egy nyaralás emlékei

Csak tegnap másoltam fel a fotókat a gépre a július végi mini nyaralásunkról. Jack azzal húz, hogy kérdezgeti, emlékszem-e hogy nemrég nyár volt? Emlékszem-e milyen az, amikor rövidnadrágban és rövidujjúban lehet az utcára menni, vagy amikor fürödhetünk a tóban? Én ilyenkor gyilkos szemekkel nézek rá. A másik, amivel az őrületbe tud kergetni, amikor úgy februártól kezdve mondogatja, hogy nemsokára itt a karácsony. Főleg midsommerkor szereti benyögni, hogy a következő ünnep most már a karácsony. Na de most mégis visszanéztem a nyárra a fotókon keresztül.

a fenyegető felhők

Ami a legjobban megmaradt a nyaralásból az az, amikor az első városkában elindultunk sétálni, és fenyegetően sötét volt az ég, de én optimistán reméltem, hogy az ellenkező irányba mennek a felhők, és nekiálltunk minigolfozni, ami szuper volt. Tök jól elbohóckodtunk, miközben véresen komoly is volt a verseny. Aztán az 5. lyuknál leszakadt az ég, olyan igazi mega nyári zápor módjára, mi pedig behúzódtunk a büféhez a tető alá, és még mindig optimista voltam, hogy ez mindjárt eláll. Egy gyerekcsapat volt mellettünk, akik minden mennydörgésnél sikítottak, majd kórusban számolták a másodperceket, hogy megtudják, milyen messze csapkodnak a villámok. Egy apa is golfozott a kisfiával, és ők nem adták fel, amíg el nem értek az utolsó pályáig, aztán már bőrig ázva rohantak az autóhoz. Arra gondoltam, ez egy jó apa és ez egy jó emlék a fiúnak. Végül mi is feladtuk a várakozást, és visszasétáltunk a 20 percre lévő hotelbe, miközben továbbra is szakadt az eső, és bőrig áztunk. Az autós aluljárónál annyi víz gyülemlett fel, hogy az alacsonyabb autók nem mertek átmenni a kialakult medencén. Csapzott hajjal, víztől csöpögve sétáltunk át a hotel lobbiján, de miután rendbetettük magunkat és száraz ruhába bújtunk, már újra sütött a nap, és még egy próbát tettünk a sétára, és bejártuk a kisvárost.

Emlékszem az airbnb-nkre, ami vagy egy százéves ház volt egy gazdaságban. A tulaj büszkén mesélt a házról és a családjáról. A házból a kilátás a búzaföldre nézett, amit körben vadvirágokkal ültettek be a lányuk esküvőjére. Eljátszottunk a gondolattal, hogy milyen lehet ezt az életet élni, földműveléssel foglalkozni, kora reggel kelni, mindenhova autóval menni, állatokat tartani. A ház kertje is egy csoda volt. Az üvegházban fűszernövények nőttek, a kertben pedig ribizli, feketeribizli és egres. Elmentünk sétálni a környéken, megnéztük a (nagytökű) birkákat, és teletömtük magunkat az út szélén növő áfonyával, málnával és mézédes erdei szamócával. Sétáltunk egy ott elhaladó zarándokúton, nyerítettünk a távolban legelésző lovaknak, akik felkapták a fejüket, és néztek, hogy mi van, aztán az utolsó pár száz méteren újra eláztunk. Kimentünk a félsziget csücskére, a Vänern-tóhoz, ami akkora, mint Békés megye. Akkora, mintha egy tenger lenne. 

a vänern, mint egy tenger

a nagytökű birka

Az utolsó szállás felé indulva még reggel végigmentünk a "Csirke-ösvényen", ami egy Buda nevű telek mellett van, és megtaláltuk ott Budapest 2.0-t, ami egy pottyantós vécé. Az utolsó szállás is ugyanolyan idilli erdős-tavas részen volt, és ott is sétáltunk egyet, és harmadszorra áztunk el. A szálláshoz vacsora is járt, egy kissé feszélyezett hangulatú tágas teremben, ahol a tulaj-recepciós és egyszemélyben mindenes szolgálta fel az ételt. Amikor visszavittem az autót, izgultam, hogy le ne húzzanak, mert nem volt túl bizalomgerjesztő a hely, és az állítólagosan tele tank is csak háromnegyedig volt töltve, amikor mentem az autóért, ezért én sem tele tankkal vittem vissza. A fickó pedig csak megvonta a vállát, hogy jól van, nekem meg nagy kő esett le a szívemről. Aztán a vasárnap esti nyüzsgő városban elmentünk fagyizni a StikkiNikkibe, és ezzel véget ért az öt nap. 

budipest