még nagyobb sikerélmény

A mai élményhez képest a szombati programozás házim sikere semmi. Amúgy is E jegyet kaptam rá, hát mi ez? A, B, C, D, E és F jegyek vannak, ahol az F már bukás, szóval az E a legrosszabb értékelhető jegy. És amúgy az előző házim is E lett. Azt még némán tűrtem, mert amúgy indoklás az nem volt. De ennél az új házinál sokkal hosszabb válaszokat írtam, és még a bónusz feladatot is megcsináltam a jobb jegyért, és erre megint E? Szóval írtam a tanárnak, hogy legyen szíves elmondani, hogy miért kaptam E-t, mert szeretnék ennél azért jobb jegyet kapni. 

Na de nem is ezt akartam mesélni, hanem azt, hogy épp majdnem elszenderedtem a kanapén a délutáni kajakóma közepette, amikor felriasztott egy telefonhívás. Én így is, úgy is megriadok, ha csörög a telefonom, mert szorongással töltenek el a telefonbeszélgetések, különösen, ha fogalmam sincs, hogy ki hív, és ha ráadásul svédül kell beszélnem. De meglepő módon ma már lerendeztem egy svéd ügyintézéses telefonhívást, és azt hittem, hogy esetleg ők hívnak vissza újra. Ahogy bemutatkozott a nő, nem is értettem, hogy ki ő és mit akar, és meg kellett ismételtetnem vele, hogy honnan hív, de aztán rájöttem, hogy a fura nevű sulitól, ahova második helyként jelentkeztem ősztől. 

Azért hívott, hogy elmondja, hogy felvettek a suliba, és két héten belül választ kell adnom, hogy elkezdem-e a képzést. Hát persze már ennek nagyon örültem, mert hetek óta ezt várom, hogy legyen bizonyosság, hogy felvesznek-e vagy nem, vagyis hát nyilván azt várom, hogy vegyenek fel, de igyekeztem nem belelovallni magam. Csak jó lenne már tudni, mert akkor beszélhetek a menedzseremmel, és kitaláljuk hogy hogyan tovább a munkában. Meg persze amúgy is. Szóval ujjongtam egy sort csöndben, majd mondtam a nőnek, hogy még nem tudom, hogy elkezdem-e náluk a képzést, mert egy másik iskolát jelöltem meg első helyen, és ők még nem jeleztek, hogy felvettek-e. Erre a nő teljesen elcsüggedt, azt mondta, hogy ne már, és hogy reméli, hogy akkor oda nem vesznek fel, mert nagyon szeretné, ha náluk tanulnék, mert olyan jó vagyok, és nagyon szuper volt a felvételi munkám, ambiciózusnak tűnök, és a 2. legmagasabb pontszámom lett a jelentkezők között, mert 90 pontom lett 100-ból, és lett két ember akinek 95, de utána én jövök a 90-nel.

Közben a háttérben nyafogott egy gyerek, és mondta, hogy ez a másfél éves gyereke, akit meg kellene már etetni, de csak folytatta a hívást, mert próbált meggyőzni, hogy mégis válasszam őket. Beszélt az iskoláról, bemutatta a rendszerüket, és felhozott mindenféle érvet, hogy szerinte miért lenne jobb náluk tanulnom. És hát mondhatom, eléggé meggyőzött, de mondjuk azt már akkor, amikor agyon dicsért, mert hát na. Nem kicsit jó érzés, hogy nemcsak ez az iskola nem egy elérhetetlen, távoli, rideg intézmény, hanem ilyen jófej osztályfőnököm lenne, aki sorban felhív mindenkit, és lelkesen magyaráz, kérdez és beszélget velünk. Mert gondolom, nemcsak engem hívott. 

Szóval ez a hívás a svéd életemben hatalmas sikerélmény, mert nagyon büszke vagyok erre az eredményre. Ez nemcsak annak a büszkesége, hogy jól sikerült egy felvételi. Ez az eredmény a jéghegy csúcsa, mert ebben benne van az is, hogy megtanultam a nyelvet olyan szinten, hogy az egyik legjobb felvételipontszámot értem el. Talán így erre az eredményre vagyok a legbüszkébb az életemben, mert ez olyasvalami, amiért ténylegesen, éveken át dolgoztam. Arra is nagyon büszke vagyok, hogy anno engem vettek fel fordítógyakornoknak az EU-s intézménybe, de azért nem tettem ténylegesen olyan sokat azonkívül, hogy jelentkeztem, és hogy jobb voltam a többieknél. De nem volt soha a céljaim között és nem is készültem rá külön. 

Örülök nagyon. Egy újabb lépcsőfokot léptem. Szeretném néha felgyorsítani a dolgokat, hogy tartsak már ott, hogy elvégeztem a sulit, és van jó fizetésem és teljes munkaidős állásom... De közben meg az is jó, ami most van. A sok szabadidő, a nyugalom, a kevés probléma, a folyamatos változás, fejlődés.