séta szélviharban

Svédországon is végigsöpört a Malik nevű vihar. Reggel még a meleg ágyban fekve hallottam, hogy hatalmas szél fúj odakint, így különösen jól esett kicsit ráhúzni még az alvásra. Aztán reggeli után mégis összeszedtük magunkat, és elbuszoztunk az egyik természeti rezervátumba sétálni egyet. Tegnap igazi lusta napunk volt, még kaját is rendeltünk, először életünkben. Mármint amióta Jackkel élek, se ide, se az előző házhoz nem rendeltünk soha kaját. Bár előtte sem tudom, volt-e erre példa az életemben.

Végre végre végre néztünk egy filmet, ami magával ragadott, lekötött és nagyon-nagyon szerettem. Igazi kedves, szívmelengető film. A CODA c. filmről beszélek, aminek a furcsa címe a Child of Deaf Adults kifejezés rövidítése, és egy olyan fiatal lányról szól, aki az egyetlen halló ember a családjában. Nagyon tetszett ez a film, szuperek a színészek, a karakterek, minden nagyon aranyos. A három filmbeli siket ember valójában is siket és nagyon jó színészek. Felüdülés volt ez a film. Egyébként nekem a Sound of Metal is nagyon tetszett tavaly, ami szintén a siketség témáját járja körül.

Ma meg letöltöttem sok új sorit, mert nem nagyon van mit néznünk mostanában. Az It's Always Sunny in Philadelphia hatodik évadánál járunk, nekem bejön az ilyen beteg humor, nagyon tudok rajta nevetni, de napi egy rész elég belőle. Most elkezdtük Ricky Gervais After Life-jának a 3. évadát. Tudom, hogy sokan odáig és vissza vannak érte, de nekem ez csak so-so kategória. Illetve a This Way Up c. vígjáték 2. évadát is elkezdtük. Az a baj, hogy én teljesen elfelejtem a sorozatok sztoriját és azt sem tartom számon, hogy miket is néztünk, ezért fogalmam sincs, ha valaminek kijön egy új évada. Ha véletlen meg is tudom, akkor meg már tuti semmi nem maradt meg az előzőből. Vígjátékoknál ez nem probléma, de ahol számít a sztori, ott néha nem is tudom folytatni a második évaddal, mert nem emlékszem semmire.

Na de ez az esti pihi volt, előbb délben felültünk a buszra, eldöcögtünk a végállomásig, és sétáltunk egyet az erdőben. A havat néhol úgy vitte a szél, hogy mini tornádókban pörgette az utakon. Aztán leszálltunk, süvített az arcunkba a havas szél, majdnem levegőt se kaptam egy pillanatig. Az erdőben pedig, amikor rázendített, félelmetes morajlással zúgott végig a fákon, amik dülöngéltek az erős szélben. Kicsit félelmetes volt, de később alábbhagyott, és csak az ösvények csúszóssága jelentett kihívást.

Séta közben azon gondolkoztam, hogy bizonyos szempontból jobban szeretem a telet, mint a nyarat, még ha ilyet szinte nem is szabad mondani, legalábbis Svédországban. De ahogy csípte az arcom a hideg, csuszogtam a jeges, fagyott utakon, és közben forró csoki, kuckózás és gyertyafényes sorozatnézés lebegett a szemem előtt, eszembe jutott, hogy nyáron nem is tudok úgy pihenni és úgy kikapcsolni, mint a hosszú, sötét éjszakákon. Írtam is erről tavaly nyáron, hogy amikor hétágra süt a nap, és egész délután be is tűz a nappalinkba, akkor ha akarnék is otthon maradni, akkor sem érezném túl jól magam, mert az erős napfényben és melegben nem lehet csak úgy a kanapén fetrengeni és semmittenni. Szinte kötelező menni, csinálni, aktívnak lenni. Mindig januárban sétálok és olvasok a legtöbbet, mert ilyenkor más program nincs nagyon, de szuper dolog pár óráig, elfáradásig és átfázásig sétálni, aztán pedig jól megérdemelten filmezni, olvasni és egyéb benti dolgokkal foglalatoskodni. Persze imádom a svéd nyarakat is, de néha too much. Túl sok napfény, túl sok meleg, túl sok kihasználandó perc és óra... Ahogy mondtam már, ha lenne pénzem és lehetőségem egész nyáron autókázni, bejárni a svéd városokat, hangulatos erdei házikókban remetéskedni, erdőkben és hegyeken sétálni, áfonyát szedni, tavakban megmártózni, rengeteget biciklizni, akkor tökéletes lenne. De a földszinti, külvárosi kis lakásban sokszor inkább csak úgy érzem, a képembe nevet a nyár.

The Birdie Bar