olasz nyaralás

Az olasz útnak megvoltak a küzdelmes pillanatai, de utólag ezeknek már nincs jelentősége és a jó dolgok maradtak meg. Én úgy szoktam vele lenni, hogy bármit szívesebben csinálok Jackkel, mint egyedül vagy valaki mással, de Olaszországban volt olyan, hogy arra gondoltam, hogy de jó lenne valaki mással itt lenni, valaki olyannal, aki tudja értékelni a csizma sarkát, aki élvezi felfedezni a macskaköves kis utcákat, betérni egy fagyira vagy kávéra, rácsodálkozni az olaszok és a táj másságára, nem pedig negatívan hozzáállni mindehhez, kritizálni és nyavalyogni, ahogyan Jack sokszor tette. Hazafelé menet a reptéren sok ismerőssel futottunk össze, akikkel beszélgetett Jack egy kicsit és ketten is megkérdezték tőlem, hogy egész héten ilyen volt? Utalva az olaszokkal és az országgal kapcsolatos panasz- és kritikaáradatra, amit a rövid idő alatt rájuk zúdított. 

Egyik barátnőm is értetlenül kérdezte, hogy mi nem tetszett neki Olaszországban, és megértem hogy sokak számára érthetetlen az (én is így voltam vele), hogy egy mások számára álomhely neki ilyen idegesítő legyen. Az öcsém, aki élt egy darabig Olaszországban, beszél is olaszul és nagy rajongója az országnak, empatikusan és nevetve azt mondta, hogy "igen, az kellemetlen tud lenni, ha valakinek az egész ország koncepciója nem jön be". Ezzel megragadta a lényeget, Jacknek nem jön be az olaszok és az ország "koncepciója". Már előre húzta a száját, hogy mi van ott Dél-Olaszországban, forróság, szieszta, ki van égve minden, kalimpálnak a kezeikkel, furikáznak és dudálnak a kis Fiatjaikkal, amúgy is mit tettek le az asztalra az olaszok, tragikus az ország politikája, korrupt a rendszer, kényszeresek az étkezési szokásaik, férfidivat, sportautók és foci. De hát ez van, Jacknek nagyon határozott, néha túl határozott véleménye van mindenről, illetve sokkal több ingerre van szüksége, mint egy átlagos embernek. Az elképzelhetetlen neki, hogy az legyen a program, hogy egy nyugágyban pihenget és kiolvas egy könyvet egy nap alatt. Mondjuk én sem vagyok ez a típus, én sem szeretem a meleget, sosem napozok, nem tudok semmittenni, nem szeretek izzadni, a homokos tengerpartot sem és a tömeget sem, úgyhogy egyikünk sem vágyott olyan programra, hogy béreljünk napernyőt, és töltsük az egész napot a víz mellett. Egyik nap majdnem megléptük ezt, erre azt mondta a napernyős gyerek, hogy 120 euró két napernyő. Pislogva kérdeztünk vissza, hogy tessék, 120 euró, ő meg mondta, hogy igen, és kapunk két koktélt is. Micsoda deal emberek... 120 euróból akár vehetünk is néhány napernyőt és jó pár koktélt. 

monopoli

Na de vissza az elejére. Miután megérkeztünk a forró Brindisi reptérre, nagyjából egy órát vártunk a bérautóra, mert szinte az összes svéd ugyanonnan bérelt, annak köszönhetően, hogy az esküvői honlapon volt pár tipp és útmutató az úthoz, és a menyasszony ezt a helyet javasolta. Én megbíztam benne, gondoltam ő biztosan tudja, hogy melyik cég a legjobb és nem véletlenül ajánl konkrétan egyet közülük. Meg sem néztem, hogy amúgy ugyanúgy volt Europcar, Hertz, Avis és a szokásos nagy autóbérlők is. Fogalmam sincs, hogy miért a Sicily by Car céget ajánlotta, aminek a többiek szerint már a neve is gyanús és tuti a maffia kezében van (előítéletek much). Ahhoz képest, hogy előtte való nap küldtek egy mailt, hogy regisztráljam be az adataimat, hogy a helyszínen már csak átvehessem a kulcsot, minden szart elkértek tőlem a helyszínen. Szóval a jogsim és az útlevelem másolata gondolom már a dark weben kering, legalábbis a bérléshez biztosan nem használták fel. Mondja a csaj egy ügyintézőhöz mért szörnyű, egy olaszhoz mért kiváló angolsággal, hogy jogsit, útlevelet és hitelkártyát kér, majd rám mordul, hogy ez debitkártya és ő credit cardot kért. Here we go again... Közlöm vele, hogy ez van, nekem mindegyik kártyám debitkártya, ezzel fizettem ki a neten a kocsit, akkor nem volt probléma, most miért van... Erre jön az, hogy akkor fizetnem kell 220 eurót. Igazából bármilyen összeget mondhatott volna, gondolom ezt is a kalapból húzta elő. Jó, lemegy az egész cécó, még a repjegyemet és a beszállókártyámat is elkérte??? de végül kaptam kocsit, hurrá. 

Közben mellettünk az egyik svéd párnak elkezdődött a világ legpechesebb nyaralása, ők ugyanis nem kaptak autót ugyanennél a cégnél, merthogy automata váltós autót nem adnak ki debitkártyával. A csaj direkt extrát fizetett, hogy automata váltós kocsija legyen, mert nyolc éve nem vezetett kézi váltósat és nem Olaszországban szerette volna újrakezdeni a dolgot. Erre nincs kocsi. Át kellett menniük egy másik bérlőhöz, ahol kaptak helyben kocsit. Másnap azzal ment el a fél napjuk, hogy hívogattak mindenféle olasz és nemzetközi számokat, hogy megpróbálják visszakapni a bérlés árát, de végül közölték velük, hogy a szerződésben benne van, hogy credit carddal kell fizetni, ergo az ő hibájuk volt, ergo elvesztették a teljes összeget. Amúgy ki olvassa el a húszoldalas szerződéseket, pláne olaszul... Elmondta a csaj, hogy félmillió forintot fizettek a kocsiért. Félmilliót!! Oké, ez eleve nagyon durva, én tuti nem béreltem volna annyiért autót egy hétre, nekünk kettőnknek a repjegyek csomaggal + kocsi + szállás volt kb. ennyi, de ha csak az autóért kellett volna ennyit fizetni, én nem megyek Olaszországba. Szóval félmilliót buktak, a másik autó pedig 250 ezer forint volt átszámítva. És kézi váltós. Jó kezdés. Péntek este mondta nekem a lány, hogy megpróbál most már a nyaralásra koncentrálni és nagyon jól kell hogy sikerüljön, ha már ennyi pénzt elvesztett. Erre két nappal később mindketten covidosak lettek. Tényleg a világ legpechesebb emberei. Szóval a következő napokban el sem hagyták a lakást, az autót szinte használat nélkül visszavitte helyettük valaki más a reptérre. Végül is 750 ezer forintból vehettek volna már egy használt autót vagy mindenhova taxival vitethették volna magukat. Főleg arra a kevés helyre, ahova a covid miatt sikerült eljutniuk.

ostuni

Mindenesetre én azért elégedett voltam magammal és a saját szervezésemmel-tervezésemmel, például azért mert én nem 14 ezer koronáért béreltem autót, mert én időben foglaltam. Érdekes volt belelátni, hogy ki hogy nyaral, és arra a megállapításra jutottam, hogy mások feleslegesen szórják a pénzt és én spórolós vagyok hozzájuk képest. De nekem ez nem olyan spórolás, ami lemondásokkal jár, hanem egyszerűen logikus dolgok. Például miért fizessek kétszer annyit a reptéri vonatért, ha a busszal is ki tudok menni. Igaz, hogy a vonat 20 perc alatt ott van, a busz pedig 45 perc alatt, de az utazás napján van ideje az embernek. Mit csinálnék azzal a 25 perccel, amit megspórolok? Vagy például mindenki nagy feladott poggyászokkal érkezett, mi pedig direkt kézipoggyásszal mentünk, nemcsak mert olcsóbb, hanem mert hetek óta minden nap arról szóltak a hírek, hogy óriási káosz és sorok vannak az Arlanda reptéren, mert a pandémia alatt elbocsátottak sok dolgozót, most pedig nem bírják a nyári forgalmat. Sok utas az elmúlt hetekben lekéste a gépet vagy 4-5 órával korábban kiment, biztos ami biztos, ami tovább tetőzte a káoszt. Ezért sem csekkoltunk be bőröndöt, mert egy újabb felesleges várakozás lett volna, és utána is csak várni kell a bőröndre, amit össze-vissza dobálnak, esetleg el is veszhet. Ahhoz képest, hogy a legtöbben ugyanúgy csütörtöktől csütörtökig voltak, mint mi, mi úgy néztünk ki, mintha egy hétvégére jöttünk volna a többiek nagy csomagjaikhoz képest. No mindegy, ahány ház, annyi szokás, hogy ilyen klisével éljek.

locorotondo

A vezetés jól ment, nem volt semmi probléma, de ezek az olaszok tényleg hajmeresztően vezetnek. Egyszer egy kocsi vagy százzal húzott át a piros lámpán egy olyan helyen, ahol bal oldalról jött egy kis út, ami mellett fal volt végig, tehát egyáltalán nem lehetett látni, hogy jön-e valaki. Pár pillanattal később ki is fordult onnan egy kis platós autó, úgyhogy isteni szerencse volt, hogy ez az idióta nem egy kicsit korábban suhant el ott, mert durva baleset lett volna. Ezenkívül a sebességkorlátozások teljesen érthetetlenek számomra. Jó minőségű országúti utakon is néha 50-es tábla volt, kétsávos, autópályaszerű utakon meg néha 70, de igazából teljesen mindegy volt, hogy mit mutatott a tábla, az olaszok átlagban 90-120-szal mentek nagyjából mindenütt. Sokszor volt, hogy az ő tempójukat követtem, mert ha beszorulok autók közé, amik mind mennek mondjuk 90-nel, akkor természetes, hogy tartom az autósor tempóját. De aztán megláttam, hogy 70-es tábla van. Vagy 50-es. És úgy éreztem, hogy lemaradtam valamiről. Mintha minden olasz tudná, hogy a táblákat nem kell figyelembe venni, vagy van valami olyan szabály, hogy pénteken 100-zal lehet menni az egész országban. Ha tartottam a sebességkorlátozást, akkor torlódtak fel mögöttem a kocsik, és gondolom mindegyik olasz rázta a kezét és hangosan káromkodott a "lassúságom" miatt.

Szállás tekintetében is máshogy gondolkoztunk, mint a többiek. Úgy tűnik, mindenki foglalt egy darab szállást a hétre, az esküvő napjára pedig foglalt pluszban szobát az esküvő helyszínén a hotelben. Mi voltunk az egyetlenek, akik nem szerettük volna, hogy dupla foglalásunk legyen, és mi végül is három helyen szálltunk meg. Nemcsak azért, hogy ne fizessünk két helyet egy éjszakán, hanem amúgy is érdekes többféle helyen megszállni, ha már egyszer egy teljesen új helyen vagyunk. Szóval két éjszakát töltöttünk Torre Santa Sabinában, a csizma sarkának keleti oldalán, kettőt a négycsillagos álomszálláson és hármat a nyugati parton Gallipoliban. Az esküvői szállás maximális luxus volt a nagy szobával, kényelmes ággyal, medencével és a vízeséses zuhanyzóval az erkélyen. Vasárnap reggel hatalmas sürgés-forgás volt reggelikor, mert az egész násznép ott evett és több pincér szolgált fel, hozta a kávét, sütött tükörtojást, töltötte újra a tálakat stb. Hétfő reggel kinyitottuk a kis lakosztályunk ajtaját és csönd és teljes kihaltság fogadott minket. Odasétáltunk a kültéri asztalokhoz, ahol senki nem volt és egyetlen asztal volt megterítve fehér abrosszal, négy főre. Az előző napi forgatagból és a hatalmas választékból szinte nem maradt semmi. Kiderült, hogy az egész komplexumban mindössze négyen vagyunk. Szóval mi voltunk az egyetlenek, akik úgy gondolták hogy az esküvő másnapján jó lenne még maradni és nem reggel 10-kor kicsekkolni. Egy percre sem bántuk meg, főleg amikor mi a medencében áztattuk magunkat, miközben a többiek húzták a bőröndjeiket kicsekkolni, vagy hétfő reggel, amikor reggeli után az egész medence és az egész birtok a miénk volt.

A kisautóval bejártuk a környékbeli városokat. Sajnos Alberobello városka pont kimaradt, pedig az az UNESCO Világörökség része a helyi tipikus kis kunyhók, a trullo-k miatt. Mindegy végül is, láttunk elég sok ilyen trullót és jópofák voltak. A következő helyeken jártunk: Torre Santa Sabina, Lecce, Polignano a Mare, Monopoli, Torre Sant'Andrea, Otranto, Santa Maria di Leuca (ez a legdélebbi csücsök a csizma sarkában), Casarano, Gallipoli, Brindisi, Ostuni és Locorotondo. Ahhoz képest, hogy szieszta meg hőség, végül is azt hiszem elég jól bejártuk a környéket. Nekem a legnagyobb élmény Torre Sant'Andrea sziklás tengerpartja volt. Az a hely egy álom volt és még egy kis árnyékot is tudtunk találni a sziklák oldalában, aminek köszönhetően több időt tudtunk ott tölteni. Itt a sziklákról számomra őrült magasságokból ugráltak fiatalok a vízbe és én minden alkalommal kisebb szívinfarktust kaptam, mert nekem egyáltalán nem tűnt úgy, hogy tudhatják, hogy valóban elég mély vízbe ugranak és nem törik ki a lábukat egy sekélyebb részre érve. 

torre sant'andrea

Voltunk a csizmasarok csücskében is, ahol szintén tök szuper sziklás-barlangos kőfalak vannak, de aznap szeles idő volt és elég nagy hullámok csapkodták a falat, így nem tudtunk bemenni a vízbe. A többi strand viszont általában homokos volt és elég sok ember és napernyő volt mindenfelé. Én a svéd tavakkal nagyon el vagyok kényeztetve, és hozzászoktam hogy az ember mindig találhat egy olyan tavat vagy szakaszt, ahol nincs senki, egy lapos kőre kényelmesen le lehet heveredni, és nincs zaj, nincs mindenbe belefújó és ragadó homok és a sós víztől sem ragad a bőrünk. Szóval nekem: svéd tavak > homokos tengerpart.

leuca

A városok Jack szerint mind ugyanolyanok voltak, és ha látsz egyet, akkor láttad az összeset. Én ezt mondjuk nem így gondoltam, és attól hogy mindegyikben van óváros templommal, butikokkal és ajándékboltokkal, kiülős éttermekkel és fagyizókkal, nekem mindegyik egy új élmény volt és szívesen sétálgattam bennük. A sziesztás ritmust csak az utolsó napra sikerült felvenni, de amúgy mindig nem megfelelő időben próbáltunk nem megfelelő dolgokat csinálni. A reggeli és ebéd túl korán, a vacsora pedig túl későn volt nekünk. Ha 10-kor elindulunk valamerre és 11-re megérkezünk egy másik városba, akkor pár óráig még nyitva vannak a helyek, de aztán 2-3 körül jön a szieszta és az elviselhetetlen hőség, és akkor mit csináljunk? Menjünk vissza a szállásra? De ha egyszer már elmentünk valahova, akkor hülyeségnek tűnik visszamenni és a besötétített, légkondis szobában ülni. De kint meg nem lehet megmaradni. Szóval ez mindig problémát jelentett és csak szerdán sikerült valahogy jól elkapni a ritmust és bent maradni szieszta idején.

gallipoli

Ami a kajákat illeti, pizzából könnyű volt finomat találni, de egy hét alatt három pizza nekem elég is volt, és azért mást is kellett enni, mert nem Airbnb-ben szálltunk meg, így főzni nem tudtunk. Minden nap valahol ettünk és végül is a legtöbbször tésztát ettünk, ami egy idő után elég repetitív volt. Én mondjuk lehet, hogy minden nap tudnék tésztát enni, de szinte minden helyen ugyanazok a tészták voltak és a legtöbbször csak néhány hozzávalót tartalmaztak vagy pedig tenger gyümölcseit, amiből 1-2 alkalom elég volt. Nem szeretem a rágós polipcsápokat brrr. Biztos az olaszoknál a bor az alapvető ital az étkezésekhez, de egyrészt én nem vagyok nagy borkedvelő, másrészt általában vezettem is, így bort azt nem ittam. Viszont meglepett, hogy nem nagyon voltak üdítőik. Én azt hittem, hogy lesznek fincsi hideg limonádéik, San Pellegrino vagy hasonló szénsavas üdítők, esetleg valami olasz specialitás. Ehhez képest a legtöbb helyen csakis Coca-Cola és Fanta volt. Ez a kettő, semmi más. Ha volt, akkor jegesteát rendeltem, de többségében még az sem volt az éttermekben. Ezen csodálkoztam. Fagyizni természetesen jókat fagyiztunk. Gallipoliban a Gourmet Chocolate Gelato nevű hely volt a csúcs, ahol volt egy teljes falnyi csokiszökőkút, mármint a falon folyt le a csoki, illetve három csapból folyt étcsoki, tejcsoki és fehércsoki. Hogy ezek az olaszok hogy nem kövérek, az rejtély. 

Az olasz reggeli még számomra is problémás, pedig én édesszájú vagyok és Jackkel ellentétben szeretek édeset enni reggelire, de amit ők esznek, az nekem is túlzás. A gallipolis szállásunkon háromszor volt reggeli. A három szobából álló apartmant egy család üzemeltette. Mi voltunk az egyedüli vendégek, és minden reggel átjött a férj vagy a feleség csak a reggeli miatt, kipakolták szépen a portékákat, mi beslattyogtunk a konyhába, és ők szépen ott álltak-vártak, amíg mi eszegettünk. Legalább néha kimentek az erkélyre, de a legtöbbször nem, és igen kínos volt így reggelizni. Főleg az, hogy egyikünknek sem igazán tetszett a választék. A kávét ők készítették nekünk, szépen kérni kellett, de nem beszéltek angolul szinte semennyire sem, ahogyan kb. mindenki akivel találkoztunk. Jack mindig próbált nagyobb adag kávét rendelni, általában nem sok sikerrel. When in Rome ugyebár... Nekik csakis a gyűszűnyi espresso a kávé. A húsmentes táplálkozásunk is problémákat okozott nekünk. Ahogy Jack mondta, azok tudják élvezni az olasz konyhát, akik szeretik a bort és a húst. Ebben lehet valami, mert mintha nem is értették volna azt, hogy valaki nem eszik húst. Az esküvőn is volt, hogy kérdeztük, hogy van-e valamiben hús és azt mondták, hogy nincs, de amikor felvágtam, akkor bacon volt benne. Biztos az nem hús, hanem fűszer. 

Összességében én jól elvoltam, de örültem volna, ha nem júniusban van az esküvő, hanem olyankor, amikor elviselhetőbb a hőmérséklet, és többet tudunk mászkálni. Viszont azt nem gondolom, hogy valaha visszamegyek Olaszországba, legalábbis Jackkel nem fogok oda tervezni nyaralást, és főleg nem nyáron. Ő azt mondta, hogy megnézné az északi részét is, mert ott több a természet, és őt jobban érdekli a természet, mint a városok, de én mondtam neki, hogy ne erőltessük a dolgot, nem kell ide visszajönni, vannak más helyek, amik talán jobban bejönnek neki.