hogy kell kikapcsolni?

Nem vagyok jó pihenésben. Egyszerűen nem tudok leülni egy könyvvel, félretenni mindent, és csak olvasni órákon keresztül. Pedig ilyen ember szeretnék lenni. Azt szeretném, hogy leírhassam, hogy ezekben az egyedül töltött nyári napokban órákon keresztül ültem a teraszon a bambuszkerítés és a paradicsomok árnyékában, és csak olvastam, olvastam és szívtam magamba a napfényt és a nyarat. De nem. Egyszerűen nem tudok pihenni, pedig mi dolgom van, komolyan? Alig van munkám, pici a lakásunk, nincs gyerekem. Ugyan mi lehet olyan fontos, hogy ne tudnék mindent félredobni, és semmittenni? Miért van bennem ez a megfelelési és produktivitási vágy? Kinek akarok én egyáltalán megfelelni azzal, hogy pont a legmelegebb nyári napokon, ahelyett hogy elmennék a vízpartra pihenni, én nagytakarítok? És közben meg lelkiismeret-furdalásom van, vagy nem is tudom, szégyellem azt, hogy ilyen szép időben én a lakásban vagyok. Mert annak is meg akarok felelni, hogy kihozzam a legtöbbet a nyárból.

Azt hittem egyébként, hogy ez már nincs nekem, de hát egyértelmű, hogy van. Jártam régebben pszichológushoz, és akkor ez is szóba került. Akkor még rosszabban volt ez. Valahogy onnan jön ez, hogy az van bennem, hogy csak akkor érdemlek jó dolgokat, ha jó vagyok. Nem tudatosan, de úgy állok az élethez, hogy a jót azt ki kell érdemelni. És nem történhetnek úgy jó dolgok az életemben, ha én nem teszek értük. Vagy csak úgy általánosságban, ha nem dolgozom keményen. Ha nem szenvedek. Ez valami narratíva, hogy a boldogságért szenvedni kell. A boldogságot ki kell érdemelni. Nem lehet csak úgy jó valami, mert azt nem érdemlem meg, vagy esetleg jön valami rossz, ami befeketíti az én jómat. Tehát szinte én magam hozom létre a rosszat, hogy ellensúlyozzam a jót. Ha én előre megszenvedek a jóért, akkor nem kell olyan rosszat átélnem, ami felett nincs kontrollom. Ilyen hiedelmeim vannak tudat alatt.

És akkor írok magamnak ilyen hosszú listákat, hogy miket kell megtennem ebben a négy napban. Magamnak hozom létre azt, hogy előbb ennyi mindent meg kell csinálnom ahhoz, hogy pihenhessek. Hogy élvezhessem a jól megérdemelt munka gyümölcsét. Csakhogy olyan listákat írok magamnak, és annyi feladatot, hogy nem is érek a végére. Mintha szabotálnám magamat, hogy ne is tudjam élvezni a pihenést. Hogy amikor mégis lehuppanok a teraszra egy könyvvel, akkor is folyton azon járjon az eszem, hogy mivel folytatom, ha majd pihentem. 

Biztos azért vagyok most megint ilyen, mert alig van munkám. Jack, Kathie, a családom és a barátaim, mind dolgoznak, dolgoznak és dolgoznak. Az egész világ dolgozik. Az egész világon minden ember dolgozik és nincs ideje. Csak nekem. Így érzem. Csak én érek rá. És mintha ezt szégyellném, mintha én ezt nem érdemelhetném meg, ezért létrehozok magamnak rengeteg feladatot, hogy én is dolgozzak. Hogy nehogy már azt mondjam, hogy én ma csak olvasni fogok a tó mellett, ti dolgozzatok nyugodtan. Izzadjatok a 25 fokos lakásban, bámuljátok a monitort, én lent leszek a strandon. Csak akkor vagyok erre képes, ha ezt is a feladataim közé írom. Ha kötelességnek veszem azt is, hogy pihenjek. Hogy kihasználjam a nyarat. Ha tudom, hogy a strand után kétszer annyi feladatot fogok megcsinálni, hogy behozzam a lemaradásomat...

Tudom, ez luxusprobléma, de azért probléma... És gondolkodom rajta, hogy miért van így. Gondolom főként családi minta. Azt sem tudom, hogy hogy változtathatnám meg. Persze, tudom, úgy, hogy leszarom. Hogy leszarok mindent, és akkor is olvasok. Hogy elmegyek a strandra, és nem érdekel semmi. De ez nem olyan könnyű, mert attól még nem érzem jól magam. Attól még ott van bennem a rossz érzés, hogy nekem mennyi feladatom lenne, és nem tudom élvezni a pihenést. Nem kapcsolok ki. Az egyetlen, amikor igazán ki tudok kapcsolni, amikor Jackkel vagyok. Sorozatot, filmet is csak vele tudok nyugalomban nézni. Mert olyankor azt is egyfajta feladatnak, illetve hasznos tevékenységnek tekintem. Minőségi időnek, közös pihenésnek, kapcsolatépítőnek. És ha ő pihen, akkor úgy érzem, én is pihenhetek. Akkor nincs bűntudatom. Akkor szabad.

Jack hozzáállása azért segít nekem. Jó hallani egy külső hangot, ami azt mondja, hogy hülye vagy, pihenjél már egy kicsit! Ő rám szokott parancsolni. Azt mondja, ne dolgozz túl keményen, ne dolgozz túl sokat. Pihenj. Nézz egész nap sorozatot. Volt olyan, emlékszem, bár ez jó régen volt, hogy lett volna egy szabadnapom, és amikor hazajött, kérdezte, hogy milyen napom volt, én pedig büszkén soroltam neki, hogy hány órán keresztül takarítottam, főztem, sütöttem meg miket csináltam... Mint egy gyerek, aki várná a dicséretet. Mintha azért lennék jó barátnő és értékes ember, mert sosem töltöm a napot tévézéssel. Mert tiszta lakással és finom ebéddel várom az "uramat". De Jack nem ilyen. Nem kaptam tőle dicséretet. Sőt. Szinte leszidott, hogy miért csinálom ezt? Miért dolgozom végig a szabadnapot? Miért nem tudok mindent hagyni a fenébe, és csak pihenni? Persze akkor rosszul esett. Annak a felemnek, aki várja a dicséretet. De közben ez mégiscsak fontosabb, és sokkal jobbat tett és tesz ezzel a hozzáállással. Mert nem táplálja ezt az egészségtelen megfelelési vágyamat. Ha már én ennyi elvárást támasztok magam felé, legalább ő nem.

Sőt, azt mondta, hogy ő nem azért szeret engem, amiket csinálok, hanem azért, aki vagyok. Ez azóta is sokszor eszembe jut, és az egyik legszebb dolog, amit mondott. És pont az, amit egy ilyen megfelelési kényszeres dilinyósnak hallania kell. Először nem is tudtam értelmezni... Nem tudtam elhinni, hogy engem lehet csak úgy szeretni. Mi az, hogy azért, aki vagyok? Hogy tényleg nem azért szeret, mert istenien főzök? Mert mindig tele a hűtő? Mert ragyog a lakás? Mert figyelem minden óhaját-sóhaját? Csak úgy simán szeret? Simán azért, aki vagyok? Szóval az ő hozzáállása sokat segít, de közben néha úgy érzem, rajtam semmi sem segíthet. Én már ilyen maradok. De azért most, hogy elpakoltam a ruhákat, elmosogattam, vasaltam egy óráig, és leírtam ezt, megfogom a könyvem, és kiülök a teraszra. Egy picit. Amíg nem megyek a Lidlbe lasagnelapokért a vacsorához.