Először a "nagy bejelentést" vártam, de mivel nem változott semmi, így továbbra is a saját belátásom szerint kell meghoznom azt a döntést, hogy hazarepüljek-e karácsonyra, és ha igen, akkor hogyan. Két opció létezik. Az egyik, hogy átfoglalom a 29-i repjegyem január 2-ra, és otthon szépen letöltöm a 10 napos karantént. Ebben az esetben Jack két hétig tök egyedül lesz az év kegsötétebb időszakában és a szilvesztert is egyedül tölti. Ami nekem azért nem mellékes tényező. A másik lehetőség, hogy csinálok az utazás előtt tesztet itt, aztán hazaérve otthon is, és így kicsit korábban szabadulok a karanténból, és vissza tudok menni szilveszterre.
Ez az elméleti része, de azonkívül, hogy mi engedélyezett törvényileg, ott van a fontosabb kérdés, hogy mit kellene és nem kellene most csinálnunk. Például szerintem idén nem kellene a családomnak együtt karácsonyoznia. A nagyszülőkkel pedig vagy csak rövid időre, egymástól messzebb kellene találkozni, vagy a tornácon, szabadban, séta közben stb. Tegnap elmondta a helyzetet Viktor urunk, ma elmondta a helyzetet a svéd miniszterelnök és a csapata, az EU pedig már régen megmondta, hogy kerüljük az utazást karácsonykor. És én ezzel értek egyet, ezt tartom logikusnak és felelősnek.
Viszont úgy tűnik, hogy a családom máshogy gondolkozik, és mindenki együtt tervez lenni több napon keresztül, és nem látnak problémát ezzel. Én meg tiszta stressz vagyok, mert nem tudok dönteni. Az egyik oldalon vagyok én és Jack, a másik oldalon a családom és a karácsony. És nagyon nehéz szembemennem a családommal, és azt mondani, hogy bocs, de én ezt a karácsonyt most kihagyon. Főleg úgy, hogy az ő oldalukon még a kétely szikráját sem látom felmerülni sem abban, hogy nekik együtt kell lenniük, sem abban, hogy én megyek-e.
Tegnap felhívtak a szüleim, mint akik már mindent leszerveztek nekem a teszttel és a reptérről hazavitelemmel kapcsolatban, anélkül, hogy egyszer is megkérdezték volna, hogy hogy látom most az utam, hogy érzem, hogy gondolkodom. Ez meg is viselt, mert hatalmas nyomást érzek a családom részéről, hogy nekem mennem kell, és úgy érzem, nekem tűzön-vízen át kell mennem Európa egyik legfertőzöttebb országából a másik legfertőzöttebb országába, és ez nem is kérdés senkinek. Ezek után nagyon nehéz azt mondani, hogy hahó, én nem is tudom megyek-e, de valószínűleg nem. Főleg olyan embereknek, akik mintha másik bolygón élnének, és úgy viselkednek, mintha a karácsony mindennél fontosabb lenne. Mindennél.
Legalább az vigasztal, hogy nem vagyok ezekkel az érzésekkel egyedül. A világ mintha két táborra oszlana. Az egyik tábor szerint a koronavírus egy túlreagált hisztéria, a másik tábor szerint pedig egy nagyon is valós veszély. És mindkét tábornak egyformán érthetetlen a másik tábor viselkedése és gondolkodása. Én az aggodalmas (és véleményem szerint a felelősségteljes) tábor vagyok, a családom meg az ugyan már ne vicceljünk már, hogy elmarad idén a karácsony tábor.
Azt hiszem, kár is érvelni, mert valóban kicsi az esélye annak, hogy ők vagy én elkapjuk a vírust és nagyon megbetegszünk. Aki szentül akarja hinni, hogy minden rendben lesz, annak semmi nem számít. De a kicsi esély nem nulla esély. Nekem ez orosz rulett.
Nem arról szól nekem ez a döntés, hogy rettegek a vírustól. Nekem arról szól, hogy én már korán elfogadtam idén, hogy máshogy kell élni, máshogy kell most mindent csinálni, és berendezkedtem erre a programok és találkozások nélküli életre, ami alól nem képez kivételt a karácsony sem. Nekem valahol elvi kérdés az, hogy követem a szabályokat, és kiveszem a részem a társadalmi felelősségvállalásból, hogy ne legyek egyszer sem vírusterjesztő. Én sem a saját családomat, sem más családját nem szeretném megfertőzni, és ahhoz nem elég azt mondani, hogy á, úgysem vagyok beteg vagy én nagyon óvatos vagyok. Ahhoz le kell mondani sok mindenről, akkor is, amikor nehéz.
Kicsit magamat is győzködöm, mert nagyon nehéz nekem ez a döntés. Nehéz lemondanom a karácsonyról, nehéz rossz hírt közölni a szüleimmel, nehéz hogy egy éve nem voltam otthon, nem láttam a szüleimet, nem ültem le a mamáim konyhájában, nem adtam nekik egy nagy ölelést, nem simogattam meg a macskám buksiját. Hiányzik, hogy otthon legyek, és órákon keresztül duncsizzak anyukámmal. Hogy apukámmal közösen ebédeljek és vacsorázzak. Hogy közösen filmezzünk. Hogy beüljek egy kávézóba a barátnőimmel, és órákon keresztül nevessünk. Hogy lássam a barátnőm kislányát. Hogy lássam és halljam végre az unokahúgomat, aki másfél éves volt, amikor utoljára láttam, most meg már két és fél éves. Hogy találkozzak az unokaöcsémmel, aki pont féléves. Hogy társasozzak a családdal. Minden hiányzik. Nekem is nehéz, de mégis úgy érzem, ez most nem megy, nem szabad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése