Egy újabb szerda, amikor nem kell mennem dolgozni, hurrá. Legalábbis takarítani nem kell mennem, de én csak azt hívom munkának. Kérdezte Jack, hogy akkor a nannyskedés az mi? Csak úgy elvagyok két kis barátommal szórakozásból? Hát kb. Na jó, persze nem szórakozás, de 6 órán keresztül suvickolni valaki házát, az munka. Két gyereket ide-oda furikázni a luxusautóval és főzőcskézni a luxuslakásban, az valami más. Egy egyedülálló anyuka életét élem, csak ezért fizetnek.
Van egy anyuka, akinek egyidős a két gyereke az "én" kettőmmel, és osztálytársak és barátok. Na, ő tényleg ugyanazt csinálja délutánonként, mint én, csak neki ez nem munka, hanem az élet, és mindig úgy néz ki szegény, mint akinek receptre fel kellene írni egy hónap szabadságot valami egzotikus szigeten, mert különben ideg-összeroppanást kap. Amúgy nagyon aranyos, szokott nekem panaszkodni, és nagyon megértő vagyok vele. Egész délelőtt dolgozik, délután és hétvégén meg ide-oda furikázza a két gyereket az ezernyi különórájukra, és főz és tanul velük. A férjére csak minimálisan számíthat.
Én nem tudom mondjuk, hogy tényleg ennyire nehéz ez? Tényleg a gyerek szolgálatába kell állítania magát egy szülőnek, és lemondani a saját életéről? Jó, én kisvárosban laktam, de mindig egyedül jártam biciklivel iskolába és minden különórámra. Kitettem az órarendem az íróasztalomra otthon, volt egy az ellenőrzőmben is, és tudtam, hogy mikor hova kell mennem. És az órát is ismertem. Nem úgy, hogy mi az, hogy fél hat, úgy mondd, hogy például tizenhét tizenöt vagy tizenhárom huszonnyolc. Trusztori. Ennyit (se) tudnak az időről. Még a 12 éves is épphogy csak kapiskálja az órát, de nagyjából fogalma sincs arról, hogy egyáltalán melyik nap milyen különórája van és hánykor. Minden a segge alá van rakva. Biztos azért is, mert van egy nannyjük. Na mindegy, szerintem simán járhatnának biciklivel, egyedül ezek a gyerekek. A sulijuk, a lakásuk és a különóráik csak 3-4 km-re vannak egymástól. Ha nem is a 9, de a 12 éves lazán. De ő még azon is kivágja a hisztit, hogy ha nála van a gitár, akkor menjek el érte, mert gitárral nem fog buszozni.
De olyan ez a gazdag világ, hogy a 9 éves kislány, akit viszek teniszre a kissráccal együtt, visít, hogy elfelejtette bepakolni a teniszcipőjét, és hívja az anyját olyan nyávogó-irritáló hangon, hogy én tuti nem hagynám, hogy a gyerekem így beszéljen, és anyaaa nincs itt a teniszcipőm, el tudnád hozni? Nem, nem tudnám elhozni, dolgozom, kislányom, vegyél akkor újat a butikban. De anyaaaaa, nem tudod elhozniii? Nem akarok egyedül vásárolni.
Ez nem vicc. A kiscsaj elfelejti reggel bepakolni a cipőjét, ráparancsol az anyjára, hogy az vigye utána, és az anyja nem kiröhögi, hogy hát kisasszony, így jártál, játsszál zokniban, hanem ve-gyél ú-jat. Tessék?! Nem értem... A gazdagsággal együtt szellemi leépülés is jár?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése