helsingør és hillerød

Mivel már jártunk egyszer Koppenhágában, úgy gondoltuk, érdekes lenne valami mást is megnézni a környéken, ami új lenne mindkettőnk számára. Az első javaslat, ami általában elém ugrott minden oldalon, az Hamlet vára volt Helsingørben. A kastély ma már a Világörökség része is. A város 45 percre van vonattal Koppenhágától, és a 160 koronás napijegy a legolcsóbb megoldás a környéken való közlekedésre, úgyhogy vettünk reggel egy olyat. Előtte nem reggeliztünk, inkább Helsingørben kajáltunk egy hangulatos kávézóban, mielőtt elmentünk a várhoz.

Ezek a dánok nagyon szellemes népek, a kastély körül ezek a "szobrok" hozták rám a frászt:

A kastély mellett van egy dán fényképésznek, Henrik Schurmann-nak galériája, ahova bekukkantottunk, és milyen jól tettük, mert nemcsak szuperek voltak a fényképek, hanem mint kiderült, maga a fényképész úr fogadta a látogatókat és üzemeltette a kis boltot. Az tetszett több fotójában, hogy inkább mintázatok, színek vagy formák kaptak szerepet és absztrakt festményekre emlékeztettek. Nem értek egyáltalán a fényképészethez, de így laikusként bejöttek a fotói és a stílusa. Amelyik elsőként odavonzotta a szememet, az ez a fotó:

forrás: henrikschurmann.dk

Nagy vásznon a fél falat elfoglalta, úgyhogy lehetett nézegetni a házikókat és elmélyedni a részletekben. Egyből arra gondoltam, hogy ebből jó puzzle-t lehetne készíteni. Oda is jött a fotós, és elkezdte mesélni, hogyan sikerült összehoznia ezt a fotót, milyen nehéz volt és sokan azt hiszik, hogy számítógéppel készült, pedig nem. Koppenhágában vannak ezek a házak, Kartoffelrækkerne, vagyis Burgonyasor a neve a kerületnek, és ezek eredetileg a munkásosztálynak épített olcsó házak voltak, összesen 480 darab, amiben 2-3 család is lakott eredetileg, ma pedig a város egyik legdrágább és legkeresettebb területe a központi elhelyezkedésének, biztonságos környékének és a lakások tágasságának köszönhetően. Hát már ezért a képért és az információért érdemes volt betérni a kis galériába.

Ezután sétáltuk körbe a kastélyt, majd mentünk is be. Sok bent a faliszőnyeg, ezekről külön kisfilm is volt. Érdekes volt még a kastély alatti kazamata. Nekem kicsit félelmetes is volt, mert ez egy szinte teljesen sötét, nyirkos, labirintusszerű pincerendszer, ahol nem ugyanott van a kijárat, mint a bejárat, és egy idő után kezdtem úgy érezni, mintha elvesztem volna és bent ragadok. Nálam ez mondjuk könnyen megy, mert van egy kis klausztrofóbiám szűkös helyeken, vagyis inkább amikor úgy érzem, hogy nincs kontrollom a bezártság felett. Kicsit be is paráztam, és megindultam visszafelé, hogy én inkább a bejáratnál megyek ki, de egyrészt Jack a kijárat felé tartott, másrészt rájöttem, hogy nem tudom, hogy kell visszajutni, úgyhogy inkább követtem a nyilakat, és hamar ki is értem. A mini parát leszámítva jó volt odalent, olyan időutazós érzetem volt, hogy ez tényleg valódi és izgalmas, és pár száz évvel ezelőtt is ugyanilyen érzés lehetett odalent lenni. Még az is ki volt írva a bejáratnál, hogy denevérek laknak a barlangrendszerben, de szerencsére nem találkoztunk velük. 

A kastély után körbesétáltuk a várost és betértünk egy kávézóba, hogy együnk valami fincsi dán péksütit. Mivel még csak kora délután volt (hála annak, hogy a munkások 7-kor ébresztettek minket), kitaláltuk, hogy a napijegyet kihasználva átmegyünk egy másik városba is, Hillerødbe, ahol szintén van egy szuper kastély, a Frederiksborg-kastély. Ez egy 17. századi kastély, ami az északi régióban a legnagyobb reneszánsz épület. 

Nekem ez a kastély még jobban is tetszett, mint az első, híresebb. Egyszerűen lenyűgöző volt kívül-belül, csak sajnos nem sok időnk volt a megtekintésére, mert 4-re értünk oda, és 5-kor zártak. Ezért sietve mentünk végig mindenen, és így is épphogy csak végeztünk vele. A lenyűgöző templomon kívül többféle gyűjtemény, festmények, bútorok és a szokásos kastélyos dolgok vannak bent, de ezenkívül az időszakos kiállítások is érdekesek voltak. Az egyik nekem különösen, de Jackre és az időre való tekintettel ezen is átsiettem, pedig nézelődtem volna még. Ez a kiállítás Mária dán hercegnéről szól, aki idén lett 50 éves, és az egész teremben vele kapcsolatos dolgok, többek között sok-sok ruhája volt kiállítva. Én szívesen elnézegettem volna ezeket a ruhakölteményeket, és elolvastam volna minden feliratot, de nem volt rá idő. 

A másik kiállítás egy 100 csoportképből álló fotókiállítás volt. A világ több tájáról, 1860-tól 2010-ig voltak kiállítva nagyon változatos csoportképek. Gyerekek, családfotók, gazdag emberek, katonák, tengerészek, munkás emberek, ázsiaiak, európaiak, stb. Szeretek a régi emberekről fotókat nézegetni. Az is tök jó volt, hogy minden fekete-fehér volt, még a 2010-es fotó is, ami egy bárpultnál készült, és a beállítása és a stílusa olyan volt, amitől az érződött, hogy mi emberek mind ugyanolyanok vagyunk és voltunk, mert nem sok különbség volt egy 1910-es csoportkép és a mostani között.

A kastélynak van még egy óriási parkja is, ahol már nem volt erőnk (legalábbis nekem) sétálni, csak az előterében. Így is alig vonszoltam magam, mire visszaértünk a szállásra. A nap végén egy jóleső ramennel pótoltuk az elvesztett energiáinkat, én pedig bevetettem magam az ágyba. Jack viszont még visszament a városba, mert egy régi, távolabbi ismerőse mint kiderült, épp Koppenhágába látogatott a hétvégére, így összefutott vele és az ő haverjával. Én alig éltem, nem tudom neki hogy van ennyi energiája. Ennek a havernak a haverja igencsak érdekes figura, mert nagyjából minden összeesküvés-elméletben és őrültségben hisz (csak a józan észben és a tudományban nem), így még laposföldhívő is. Úgyhogy Jacknek érdekes éjszakája volt ezzel a figurával, mert osztotta neki az észt arról, hogy miért lapos a föld, és egyéb elképzelhetetlen elméleteket. Én meg jót szórakoztam másnap azon, ahogy Jack elmesélte a beszélgetésüket.

koppenhága

Pár napot a szomszédoknál töltöttünk Dániában. 2018-ban már megjártuk Koppenhágát, úgyhogy most nem kifejezetten azért mentünk, hanem mert még 2,5 évvel ezelőtt - ami már annyira, de annyira régnek és egy más világnak érződik - vettem jegyet Eric Clapton-koncertre, mert akkoriban sokat hallgattam, és amikor megláttam, hogy a szomszédban koncertezik, akkor lelkes lettem, hogy menjünk, és kössük egybe az utat egy dániai nyaralással. Aztán lecsapott a covid, a koncert el lehet halasztva egy évvel, aztán még egy évvel, és most itt voltunk 2022-ben, a drága jegyek árát visszakérni már nem lehetett, így hát menni kellett. 

velkommen

Pedig már sok minden megváltozott, mostanában már zenét se igen hallgatok. Igen, tudom hogy ez nagyon szomorú, nekem is szomorú, és szeretnék több zenét hallgatni és jobban képben lenni előadókkal, lelkesedni új albumokért meg ilyesmi, de az utóbbi időben annyira átálltam a podcastokra, hogy mellette nem szokott időm maradni zenére is, vagy ha igen, akkor meg ötletem nincs, hogy mit is hallgassak. Mekkora vénember vagyok, aki nem hallgat zenét, csak beszélgetős műsorokat, és Eric Clapton-koncertre megy, ahol a közönség nagyrészt nyugdíjasokból áll. Hát ez van, mondjuk Billie Eilish-t is szeretem, de el nem mennék az ő koncertjére 13 évesek közé. 

Amúgy sem nekem valók a koncertek, mert nem élvezem a tömeget, meg most is idegesített az, hogy skandálva tapsoltak az emberek a Laylára, meg olyan számokra, ahova nem illet a taps, de szerintem sehova sem illik. Maradjanak csöndben és a mobiljaikat is tegyék el, mert mi értelme van, hogy felvesz a gagyi kis telefonkamerával egy számrészletet, amikor tele a net HD koncertvideókkal. Csak idegesíti a mögötte ülőt. Oké, hogy felvesz egy darab rövid videót, hogy megmaradjon emléknek, hogy itt ült (500 méterre a színpadról, ahonnan Clapton egy hangya) és milyen jó volt, de hogy minden szám elején indítja a kis telefonját, hogy felvegye a számot, hát megőrülök. Dylan-koncerten tilos volt mobilt használni, és ahogy elővette valaki, már mentek is hozzá eltetetni vele. Az jó volt.

De az idegesítő embereket leszámítva azért tök jó volt a koncert. Előtte egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogy ez meg fog történni, hogy egy 16 ezer fős arénában leszek, és milyen is az, amikor ennyi ember van együtt. De nem volt semmi, most már eltelt 3-4 nap, szóval remélem hogy nem lettünk covidosak, mert csütörtökön megyünk Olaszországba. Ez volt a másik oka annak, hogy nem volt a koncert megléte a legjobb, mert lesz ez az olasz esküvő is, és mindkét dátum már vagy egy éve le van fixálva, szóval nem lehetett egyiken sem változtatni, és kár hogy ilyen közel vannak egymáshoz.

Szerdán érkeztünk és egyből a koncerttel kezdtünk. Vonattal mentünk, és most már van egy bő 5 órás, közvetlen járat Stockholmból. 2018-ban még nem volt, akkor Malmöig tudtunk menni, ahol az utolsó félórás szakaszra át kellett szállni. Szállásnak igyekeztünk minél olcsóbbat foglalni, mert egyrészt már sokat költöttünk utakra, másrészt Dániában még az olcsó is drága. Dánia nagyon-nagyon drága. Még Svédországnál is jóval drágább. Ilyen országban turistáskodni sosem olyan élvezetes, mint egy olyanban, ahol nem kell nézni az árakat és akár drágább árkategóriás éttermekben is tudunk enni, mert még mindig olcsóbb, mint Stockholmban. Van ez a Numbeo oldal, ahol össze lehet hasonlítani városok árait, én ezt nagyon szeretem. Ebből kiderül, hogy nagyjából az egyetlen dolog, ami Svédországhoz képest olcsóbb, az a sör. 

Egyébként Koppenhága egészen más világ, mint Stockholm. Én biztos azt gondoltam volna régen, hogy a skandináv országok mind ugyanolyanok, de itt élve azért látom a különbséget. Koppenhága Stockholmhoz képest egy bulis, liberális, laza hely. A svédek a dánokhoz képest merevnek tűnnek. Koppenhágában sok a graffiti, rengeteg a gördeszkás, a biciklisről már nem is beszélve. Vannak romkocsma-szerű helyek, amolyan hippitanyák, és több rendetlen helyet, akár lelakott épületet látni, ami Stockholmban nagyon-nagyon ritka. A svédeknél, ha egy vonatra, metróra graffitit sikerül fújni valakinek, azt a szerelvényt azonnal ki is veszik a forgalomból letisztítani. Dániában egy csomó teljesen lefújt vonatot is láttunk. Na meg persze ott van Christiania is, ami Svédországban elképzelhetetlen lenne. Christiania egy autonom terület Koppenhága szívében, amolyan hippitanya, ami a nyílt fűkereskedelemről a leghíresebb. Odabent lehet venni füvet és el is szívni, és a rendőrség általában szemet huny felette, mert amúgy ott sem legális, és néha vannak razziák. Svédországban pedig a mai napig nagyon szigorúan állnak a fűhöz, és bár a lakosság körében gyakran téma a legalizálás, a vezetőség határozottan elzárkózik tőle.

Koppenhága sokkal nagyobb biciklis város, mint Stockholm. Sokkal-sokkal. Stockholm inkább tömegközlekedéses város, mint biciklis, habár itt is elég jó a kerékpáros infrastruktúra. De szerintem azért van ekkora különbség, mert Stockholm nagyobb területen helyezkedik el, illetve sok kisebb dimbes-dombos szigetre épült. Tehát nemcsak a távolságok nagyok, hanem a szintkülönbségek is. Itt is azért elég nagy biciklis közösség van, akik télen-nyáron biciklivel járnak munkába, de én nem tudom elképzelni, hogy Stockholmban valaki öltönyben vagy csinos ruházatban tudjon biciklizni, mint ahogyan Koppenhágában rengeteg ilyen embert láttam. Kivéve, ha a munkahelye max. 5, de inkább 2-3 kilométerre van, mert különben nem tudom elképzelni, hogy izzadás, sminklefolyás, hajszétfújás nélkül be lehet tekerni a munkahelyre. De Koppenhágában csodálatos a biciklis kultúra. Biztos már kimutatták brit tudósok, hogy a bicikliző emberek átlagban 23%-kal vonzóbbak a gyalogosokhoz, és 48%-kal az autóban ülőkhöz képest. Vagy csak én gondolom így, de szerintem irtó szexik az öltönyben bicikliző férfiak, vagy az apuka, akinek a bicikli elején és hátulján is ül egy-egy gyerek, vagy a nők, akik elegáns cipőben, bőszárú bézs nadrágban tekernek, és száll a derékig érő szőke hajuk a nyári szellőben. És vannak azok a ládás biciklik, amik Koppenhágában extra népszerűek, és elöl ül benne 1-3 gyerek. Cso-dá-la-tos.

erre a biciklire gondolok

Amúgy mit is csináltunk Koppenhágában. Hát when in Rome Copenhagen... Természetesen biciklit béreltünk és egész nap tekertünk és tekertünk. Nem tudom, mennyit mehettünk a Donkey biciklikkel, amik mind el vannak nevezve - a mieink Sneezy és Silas volt, de keresztül-kasul bejártuk a várost és fantasztikus volt. Temetőkben is sétáltunk, amik olyanok voltak, mint egy kertészek által karbantartott kastélykert. Biztosan rendben is tartják, de nemcsak szépek voltak, hanem annyiféle fa és növény volt bent, hogy tényleg olyan volt, mint egy park. Talán azért is van így, mert másmilyenek a sírok, mint nálunk. Általában csak egy szolid kis sírkő jelzi a sírt, és egységesen füves körben minden. Láttuk HC Andersen sírját is, mondjuk az pont a szállásunk közelében volt, amúgy nem hiszem, hogy elzarándokoltunk volna oda. 

Ja igen, tehát a szállásunk a lehető legolcsóbb volt, amihez még saját szoba jár és nem másokkal kell laknunk, de a fürdőszoba közös volt. Így is majdnem 100 euro volt egy napra, és hát nagyon csopez volt a szoba is, de az ágynemű tiszta volt és az ágy kényelmes. Más pozitívumot nem tudok elmondani, mert nagyon zajos volt minden, bár az nem a szállás hibája. Ezek a dánok furcsa népek, egyik nap égtelen zajra ébredtem, valószínűleg kukásautó lehetett, de még csak 4:45 volt. Ugyanezen a napon úgy 7 körül megindultak a munkások és betont fúrtak vagy nem tudom mit csináltak, de elviselhetetlen volt a zaj, úgyhogy elég korán felvertek minket. Jack ki is ment 7:30-kor a recepcióra, hogy vegyen egy kávét, de még nem volt ott senki, úgyhogy nem tudtunk kávéhoz jutni, és ezután elkezdte mondani, hogy Dánia egy third world country, amit én nagyon viccesnek találtam. Dánia, a világ egyik legmodernebb, legfejlettebb és legboldogabb országa, ahol még a metró is önvezető, mint third world country. De szerintem a skandinávoknál kötelező egymás savazása. 

A másik kedvencem, a dánok beszéde. Sokat nevettem azon is, ahogy Jack utánozta, parodizálta, hogy hogy beszélnek a dánok. Hát tényleg nem egy szép nyelv a dán. Néha olyan, mintha csak magánhangzókkal kommunikálnának. Egyébként a dánok, svédek és norvégok elég jól megértik egymást. Főleg a svédeket érti meg mindkét ország, mert ők beszélnek a legszebben és legértelmesebben (semmi elfogultság nincs bennem haha). Én alig értettem abból valamit, amit a dánok beszéltek, de Jack sem nagyon. Márpedig sokan beszéltek hozzánk dánul, miután megtudták, hogy Svédországból jöttünk. Hát akkor ők nem fognak hozzánk angolul beszélni, hiszen értjük egymást. Ja, persze. De azért jó érzés az, hogy valamennyire megértek egy másik nyelvet is a svédtudásom miatt. A dán nyelvet tényleg szeretik a svédek oltani. Az egyik svéd podcastban például beszéltek egy tanulmányról, ami kimutatta, hogy a dán gyerekek alig tudják megtanulni a saját nyelvüket, mert annyira hülye egy nyelv. A tanulmány nem pontosan így fogalmazott, de a lényege ez volt. Itt van egy cikk róla.

szemben Svédország

Szóval sokat sétáltunk és bicikliztünk. Igyekeztünk olcsóbb helyeken kajálni, illetve a dán konyha nem igazán a mi világunk, mert a főbb ételeik sertéshúst tartalmaznak. Végül is már Shakespeare is megmondta, hogy valami bűzlik Dániában, és az nem lehet más, mint az a rengeteg disznó. Több mint kétszer annyi sertés van az országban, mint ember. Ez azért nem normális. Ezenkívül a híres kajájuk a smørrebrød, ami nekem szintén elég vicces. Mi ezt úgy hívjuk, hogy szendvics és nem verjük nagy dobra, hogy ezt esszük, de a dánoknál ez A Nemzeti Eledel. Jó persze, nem egy átlagos szendvics, de azért na. Egy szelet rozskenyéren mindenféle finomság. Búcsúebédnek megkóstoltuk egy hajón a víz mellett és nagyon finom volt, de egyébként ugyanazokból a hozzávalókból állt, mint amit a svéd ünnepi fogásoknál is megtalál az ember. 

A hazaút előtt átsétáltunk a botanikus kerten, ami gyönyörű volt és nagyon tetszik az, hogy egy park része és nem elzárt, fizetős helyen van. Mondjuk ez Stockholmban is így van, de azért nem ennyire központi részen. Szép dolog, hogy az emberek tiszteletben tartják azt a sokféle különleges növényt, nem lopkodják el vagy szemetelik össze. 

Utána pedig a belépős látványosságok közül a Rosenborg kastélyt néztük meg, és szerintem jó választás volt, mert fantasztikus volt. Itt őrzik a koronaékszereket is, trónokat, meg mindenféle ékkövekkel díszített fegyvereket és elefántcsont és borostyán alkotásokat. Elképesztő pompa és gazdagság. 

a svéd lakáspiac

Az előző posztnál olaszországbajöttem a svéd albérletrendszerről kérdezett, és gondoltam, külön bejegyzést írok róla, hátha másnak is érdekes és mert kommentnek elég nagy téma. Jó hosszú lett, bocsika, de a röviden fogalmazás nem az erősségem.

A témafelvetés így szólt: ez a (szociális?) lakásbérlet hogy működik nálatok? Mindenki, aki kér, kap lakást bérbe? vagy csak a szegényebbek? (várakozási idő után, ahogy olvasom, ez jó sok is lehet). Ahol neki jó, vagy ne legyenek igényei, ahol jut? Privát tulajok nem is adhatják ki a lakásaikat? És mikor lesz az embereknek saját? Ha családot akarnak alapítani, vagy?

Természetesen nem vagyok sem ingatlanpiac- sem gazdasági szakértő, de valamennyire már kapiskálom az itteni rendszert és Jacket is megkérdeztem, szóval remélem nem fogok hülyeségeket beszélni. Ha van esetleg Svédországban élő olvasóm, nyugodtan javítsatok vagy egészítsetek ki.

Nem egészen úgy működik a rendszer, hogy kérek lakást az állambácsitól, és szólnak, amikor találtak egyet, és oda akkor be kell költöznöm és kész. Hanem igen, várakozási idő és sorban állás van az albérletekért. Az egész lakáspiac szigorúan beszabályozott az árak és minden egyéb tekintetében, tehát nyereségeskedni lakásokon nem igazán lehet. Többféle lehetőség van viszont arra, hogy hol lakik az ember. Nagyjából ez a három opció van:

1) Kivárom az akár sok-sok éves sort és közvetlen bérlői jogot kapok egy albérletre
2) Másodkézből bérlek lakást valaki mástól
3) Veszek lakást

Bővebben:
1) Sorban állás
Attól függően, hogy melyik városban lakik az ember, különböző várólistákra lehet feliratkozni. Vannak önkormányzati oldalak és vannak privát ingatlanos cégeknek is oldalai, de attól még, hogy magánvállalkozásról van szó, az árak és a rendszer ugyanúgy beszabályozott, tehát egy önkormányzat által fenntartott lakás épp ugyanolyan lehet minden tekintetben, mint egy magáncégé és vice versa. Mostanában viszont inkább privát cégek húznak fel lakóparkokat és nem annyira az állam. 

Ezek a várólisták vagy sorok úgy néznek ki, hogy beregisztrálok a személyi számommal és az adataimmal egy honlapra, és minél több ideje állok a sorban, annál jobbak az esélyeim, hogy megszerezzem álmaim albérletét. Stockholm belvárosában ez 18-20 évet jelent átlagosan. Tehát ha én egy központi, nagy stockholmi lakást szeretnék és 18 évesen álltam be a sorba, akkor érdemes 40 felé közeledve nézelődni a kínálatban. Van egy pontszáma mindenkinek, ami az idő elteltével növekszik, és a pontszám alapján rangsorolják a lakásra jelentkezőket.

A legnagyobb stockholmi albérletes oldalon a sorban állás annyit tesz, hogy évente 200 koronát ki kell fizetni, de amúgy nem kell vele semmit csinálni. Simán lehet, hogy valaki 30 évesen beregisztrál, beállítja az automatikus fizetést és amikor nyugdíjas lesz, akkor kitalálja, hogy szeretne albérletet, felmegy a 35 éves várakozási idejével, amivel mindenkit beelőz, és kb. akármit választhat, mert nagy eséllyel senki nem "győzi le". Más, kisebb oldalak is vannak, ahol sokkal kevesebb lakás érhető el, és ezeken sokszor nem kell semmit fizetni, egyedül annyi a teendő, hogy évi egyszer be kell lépni, hogy ne vesszen el a fiókunk.

Mi is ilyen albérletben lakunk, a stockholmi nagy várólistás oldalról szereztük, mármint szerezte Jack, aki ha jól emlékszem kb. 7 éve állt sorban. Nem a sorban állás az egyetlen feltétel, kell hogy legyen az embernek bevétele és ha jól tudom, határozott idejű munkaszerződés vagy valamiféle biztos jövedelemigazolás szükséges a jelentkezéshez. Cégenként eltérő, hogy mekkora bevételt várnak el, de azt hiszem olyasmi, hogy legalább a havi bérleti díj háromszorosát keresse meg az ember. Persze ez logikus, mert nyilván nem akarják olyannak adni az albérletet, aki aztán nem fizet és ki kell dobni.

Tehát amikor elkezdtünk albérletet keresni, akkor minden nap megnézegettük a kínálatot, és hogy mik azok az albérletek, amikre esélyünk lehet a 7 éves sorszámunkkal. A térképen lehet nézegetni a lakásokat, be lehet állítani mindenféle szűrőt, és sok adat elérhető a lakásról, például a mérete, elhelyezkedése, építési év, bérleti díj, alaprajz stb. Ezenkívül azt is lehet látni, hogy hányan jelentkeztek már a lakásra, és mi hányadik helyen lennénk a sorban. Tehát mondjuk ha 250 jelentkező van egy csinos kis albérletre, amiből mi a 185. helyen állunk, nyilván semmi értelme bepróbálkozni.

Van egy határidő, hogy meddig kell jelentkezni a lakásra, és van egy vagy két megtekintési időpont, amikor meg lehet nézni személyesen az albérletet, hogy ez is segítsen a döntésben. Aki a sorban az első, az mondhat először igent vagy nemet a lakásra. Ha nemet mond, akkor kiesik és a második helyen álló kerül az első helyre satöbbi satöbbi. Amikor mi jelentkeztünk arra a lakásra, ahol most lakunk, nem emlékszem pontosan mennyi, de kb. 12 ember volt előttünk a sorban, de szépen lassan mindenki nemet mondott rá, mígnem miénk volt a döntés lehetősége és mi igent mondtunk. Egyébként azért lehetett az, hogy ennyien kiestek, mert ez egy földszinti lakás, és a svédek valamiért irtóznak a földszinti lakástól. Meg persze amúgy is nagy döntés igent mondani, és elveszteni több évnyi helyet a várólistán. Nekünk is nagy döntés volt, de azért elég biztosak voltunk benne, és azóta sem bántuk meg.

Olyan nincs tehát ebben a sorban, hogy jaj én szegény vagyok, és előreugrok a sorban, de nyilván vannak szociális programok, lehet mindenféle segítséget kapni, vannak ideiglenes albérletek is, amikre bizonyos emberek jogosultak, de ezt a részét nem annyira tudom a dolognak, mert szerencsére nem voltunk rászorulva soha.

Még van egy olyan dolog is, hogy akinek ilyen közvetlen albérleti szerződése van, mint nekünk is, lakást és szerződést tud cserélni más ugyanilyen szerződésű emberkékkel, és nem kell újra sorban állni. Vannak ilyen oldalak is, facebook-csoportok is, vagy akár falra ragasztott hirdetések, hogy például: elcserélném 2 szobás liljeholmeni lakásomat egy minimum 3 szobás, max. 12 ezer korona bérleti díjú lakásra a környéken. Lehet próbálkozni, és ha sikerül akkor lehet akár upgrade-elni a lakást. Tehát nekünk ez is egy lehetőség, hogy ilyen csereberélős oldalakon nézelődünk, és akkor nem kell 15 évet várni, hogy nagyobb lakásba költözhessünk. De egyelőre jó itt nekünk, és magasabb bérleti díjat pedig nem szeretnénk azért fizetni, csak hogy legyen még egy szobánk.

A rendszer bizonyos szempontból igazságos, más szempontból meg nem az, mert ahogy írtam, simán előfordulhatnak ilyen esetek, hogy valakinek van saját lakása, de 30 éve áll sorban, gondol egyet, a lakását eladja és helyette kivesz egy belvárosi lakást, ahol akár egymaga éldegél ott boldogan a nyugdíjas éveiben, miközben egy háromgyerekes, dolgozó család kukutyinból ingázik a belvárosba dolgozni, mert lehetetlen albérlethez jutni. De persze Stockholmban a legrosszabb a helyzet, mert itt akarnak a legtöbben lakni. Ha kisebb városba költözik az ember, valószínűleg azonnal tud lakáshoz jutni, vagy max. egy kicsit kell várni, de nem éveket.

2) Másodkézből bérlés
Na erről személyesen már nem tudok olyan sokat, de természetesen van lehetőség "simán" bérelni lakást, mármint úgy, ahogyan Magyarországon is megszoktuk, hogy valakinek kibéreljük a lakását. Ez is nagyon be van korlátozva, szóval én pontosan nem is tudom, hogy ki adhat ki lakást és hogyan, mert Svédországban nem igazán divat az, hogy befektetési céllal vesz valaki lakást, hogy kiadja jó drágán, mert annyira be van szabályozva a rendszer. Tudok azért példát, hogy mi hogyan és mikor adhatnánk ki a lakást. Például, ha 1-2 évre külföldre költöznénk, és nem szeretnénk elveszteni a hosszú várólista útján megszerzett szerződésünket és szeretnénk visszajönni egyszer, akkor engedély útján kiadhatnánk a lakást, de azt hiszem max 10%-kal több havi díjat kérhetünk, mint amennyit mi fizetünk, tehát ez nem a nyereségről szólna, hanem arról hogy amíg máshol élünk, ne fizessük a semmiért a pénzt. 

Ennek ellenére vannak ilyen másodkézből bérelhető lakások is, de ez bérlőként bizonytalanabb dolog. Ugyanúgy ahogy Magyarországon is így van, amikor magánszemélytől bérel az ember, az elég kiszolgáltatott helyzet.

3) Veszünk lakást
Igazából az utóbbi időben, amennyire én látom, ez volt a legnépszerűbb megoldás és boldog-boldogtalan vett lakást, mert annyira kedvezőek voltak a hitelfeltételek. Persze most itt is teljes a bizonytalanság és a gazdaság összeomlani látszik, szóval ki tudja, hogy mi lesz ezekkel a hitelekkel, hogy emelik-e a kamatot és lesznek-e akik nem tudják fizetni a hitelt. Nem tudom, hogy mi lesz, csak azt tudom, hogy aki csak tudott, az vett lakást, és Jack legtöbb ismerőse is saját lakásban lakik. Az önerő egyébként 15%, tehát egy 4-5 milliós lakás esetén olyan 22-28 millió forint értékű összeget ki kell fizetni és a többit kölcsönzi a bank.

A havi törlesztőrészlet jó alacsony volt, nem feltétlenül alacsonyabb, mint bérelni, de nagyon megfizethető és sokkal nagyobb a szabadság választék tekintetében, amikor vásárol az ember, mert ott nincs beszabályozva a piac, hanem a legmagasabb összeget fizetőé lesz a lakás, így általában Svédországban a licit felfelé megy, nem is lefelé. Szóval nagy a harc ott is, de mivel a bank simán adott őrült összegű hiteleket nagyon alacsony kamattal, ezért vitték az emberek a lakásokat, mint a cukrot. Az albérletpiac nem "játszható ki" ilyen szempontból, mert nem tudsz semmit tenni azért, hogy előrébb kerülj a sorban.

Mi akkor miért nem vettünk saját lakást? 
Bár ezt már tényleg nem kérdezte senki, de most már erről is írok. Épp mondta múltkor az egyik, Szegeden élő barátnőm, hogy ő szeretne venni saját lakást, mert drágák az albérletek és minden hónapban kifizeti ezt a rengeteg pénzt valaki másnak, pedig saját lakást is fizethetne belőle. Na én ilyen frusztrációt nem érzek, hogy ez kidobott pénz lenne, ami helyett a saját lakásunkra is fizethetnénk, mert ez az albérlet, ami nekünk van tulajdonképpen örök életre szól. Senki nem fog minket kidobni innen, és amennyi pénzt kifizetünk, az egyrészt teljesen korrekt ár, másrészt valódi értéket kapunk érte: a lakásunkat és ezenfelül a lakóház és a lakás karbantartását. A hitelek és a kamatok meg olyanok, hogy aki vett is lakást, az is olyan lassan fizeti vissza, amilyen lassan csak tudja, mert nincs miért sietnie, tehát így is úgy is kb. egy ugyanakkora összeget fizet ki havonta a lakhatásra, mint akik bérelnek, mert nem céluk az embereknek, hogy visszafizessenek mindent, és készen legyenek. Tehát havi összeg szempontjából nem vagyunk hátrányban, a mostani gazdasági helyzetet tekintve pedig sokkal biztonságosabb, ami nekünk van. Nem lesz olyan, hogy emelik a kamatot és hirtelen sokkal többet kell fizetni. Olyan sem lesz, hogy 5 millióért vettünk lakást, de már csak 4-ért tudnánk eladni. Nekem jelenleg ez az albérlet teljesen megfelel, különösen a mostani helyzetet tekintve. Aztán meglátjuk mi lesz, hogyan alakul a világ, Svédország és a mi helyzetünk, és hogy 5 vagy 10 év múlva hol fogunk/tudunk lakni.

jó dolgok

Reggel(ij)eim
Kedvenc időszakom mostanában a délelőttök, amikor kiülök a teraszunkra a reggelimmel, kávéval, laptoppal egy plédbe burkolózva, és ott foglalkozom a dolgaimmal pár óráig. Ilyenkor csönd és nyugalom van az udvaron, csak a sirály sikítozik néha, mert totyogós a fiókája, és minden apróságon bepánikol és üvöltözik. Ebéd után be szoktam menni, mert olyankor már odasüt a nap és akkor nem látom a monitort, de ezek a reggeli órák csodásak.

Rend a lelke mindennek
Másik boldogság, hogy Jack a hétvégén spontán nekiesett a pakolásnak és szortírozásnak. Biztosan párszor leírtam már, hogy nekem gyakran okoz frusztrációt a helyhiány a lakásban. Jack most sok mindent kiválogatott, amit megpróbál eladni, elviszünk adományboltba vagy kidobtunk. Igazából nem is olyan vészes a helyprobléma, talán csak a cipők azok, amik rengeteg helyet foglalnak, és már nem igazán tudjuk hova tenni őket. Az előszobánk picike, és az ottani szekrényben a téli kiegészítőket és a túraöltözéket tároljuk. Most hogy belegondolok, biztosan jobban is ki lehetne alakítani az előszobát, ha nagyobb és praktikusabb szekrény lenne ott. Ennek utánanézek majd.

Frizbigolf
Én Svédországban ismertem meg a disc golf vagy svédek által inkább frizbigolfnak hívott sportot. A szabályai hasonlóak, mint a golfnak, de itt labda helyett frizbi (repülőkorong), lyuk helyett pedig kosár van. Egy adott helyről indulva kell elhajítani a frizbit, és ahol landol, onnan kell újra dobni, amíg be nem juttatjuk a kosárba. 
Itt van a nyár, és Jack 5-6 körül szokott hazaérni. Mivel kb. 11-ig van világos, és délután még betűz a nappaliba a nap, ezért egyrészt nem is lehet bent maradni, másrészt rám jön a FOMO, hogy lemaradok a nyárról, úristen mindjárt midsummer és újra egyre rövidülnek a nappalok, pedig még el sem kezdődött igazán a nyár. Ezekre a délutánokra és estékre kell valami program, amikor a szabadban tudunk lenni és élvezhetjük a hosszú nappalokat. Így jutott eszébe Jacknek a frizbigolf, ami tökéletes: van benne természet, mozgás és játék.

Van tőlünk kb. 4 kilométerre egy pálya az erdőben, a vízhez közel, oda szoktunk menni biciklivel. Ez egy kisebb, 12 lyukú pálya, ami erdős-mezős területen van. A kosarak úgy 40-50 méterre vannak a kezdőponttól, és ki van írva mindegyik pályán, hogy hány dobás az a szint, amivel el kell érni a kosarat. Itt általában ez 3 dobást jelent. Én egyelőre elég ügyetlen vagyok, és néha egyszerűen nem is értem, hogy lehet olyan nehéz dolog eldobni egy rohadt frizbit, de egyelőre ott tartok, hogy ha próbálom erőteljesen eldobni, akkor teljesen más irányba repül, mint szeretném. Néhány dobásom igen kínos, és én magam is meglepődöm, hogy miért nem tudom a megfelelő pillanatban útjára engedni a frizbit, aminek eredményeként halásztam már le fenyőfa ágai közül, esett sárba, patakba és susnyásba is. De a lényeg, hogy élvezem, gyakorlom és jól elszórakozunk Jackkel.

társaságunk is volt

Fetás tészta
Mostanában ez a tészta az egyik kedvencem. 1 csomag fetasajt, 450 gramm koktélparadicsom fűszerekkel (én a hagymát és fokhagymát ebben kihagyom, mert nem lett puha és úgy nem szeretem). Be a sütőbe 220 fokon kb. fél órára, majd a megpuhult, lédús paradicsomokat krumplinyomóval össze lehet nyomkodni-keverni a krémes fetával és hozzákeverni tetszőleges adagot a tészta főzőlevéből, amitől még krémesebb lesz. Amilyen egyszerű és gyors, annyira finom és könnyű nyári kaja.

Kontaktlencsetartó
Vagy 10 éve használok kontaktlencsét, és egyszer a szüleim hoztak ajándékba Olaszországból egy kis tokot, amire anyukám azt mondta, hogy ő arra gondolt, hogy ez egy kontaktlencsetok-tartó, vagyis kontaktlencsetartó-tartó lehet. Azóta használtam ezt a kis tokot és mindig csakis abban tároltam a kontaktlencsémet, hiába volt már rozsdás és belül szétesett... De én máshol nem láttam még ilyen tokot, és nem akartam búcsút inteni neki. A szinte teljesen lekopott matrica segítségével kinyomoztam, hogy a márkája Legami és a honlapjukon láttam, hogy még mindig gyártanak ilyen kis tokokat, úgyhogy rendeltem egy újat, pedig nem vagyok az a netről vackokat rendelő típus, de ez a tok a szívemhez nőtt. A régin pingvinek voltak, újnak meg ezt a katicásat választottam.

Friderikusz interjúja Máté Gáborral
Ez volt a múlt hét egyik fénypontja számomra. Nagyon szeretem Máté Gábort, minden szava aranyat ér. Különösen szeretem hallgatni, amikor magyarul beszél. Nyelvi szempontból érdekes nekem a kiejtése, hogy milyen egyedi vagy régies kifejezéseket használ, vagy észrevenni az angol nyelvből fakadó hibákat és hunglish kifejezéseket. 

Stranger Things
Mi is persze megnéztük a Stranger Things legújabb évadát. Én nem vagyok megarajongó, egyszerűen csak szeretem a sorozatot, de egyébként elfelejtettem szinte mindent, úgyhogy az első rész után meg kellett néznem pár összefoglalót, hogy képben legyek. Tetszett az évad, szerintem tök jól megírták ezt az új évadot ahhoz képest, hogy gondolom én az első évadnál még nem találták ki ezt a sztorit. Két részt Antal Nimród rendezett az évadban, ami menőség. Spoiler, de aki már látta... ez a jelenet nagyon ott van, ugye? Azóta már külön megnéztem újra, mert annyira jó.

grinda-sziget

Stockholmhoz tartozik egy hatalmas szigetvilág olyan 30 ezer szigettel (ebből úgy 200 lakott, szóval gondolom a többi túl pici ahhoz, hogy használható legyen). Kb. 50 ezer nyaraló található a szigeteken, de egynapos vagy hétvégéri kirándulások gyakori célpontja is a skärgård, vagyis a szigetvilág. Nem is tudom miért, de utoljára 2019-ben volt, hogy elhajóztunk valamelyik szigetre, pedig szeretek hajón lenni is és a szigetek is csodálatosak. Jack ötlete volt, hogy hétvégén válasszunk egy szigetet és töltsük ott a napot. Szinte el is feledkeztem erről a tökéletes nyári programlehetőségről, úgyhogy nagyon megörültem a javaslatának. Több célpont messze van, vagy Stockholmból nem, csak más messzebbi kikötőkből közelíthető meg. Ezenkívül több sziget olyan kicsi, hogy 1-2 óránál többet nem lehet eltölteni ott, hacsak nincs fürdős idő vagy valami extra program. Így esett a választásunk Grindára, ami az egyik legnépszerűbb sziget, mert nincs túl messze, elég nagy is és több hajó is jár oda, nem csak napi egy oda és egy vissza, mint a kisebb szigeteken előfordul.

Grinda a térképen

Odaúton egy több mint 100 éves gőzhajó szállított minket, ami szebb, érdekesebb és különlegesebb, mint a modern hajók. Elég sokan voltak, de sikerült szuper helyre ülni a hajó oldalában, ahonnan egész úton jó volt nézelődni. Ment előttünk a táj, mint egy mozi és meditatív volt elmerülni a látványban és közben mindenfélén gondolkozni. 

a vidámpark

A szigeten épp egy swimrun verseny is folyt, ezért többen voltak az átlagosnál, de azért annyira nem sokan, mert kevés őrült van, aki a swimrun sportot űzi. Most úgy írok a sportról, mintha nem tegnap ismertem volna meg, de kiműveltem magam, úgyhogy most már képben vagyok. A swimrun nevű sportot néhány őrült svéd találta ki 20 évvel ezelőtt, és a lényege pont az, ahogyan hangzik: úszni és futni kell benne. A sport ötlete egy részeg fogadásból született, amit négy jó barát kötött az egyik szigeten (jó kezdés). Látszik, hogy részegek voltak, amikor kitalálták, mert józanul senkinek nem jutna eszébe, hogy úszva és futva eljussanak Utö szigetéről Sandhamnra, ami 75 kilométerre van egymástól, amiből 10 kilométer víz. De másnap mégis nekivágtak 2 db 2 fős csapatban és kb. 24 óra alatt értek célba. A fogadás úgy szólt, hogy a vesztes csapat állja a következő esti bulikát, de nem meglepő módon nem volt erejük és kedvük bulizni. Ennek ellenére a következő évben újra teljesítették a távot, pár évvel később pedig hivatalos versenyt kreáltak a kihívásból, aminek az ÖtillÖ nevet adták (jelentése: szigettől szigetig). Azóta pedig több országban létezik ez a verseny különböző hosszúságú távokkal, és a világ egyik legkeményebb sportjának tartják.

Egyébként teljes felszerelésben úsznak és futnak is, tehát cipőben úsznak, ezenkívül használhatnak segédeszközt úszáshoz, például a kezükön van egy korongszerű tenyérellenállás nevű cucc, a hátukon pedig valami tartályszerű bója. Általában párban teljesítik a távokat biztonsági okokból, és némelyik pár össze is volt kötve. Attól még, hogy biztosan tényleg nagyon kemény ez a sport, komikusan néztek ki az erdőben a neoprén ruhába öltözött, csuromvizes, vizes cipőben cuppogó, úszószemüveges, úszósapkás, kezükön korongot, hátukon meg tartályokat viselő futók. 

Mi szép nyugisan körbesétáltuk a szigetet, de azért ahogy az Jackkel lenni szokott, letértünk a járt útról és keresztül-kasul átvágtunk az erdőben az áfonyabokrok, fák és sziklák sűrűjében. A térkép szerint volt ott út valamikor, de most már nincs, az tuti. Kicsit nyavalyogtam ezen a szakaszon, mert nem öltöztem terephez, de azért nem volt probléma és kijutottunk a normál útra. Valószínűleg ennek a vadonjárásnak köszönhetően szedtünk ki magunkból otthon 4 kullancsot, de Svédországban ez nem extrém dolog.

Vittünk termoszban kávét és Jack bepakolta a kempingfőzőt egy adag sajtos tortellinivel és paradicsomszósszal, hogy a szigeten tudjunk főzőcskézni és ne kelljen az ottani étteremben enni, mert természetesen a szigeteken jóval drágább minden. Megebédeltünk, vettünk egy jégkrémet és visszasétáltunk a hajóhoz. Visszafelé egy modernnel mentünk, aminek az ablakában sikerült helyet találni, úgyhogy szuper volt a kilátás.

ebéd kilátással