szörnyű évkezdés

Szörnyű ez az évkezdés. Volt két napom, az elseje és a másodika, amikor jól voltam, de hétfőn cseberből vederbe estem, torokfájással ébredtem, mert elkaptam Jacktől a megfázását vagy mi ez...  (Nem covid, negatív lett a hétfői PCR-tesztem). Neki enyhe tünetei voltak, kicsit náthás, kicsit köhög, aztán hipp-hopp jól is lett. Nekem meg bámmm mega tünetek, és ötödik napja vagyok nyomoromon. Mostanra sebesre és fájóra fújtam az orrom, és fájdalmas köhögőrohamok jönnek rám. Literszámra vedelem a mézes teát, pedig nem is különösebben szeretem a teát, de már azzal is álmodtam, mert az a pár pillanat a legjobb, amíg iszom a meleg italt. 

Fekszem, ülök, tetriszezek, de már azt is utálom, de nem bírom abbahagyni mégsem. Meg úgysem vagyok képes többre. Nézem az Emily in Paris második évadát. Nem tudom, hogy a sorozat lett gagyibb és irritálóbb, vagy én vagyok irritált és cinikus a jelenlegi állapotomban, de most kevésbé jön be, mint az első évad. Azért vannak jó pillanatok benne, és hálás vagyok, hogy legalább van egy olyan sori, amire pont most szükségem van. Esténként meg Jackkel egy feelgood kis svéd sorit nézünk, ami szintén napjaim fénypontja. Jack gondoskodik rólam, bár étvágyam az nincs, csak muszájból eszem. 

Na de nem is ez a probléma, hogy most beteg vagyok egy kicsit, bár idegesítő. A probléma az, hogy nekem most nem itt kellene lennem az ágyban, betegen, hanem otthon Magyarországon. Nekem ma ötkör kellett volna kelnem, hogy rajta legyek a 9:20-as budapesti járaton. Hogy este a tesómékkal hazamenjek, és meglepjem apukámat a 60. szülinapján. Október 3-a óta van meg a repjegyem erre a hétvégére, és három hónapja készülök, készülünk gondolatban és tettben erre a napra. Annyiszor elképzeltem a három hónap alatt, hogy micsoda meglepetés lesz, hogy egyszer csak ott állok a nappaliban, és apukám meglát. Hogy mennyire fog örülni. Hogy milyen jó lesz a hétvége. Hogy mennyire megéri a kétszer hajnalban kelést és a sok utazást. Mindent megér. Olyan jó lesz. Az én drága apukám szülinapján.

Azt hiszem, mostanra végigmentem a gyász öt szakaszán, és eljutottam az elfogadásig. Muszáj volt, miután nélkülem ment el a gép. Valahol még jó is, hogy még ma is ilyen vacakul vagyok, mert ha úgy ébredek, hogy csak kicsit vagyok náthás és nem köhögök, akkor azt éreztem volna, hogy mégis mehettem volna. De ez most így alakult, el kellett fogadnom. Hátha máskor sikerül meglepni apukámat a mostani helyett. Még az is vigasztal, hogy idén már van tervben több nagyobb családi program, szóval látjuk még egymást. Persze az nem ugyanaz, de most már nem emésztem magam ezen.

Felhívtam apukámat, és mondta, hogy úgy örül, hogy hívtam... Megszakadt a szívem, és mondtam neki a könnyeimet visszatartva, hogy nem ez volt az eredeti terv, hanem ma hazamentem volna... És akkor ő is majdnem sírt és én ís, és felváltva volt boldog, hogy erre készültem, és szomorú, hogy nem sikerült. Gondolom sok volt így hirtelen ez az információ. Úgy sajnálom, hogy így alakult.