spanyol útinapló: ronda és marbella

Eljött a hétvége a kemény (nem ám) munkahét után, és reggel a reptér felé vettük az irányt, ahol autófoglalásunk volt. Élmény volt átsétálni a szombat reggeli városon. Kellemes idő volt, nem tűzött a nap, és olyan kihaltság volt, mint Stockholm belvárosában midsommar napján szokott lenni. A máskor turistáktól hemzsegő helyek lerácsozva, asztalok elpakolva, és alig lézengett valaki erre-arra.

Sajnos a kölcsönző nem bizonyult a legjobb választásnak, mert sokáig tartott kijutni, 4 euró volt a buszjegy, aztán háromszor jártuk körbe az egész terminált az autóbérlést jelző nyilakat követve, de folyton újra és újra ugyanoda jutottunk – Blair Witch Project reptéri kiadásban. Végül kiderült, hogy az autóbérlő kisbusszal vesz fel minket és visz el az irodájukhoz. A következő csalódás akkor ért, amikor a bérlés árán felül lehúztak rólunk további 44 eurót, merthogy nem credit, hanem debit carddal fizetek, és ez az összeg fedezi az autó teljeskörű biztosítását is, úgyhogy örüljek neki. Vagy valami ilyesmi. A kocsi már ki volt fizetve, minden adatom megadva, és persze 200 eurót is zároltak, szóval ez az egész debit card duma csak egy kamu szöveg arra, hogy felszámoljanak egy szép summát valamilyen ürüggyel. Már sokszor béreltem autót, de sosem volt probléma azzal, hogy debit kártyával fizetek. Mellesleg kinek jár egyáltalán credit card, mert nekem a magyar és a svéd kártyám is debit, és sosem kérdezték, mit szeretnék, csak kaptam, amit kaptam. Ez van, így legalább nem kellett vállalnom azt a felelősséget, hogy nem veszek teljes körű biztosítást, és izgulni, hogy valami lesz a kocsival... 

Szóval mire az autóba kerültünk két órányi szarakodás után, már kissé feszültek voltunk, aztán jött a következő rossz hír, hogy az autóban újfajta, USB-C bemenet van, mi pedig direkt az én töltőmet vittük el, mert az régebbi, USB-A típusú, és eddig minden autóban, amit béreltem, még az újakban is olyan bemenet volt. Így tehát nem tudtuk tölteni az autóban a telót, a GPS és az internet meg ugye nagyon eszi az aksit, és nem szerettünk volna úgy járni, hogy a visszaútra nincs navigációnk, ezért alig mertük használni a telefonokat. A végén nem volt semmi baj, de azért elég bosszantó volt, mert én úgy terveztem, hogy Jack majd útközben felkészül Ronda városból, és mire megérkezünk, már kész lesz egy teljes útiterv. No mindegy, a kezdeti bosszúságok után elénk tárult a fantasztikus, leírhatatlan szépségű spanyol táj, és filmbe illő utakon gurultunk. Azt hiszem a május kiváló időszak turistáskodásra, mert minden virágba van borulva és zöld a táj, nincs kiégve a fű, mint a nyári hőségben.

Másfél órával később már meg is érkeztünk a kisvárosba, és miután sikerült parkolóhelyet találni a modern részen, az óváros felé vettük az irányt. Megtudtuk, hogy aznap éppen egy, a katonaságnak szervezett 100 km-es bicikliverseny zajlik, aminek a végállomása Ronda, úgyhogy a turistákon felül még rendőrök, katonák, szurkolók, majd később a beérkező biciklisek is hozzájárultak a forgataghoz.
Ronda nevezetessége az, hogy lélegzetelállítóan szép. Tiszta real life Völgyzugoly. Tök jó amikor van egy lenyűgöző látványú, számítógéppel létrehozott helyszín egy fantasyban, aztán kiderül, hogy a valóságban is létezik ilyen, csak még menőbb, mert igazi és több száz éves. A város több mint 700 méterrel a tengerszint felett helyezkedik el, és a közepén van egy 100 méter mély szurdok, ami felett három híd található. 100 méter mély szurdok, felette a Puente Nuevo, vagyis az új híd. Olyan új, hogy 229 éves... A régi meg 400. Szóval na, elképesztő. 

az új híd

és a régi

Azt is olvastam a wikin, hogy Rilke sokat hesszelt errefelé, és azt mondta, hogy álmai városa, Hemingway meg azt, hogy irtó romcsi egy hely. Hát az tuti, csak ne lenne ennyire meleg, pedig most még nem is volt annyira, de nekem már ez is sok volt. Jól esett lemenni a 13-14. századi arab fürdőkhöz, ahol kellemesen hűvös volt. Persze amúgy is érdekes volt, nemcsak a hűvös miatt volt jó. Szóval keresztül-kasul körbejártuk a várost, gyönyörködtünk, és szurkoltunk a felfelé kaptató, izzadó, kimerült bicikliseknek, ha épp elmentek mellettünk. 

Kora este hazafelé indultunk egy másik, tengerparti úton. Odafelé észre sem vettem, hogy milyen magasan vagyunk, de ez az út olyan hosszú szerpentinen vezetett lefelé, mintha valami több ezer méteres hegyről csordogálnánk le. A látvány ismét káprázatos volt. És akkor még egy ponton megláttunk egy nagy ragadozó madarat, ami egyre közelebb és közelebb repült, miközben mi az autóval suhantunk, és végül pár méterre tőlünk, velünk párhuzamosan repült hosszú másodperceken keresztül. Olyan volt, mint valami giccses filmjelenet, hogy gyönyörű kék ég, napsütés, hegyi út, fantasztikus kilátás, és akkor még egy hatalmas madár is mellettünk repül. Jack jól meg tudta nézni, és arra tippelt, hogy valami keselyű lehet, mert furcsa nyaka volt. Rá is keresett, és kiderült, hogy sok fakó keselyű él Ronda környékén. Olvastam, hogy a szárnyfesztávolsága 2,8 méter is lehet. Wow, hát tényleg óriási volt.

Hazafelé még megálltunk Marbellán is, sétáltunk kicsit a nyüzsgő tengerparton, majd az óvárosban is, ami bájos volt és egészen más, mint Malaga. Fehér házak színes ajtókkal, ablakkeretekkel és rengeteg sok növény és virág mindenütt. Ekkor már nagyon éhesek voltunk, de se a telefonon, se útközben nem láttunk olyan helyet, ami igazán megtetszett volna, úgyhogy már ott tartottunk, hogy az autóhoz visszafelé menet a Mr. Noodles nevű helyen eszünk valami gyors kaját. És akkor egyszer csak előbukkant egy hangulatos étterem, mintha csak ránk várt volna. Már kívülről is szimpi volt. A fehér falán sok kék halacska, a kültéri asztalok és székek pedig a várfal árnyékában állnak. A neve: El Rincón de la Muralla, ami a google szerint "A fal sarka". Makes sense. Egy központi, mégis félreeső helyen volt. Nyugodt és csöndes, alig járt arra valaki. Ennél jobbat kívánni sem tudtam volna. A pincér egy New York-i srác volt, aki nemrég kezdhetett, mert ő maga is alig ismerte a kínálatot, nem igazán tudta az angol ételek spanyol megfelelőit és vice versa, de nekünk tökéletes volt, mert angolul jól tudott, és kedvesen mindennek utánakérdezett, és abban a közvetlen, laza, viccelődős, kedélyes stílusban ajánlott nekünk ételeket és szolgált ki minket, amikről az amerikaiak híresek. Szerencsére az ételek épp olyan jók voltak, amilyen jónak kinézett a hely, és nem is fizettünk sokat. 

Ahhoz képest, hogy mennyifelé jártunk és mennyi szépet láttunk, 10 előtt már otthon voltunk, de itt elég későn sötétedik, ezért nem érződik későnek a 10 óra sem. Szuper jó nap volt, ami biztos bekerül az év és az utazásaink egyik emlékezetes napjai közé.