A felszínen jól elvagyok ebben a szünetben a kis banánkenyeremmel, gyertyáimmal és chai lattémmal, de valójában van bennem egy folytonos idegesség, szorongás. Ezt az álmaim is visszatükrözik, mert minden nap valami feszültséggel teli, intenzív álmom van, és reggel ezekkel az élményekkel ébredek. Három éjszaka egymás után álmodtam, hogy elkések valahonnan, hogy indulnom kell, de mégsem tudok elindulni, vagy megyek, de mégsem jutok közelebb a célhoz. Tegnap pedig egy nagy pókkal álmodtam, amitől rettegtem álmomban, és olyan érzés volt, mintha nagyon-nagyon hosszan tartott volna ez az álom, és a nem múló félelem. A végén a pók még a lábamra is felmászott, és szinte éreztem a puha testét magamon. Arra fel is ébredtem.
Nem hiszek az álmokban úgy, hogy minden valamit szimbolizál, és hogy ilyen komplex mély jelentésű szimbolikával álmodnék, de világos az, hogy nem vagyok nyugodt, és ez a zaklatottság éjjel is jelen van. Ami a legjobban foglalkoztat most az az, hogy három év után ott szeretném hagyni a nanny állásomat. Ez olyan nekem, mint elvágni a köldökzsinórt. Ez a munka volt a belépőm az itteni életbe. Ez adott nekem svéd személyit, bankkártyát, fix fizetést, fizetett szabadságot. Az egzisztencia mellett pedig érzelmi szál is köt a gyerekekhez és az anyukájukhoz. Amennyire az ideje engedi, ő nagyon törődik velem. Ha bármi problémával fordulnék hozzá, megpróbálna segíteni. Fontos vagyok neki. A három év alatt egyszer nem kérdezték, hogy meddig tervezek náluk lenni, mik a későbbi terveim. Mintha úgy gondolnák, én ott leszek velük, amíg nekik szükségük van rám. Amikor kerestem másik félállást, az anyuka kifejezte háláját azért, hogy olyan munkát szerettem volna, ami mellett tovább maradhatok náluk. Most viszont az év közepén szeretnék búcsút inteni nekik, és olyan nehéz ezt közölni. Főleg úgy, hogy nem igazán adódik rá alkalom, hiszen jó, ha hetente egyszer találkozom az anyukával.
Tehát ez az egyik stresszforrás. A másik ok, ami miatt még stresszesebb ez, az az, hogy bizonytalan vagyok, félek meghozni ezt a döntést. Felteszem magamnak a kérdést, hogy valóban jó ötlet elkezdeni ezt a képzést? Ez a megfelelő következő lépés? Ha nem, akkor mi? Nehezebb úgy a szülők elé állnom, és azt mondani, hogy köszönök mindent, de most egy új fejezetbe kezdek, hogy ennyire bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban. Na, és akkor ott van az is, hogy Jack felvetette, hogy ne csináljam azt a féléves svéd képzést, mert szerinte csak időhúzás lenne, hanem vágjak bele abba, amit valóban szeretnék tanulni. Szerinte útközben majd fejlődik a svédem is. Ez egy egészen új gondolat, és olyan ijesztő. Könnyű volt eddig azt mondani magamnak, hogy jó, most beiratkozom erre a féléves kurzusra, csinálgatom szépen, aztán tavaszig van időm kitalálni, hogy mit is tanuljak, és majd augusztus végén elkezdődik az, tehát van még 10 hónapom arra, hogy nagy fába vágjam a fejszémet... Erre most felveti ezt a nagyon is jogos kérdést, hogy ha szeretnék tanulni, akkor miért nem kezdem már most? Valóban akkora pluszt adna az a svéd kurzus? A többit sem szerettem. Ez miért lenne más? És igaza van... Ha kívülállóként kellene tanácsot adni magamnak, én is ezt mondanám. Just do it...
Ha viszont elkezdenék tanulni, akkor a következő, ami kérdésessé válna, hogy lenne-e egyáltalán időm és energiám mellette a házvezetői állásomra, vagy ott is fel kellene mondanom, és csak a sulis támogatás és a diákhitel lenne a bevételem? Szóval ezzel az új gondolattal hirtelen már nem csak arról van szó, hogy elbohóckodom egy újabb svéd kurzussal és a másik munkámmal, hanem hogy teljes állású diák lennék, aki svédül végez egy főiskolát. Arról már nem is beszélve, hogy a választott szakommal kapcsolatban is ezer kérdésem van. Ugyanis a legújabb, amit kitaláltam, az az hogy alsós tanár legyek. Az előnyök listájára a következőket tettem: hiányszakma, nem Stockholmhoz kötött, hasznos, tartalmas munka, korrekt fizetés, sok szabadság (ez hatalmas plusz), kreatív, változatos. A hátrány viszont az, hogy fogalmam sincs, milyen a valóságban egy osztálynyi gyerek tanárának lenni, fegyelmezni őket, tanítani őket, lerendezni az idegesítő szülőket, szülőit tartani stb. Magyarországon még el tudnám ezt képzelni, de itt? Nem tudom... És a fő félelmem: a svéd. Jelenleg olyan szinten vagyok, hogy érteni jól értem a legkülönbözőbb témákat is, viszont a beszéd az nagy mumus. Dadogok, hebegek, habogok. Rossz nyelvtan, rossz hangsúly és sok szót nem tudok. Nem is használom aktívan... De Jack szerint ne tartsak ettől, a négyéves képzés alatt bőven lesz időm megtanulni. Bennem mégis felmerül a kérdés, hogy és ha már az elején, csakis a svédtudásom miatt kibukok az iskolából? Ha azt érzem, hogy mégis bele kellett volna tenni azt a félévnyi svédet, és akkor rendben lett volna.
A jövőmmel kapcsolatos dilemmáimról "röviden" ennyit. És akkor még a koronavírus is újra hozzájött az aggodalmaimhoz ezzel a törölt karácsonyi járattal. Jack egyből azt kérdezte, hogy akkor mit csinálunk karácsonykor, a szüleim, barátaim pedig egyből azt, hogy akkor mi a B tervem a hazajutásra. Úgy érzem, szétszakadok a családom, Magyarország és Jack és az itteni életem között. A legfontosabb kérdés az lenne, hogy ÉN mit szeretnék. De amit én szeretnék, az nem opció. Én azt szeretném, hogy legyen minden normális, és először az ötéves párkapcsolatom alatt jöjjön velem Jack is karácsonyozni, és legyen minden jó. Ez nem opció. Az kizárt, hogy Jack is jöjjön, és még az is kérdéses, hogy én hogy megyek. Ott van az egyik oldalon Jack, aki azt mondja, felejtsem el, hogy haza tudok menni karácsonyra, és ott van a családom, akik azt mondják, gyere, persze, megoldjuk. A WizzAirnek is megy pár járata Stockholm és Budapest között, és végül ma reggel, anyukám hatására, foglaltam arra is jegyet. Ez a 4. pár jegyem az évben, amit megveszek, és már tiszta hülyének érzem magam ezzel. Tényleg, mire számítok?? Nem tudom, hogy ezt magam miatt csináltam, vagy a szüleim miatt. Igen, szeretnék hazamenni, de nem így. Nem úgy, hogy tesztet kell szereznem a karácsonyi forgatagban, kifizetni rá egy csomó pénzt, szabályozásokat olvasni, telefonhívásokat intézni, maszkban utazni, karanténban ülni, adminisztrációra várni, vagy 10 napig karanténban lenni, aggódni, hogy visszajutok-e, távol lenni Jacktől 12 napig... Nem vágyom erre. Ha rajtam múlna, akkor kibírnám, hogy ne menjek haza. Legyen ez egy ilyen szar karácsony most, vegyenek egy jó kamerát, oldják meg, hogy legyek ott videón, és fogadjuk el, hogy most ez van, világjárvány van, és az a fontos, hogy mindenki egészséges legyen. Inkább legyünk egyszer egymás nélkül karácsonykor, mint most az egyszer mind együtt, aztán pedig örökké valaki nélkül. Morbid, hogy így érzek, de egy közeli barátom most veszítette el 33 évesen az 62 éves apukáját egy olyan tragédiában, ami megelőzhető lett volna, ha kibírják, hogy otthon üljenek... És nem akarom, hogy ez nálunk is megtörténjen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése