felvenni a fonalat

Ez a hét arról szólt, hogy a háromhetes iskolai szünet, karácsony, otthonlét és betegség után felvegyem a hétköznapok fonalát, és visszaálljak a megszokott ritmusomba és napi rutinjaimhoz. Sajnos még most sem gyógyultam meg teljesen, köhögök és fújom az orrom, de ez már csak felszínes probléma, belül jól érzem magam, és edzettem is a héten. A suliban, mivel új kurzus indult, a hét eleje elég laza volt, úgyhogy tökéletes átmenet volt a pihenés és tanulás között.

reggeleim Caroline-nal

Hétfőn olyat készítettem, amit már évek óta szerettem volna: gnocchit. A Mamámtól krumplinyomót kaptam karira, amit direkt a gnocchi miatt kértem, így most végre készítettem. Jól sikerült, és jó szórakozás volt készíteni a nudlikákat. Mert tulajdonképpen a nudli az a magyar gnocchi, nem? Vagy a gnocchi az olasz nudli... Gnudli. Gorgonzolás szószt készítettem hozzá, gombával és spenóttal. Isteni volt.

Másnap egy régi-új ételt készítettem: enchiladát. Az meg fekete babos volt, és szintén tök jó lett. Ezt a szószt készítettem hozzá, nagyon fincsi.

Szerdán pedig óra után elmentem kicsit császkálni a városba, míg Jack itthonról dolgozott, így elvittem a bérletét, és megspóroltam magamnak két jegyárat. Vettem sportmelltartót, kicsit nézelődtem itt-ott, de semmi másra nincs szükségem, úgyhogy nem vettem semmit. Kivéve semlát, mert arra nagy szükségem volt. Tavaly már írtam a semláról, úgyhogy nem mesélem el még egyszer, hogy micsoda finomság. Tavaly a covid miatt szinte kimaradt a semla-szezon, mert beteg is voltam, az ízlelésem is elveszett és nem is nagyon jártunk a városban, ahol a legjobb semlákat kínáló pékségek találhatók. Most viszont elsétáltam a tavalyi posztban is említett Robert Delselius cukrászdába, és megvettem az év első semláját. Idén későn, március 1-jén lesz csak húshagyókedd, és hagyományosan aznap kellene semlát enni, de ki tud addig várni... 

A napokban néztem pár dokumentumfilmet. Az SVT Playen, a svéd tévé streaming oldalán szoktunk jó dolgokat találni. Különösen szeretem megnézni ott a dokumentumfilm-választékot, mert jó kis gyöngyszemekre lehet bukkanni, amikről máshol nem hallanék vagy nem tudnám megnézni. Csupa lehangoló élettörténet volt, de nagyon érdekesek. Az Ivanna élete egy nyenyec (szamojéd) nőről szól, aki 26 éves és öt kicsi gyerekével él a szibériai tundrán egy 7 négyzetméteres kalyibában. A férje munkanélküli, iszákos, agresszív, de nem is él velük, mert a városban munkát keres (elvileg). Ez a film volt nekem a legérdekesebb, igazán extrém életet mutat be.

A Scheme Birds egy fiatal skót lányról szól, aki egy egykor sikeres, mára szinte szellemvárossá vált városban él. A nagypapája nevelte fel, mert a szülei születésekor lemondtak róla. 18 évesen már terhes, és szintén iszákos, megbízhatatlan, munkanélküli pasija van, mint Ivannának. 

Az Imad gyerekkora egy kurd kisfiúról szól, akit kétéves korában elrabolt az ISIS, és nemcsak kegyetlenül bántak vele, hanem arra trenírozták, hogy legyen egy brutális, szívtelen kis gyilkológép. Négyéves korában megmenekülnek a fogságból az anyjával és a testvérével, de ez a kisfiú totál kattant lett. Mindenkire rátámad, leköp, mindent meg akar ölni. Félelmetes és szívszorító. Aztán persze foglalkoznak vele, és javul a helyzet, de az a baj, hogy egy menekülttáborban élnek, az anyja totál depressziós, az otthonukat elpusztították, az apjáról két éve nincs hír, valószínűleg már nem él. Szóval elképesztően lehangoló helyzetet mutat be a film.

A YouTube-on pedig megnéztem egy dokumentumfilmet a Húsvét-szigetről, miután Pitykegomba blogjában szóba került ez a csodálatos hely. Na, ez legalább nem volt lehangoló, csak lenyűgöző. Annyira érdekes ez a sziget, a szobrok, a kultúra, és hogy mennyi mindent ki lehet deríteni arról, hogy hogyan éltek ott az emberek, és hogy vajon hogy készültek a szobrok. És közben legalább ugyanennyi dolog rejtély marad.