felmondtam

Hát véget ér a fantasztikus álommunkám, a cselédségem a nagykövetségen. Az egész munka jó nagy csalódás és szenvedés volt, úgyhogy nem fog hiányozni, az tuti. Még 2019 őszén kezdődött a munkával való kapcsolatom, amikor is a nanny állásom mellé másik részmunkaidős állást kerestem, és olyat, ami mellett tudnék a jövőben tanulni is. Általában nem is válaszoltak vissza semelyik helyről, ahova jelentkeztem, szóval nem volt túl biztató a kép. Aztán felbukkant ez a hirdetés, angol nyelven, és olyan követelményekkel, amiknek nem csak megfelelek, de túl is szárnyalom őket. Úgy örültem a lehetőségnek, mert nemcsak olyan állás volt, amire úgy gondoltam, nagyon is van esélyem, de annyira jól is hangzott. Egy nagykövetségen dolgozni félállásban, rugalmas beosztással. Tök jó hely lehet, jól mutat majd az önéletrajzomon is, és akár a tanulmányaim végéig ott lehetek. 

Nagyon szép CV-t és motivációs levelet írtam, megadtam a módját. Ugráltam örömömben, amikor behívtak novemberben interjúra. Az interjú sem akármi volt. Mennem kellett a nagykövetségre, ahol olyan biztonsági ellenőrzés volt, mint a reptereken. Sőt, a táskámat és mobilomat nem is vihettem be magammal az épületbe. Bent már vártak, kaptam látogatói kártyát is, amin a nevem is rajta volt. A hátuljára még az is rá volt írva, hogy bombariadó esetén mi a teendő. Vagy valami ilyesmi. Ültem a váróban 9 előtt, és érkeztek munkába a nagykövetség dolgozói. Olyan volt, mintha nem is Svédországban, hanem abban az országban lennék. 

Bevezettek az irodába, ahol az összes leendő munkatársam dolgozott, majd egy kisebb tárgyalóterembe vezettek, ahol egy hosszú asztalnál velem szemben ült a nagykövet, a felesége és a későbbi menedzserem. Minden nagyon hivatalos volt. Elegánsan voltak felöltözve, előttük papírok és toll, és megkezdték az interjút. Majdnem egy órán keresztül tették fel felváltva a kérdéseiket. De mintha nem házvezetőnek, hanem egy magas, fontos pozícióba jelentkeznék. Nem is kellett bemutatkoznom, vagy röviden beszélni magamról, hanem egyből mindenféle konkrét dologra kezdtek rákérdezni. Például hogyan dolgozom stresszhelyzetben (ebben a munkában sosem volt amúgy stresszhelyzet), hogyan kezelem a stresszt általánosságban, dolgoztam-e multikulturális közegben és milyen volt, dolgoztam-e rendezvényeken, hogyan állok ahhoz, amikor nem tudok valamit a munkában, amikor problémám van valakivel, amikor utasításokat kell követnem, amikor önállóan kell dolgoznom, amikor változik a vezetőség stb. Meg aztán ilyenek is, hogy mondjam el, hogy hogyan készítenék elő egy ebédlőt egy ebédre. És ilyen kérdések sora csak jött és jött. 

Így, hogy tudom, hogy valójában milyen ez a munka, az egész interjú eléggé eltúlzottnak és feleslegesnek tűnik. Így hogy tudom, amit tudok, inkább átverésnek és beetetésnek tűnik. Jól eladták nekem a munkát, aztán amikor ott voltam, kiderült, hogy mennyi minden más a valóságban. Jó, nem lenne korrekt ezt így állítani, mert a covid nagyban felforgatta ezt a munkát is, és azt hiszem, nagyon más lett volna, ha nem jön a járvány. Nekem is rossz volt az elképzelésem a munkáról. Én azt hittem eleve, hogy a nagykövetségen kell dolgozni. Ami egyébként a gyerekek házától 15 perc sétára van, ezért is tetszett ennek a két munkának az összekötése. Azt nem tudtam, hogy a nagykövet családja házában lesz a munka, és én soha, de soha nem megyek a nagykövetségre vagy találkozom a csapattal.

Januárban kezdtem csak a munkát, amikor a család még szabin volt. Tudták, hogy nem vagyok takarító, és azonkívül, hogy az aupair évemben takarítottam is, és nyilván a saját háztartásomat vezetem, nincs hivatalos takarítói tapasztalatom. Direkt nem takarítót akartak, hanem egy olyan embert, aki például a rendezvényeken is tud segíteni az előkészületekben és a vendégfogadásban. Előttem takarítóvállalat dolgozott a háznál, tehát úgy gondolom, hogy ebben az új pozícióban ez utóbbi volt a fontosabb szempont, és a takarítás másodlagos volt. Vagy úgy voltak vele, hogy takarítani mindenki tud, de angolul beszélni, kommunikálni, kiállni diplomaták elé nem mindenki. Na ez lett volna a munkám érdekes és élvezetes része, amit a covid eltiport. 

Tehát tudták, hogy úgy megyek oda, hogy fogalmam sincs arról, hogy egy "profi" takarító mégis mit csinál, de ennek ellenére nekem senki nem mondott semmit. A két kollégám körbevezetett a házon, megmutatta, mi hol van és ennyi volt a "betanításom". Ezután mondták, hogy good luck és ott is hagytak egyedül a nagy házban. Így kezdődött a munkám, és kezdtem el takarítgatni úgy, ahogyan én gondoltam, és amit én takarításnak gondolok. Gondoltam, majd szólnak, ha valami nem jó vagy valamit nem csinálok, amit kellene. Egyszer-kétszer szólt is a nagykövet felesége a szokásos rigolyás dolgairól. Ilyenek, hogy az ágyneműket ne kifelé fordítva, hanem a színükön hajtsam össze. És a törölközőket ne tegyem a szárítógépbe. Igazából semmit se tegyek egyik szárítógépbe se. És a törölközőket, ágyneműket 60 fokon, 1200-as fordulatszámon és két órán keresztül mossam (én 60 fokon, 1400-as fordulatszámon és 1:40 órán keresztül mostam). Meg hogy a kivasalt ruhákat oda tegyem, ne ide. Mert a nagyfia lelöki őket onnan, amikor kikap a stóc aljáról egy pólót (mi lenne, ha inkább a nagyfia nem lökné le a ruhákat?)

Szóval különösebb kérések és utasítások nem érkeztek felém, míg nem úgy 3 hónap múlva behívott a menedzserem a "szokásos félévi értékelésre" (amiből érdekes módon azóta sem volt egy sem – ez csak kamu volt, hogy ne azt mondja, hogy panaszkodtak rám, és beszélnünk kell). Ekkor aztán kiderült, hogy a nagyköveték totál elégedetlenek a munkámmal. Úgy beszélt velem a menedzserem, mintha én szándékosan hanyagolnám a kötelezettségeimet és lógnék a munkából. Hideg zuhanyként ért ez az egész. Soha senki nem tanított be vagy mondta el pontosan, hogy mit is várnak el tőlem, három hónapon keresztül abban a hitben voltam, hogy én megfelelően végzem a munkámat, hiszen senki nem mond nekem semmit, se jót, se rosszat, aztán a nagykövet felesége a hátam mögött egyenesen a menedzseremnek panaszkodik rólam?!

Utólag már tudom, hogy valóban teljesen más elképzeléseink voltak arról a feleséggel, hogy mi az én munkám. Ő tulajdonképpen azt szeretné, hogy folyamatosan, a munkaidőmet kitöltve állandóan takarítsak valamit, keressem az apró koszfoltokat a falakon, ajtókon, padlókon, suvickoljak, rendezgessek, takarítsak megállás nélkül. Minden alkalommal, amikor ott vagyok, az összes szoba legyen makulátlan állapotban. Gondolom én... Mert egyszer odamormogta nekem, hogy a "halószobákat heti kétszer kell kitakarítani". Számomra pedig ezek a dolgok érthetetlenek. Én úgy takarítottam náluk, ahogy aupairként is takarítottam vagy otthon takarítok. Heti egyszer rendbe tettem a dolgokat és kész. Úgy gondoltam, nem szállodai bejárónő vagyok, aki minden nap kitakarítja a szobákat, de úgy tűnik, a nagykövet felesége ezt szerette volna. A menedzseremet pedig csak az érdekelte, hogy mindenki legyen elégedett, és őt hagyjuk békén, tehát részletkérdésekkel sosem foglalkozott. 

Számomra teljesen érthetetlen, hogy miért kellene a konyhájukat heti háromszor, a fürdőket és szobákat heti kétszer takarítani? Hogy miért vessem be a gyerekek ágyát a szobákban? Ez is olyan dolog volt, amit a munkám elején nem csináltam. Úgy voltam vele, hogy amikor ágyneműt cserélek, akkor persze szépen teszem rá az ágyukra, de miért mennék be a szobájukba az ágyneműjüket igazgatni minden nap, amikor ott vagyok? Az az ő személyes terük, minek piszkáljam? 

Na tehát azt hiszem, teljesen más elképzeléseink vannak erről a munkáról. És tulajdonképpen sosem éreztem azt, hogy elégedettek velem. Sosem mondta a nagykövet felesége, hogy de szép lett ez vagy az. Csak néha vártak a kedves kis levelei a mosógép tetején. Hogy például legyek szíves a mai napon alaposan port törölni az egész házban. És az ágyak alatt is porszívózni. És mivel olyan dolgok álltak a papíron általában, amiket egyébként is megcsinálok, mindig szarul éreztem magam... Mit látott és hol, ami nem tetszett neki? Ami miatt külön leírta kis fecnire az óhaját-sóhaját? 

Az egyszer biztos, hogy nagyon más lett volna ez a munka, ha a nagykövet felesége nem olyan, amilyen. De nemcsak benne, másban is csalódtam. A munkahely nagyon messze van. Majdnem másfél óra odaérni. Lidingö szigetén van, ami egy kicsit elszigetelt hely, mert csak egy híd vezet oda, és nincs arrafelé már metró. Kérdezték tőlem az interjún, hogy probléma-e, hogy ezen a helyen van a rezidencia. Én meg mondtam, hogy nem, mert mit lehet erre mondani... De a pontos címet csak akkor adták meg, amikor már elkezdtem dolgozni, és akkor derült ki, hogy a metróállomástól még fél órányira van a házuk egy olyan busszal, ami óránként csak kétszer jár. Kérdezték azt is, hogy szeretem-e az állatokat vagy nem vagyok-e allergiás. Mondtam, hogy szeretem persze és nem vagyok allergiás. De más dolog szeretni az állatokat, és más azért egy agresszív 35 kilós kezeletlen kutya mellett dolgozni, aki később kétszer is rám ugrott.

Azt is sokszor hangsúlyozták a kollégáim, hogy én is ugyanúgy a csapat része vagyok, attól még, hogy én máshol dolgozom. És mindenbe be fognak vonni, mindenről tudni fogok, ne érezzem magam kirekesztve. Ez is kamu volt, és igenis kirekesztve éreztem magam. Már jó bő egy éve úgy érzem magam, mint a nagykövet feleségének személyes szolgája és egyáltalán nem úgy, mint egy nagykövetségi alkalmazott. A menedzserem sosem néz felém. Egyetlen szabadságom után sem írt rám, hogy megkérdezze, visszatértem-e épségben, jól vagyok-e, mi újság. Csak kötelező kérdéseket kérdez. Például múltkor, hogy be vagyok-e oltva (nem muszáj válaszolnom). Válaszoltam neki, ő pedig semmit nem ír a válaszomra. Még egy nyomorult okét sem. És ez is rendszeres. 

Még az is eszembe jutott, hogy amikor a szülinapom volt, akkor milyen jól esett, hogy kaptam tőlük ajándékot. Egészen addig, amíg nem jött a többiek szülinapja, és kértek engem, hogy szálljak be 150-200 koronával. Az én teljes ajándékom maximum 200 korona lehetett (egy üveg alkoholmentes pezsgő, egy doboz csoki és egy kártya), de a többieknek személyes, átgondolt és nagy értékű ajándékokat vettek (hiszen ismerik egymást), és ebbe szálljak be én is. Ezután nyilván más színben láttam az én klisé kis ajándékcsomagomat, és rosszul esett, hogy én beleszálljak azoknak az embereknek a drága ajándékába, akikkel amúgy sosem találkozom, és valószínűleg a fizetésük úgy a négyszerese az enyémnek, de amikor nekem vettek valamit, akkor se figyelmességben, se pénzben nem volt az övékéhez mérhető az én ajándékom. Akkor inkább hagyjanak ki az egészből, és ne szóljanak csak azért a többiek szülinapjakor, mert kell a pénzem.

Összefoglalva tehát csalódás volt a munka és a kollégáim is. Nyavalyogtam Jacknek, hogy rossz érzés felmondani úgy, hogy én semmit sem kaptam ettől a munkától. Ő meg nevetett, hogy pénzt kaptál, mit akarsz még... (Ja meg covidot). Persze igaza van. Biztos ez a naivitásom, hogy többet várok egy munkahelytől, mint az anyagiakat. Hogy szerettem volna egy csapat része lenni, szerettem volna elismerést vagy megbecsülést. Vagy legalább azt, hogy elmúljon a pandémia, és olyan legyen a munkám, mint amire felvettek. Diplomáciai rendezvények, közös programok a kollégákkal, afterwork a nagykövetségen, üres ház, mert a család iskolában/munkában. De hát eddig nem jutottam el, mert mégsem tudom ezt a munkát folytatni a suli mellett, és a pandémia még most is tart. És egyébként egyáltalán nem bánom. Sőt... De azért jó lett volna egy picit kapni abból, amire elvégre is jelentkeztem, hogy ne ilyen keserű szájízzel távozzak.

Az viszont rendi dolog volt a menedzseremtől, hogy "szabadon" mondhatok fel és a felmondási időre felhasználhatom az összes megamaradt szabadnapomat. Így szeptember 27-ig leszek alkalmazott, de szeptember 6-tól már nem dolgozom. Ez azt jelenti, hogy majdnem egy teljes havi fizetést még megkapok, miközben már tanulok és nem dolgozom. Így azért mégsem olyan rossz dolog, hogy tartogattam a szabijaimat.