pillanatképek

A csütörtök reggel hóval lepett meg minket, és egyből kivilágosodott a világ. Januárban nem lehet túl sok mindent csinálni, még mindig nagyon korán sötétedik. Pingpongozni elmegyünk néha, de tömegközlekedéssel messze van, több az út, mint a játék. Várom, hogy lehessen újra biciklizni. A covidnak hála ismét lehet potyázni a buszokon, így Jackkel néha felszállunk egyre, elmegyünk egy másik környékre, és onnan hazabattyogunk a havas-jeges, sóderrel behintett járdákon a kivilágított házak mellett, és beszélgetünk mindenről. Beszélünk a jövőnkről, a suliról, a munkáról, ismerősökről, lakásárakról, légből kapott témákról. Nézzük a házakat, és játsszuk a "laknál-e itt" játékunkat. 

Ebédszünetben elmegyek sétálni, ebéd közben pedig rejtvényeket fejtek a rejtvényújságokban, amiket apukám vett nekem a reptéren búcsúzáskor. Jack javasolta, hogy ha ennyire szeretek rejtvényt fejteni, fejtsek svédet is. Találtam egy kezdőknek valót, de az is túl nehéz, így csak akkor veszem elő, ha ott van Jack, és folyton kérdezgetem tőle, hogy melyik szó mi lehet, mint amikor gyerekként ültem a Nők Lapja rejtvényei felett, és az okos felnőttektől kérdeztem meg szinte minden szót.

Esténként korábban bújok be az ágyba, és olvasok. Tíz oldalt a Miért alszunk? svéd változatából. Jó nyelvgyakorlás. Aztán pedig Murakamit, magyarul. Az 1Q84-et. Aomame, Fukaeri, Tengo, japán helyszínek, így alszom el. Reggel japán beszédre ébredek, Jack az idős japán barátjával, Hidével beszélget. Kimegyek álmos szemekkel, Jack reggelit készít, rajta van a fejhallgató, nem hallja, hogy felkeltem. Állok az ajtóban, nem akarom megijeszteni. Visszafordul, észrevesz, felderül az arca, odasiet mosolyogva, és a számra néma puszit nyom, hogy ne hallatszódjon be a hívásba. Leülök mellé a kanapéra, nézegetem a telefonomat, szürcsölgetem a kávét, Jack megsimogatja a kezemet. Tornázok, ő beszél, beszél, aztán előveszi a gitárját, játszogat.

Kathie-vel sétálok két órát a mínusz öt fokban. Átsétálunk a befagyott tavon. December óta nem találkoztunk, akkor is társasoztunk, így régen beszéltünk már az élet dolgairól. Elmeséli a MyHeritage DNS-tesztje eredményét. Érdekes ez a téma, különösen egy amerikainak, akik annyiféle őstől származnak. Ő nagyrészt svéd, német, angol és pár balti országbeli. Kb. annyira svéd, mint a svéd férje, akinek szintén vannak német és angol felmenői. Egy részemet érdekli ez a dolog, de közben nem szeretném elküldeni a DNS-mintámat Texasba valami random céghez.

A héten nosztalgikus hangulatba kerültem, mert mostanában sokat nézegetem és rendszerezem a fotókat a gépen. Rendszerezés alatt főleg azt értem, hogy rengeteget letörlök. Én azért nem vagyok olyan, aki minden fűszálat lefotóz, de így is annyi fotó összegyűlik az évek során. Azokat törlöm le, amikor ugyanaz a kép tízféle verzióban készült el, főleg portrék, és a fele nem jó. Minek őrizzem őket. Mindegyik sokverziósból egyet, a legjobbat tartom meg. Gondolkozom rajta, hogy nekikezdek a képek albumba rendezésének. Anyukám fiatalkora óta albumokba rendezi a fotókat, és ő azon kevesek közé tartozik, aki ebben a digitális világban is "előhívja" a képeket, és vezeti az albumokat. Nekem csak az angliai évemről van egy szép nagy albumom sok fotóval, címkével és pár megőrzött belépőjeggyel, gyerekrajzzal és emlékkel. Sokkal nagyobb eséllyel nézem végig azt, mint a gépen a több száz vagy ezer fotót, bár a héten az angliai videókból is néztem párat. Az ikrek négyévesek voltak, most meg már a tizenkettedik szülinapjuk lesz.

A fordítói gyakorlatom időszakából nézegettem leginkább a képeket, és azt gondoltam, micsoda élet volt az. Tiszta Emily in Paris, csak dizájner ruhák és kavarások nélkül. Sok-sok embert megismertem, és a legfontosabbal azóta is együtt élek. Megtaláltam egy videót, amiben lefilmeztem a szállásomat a szüleimnek. Hallatszik a hangomon, hogy kicsattanok a boldogságtól és izgalomtól. Még a sok vállfáért a szekrényben is odavagyok. De végig így pörögtem 3,5 hónapig, nem csoda, hogy összejöttem Jackkel, mert szerintem olyan kisugárzásom volt, annyira boldog voltam, hogy úgy éreztem, nem létezik lehetetlen. 

Egyszer a hazautamhoz közeledve a helyettes fordítóval és egy másik magyarral ebédeltem, és mondták, hogy lassan véget ér ugye az itteni életem. Én pedig őszinte szomorúsággal mondtam, hogy igen, én elmegyek, és mindenki más és minden más itt marad... Erre az idősebb férfi azt mondta derűsen, hogy látod, mi mind itt maradunk, és éljük tovább ezt az életet, te meg elmész, és egy új életet kezdesz, előtted áll az egész élet és a sok lehetőség... Akkor nem éreztem úgy, hogy sok jó dolog vár rám, de utólag visszanézve igaza volt. Mennyi kalandban volt részem azóta is. Nem is hiányzik az az élet, egyszerűen csak hálás vagyok, hogy megtörtént. 

Ráadásul az elválás a várostól sem volt olyan fájdalmas, mint ahogy akkor gondoltam, hogy lesz, mert januárban visszamentem Jackhez "egy hétre", de amikor a hét végén várt rám a repülőút, mondtam Jacknek, hogy nem szeretnék hazamenni, mire azt mondta, hogy hát akkor maradj. Így ott maradtam két hónapig vele az ő gyakorlata végéig. Míg ő bejárt dolgozni, én a saját kis fordítói karrierem beindításán dolgozgattam.

De nem is ezek a fotók hozták elő a legszebb emlékeket, hanem az a néhány alkalom, amikor Jacknek volt szerencséje pár hetekre visszamenni helyettesként, és a hosszabb alkalmakra én is vele mentem. Ezek voltak azok a fotók, amikről azt gondoltam, hogy micsoda élet volt. Olyan szabadnak éreztem magam, hogy felpattanunk egy gépre, viszem a laptopomat, bárhonnan dolgozhatok, esténként pedig órákig sétálunk a városban, ahol megismerkedtünk, és ahol annyi közös és saját élményünk van. Jókat eszünk éttermekben, cukrászdákban, hétvégén pedig bejárjuk a környékbeli városokat, és miénk az egész világ. Jó volt nagyon, de most még jobb.