatot. Én is pont így tettem volna!"  Jót kuncogtam magamban rajta. Hát persze, hogy a világban zajló rengeteg tragédia és nehézség közül ő az ukrajnai állatok sorsát tartja a legégetőbb problémának. De tényleg cuki.

És aztán még a gyerekek apukája is épp hazaért, amikor jöttem el. Múlt héten nem találkoztam egyik szülővel sem. Általában későn érnek haza, főleg az anyukájuk, akivel régebben volt hogy hetekig nem is találkoztam. Úgy meglepődtem, mert annyira megörült nekem az apjuk. Nem is gondoltam volna, de nagy mosollyal üdvözölt és mindenről érdeklődött. Egy csomót kérdezett. Olyan pozitív volt, lelkesen bólogatott mindenre amit mondtam. Régebben általában csak pár szót váltottunk, és általában komoly és néha komor is volt, hazaért, pakolászni kezdett, jött-ment és nemigen foglalkozott velem. Így különösen jólesett a közvetlensége, kedvessége. 

Végezetül pedig annyit, hogy a múlt hét nagy filmélménye a Thirteen Lives volt nekem. Ez a 2018-as thaiföldi barlang-mentőakciót dolgozza fel. Én akkor is teljesen rá voltam cuppanva az eseményekre, és minden nap izgatottan olvastam a híreket. Így sok mindenre emlékeztem, szóval amikor megláttam, hogy kijött ez a film, ami azokat az eseményeket dolgozza fel, azt gondoltam, hogy nem lesz annyira érdekes, mert már tudom a sztorit. De nem így lett. Egyrészt mert voltak benne újdonságok, amikről nem tudtam, másrészt pedig elképesztően van megcsinálva a film és én szó szerint lélegzetvisszafojtva néztem sok jelenetet. Ez a történet olyan volt amúgy is, hogyha filmen készítenek ilyet, akkor azt mondom, hogy túlzás és hogy tipikus hollywoodi mese. És most valóban film lett belőle, és amikor épp azt gondolnám, hogy ilyen nincs... akkor eszembe jut, hogy de, ez valóban így történt.