megérkeztem

Köszönöm még egyszer nektek a gratulációkat. Aranyosak vagytok, jólesett a sok kedves komment. Aláírtam a szerződést. Szerda reggel írt a HR-es, gratulált, kérte az adataimat, és csütörtök reggel megkaptam a szerződést, amit már csak nekem kellett aláírni. Április 3-án kezdek. Teljes munkaidőben alkalmazott lettem egy svéd cégnél, korrekt (kezdő)fizetéssel és 30 nap(!) szabadsággal. 

Nagyon boldog vagyok, de még most sem fogtam fel teljesen. Annyit gondoltam erre a pillanatra. Hogy egyszer beérek ebbe a célba, hogy munkát kapok, hogy nem kell tovább menni, nem kell tovább tervezni. Hogy megállhatok, kifújhatom magam és végignézhetek azon, hogy mekkora utat tettem meg. Körülbelül úgy élem meg, mintha ez a munkaszerződés egy díj lenne, amit az elmúlt 7 év eredményeiért kaptam. Hogy az elmúlt közel 7 évben megfeleltem és átmentem a vizsgán. Tudok elég jól svédül és elég jó lettem az új szakmámban ahhoz, hogy "megjutalmazzanak" ezzel a dokumentummal, ami több is mint egy díj vagy egy diploma, mert a megélhetésemet és a szakmai fejlődésemet biztosítja. 

Amióta életemben először szálltam le a stockholmi Arlanda reptéren, mintha ez a közel 7 év egy maraton lett volna. Persze az ember mindig halad kisebb-nagyobb, hosszabb- és rövidebb távú célok felé és sosincs megállás, mindig menni kell előre. De én elhagytam a járt utat mikor kirepültem Jackhez és nem tudtam, hogy hogy és mint lesz, mi vár rám. Az egyetlen amit akartam, az egyetlen opció amit láttam magam előtt az az volt, hogy én vele akarok lenni. Nem csak a saját magam útját hagytam el, de egy teljesen járatlan útra léptem, amin senki nem tudott vezetni. Mindent egyedül vagy legfeljebb Jack segítségével kellett kitalálnom. Leginkább csak egyedül, hiszen a legtöbbször a kérdésekre a válasz az volt, hogy "ezt neked kell tudnod, ezt neked kell eldöntened".

Néha eszembe jut az, hogy mikor valaki idősebb korában szeretne újat tanulni vagy drasztikus váltást hozni az életében, gyakran hallani azt ellenérvként, hogy túl öreg vagyok már hozzá vagy hogy de ez X évig tart, ennyi és ennyi éves leszek, mire végzek. Ha nekem valaki azt mondja az első napomon, amikor épp 25,5 éves voltam, hogy 32 éves leszek, mire lesz munkám, az biztosan nekem is ijesztően hangzott volna. Részben jobb, hogy nem tudtam, részben talán sokszor adhatott volna erőt a tudat, hogy végül happy end lesz. Viszont ha voltak is kihívások, azokat sem akként éltem meg, mikor bennük voltam. A dolgok mindig adták magukat. Mindig akkor történt minden, amikor történnie kellett. Szépen lassan haladtam előre. Voltak időszakok, amikor kétségbeesett voltam a jövőm miatt, amikor nem tudtam hogy mikor lesz rendes munkám, ha egyáltalán lesz. De végül mindig kitaláltam a következő lépést. Mindig egy-egy elkeseredett időszak hozta meg a tettvágyat, a motivációt arra hogy tegyek a változásért. 

Amit írtam még novemberben, hogy úgy szeretnék már megérkezni valahova és nem folyton váltani. Most teljesült. Fárasztó volt, hogy minden amiben voltam, átmeneti volt. Tudtam attól még élvezni az életet, de vártam hogy megérkezzek. Ez a munka, ha véglegesítenek a hathónapos próbaidőszak után, nem véges. Nem csak egy állomás, ahol át kell szállnom. Nem egy eszköz, ami visz valameddig, de közben ki kell találnom rajta, hogy majd merre megyek tovább. Itt addig maradok, ameddig én szeretnék. Itt lehetek, fejlődhetek, hátradőlhetek, és csak az átlagos mennyiségben és formában várnak rám teljesítendő feladatok és kihívások. Mint ahogy akárki más munkájában.

Mindenkinek elújságoltam a hírt. Meg akarom osztani a boldogságom másokkal. Még a gyerekek anyukájának is írtam. Ő volt aki 2017 novemberében munkát adott nekem, ami által lett svéd személyim és megkezdődhetett az igazi svéd életem. Nagyon szeretem azt a családot és lehet, hogy ha nem jön az a munka akkor, akkor rosszabbul alakult volna az itteni életem. Ilyen kedvesen válaszolt: De jó hallani felőled! Gratulálok a munkádhoz, nagyon büszke vagyok rád, ügyes vagy! Örülök, hogy jól érezted magunk nálad, mi is szerettük, mikor itt voltál. Gyakran beszélünk rólad és gyakran gondolunk rád és a fantasztikus főztjeidre. Maradjunk kapcsolatban és ne felejtsd el, hogy mi mindig itt vagyunk neked. Nagy ölelés mindannyiunktól ❤️❤️❤️❤️

És Pontus, akire korábban mérges voltam és voltak idegesítő dolgai, is olyan jófejen írta be a csapatnak, hogy felvettek. Úgyhogy kicsit szánom-bánom, hogy csúnyákat írtam róla. Azt írta, hogy nagyon bírunk téged, keményen dolgoztál és érdeklődő, kíváncsi vagy, mint kevesen, ezért április 3-tól felveszünk a csapatba. És aztán a többiek mind gratuláltak, de a legviccesebb az volt, hogy az egyik kollégám létrehozott a profilképemből egy emojit (nem is tudtam, hogy ilyen lehet), és nemcsak azzal az emojival, vagyis az én fejemmel reagált a posztra, hanem mostantól a cég Slackjén az emojik között a nevemet beírva kijön az én fotóm. Hát ez nagyon vicces.

Szóval mindenki iszonyat cuki, jó fej és a boldogságon kívül egy csomó szeretet is zúdult rám. Tudom, hogy azért nagyon szerencsés is vagyok. Jack megint ezzel húzott, hogy én körülbelül csak kimondom egy kívánságomat, ami aztán azonnal teljesül és még tenni sem nagyon kell érte. Így volt ez, mikor kitaláltam hogy jó lenne bébiszitterkedni, aztán az ölembe hullott az a csodálatos munka a gyerekeknél. Aztán mikor kitaláltam, hogy jó lenne egy közeli barát, megjelent Kathie. Kaptam tőlük most egy autót. Mikor egy másik állást kerestem, akkor is egyből felvettek a nagykövetséghez, még ha aztán nem is bizonyult a legjobb munkának. A gyakorlatot is sikerült megszerezni elég gyorsan és korán, ráadásul ennyire jó céghez és máris felvettek, amit szerintem az osztálytársaim többsége nem mondhat el.

Tudom, hogy most sokan azt írnátok, hogy ez nem szerencse, hanem megérdemlem és megdolgoztam érte blablabla. De hány ember van, aki keményen dolgozik, aki szorgalmas, aki mindent megtesz és mégsem jönnek a jó dolgok az életében. Ha körülnézek az ismerőseim között, sokféle nehézséget, küzdelmet vagy akár tragédiát látok. Kicsit félve is örvendezek, illetve nem az a célom ezzel a bejegyzéssel sem, hogy én dicsekedjek vagy mások orra alá dörgöljem a sikeremet, miközben tudom hogy annyian küzdenek különböző, sokszor igazságtalan kihívásokkal, és olyankor ki akarja hallani, hogy a másiknak meg de jó. Nekem inkább arról szól ez, hogy megéljem tudatosan ezt a pillanatot. Hallom néha azt például interjúkban, hogy emberek azt mondják, hogy ők nem is tudták, hogy ekkor meg akkor de szerencsések voltak vagy milyen jó volt nekik, és kár hogy csak utólag jöttek rá. Hát én ilyen nem akarok lenni. Biztosan elégedetlenkedhetnék most is. Vagy nézhetném más megközelítésből is a dolgokat. Nyavalyoghatnék is, hogy más már mióta dolgozik és karriert épített, én meg most kezdem az első valódi állásomat. 

Szóval na. Lehet, hogy nem így jött át, de nem dicsekedni szeretnék, csak a hálámat és boldogságomat kifejezni. És ha esetleg valaki valamivel hasonlóan küzd, valahova szintén el akar érni, akkor remélem tudok egy kis motivációt adni abban, hogy lehet hogy 7 év kell hozzá, lehet hogy át kell menni mélypontokon, de a végén célba lehet érni. Nem szabad se feladni, se pedig kevesebbel beérni, mint amit kitűztünk magunk elé.