a gyerekvállalásról

Köszönöm a gratulációkat és a sok kedvességet! Pedig izgultam felfedni ezt az új fejezetet az életemben, és meg is fordult a fejemben, hogy talán a blogom véget ér, és nem fogok tudni erről a személyesebb témáról írni. De félretettem a feszengésem, tudtam én, hogy jó lesz, mert olyan kedvesek vagytok, és sokan közületek anyák, és meg tudjátok osztani a tapasztalataitokat és jó ebben a témában kapcsolódni, ezt már most érzem. 

Többen a környezetemben jól meglepődtek a hír hallatán, mondván hogy én nem is beszéltem erről, ezekről a terveimről. Ez igaz, viszont az is igaz hogy nagyjából senki nem is kérdezte. Nekem nincs olyan élményem, hogy bárki illetlenül kérdezgeti, hogy mikor lesz már gyerek, miért nincs gyerek. Inkább a másik véglet a családom és a barátaim. Úgy tűnik, inkább tiszteletben tartották ezt a témát, úgy gondolhatták, hogy ez magánügy és kész. 

De nem bánom, hogy nem kérdezték. Nem azért mert érzékeny téma volt, hanem mert úgysem tudtam volna mit mondani. Sosem volt egy ötéves tervem, tervünk, amiben egy előre meghatározott ponton szerepelt a gyerekvállalás. Jó hosszú ideig nem is beszéltünk erről. Egyszerűen nem volt ez téma még kettőnk között se. Részemről azért nem, mert úgy voltam vele, hogy egyszer úgyis lesz gyerekünk, de ráérünk még, akkor meg mit beszéljünk róla. Ugyanakkor nem is volt bennem egy nagy vágyakozás. Inkább csak figyelgettem az érzéseimet, hogy na, akarok-e már gyereket? 

Sokáig azt gondoltam, hogy a környezeti tényezők szabnak bennem egy gátat. Például hogy nincs rendes munkám, vagy előbb be kellene fejezni a sulit. Emiatt aztán mikor lett munkám, ismét csak megvizsgáltam az érzéseimet, hogy ez volt-e a bibi, tényleg csak visszafogta a nagy anyai érzéseimet a tudat, hogy még nem jó az időzítés. Aztán arra jutottam, hogy nem. Egyrészt akkor sem fogtak el a vágyak, amikor papíron minden megfelelő volt. Másrészt amúgy is mindenki azt mondja, hogy nincs tökéletes időzítés. Akiben benne vannak a mindent elsöprő vágyak, azok tényleg mindent elsöprőek, és akkor is ott vannak, ha a környezeti tényezők nem ideálisak. Ez nem attól függ.

Szóval a végére elfogadtam és beláttam, hogy úgy tűnik belőlem hiányoznak ezek az erős, ösztönös baba-vágyak, amikről másoknál hallok. Ha eddig nem bukkantak elő, akkor nem várhatok rájuk, mert talán sosem lesznek. Kicsit sajnáltam is. Nem tudom, milyen lehet az. Annyira vágyni a leendő gyerekre. Én talán túl gyakorlatias és nem érzelmi alapú vagyok ebben. Az érzelmek vagy ott vannak, vagy nincsenek. Azokat nem lehet erőltetni. Én egyszerre annyi mindenre gondoltam, amikor a gyerekvállalásra gondoltam. A terhességre, a szülés elképzelhetetlenségére, egy kisbabára, egy totyogósra, egy kisgyerekre, egy kamaszra... Hogy lehet ennyi évet és élményt elképzelni? Vajon mi az amire azok, akik úgy vágynak egy babára, vágynak? Ilyeneken töprengtem... Vagy talán a szülői szerep? Inkább azt képzelik el? De azt mondják, hogy a szülő a babával együtt születik meg. Elképzelhetek egy képet, de az csak fantázia, álmok. Talán nem is jó túlságosan elképzelni valamit, mert a végén még csalódás lesz a valóság. 

Aztán hogyhogy mégis eljött ez a nap? Mostanra szépen lassan és csöndesen megérett bennem. Nem jöttek a hatalmas érzések, mert nem tudok egy olyan dologra vágyni, ami ennyire ismeretlen és semmihez sem fogható. De ha szeretnénk egyszer gyereket, akkor meddig várjunk? Meddig húzzuk az időt? Én 33, Jack 38. Az élethelyzetünk megfelelő. Volt már több mint 8 évünk együtt kettesben, ami ajándék, és erős alapokat adott a kapcsolatunknak. Így sem vagyok már olyan fiatal a terhesség és szülés szempontjából. Na meg az is mindig ott motoszkált a fejemben, hogy mi van ha nehezen jön össze a baba? Mi van, ha már egy éve próbálkozunk sikertelenül, és csak arra fogok gondolni, hogy mire vártunk korábban? 

De azért érzelmileg is megváltozott, megmozdult bennem valami. Továbbra sem az anyaság vagy a baba gondolata. Inkább az, hogy elkezdtem azt érezni, hogy ez a következő fejezet az életünkben. Itt az idő. Kezd monotonná és valahogy üressé válni az életünk. Minden csak rólunk szól. Milyen uncsi. Én, én, én. Mi, mi, mi. Mit csinálunk a hétvégén, hova megyünk nyaralni, jaj de jót aludtam, milyen jó étteremben ettünk, milyen sorozatot nézzünk legközelebb. Ez már nem ad nekem sokat. Hány ilyen hónap és év legyen még? Amikor minden időt, minden pénzt, minden gondoskodást magamra, magunkra fordítunk? Elkezdtem azt érezni, hogy mennyivel jobb lenne adni. Na és ha nem alszom annyit? Na és ha jó éttermek helyett gyerekbarát kajákat kell főzni? Na és ha nem egy négycsillagos wellnesshotellel kényeztetjük magunkat, hanem játszótérre és bababarát szállásra megyünk? Nem mégis egy tartalmasabb élet? A gyerekre és a családomra fordítani az időmet, a pénzemet, az energiámat. Adni, átadni valamit egy új generációnak, és rajta keresztül többé válni.

Elkezdtem ezeket a pozitívabb nézőpontokat látni magam előtt, nem pedig a nehézségeket. Nem azt éreztem már, hogy mekkora kötöttség egy gyerek, milyen ijesztő, és ráadásul milyen öreg leszek, mire újra több időm lesz magamra. Sőt elkezdtem azt gondolni, hogy mire a gyerek felnő, még akkor is csak 50 éves leszek, hát még akkor is mennyi élet van előttem. Valahogy minden megváltozott bennem. Így végül, ha nem is hatalmas elszántsággal, inkább szinte észrevétlenül és kitüntetett figyelmet nem szánva a dolognak, az év elején a sorsra bíztuk a gyerek kérdést, és úgy voltunk vele, hogy meglátjuk, mi lesz. És mielőtt kifejezetten tudatosult volna bennem, hogy egyébként most már elvileg bármikor pozitív lehet a teszt, pozitív lett a teszt. 

És jó érzéssel konstatálom azt, hogy habár még csak bő 2 hónap telt el azóta, máris mennyit változtak az érzéseim. Hatalmas a különbség. Ami a gondolkodás fázisban csak egy képzelet volt, az most már valóság. Újra és újra tudok arra gondolni, hogy bennem nő a gyerekünk, itt van velem minden pillanatban. Mióta láttuk az ultrahangon, tudom azt is hogy hiába ilyen pici, már most milyen aktív. Szeretek erre gondolni. Hogy habár nem érzem, ő izeg-mozog odabent. Ha beszélek, ha nevetek, arra gondolok hogy ezt már ő is érzi. Elkezdtem egyszerűen várni, hogy nőjön csak szépen és legyen itt majd velünk.

És főleg amióta a nemét is tudjuk, jobban elkezdtem elképzelni ezt a kisbabát a karjaimban. Azelőtt hol egy lányt képzeltem el, hol egy fiút. Annyit gondolkoztam mindkét nemen és próbáltam elképzelni egy kicsit nagyobbacska kislányt és kisfiút, és gondolkoztam hol lány-, hol fiúneveken, mintha két gyerek lenne bennem (Schrödinger babája: amíg nem tudjuk a nemét, egyszerre lehet fiú is és lány is). Mióta tudjuk a nemét, csak egy maradt és a korlátozott képzelőerőmnek nagy segítség elképzelni ezt a konkrét babamodellt. Habár természetesen így is a legtöbb dolog elképzelhetetlen.

Hát valahogy így tudom összefoglalni ezt az utat. Ezek az én érzéseim, gondolataim, megéléseim és tudom hogy ez egy érzékeny téma, és ahány nő (és férfi), annyi gondolat, érzés és történet. Én teljes mértékben megértem azokat is, akik akármilyen okból kifolyólag, vagy akár különösebb ok nélkül nem szeretnének gyereket. Egyáltalán nem gondolom, hogy mindenkinek kellene gyerek. Mindenki élje úgy az életét, ahogy neki jó és hiszem azt, hogy az életnek az az értelme, amit mi magunk adunk neki, ami rengetegféle lehet. Szeretem hallani mindenki gondolatait ebben a témában, akárhogy is áll hozzá. Pont nemrég volt ez a beszélgetés a wmn csatornán, nekem ez is nagyon érdekes, és néha mondjuk szomorú is volt, a magyar helyzetet tekintve. Párszor pont Svédországgal állítják kontrasztba a magyar állapotokat.