suli, svéd, standup

Most olyan jó a suli, mert a kurzus is hasznos, a két tanárunk is nagyon jó és van egy érdekes és nagy csapatmunka, amihez szuper csapatba kerültem. Ráadásul ez úgy kezdődött, hogy egyik este kaptam e-mailt a suli rendszerétől, hogy beosztottak egy csoportba. Gyorsan megnyitottam a listát, azt a kívánságot mormorva magamban, hogy csak ne azzal a David gyerekkel legyek (csak ne a mardekárba, csak ne a mardekárba). Tavaly volt egy egyhónapos csapatmunka, aminél hárman voltunk és a csaj sem volt a topon, de ez a David ez szörnyű volt. Nyolc csoportba lettünk beosztva, és egyesével minden fület le kellett nyitnom, hogy megnézzem, melyik csoportban ki van és hol vagyok én. A legutolsóban találtam meg magamat, és nem pont a David gyerekkel együtt? Jól elszontyolodtam, de már késő este volt, gondoltam hogy másnap feldolgozom ezt a hírt, vagy hátha most nem lesz olyan rossz a közös munka. De csodálatos módon másnap kiderült, hogy átrendezték a csoportokat. Reménykedve néztem meg gyorsan, hogy a végleges változatban ki van velem, és most már a 6-os csoportban vagyok, David sehol, helyette három nagyon szuper, az osztály legaranyosabb, legszorgalmasabb, leglelkiismeretesebb lányával vagyok. Mégiscsak meghallgatta a Teszlek süveg a kívánságom!

Fú annyira örültem ennek. Ezek a lányok általában minden órán ott vannak, és pont ők azok, akiknek szinte mindig be van kapcsolva a kamerájuk és aktívak is óra közben. Mindháromnak van gyereke is, szóval lehet hogy azért is van, hogy ilyen kedves, meleg mom-vibe sugárzik róluk. Ketten svédek és van egy szíriai lány, Laila akinek hasonlóan nem jó vagy jó a svédje, mint nekem. Van hogy úgy érzem, hogy ő sokkal jobb nálam, van hogy úgy hogy én jobb vagyok. Jó persze nem kell hasonlítgatni magam, nem az a lényeg, de persze hogy mindegyik külföldi osztálytársamnál figyelgetem, hogy kinek milyen a svédje. 

Szinte minden nap van meetingünk, haladunk szépen a feladattal, csinálgatjuk, beszélgetünk napi 2-3 órákat. Interjút kellett készíteni a másik évfolyam minimum 5 tagjával. Kedden be is mentünk az épületbe, teljesen önszorgalomból. Ez is tetszett, hogy ennyire komolyan veszik, pedig rajtam kívül mindenki jó messze lakik a sulitól. Vettem reggel minifánkot a csapatnak, és 9:15-től 14:15-ig ott voltunk a suliban. Rajtunk kívül nem is volt szinte senki az épületben, csak néhány másik osztálytársunk lézengett néha arra. Mert vannak ilyen furcsa emberek, akik mániákusan be akarnak menni a suliba és még akkor is ott lógnak, amikor nincs se óra, se semmi. Furi. Aztán a metróval is négyesben mentünk a központ felé. Az anyukák a gyerekeikért az ovikba, sulikba, én pedig a pót-gyerekeimhez dolgozni. A héten csak a nagyobbat és egy barátját kellett elvinnem teniszre és főzni sem kellett, mert itt vannak a nagyszülők, míg a szülők New Yorkban hesszelnek a US Openen. Ilyen a gazdagok élete.

Taliztam Kathie-vel, neki is elmeséltem az eljegyzést és örült, meglepődött, kedves volt. Már elég terhes, ahogy vártam rá az irodája előtt, először egy rózsaszín baby bumpot láttam megjelenni a napfényben, majd utána regisztráltam a hozzá tartozó többi testrészt és arcot, hogy ez Kathie. De amúgy ahhoz képest, hogy két hónap múlva születnek a babák, akik két fiú lesz, egyáltalán nincs nagy hasa. Elmentünk a Wagamamába. Nem egy izgalmas választás, Svédországban egyébként nem is nagyon vannak éttermeik. Az angliai évemből tudom, hogy ott nagyon népszerű ez az étteremlánc. Nem volt túl jó se a kaja, se a kiszolgálás, de nem is az volt a lényeg.

Tegnap pedig én voltam a soros az interjúztatásban. Együtt készültünk rá, megvoltak a kérdések, de azért lehetőleg nem úgy kell kérdezni, hogy egyesével felolvasom őket, hanem egy irányított beszélgetést kellett kialakítani. Én kérdeztem, Laila pedig jegyzetelt, úgyhogy hárman voltunk a "szobában". Sikerült kifognom egy skånei lányt, és a skånei dialektust nagyon nehéz megérteni. Ráadásul a hangminőség is rossz volt, úgyhogy nagyon nehezen értettem a lányt, tiszta level hard volt. Írtam utána Jacknek, hogy pont mi, a két külföldi egy skåneit kaptunk, szóval küzdelmes volt az interjú, de jól sikerült... Erre ő azt írta vissza, hogy Skånét senki sem érti, ügyes vagy! Hát ez megnyugtató volt, és aztán a két svéd lány is mondta, hogy jó lett az interjú és ők is nehezen hallották/értették a lányt.

Tegnap pedig jó kis programunk volt, Jack eljött velem Katherine Ryan show-jára. Katherine Ryan egy kanadai, de angliában élő humorista, aki eredetileg standupos volt, de sok brit tévéműsorban is szerepel és van egy podcastja is, a Telling Everybody Everything, amit én szinte a kezdete óta hallgatok és a kedvenc podcastomnak mondhatom. András, egy régi jó barátom nagy rajongója, ő mutatta nekem is, és ő minden részt legalább 2-3-szor meghallgat és rajongva szereti Katherine-t. Mindig írunk egymásnak, ha van új rész és meg szoktuk tárgyalni az adott epizódot. Az lett volna a legjobb, ha vele nézhetem, mert tudtam hogy Jack azért annyira nem fogja értékelni. Ő nem az a nagyon vicces humorista, nincsenek merész viccei, inkább olyan kis kedves, lágy poénjai vannak. Nála is megvan a fentemlített kedves, meleg mom-vibe. Mivel egyedül nem szerettem volna elmenni rá és tudtam, hogy Jack azért nem annyira fogja értékelni a show-t, először nem is akartam elmenni, de aztán úgy döntöttem, hogy úgyis jött ez a bónusz pénz a gyerekektől, nem gyakran van ilyen program, hát persze hogy menjünk és Jacknek is volt kedve.

Stílusosan hajóval mentünk át az óvárosból a vidámparkig, aminek a másik felén, a Circusban volt a show. Odafelé menet arra gondoltam, hogy milyen furcsa/érdekes lenne, ha pont Katherine Ryan közben halna meg a Királynő. Jó, nem érdekes, az nem szép szó, de akkor mit mondjak... Mégiscsak érdekes időzítés, hogy épp egy Londonban élő humorista előadásán ülök és pont akkor történik egy ekkora történelmi esemény. Egy barátommal is erről chateltem és ő azt írta, azt szeretné látni a BBC közvetítésben, hogy a királynő elkezd lebegni a kastélya felett, elszívja az életenergiát Putyintól, megfiatalodik, Putyin pedig meghal. Tetszett az ötlete, örültem volna én is. Kár hogy a Királynő meghalt, a főgonosz pedig él...

Izgatottam vártam Katherine Ryant, két éve szinte minden héten hallgathatom a műsorát, amiben beszél az életéről, sok mindenben véleményt mond, pletykálkodik és válaszol a hallgatók kérdéseire. Olyan mintha egy barátnőm lenne, aki rólam mondjuk nem tud semmit, de én azért jóban vagyok vele. Szóval amikor belépett a színpadra, mintha kicsit meg is zavarodtam volna, hogy kit is nézek? Egy régi ismerőst, kollégát vagy ki is ő? Jó kis este volt. Teltház volt és én nagyon sokat nevettem (Jack kevésbé sokat). De olyan kis aranyos poénjai vannak. Nem bántóak, nem mélyek, nem kritikusak, nem kíván a megértésük sok politikai ismeretet és magas intelligenciát, mint például Bödőcs esetében. Leginkább a férjéről, annak akcentusáról és a házasságáról viccelődött. Néha kommunikált a közönséggel is, nekem mindig az a kedvenc részem minden standup show-nál, a spontán viccek.

Azzal kezdte, hogy nem szeretné, ha ez lenne a Diana hercegnő-pillanatunk, hogy meghaljon a Királynő és örökre az ő feje jusson eszünkbe a haláláról. Ezt nem kívánja senkinek... Aztán a szünet előtt mondta, hogy inkább ne nézzük meg a telefonunkat, nem szeretné, hogy rossz hírt lássunk. Persze mindenki megnézte a telefonját és pont nem sokkal előtte jelentették be a halálhírt. Katherine azért nem rendült meg ettől, the show must go on. Mondta hogy még jó, hogy Stockholmban van, mert Angliában most nem lehetne folytatni a műsort meg nagy dráma lenne. Na de jó kis este volt, imádom a standupot, annyira jó végignevetni 1-1,5 órát. És szerencsére Stockholmba szoktak is jönni a nagy nevek is, úgyhogy eddig láttuk Bill Burrt, Ricky Gervaist, Jim Jefferiest, Russell Brandet és Aziz Ansarit. És októberben megyünk a zseniális Jimmy Carr-ra, amit nagyon várok, mert ő egy igazi nagyágyú.